Jóbarátok. 3/2 fejezet.
Másnap, reggeli közben elmeséltem a feleségemnek, hogy mi történt. Mindig ez a fél óra a napi teendők megbeszélésének az ideje, de aznap, előbb végig kellett hallgatnia, amíg elmesélem, hogy mi történt a kocsmában. Elmondtam neki azt is, hogy minden alkalommal más és más téma kerül terítékre, és tabuk nincsenek.
– Azért remélem, hogy minden olyan - veled megtörtént - eseményt hanyagolni fogsz, ami ártana a jó hírednek. – nézett rám kérdőn – Mert azért akadt belőlük jónéhány amióta együtt vagyunk. – tette hozzá szinte szemrehányóan.
– Na, ne túlozz, rendben? – tiltakoztam azonnal – De mint mondtam, nincsenek tabutémák. És nem zavar bennünket, ha a másik mellett saját magunkat is kiröhögjük. Csak még vissza kell emlékeznem, hogy tettem-e olyat bármikor is, amit szégyellenem kellene? Te tudsz ilyenről?
Na, ettől aztán az asszony olyan jót derült, hogy ideig nem is tudott választ adni. Aztán megállás nélkül elkezdte sorolni a viselt dolgaimat, de olyan nagy lendülettel, hogy ez idő alatt meg én nem tudtam szóhoz jutni.
- Hát lássuk csak. – kezdte el kíméletlenül. - Ott volt például a vízbeesésed sztorija. Vagy az az eset, amikor egyik kollégádat berúgattátok, és az a szegény ember, - hogy elérje az utolsó buszjáratát, elkezdett lefelé rohanni a meredek Vöröskereszt utcán, de annyira felgyorsult, hogy nem tudott megállni és hasra esett. Véresre nyúzta az arcát, mire te elhoztad hozzánk, hogy ott aludjon. Én és a Mami halálra rémülve álltunk a konyha közepén, amikor beállítottatok.
– Te még emlékszel ezekre az esetekre? Én már rég megfelejtkeztem róluk.
- Hát persze! De volt más is. – nevette el magát végre. – Emlékszel még a TV ügyre? Tudod, még a Hunyadi úton laktunk. Vagy amikor Pálfán, az a lökött zongorista fűzte az agyad, hogy szállj be mellé gitározni és majd ketten zenéltek a helyi Kisvendéglőben? Még szerencsére, hogy kértél gondolkodási időt.
– Nahát! Hogy neked milyen jó a memóriád! – néztem rá ártatlanul, bár az az igazság, hogy amiket itt felsorolt, azokra én magam is jól visszaemlékszem, s még ma is magam előtt látok mindent a lelki szemeimmel. De azért továbbra is adtam az ártatlant.
– Mondd csak. Van még valami, amivel megvádolhatsz?
– Ajaj! De most nagy hirtelen nem jut eszembe más. De majd szólak, ne aggódj. – felelte, miközben láttam rajta, hogy erősen töri a fejét. Jobbnak láttam, ha gyorsan másfelé terelem a beszélgetés irányát.
– Mit kell hoznom a boltból? – kérdeztem, s már álltam is fel az asztaltól.
– Ott van a cédula. Mindent felírtam. Két szatyrot vigyél magaddal. - utasított.
Az az igazság, hogy már egyre türelmetlenebbül vártam a péntek estéket. Számomra, ezek a napok olyan felüdülést jelentettek, mint tikkadt vándornak a sivatagi oázis. Szó sincs arról, hogy unalmasak lettek volna a hétköznapjaink, de azért mégis.
Amikor eljött a csütörtök, ketten is felhívtak. Dönci nagy bocsánatkérések közepette tudatta velem, hogy nem tud jönni, mert a felesége közölte vele, hogy keresztelőre hivatalosak, és muszáj ott lenni az azt követő bulin is. Nem sokkal később pedig Piroska is telefonált. Neki egy Dráva parti faluba kellett menni kántorkodni, és valószínűsítette, hogy az útviszonyoknak köszönhetően nem fog tudni visszaérni. Na, puff! Hát ez nem hiányzott. De nem volt mit tenni, ki kellett várni a következő hetet.
