Ajándék pillanatok Neked...

Falu Tamás

Egy levél halni készül

Egy levél halni, hullni készül,
Segítségért tekintve szét,
De nincs segítség, s elsuttogja
Szomorú végrendeletét.

Szegény falevél halottsárga,
Remeg mikor a mélybe lát,
Emeljétek feljebb a földet,
Hogy meg ne üsse majd magát.​

Paudits Zoltán​

Majd apró cseppekként...​

Az idő hatalmas csarnokában
lebegek, mint papírból
hajtogatott hófehér repülő,
mit könnyed játékkal
emel magasba a tavaszi szél.
Csak lelkem termeiben formálódtak
nehéz ólomgömbbé a szavak.
S ahogy éget a tűz, úgy olvadnak fel,
majd apró cseppekként
mind a földre hullanak.​

Markó Béla

AGGTELEKI PÉLDÁZAT A SZERELEMRŐL

Csak úgy, ahogy a cseppkő
lent a barna üregekben,
csak olyan lassan élni,
hogy már holtnak lássanak,
a lángokat eloltani,
a robbanásokat visszafojtani,
az izmok vibrálását
hideg tenyérrel elcsitítani,
a remegő idegeket leszorítani,
ahogy a lentről felfelé
és fentről lefelé
cseppenként növekvő alakzatok
reménykednek, hogy egyszer összeforrnak,
végtelen lassúsággal közeledni a célhoz,
ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp
átúszik az ereken,
ahogy a fájdalom
nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk,
ahogy nem romlik s nem javul
egyik napról a másikra semmi,
ahogy egy hatalmas barlangrendszer
időnként kikínlódik néhány áttetsző
vízmorzsát a kövek hegyén,
ilyen lassan kellene szeretnünk egymást,
talán millió esztendő is eltelik,
amíg szájunk egymáshoz ér,
így kellene vágyakoznunk,
mert minden mindennel találkozik,
ha majd a két test egymásra lel:
a sztalaktit
és a sztalagmit.

(1992. augusztus 14.)​

Markó Béla

AGGTELEKI DALNOKVERSENY

Kovács András Ferencnek

1.

Így kellene talán a verset írni,
évszázadonként egy-egy szótagot
elejteni, s ha végre felragyog
a papíron, hát újra szóra bírni

egy újabb évszázadnyi csendet,
nem pazarolni: lassan, fukarul
egy-egy verslábat lépni konokul,
csak amennyit egy emberélet enged,

s ha nem te, majd más, úgyse számít, hogy ki
fogja végül is napvilágra hozni
a kész művet, amelybe valaki

Neanderthalban egyszer belekezdett:
folytasd néhány betűvel a szonettet,
amelyet sohasem fogsz hallani...

2.

Én majd egy cseppkőbarlangban lakom,
sötét, formátlan tó lesz ablakom,
nem látok onnan soha semmire,
csak a világ mélységes mélyire,

nézem, hogy cseppenként szüli a kő
a követ, mint halott, ha körme nő,
mint egy végképp lelassult szervezet,
s már én is az leszek: csak szerkezet,

hiszen az élő s holt anyag között
nincsen különbség, s míg fejem fölött
fel-le ugrál a fű: sarjad s rohad,

millió év kell, hogy bár egy fogat
növesszen lent a szörny, de életét
nem félti: éli saját tetemét.
​

Edgar Allan Poe

NYUGTALANSÁG VÖLGYE

Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki ott lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Őrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt
Lusta lángu nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág
Borzong, mint a Hebridák
Hűvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád
Szemmel kéklő ibolyát -
S mely névtelen síron zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong - s harmatot hullat a
Liliom örök illata.
Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.

(Kardos László fordítása)​

Edgar Allan Poe

NÁSZBALLADA

Selyemruhám fehér,
Gyűrű van az ujjamon,
Főmön virágfüzér,
Nyakékem kincset ér,
S boldog vagyok nagyon.

Az eskünél szívem rohant;
Férjem szava tette vajon?
Mert úgy csengett e hang,
Mint holtért ha kong a harang,
S így szólt, ki a völgyben alant,
Harcban a földre zuhant,
És boldog most nagyon.

Ő védőn átkarolt már,
Csókolta sápadt homlokom,
Sírkertnek tűnt fel az oltár,
A lelkem messzire volt már,
Elormie-nál, a holtnál,
És a sóhaj neki szólt már:
“Boldog vagyok nagyon!”

S hitem bár összezúzva,
A frigy megáldatott,
S szívem bár összezúzva,
Ragyog ujjamra húzva
A gyűrű, mely tanúja,
Hogy mily boldog vagyok!

