Kedves 1TOTEM1
-
En nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy kategoriák mind tér, idö, kauzalitás nem kezdettöl fogva (a priori) adottak az individuumok számára, hanem "származástörténelmileg" megszerzett képességek amik mögött az érzékszerveinknek, az agyfunktionak, a nyelvnek és a kulturának a többszáz millio éves evolutioja áll.
-
Az, hogy mi itt társalogni tudunk egymással az egy evolutios folyamat eredménye.
-
Ha egy "lélek", egy "szellem" állna a lét kezdetén akkor nem lenne semmi értelme a biologiai életnek. Már miért is "bujna bele a lélek" egy élölénybe és miért hagyná a majmot "pártában" mi sem vagyunk szebbek.
-
Miért hagyná magát kémiai, fizikai folyamatoktol befolyásolni? Milyen tulajdonsággal rendelkezik szerinted a "lélek" amivel a test nincs "kapcsolatban"? Szerinted egy orgazmus vagy a nevetés a "lélek" vagy a test számára irando?
Kedves Ernoe.
Az elmúlt évszázad elképzeléseit és gondolkodását a tudományos – vagy inkább természettudományos – világkép döntően meghatározta. Ez azt jelenti, hogy minden tézis helyessége mérhető, bizonyítható és kézzelfogható az anyagi világban. Ugyebár a tudományosságnak – tudománynak az a célja, hogy gondolatilag felfoghatóvá tegye a valóságot és bizonyos törvényszerűségek felfedezésével és alkalmazásával a gondolkodás számára rendet teremtsen a sok-sok megnyilvánulási forma között és így olyan téziseket állít fel, amivel a valóságot a legegyszerűbben fogjuk fel. Ez eddig oké.
De egy álláspont és egy tézis felállítója abban a pillanatban, mikor elméletei világot látnak, pontosan a szerző aktuális – a világgal kapcsolatos – tudásanyagáról, s saját tudatállapotáról ad képet. S mivel a világ és benne az ember fejlődik, a kutatások során mind a tudásanyag, mind a tudatállapot is tovább fejlődik, és korábbi elméleteink vagy megdőlnek, vagy kiegészülnek, hisz keretei szűkösnek bizonyulnak. Ilyenkor általában a fejlődés miatt szükségessé válik egy újabb és sokkal átfogóbb elmélet. És ez így megy tovább, így fejlődik az ember és a környezete. Teljesen természetes tehát, hogy az emberiség egyre tágulóbb tudata és tudása előbb vagy utóbb minden elméletet túlnőjön.
Nagyon érdekes, hogy a vallási fanatizmushoz hasonlít az a magatartás is, mellyel melyet a tudomány egyes képviselői azokkal szemben tanúsít, akik bármilyen új elképzelés birtokában kétségbe vonják egy adott korszak adott tudományos téziseinek általános érvényűnek tartott elméleteit. Sajnos az ember képes utolsó leheletéig – vagy amíg váratlan dolog rá nem ébreszti, hogy eddig megélt tapasztalatain túl más is létezik és fejlődnie kell – védeni igazságnak vélt álláspontját.
Ugyebár a tudomány a világnak azon látható részét vizsgálja, amit az emberi elme és gondolkodás képes felfogni, beépíteni, feldolgozni. De az ember számára a látható világ az anyagi világ, így a tudomány minden egyes módszerét és kutatását az anyagi világra vonatkoztatja. Így a felállított tézisek a világról és benne mindenről csakis az anyagra lehetnek érvényesek. Tovább megyek, mert ezek szerint a tudomány csakis az anyaggal foglalkozik, mert szerinte csak az mérhető és ezen kívül nem létezik semmi.
Mégis jönnek a kérdések az emberfiában, midőn megélte mit lehetett – a pszichológia ez életközépi válságnak nevezi egy adott korban, de lehet más indíttatásból is felmerülnek bennünk ezen kérdések – hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és miért vagyunk itt? Csak azért, hogy együnk, igyunk, szaporodjunk, gondolkodjunk majd egyszer „elrohadjunk”, mint az anyagi valóság mintapéldányai? Akkor miért gondolkodunk, miért fejlődünk, és amit megtanultunk miért tanultuk meg, ha egy nap elvész minden, midőn testünk és agyunk az enyészeté lesz? Sőt, ugye mindezt egyszer tudjuk megtenni, mert a tudomány szerint egy életünk van. Itt és most.