Nagy megelégedésünkre ez a találkozó remekre sikeredett, már csak a nem mindennapi témaválasztás miatt is. Szinte megszokásból, ismét én hoztam ki az első kört. Ám most nem forralt bort tettem eléjük, hanem Kék frankost. Sőt, hoztam mellé négy hatalmas sajtos pogácsát is, amit a fiúk igen nagyra értékeltek. Néhány bevezető mondat után rá is tértünk a lényegre.
A Vargha Dönci kezdte a mesét. - Ez a sztori ’69 nyarának a legvégén történt meg velem. Akkor szereltem le, mert lejárt a hat hónap szolgálat. – kezdte el, de itt le kellett állnia, mert szinte egyszerre hördültünk fel.
– Mi az, hogy hat hónap? A nyavalya essen beléd! Mi lenyomtuk a két évet, te meg hat hónap után leléptél a seregből?
– Hát persze fiúk. Akiket felvettek egyetemre vagy főiskolára, csak ennyit kellett szolgálniuk. – világosított fel bennünket.
– Öregem, te aztán mindig jól jártál, bármerre is vitt a sorsod. – mondtam kissé irigykedve – Te egy született mázlista vagy. No de halljuk a mesédet.
– Jól van, oké. Szóval, akkortájt kezdtem eljárni a Rózsakertbe. Príma zene, jó sör és szép lányok. Egyik este felszedtem egy jó kis bigét. Amikor felkértem táncolni, szinte azonnal be is húztam, ő meg hagyta. Ezek után joggal hittem azt, hogy két-három nap múlva akár ágyba is vihetem. Amikor hazakísértem, megbeszéltük, hogy másnap a Park mozi előtt találkozunk, és megnézünk egy Belmondo filmet. Így is történt. A csaj ott volt, és várt. Még vettem egy zacskó francia-drazsét, ami akkor nagy sláger volt, és beültünk leghátsó sorba. Tudjátok, oda, ahol mindenki csak smárolni ült be, a filmmel nemigen törődött senki.
– Várj Dönci, pihenj egy keveset, mert én jövök a sorban – ugrott fel a Pufi nagy hirtelen, s már lépett is ki a belső helyiségből az ivó irányába, a pulthoz. Nagy megelégedésünkre ő sem felejtkezett meg a pogácsákról.
– Ott tartottam, hogy leültünk, megfogtuk egymás kezét és egyik percben a híradót néztük, a másikban meg csókolóztunk egyet. Épp úgy, mint mindenki más a leghátsó sorban. Ez így ment mindaddig, amíg a filmből is lepergett vagy tíz perc, de aztán változott a helyzet. – hallgatott el sokatmondóan a mesélő.
– Na és, mit történt? Mi változott meg? – türelmetlenkedtünk.
– Az történt barátaim, hogy a körülöttünk ülők hirtelen elkezdek szaglászni. Jobbra-balra, előre-hátra és oldalról. De még a zártpáholyból is kihajoltak néhányan.
– De hát, mi a csudát szaglásztak? – szólt rá a jámborlelkű Piroska. Kinyögnéd?
– A szarszagot drága barátaim, amit ekkorra már én is éreztem. El is kezdtem gyanakvó arccal vizslatni a többieket, épp úgy, mint mindenki a közelében ülőket. És képzeljétek el, attól a pillanattól kezdve a lány már nem engedte magát megcsókolni, sőt még a kezét is visszahúzta. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Az volt a csúcs, hogy amikor vége lett a filmnek, a kiscsaj közölte velem, hogy rohannia kell haza, és jobb lesz, ha haza sem kísérem. Úgy álltam ott, mint Bálám szamara.
– Talán azt hitte szegényke, hogy te vagy a bűz forrása? – röhögte el magát Pufi – Arra kérlek, valld be itt, és most! Nem ez volt a helyzet?
– Igen is, meg nem is. Tudnillik a szag nem belőlem fakadt, hogy finoman fejezzem ki magam. – nevetett fel a kérdezett, majd így folytatta. – Akkor oldódott meg a rejtély, amikor nagy mérgesen hazaérkezve lerúgtam magamról a cipőket, és az egyik az oldalára esett. Akkor vettem észre, hogy a cipősarok és talp közé egy darab kutyaszar van beszorulva! Nem vettem észre, amikor beleléptem. Nem csoda, hogy ez által én lettem a fő gyanúsított.