Uram, hintsd rám napodnak
Fényét, hiszen álmodom!
Lelkemről űzd el a rosszat,
Hogy fájón fel ne zokogjak,
S - mátkája egy halottnak -
Boldog legyek nagyon.

(Kálnoky László fordítása)
​

Útravaló


Sikoltsatok ki szavaim e könyv hüvelyéből,
mint ágyú csövéből kilökődik a bomba hörögve, sikoltva.
Mondjátok el: egy font hús szakad itt ki a mellkas alól, szorosan
a szív mellől, mondjátok el: az erek is szakadtak
s egy test, az anyém, halódva vérzik utána a földön, egy test, az övé,
egy test, a tiétek.

Mondjátok el a széjjelrepesztett, állott levegőtömegen túl,
mondjátok el az eleveneknek, hogy élt itt egy ember, ki szavakra tépte magát
s nem lett jobb általa semmi. Csak vérzik a melle s a körme
És dacosan mondjátok: ezt tudta s ezt tudva akarta!

Ó, távol vagytok már szavaim, egy világ feküdt közibénk,
legalább ezer sors, ezer élet, ezer akarat, ezer vágy,
távol vagytok, mint bukócsillagról lehasadt meteordarabok,
melyek tehetetlenül dobbannak alá s juhaklok mellett
süppednek a trágyarakásba.
És véres mellel és véres körmeimmel tovább keringek én
a szülőtök, és cseppenként hull, hull tovább vérem a fekete éjbe.

Itt az űrben borzongató hűs van s borzongató sötétség.
Itt az űrben jajtalan, zajtalan surranunk, bukócsillagok, pályánk paraboláján.
A pálya két ága sohase fut önnönmagába vissza, csak a levegőt öleli,
mint Krisztus tárt karjai a kereszten.
És mondjátok szavaim dacosan: ezt tudta, tudva akarta!

Fölívelt s aláhullott meteorszavaim, mi lesz sorsotok?
Sikoltó ágyúszilánkok, az lesz-e, mint a többi szilánknak?
Reszketve lapulnak orral a földnek a gyávák, míg tovazúgtok,
de tán virágvázát fúr-farag majd a nagyobb darabokból
egy-egy mesterkedő ügyes, szalonok asztalára.
Kiás a paraszt a juhakol mellől s vasanyagát eladja a gyárnak,
kapa lesz, kasza lesz a zuhanó meteorból,
jaj csak kardot belőle senkinek eszébe ne jutna csinálni!

Akárhova juttok, mondjátok dacosan: őtudta ezt s tudván: akarta.

Csak itt az űrben borzongató hűs van s borzongató mély
a sötétség.
Jajtalan, zajtalan bukócsillagok surranunk pályánk paraboláján.
De a fény üzen a fénynek, nincs kialudt csillag, csak felleges néha az ég.
Csak egy test vérzik még halódva valahol a földön, egy test, a senkié,
ki szavakká tépte magát s nem lett jobb véle és általa semmi,
csak vérzik a melle s a körme.
Ezt tudtam. Ezt tudva akartam.

(Genius, 1924-25)

/SZENTIMREI JENŐ /

(1891 - 1959) 1918-ban tűnt fel, újságírói, irodalomszervezői, költői, színiigazgatói és nevelői munkája jelentős. Versei mellett figyelemreméltó Kölcsey életregénye, a Ferenc tekintetes úr. Itteni békeverse antologikus darab.

​

PALETTA

Csendmegőrző szeme barna.
Gyúlt parázsnak hunyt hatalma.

Az orcája színét váltja.
Vadasszürke. Homoksárga.

Pálcaujja bütyke kékül
Idegesen, vége nélkül
ütemet ver. Majd megbékül.

Szíve fönt-fönt átlőtt fácán.
Szakadt szárnyán vert szivárvány.

Gyásza lila irgalom.
Kékbe hullt vörös szirom.

Paletta. Paletta.
Mária, Marietta.

/TAMÁS MÁRIA /

Sz. 1930-ban Sárkányon, megh. 1987-ben. Kolozsváron végzett bölcsészetet, s a Napsugár c. erdélyi gyermekirodalmi lap belső munkatársa haláláig. Mennyiségileg leggyakrabban a gyermekirodalmat művelte, Fekete lány c. verskötete kiemelkedik egesz munkásságából, a halk, szűkszavú asszonyi líra fájdalmas sejtéseit sűríti. Torzóban maradt munkássága maroknyi áfonyára emlékeztet.


​

​

Reviczky Gyula ​

Pünkösd​

Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szivek megnyilnak.​

Hogy először tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a győzedelmes eszmét.​

Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.​

Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívből szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!​

Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!​