De vajon a tudomány és annak tézisei, boldogabbá teszik-e az embert a hétköznapokban? Segít-e a tudomány megválaszolni azon kérdéseket, melyek a létezésre okára, jelenére és jövőjére és az élet jelentőségére vonatkoznak?
Segít-e a tudomány megmagyarázni az érzelmeket: miért fáj valami ha elveszítjük, miért vagyunk boldogok mikor gyermekünk először felsír, miért érzi meg az egyik testvér több ezer kilométerről ha a másiknak baja esik, miért érzékel az egyik ember olyan dolgokat akár érzékszerveivel, ami mások számára nem érzékelhető, miért gondolkodunk, érzünk egyáltalán másképp, miért fejlődünk 6,7 milliárdnyian egészen másképp? Miért van az, hogy az igazság mindenkinek más? Miért álmodunk halottainkkal, akik által olyan információ kerül birtokunkba amiről senki sem tudott, és az álom után az álmodó utánajárásával mégis kiderül, hogy létezik? Ki és mi méri ezt le és meg tudományosan, majd rendszerezi és felfogható valósággá transzformálja? Például a modern orvostudománynak - ami fejlődik, kutat, keres, talál, rendszerez és mindenre magyarázattal szolgál - egyetlen egy százalékkal sem sikerül leredukálni a betegségeket a világban, sőt, mikor
talán sikerül egy betegség okára rájönni, már ott is a másik…
A tudomány funkcionálisan képes csak gondolkodni.
Minden egyes dolog értelme – mint igazság – mindig csak az egyes ember számára fogható fel és nyilvánul meg, mások számára igen kevéssé megközelíthetően – szubjektivitás. A tudománynak pedig az lenne az a kötelezettsége önmagával szemben, hogy mindenki számára megközelíthetővé tegye a világot, objektívvé tegye a dolgok megközelítését. De az ember nagyon kevés esetben képes az objektivitásra. A szubjektivitást hogyan méri és rendszerezi akkor a tudomány? És még milliónyi kérdés, amire a tudomány a jelenlegi tézisei alapján nem képes az emberi elme számára elfogadható választ találni. Pedig ez lenne a dolga.
A valódi tudás mindig tapasztalatok eredménye, sosem a hité. Hinni nem annyi mint tudni, mert bárkitől bármit átvehetek, elhihetem, de attól még nem tudom. Ezért a természettudomány természete, hogy mindig újra és újra csupasz csontig rágja néhány ember tudását az anyag valóságáról, mely ettől nem fejlődik és változik.
De az ember és a világ fejlődésre van indukálva minden pillanatban. Állandó tapasztalatszerző körútját rója, hogy ne csak higgyen, tudjon is. És tudata táguljon, majd szépen kinője állandónak hitt téziseit, hogy aztán újra és újra túllépje önmaga határait.
A tudomány meg tudja válaszolni az emberi út végcélját? Mit kell megismernünk ahhoz a tudomány kézzel foghatós valósága szerint, hogy e célt elérjük? Meg tudja válaszolni mi az Igazság? Meg tudja válaszolni mi a fejlődés végpontja? A tudomány ott állt képzeletbeli fényképezőgépével, hogy az emberi fejlődés minden mozzanatát rögzítse, majd tudományosan és mérhetően adja tovább számunkra hogy miért vagyunk itt, és hol van ennek a vége? Hogy egyáltalán van –e kezdete és vége?
Ezekkel a sorokkal annyit szerettem volna mondani, hogy a természettudományok és tudományok egyenlőre végesek, márpedig az emberi fejlődés végtelen. Véges a végtelenben = paradoxon. Ezt a paradoxont tudomány nem képes feloldani (hisz csak a véges anyagot vizsgálja), csakis az az emberi szellem, lelki- és tudatállapot, mely egységben éli és tapasztalja meg majd integrálja be a fejlődéséhez szükséges dolgokat, melyek nem köthetőek kizárólagosan az anyaghoz. De ha nem köthetőek mindig az anyaghoz, lennie kell másnak is, anyagon túlinak is, ami a fejlődést indukálja – hisz az anyag véges és egyszeri, elenyésző, a fejlődés pedig végtelen és örök – akkor az mi? Erre a tudomány hol leli a választ?