Ugye el tudják képzelni, hogy ettől a sztoritól könnyesre röhögtük magunkat? Hát persze. Végre hallottunk egy olyan történetet, amelyben ő volt a szenvedő fél. Ő, a tökéletes fazon, a skatulyából kihúzott gigerli.
– És mi lett lánnyal? Mit mondott másnap? – érdeklődtem kárörvendően.
– Semmit. Azóta sem láttam. Még a Rózsakertből is száműzte magát. – vallotta be férfiasan Dönci. – Oké srácok, én eleget tettem a követelésnek, most ti jöttök.
Ám erre várhatott, mert lapult mindenki. Nekem tényleg nem volt ezzel a témával kapcsolatos sztorim, de azt észrevettem, hogy Pufi maga elé meredve erősen koncentrál. Úgy éreztem, akar is mondani valamit, meg nem is. Rá is szóltam.
– Janika! Amikor Piroska leteszi az asztalra a következő adagot, muszáj lesz elkezdened. – Látom rajtad, hogy már mondanád, de még rágódsz rajta. – erre aztán megint csak felröhögött a társaság, mert a témát összekapcsolta a mondat második felével. Pufi volt az, akinek legjobban tetszett ez a megjegyzésem.
– Az a baj srácok, hogy ez a sztori nem konkrétan a mai témáról szól.
– Hát akkor miről? – szólt közbe Dönci türelmetlenül.
– Nem is tudom, hogyan fogalmazhatom meg finoman. Valahol a semmi és a mai téma között, félúton. Értitek már? – nézett körbe Janika.
- Pufi! – szólt rá tettetett szigorral Dönci – Miért nem mondod ki bátran, hogy mire gondolsz? Bár fogalmam sincs, hogy mi lehet a szar és a semmi között? De remélem, hogy majd kiokosítasz bennünket.
Ekkor éreztem úgy, hogy meg kell szólalnom.
– Csak egy rövid kérdésem volna, amíg Pufi összeszedi a gondolatait. Azért kíváncsi lennék arra, hogy létezik-e még egy baráti társaság, akik hasonló témával állnának elő? Vagy csak mi négyen vagyunk ilyen lökött vadbarmok?
Erre egy kis csönd állt be, de nem sokáig, mert Döncinek erre is volt válasza.
– Mi az, hogy! Amikor nálunk összejövünk a régi kollégákkal, ennél sokkal zaftosabb, és közönségesebb témák is terítékre kerülnek. Pedig azok a fickók többdiplomás tanult emberek, mégis buknak a szennyes dumákra. Ez a mi kocsmai beszélgetésünk gyereknek való esti mese ahhoz képest. Úgyhogy Pufi elő a farbával, lássuk a medvét!
Barátunk erre megadta magát és belekezdett.
– Hát jó. De előre megmondom, amelyikőtök ki fog röhög, az megnézheti magát! - Nos, ez az eset a múlt ősszel történt. Az asszony elküldött, hogy vegyek magamnak egy meleg téli cipőt valamelyik kínai boltban. A Konzummal kezdtem. Az emeleti rész – mint azt ti is jól tudjátok - kilenckor nyit, de már előtte tíz perccel nagy tömeg várt arra, hogy végre beindítsák a mozgólépcsőt. Egy nagydarab, kövér asszony mögé soroltam be, mögöttem egy diáklányokból álló csoport ácsorgott.
– Pufikám, egy picit lendületesebben, ha lehet. – szólt rá Piroska, ami nem volt megszokott dolog tőle, mert szerintem ő volt a világ legtürelmesebb embere, ráadásul közelebb is állt barátilag Pufihoz, mint mi.
– Szerintem nagyon jól kezdi. – szólaltam fel ez ellen – Szemléletesen kell előadni a sztorit, hogy magad elé tudd képzelni, hogy hogyan történt az eset.
– Na kuss legyen, hadd folytassam tovább, mert most jön a lényeg! – teremtett le bennünket a mesélő.
– Két lépcsőfokkal lejjebb kellet állnom, mint az asszonyság, mert nagy volt a hátsó fele. És épp ez lett a vesztem.
– Miért, mi történt? – csaptunk le rá szinte egyszerre.
– Az történt kedves barátaim, hogy úgy félúton, - ez a derék asszony – a világ legtermészetesebb módján, akkorát szellentett az orrom alá, hogy a nagy huzattól a hajam úgy elkezdett lobogni, mint nyár eleji szélben a búzakalász. Ráadásul a fél fülemre süket lettem egy ideig, de még a szemem is azon nyomban könnybe lábadt tőle.
Amikor Pufi kitette a mondat végére a pontot, olyan fergetegesen kezdtünk el röhögni, amilyet még sohasem produkáltunk ötven év alatt. Nem sírtunk, hanem szabályosan zokogtunk a nevetéstől. Többen is felénk fordultak a szomszéd asztaloktól, nem tudták, hogy mi válthatta ki belőlünk ezt a reakciót.
– Szóval, pont fejbelőtt az öreglány? – hahotázott Piroska.
– Mi az, hogy! Pont telibe kapott. – törölgette a könnyeit Pufi, majd elégedetten hátradőlt. Látszott rajta, hogy nagyon megkönnyebbült.
Amikor nagy nehezen lecsillapodtak a kedélyek, Dönci elment és kihozta az utolsó kört, a pogácsákkal együtt. Miután lepakolta a holmikat az asztalra, megkérdezte.
– Van még valakinek története ebben a témában? Luigi? Piroska? Mesélni is kell, nemcsak röhögni a másikon.
– Nekem tényleg nem volt hasonló örömökben részem. Talán próbálkozz a Gyulánál – böktem Piroska felé, aki nagy meglepetésünkre nem is próbált tiltakozni.
– Velem sem fordult elő semmi említésre méltó ebben a témában, de az apósom elmesélte, hogy járt egyszer. Ha ez is megfelel nektek, ám legyen.
Nem kellett szavazást tartanunk, egyöntetű volt a vélemény, hogy ez esetben idegen tollakkal is lehet ékeskedni.
– Ez az ominózus eset akkor történt, amikor divatba jött az orkánkabát, valamikor a ’60-as évek végén. Bizonyára emlékeztek rá, akkoriban a fél ország négerbarna orkánkabátban járt. Akkoriban kezdtem el udvarolni a feleségemnek. Persze az öreg nem a legelső látogatásomkor mesélte ezt el, hanem évekkel később, amikor együtt szilvesztereztünk és már jól éreztük magunkat. – ennél a résznél Piroska megállt egy pillanatra, kiitta a fele borát, majd folytatta.
- Decemberben történt, az év utolsó munkanapján. Az öreget egy kissé leitatták a munkatársai, majd felsegítették egy Mávaut járatra, és mondták neki, hogy nehogy elfelejtsen Pellérden leszállni. Így is történt, minden szép és jó volt. Az utasok bolondoztak, ugratták egymást, épp úgy, mint más munkanapon hazafelé utazva. Rendben volt minden egészen addig, amíg az öregnek nem kezdett el csikarni a hasa. Érezte, hogy baj lesz, hazáig nem fogja kibírni. Muszáj lesz megállítani a falujáró buszt. Összeszorított hátsó féllel szédelgett a sofőr mellé.
– Ne haragudj Pistikém, de nagy baj van. Megállnál a halastavak mellett?
A sofőr, aki már vagy húsz éve ismerte az apósomat, megcsóválta a fejét, de aztán elnevette magát.
– Jól van, kapsz öt percet Tóni bácsi. Tessék itt a Népsport, én már kiolvastam. Remélem elég lesz? – tette hozzá gonoszkodva, mire az utasok röhögve néztek az öreg után, aki futva igyekezett a bokrok irányába. Három perc múlva már ült is vissza a helyére. Nagyom boldognak látszott. De csak egy darabig. Az utasok egyre-másra szagolgattak a levegőbe. s egyre jobban kezdtek el fintorogni. Az egyikük nem is bírta tovább.
– Nyissátok már ki az ablakokat, mert kurva büdös van itt. Tóni bácsi, csak nem szartad össze magad? – hajolt kissé közelebb az öreg felé, de azonmód vissza is hőkölt.
– Én? – háborodott fel az öreg. – Bolond vagy te fiam!
- Pedig fogadok, hogy nem bírtad ki a bokrokig. – felelt rá a másik, s már állt is fel, hogy a busz végébe menekülhessen. Mire a járgány megállt a kisvendéglő előtt, az öreg környékéről valamennyi utas elhúzta a csíkot. Szegény öreg nem értett semmit. A bűzt ő is érezte, de fogalma sem volt, hogy miért körülötte érződik? A lelkiismerete rendben volt, hiszen tudta, hogy ő rendesen elvégezte a dolgát, abban hiba nem volt. Ám amikor belépett a házba, és kissé inogva megállt a felesége előtt, mindenre fény derült.
– Jaj, Piroska! A poén hol marad? – türelmetlenkedett Dönci – Most becsinált az öreg, vagy sem?
– A poén most jön kedves barátom. – mosolygott rá szelíden a mi kántorunk – A kérdésedre a válaszom pedig az, hogy igen is, meg nem is.
- Az meg hogy lehet?
– Hát úgy, hogy amikor az anyósom lesegítette róla az egy hete vásárolt négerbarna orkánkabátot, látta, hogy a kabát belső oldala deréktól lefelé csupa szar. Ezek után rekonstruálták az esetet, és rájöttek mi történt. Az történt barátaim, hogy amikor az öreg letolta a gatyáját és leguggolt, az orkánkabát valahogy alágyűrődött, s így aztán az összes anyag belekerült. Aztán amikor végzett és felállt, az emésztés végtermékének java ugyan lecsúszott a kabát síkos belsejéről, de nem az összes. Amikor ezt a rejtélyt sikerült megoldaniuk, az anyós fogta a szinte vadonatúj, ám gusztustalanná vált orkánkabátot, - és ahelyett, hogy kimosta volna, - kihajította a szemétre.
Amikor Piroska befejezte ezt a nem mindennapi történetet, - melyet olyan képszerűen adott elő, hogy szinte magunk előtt láttuk az eseményt, - a jóízű, s egyértelműen kárörvendő nevetés most sem maradt el. Meg is egyeztünk abban, hogyha díjazni kellene az itt elhangzott három sztorit, Piroska apósának a története vinné el a pálmát.
Ezek után nem maradt más dolgunk, mint felhörpinteni a maradék borunkat és elköszönni a kocsmárostól. Az utcára kilépve a Volcsányi Pufi tett egy olyan megjegyzést, amivel mindenki azonosulni tudott.
– Gyerekek! Én nagyon örülök ezeknek a péntek esti összejöveteleknek. Nincs is annál jobb, amikor a régi haverok összejönnek, és jól érzik magukat. Csináljuk is ezt minél tovább. Ki tudja, meddig lesz még időnk ezt megtenni?
– Bizony, ez így van. – helyeseltem azonnal. – És tudjátok mi a legjobb az egészben? Az, hogy jókat nevetgélünk, és nem foglalkozunk komoly dolgokkal.
- Jól mondjátok vénemberek. – szólt közbe Dönci komoly arcot vágva. – Mert gondoljatok csak bele. Ki a fenét érdekel, hogy melyikünk hány órakor kel fel és megy ki a klotyóra, a prosztata problémája miatt? Ha ilyen, vagy hasonló gondok lennének a témák, én el sem jönnék. Én nevetni és hülyéskedni akarok, bármennyi gond is gyötör. Gondolom, ti is hasonlóan éreztek.
– Így van fiúk, egyetértek veletek. Ez az este a miénk, és nem a gondoké. Van azokból bőven, de erre a pár órára azok el vannak felejtve. – mondta ki a végszót Piroska, amire mindenki rá is bólintott.
Ezek után elköszöntünk egymástól, s elindultunk a buszmegállóink felé.
A következő péntekig épp úgy teltek napok, mint hogy az lenni szokott. Egy kivétellel. Valamikor a hét közepe felé a feleségem közölte velem, hogy nem bánná, ha ma én főznék. Méghozzá rakott-krumplit „Luigi módra”, gazdagon. A pörköltek, a halászlé, valamint a kocsonya mellett ez az egyik specialitásom. Az imént felsoroltakon kívül én szoktam elkészíteni a salátákat is, valamint a különböző zöldségféleség tisztítása, meghámozása, és formára darabolása is az én feladatom. Egy szó, mint száz, szeretek a konyhában tevékenykedni, még a mosogatást is bevállalom, ha kell.
Viszont, a szobákban való munkálatokat ki nem állom. Például a törölgetést. Szerintem annál unalmasabb munka nincs a világon. Egyetlen jó dolog, hogy a szobában a plafonon is tudok járni… Igaz, hogy csak akkor, ha a feleségem bekapcsolja a porszívót. És akkor is csak az idegességtől. Nemrég történt, hogy előhalászta kedvenc masináját, mire meg is fenyegettem.
– Mire készülsz már megint? Áthívom a Szemit!
Erre egy jót derült, de azért felbőgette a motort.
Szemiről azt kell tudni, hogy egy keverékkutya. Fiú, kicsi és fehér. A folyosó első lakásában lakik, és gyakran átjön hozzánk kunyerálni. Ilyenkor végigszáguld, a kb. 40 méteres függőfolyosón, majd az ajtónk elé érve egy hatalmasat fékez. Mind a négy lábával egyszerre, mint a rajzfilmekben. Aztán leül a hűtőszekrény elé, és vár türelmesen, amíg meg nem kapja a neki megjárót. Parizert, turista szalámit, csülöksonkát, vagy másféle hentesárut. Egyszer kipróbáltam nála a Pick-szalámit, vajon elfogadja-e? Naná, hogy elfogadta.
Nos, egyik nap a Szemi épp akkor száguldott át hozzánk uzsonnázni, amikor a nejem porszívózott. Amikor ezt meglátta, rá se bagózott a hűtőszekrényre, hanem berohant a nagyszobába és megtámadta a porszívót. Körülötte ugrándozott, és veszettül ugatott rá. Nagyon pipa volt. Le is kellet kapcsolni a gépet, de még azután is csak nehezen nyugodott meg. Attól a pillanattól kezdve még jobban megkedveltem ezt a kis méregzsákot, és azonnal dac és védszövetséget kötöttem vele, a közös ellenséggel szemben. Ennyit Szemiről, jöjjön a következő péntek.
Ekkorra már beértünk a márciusba, sőt, már a közepén jártunk, de a tavasznak még semmi nyoma. Még azidő tájt is gyakran esett a hó. Már néhány bokron és fán megjelentek a rügyek, de napfény helyett havat kaptak a nyakukba.
A srácok ennek ellenére nem voltak elkeseredve. Piroska azzal kezdte, hogy mivel legutóbb nem kaptunk semmiféle instrukciót a témát illetően, javasolna valamit.
– Ha van olyan sztoritok, amelyben egyszerre voltatok hülyék és humorosak, vagy nevetségesek is, adjátok elő. Vagy olyan is jöhet, amikor olyat tettetek, amit azóta nagyon megbántatok. Ezen a javaslaton jó hosszan el is gondolkoztunk. Csak jóval később, - amikor Dönci kihozta a második kört meg a pogácsákat, - akkor szólalt meg a Pufi.
– Nekem ugyan lenne, de az nem olyan érdekes.
– Én is így vagyok ezzel. – szólalt meg Piroska. – Pont emiatt javasoltam ezt a két témát, mert azt gondoltam, hogy veletek történt valami hasonló. Tekintettel arra, hogy a ti életetek mozgalmasabb lehetett, mint a miénk. – fejezte be a mentegetőzést, s kérdőn tekintett előbb Döncire, majd énrám.
Addigra és már eldöntöttem, hogy közkinccsé teszem azt a bizonyos TV- ügyet, amelyre a feleségem oly kedvesen felemlegetett még az elején.
– Jól van, elkezdem srácok, de az utózöngéket mellőzzétek rendben? - Ez az eset akkor történt, amikor még a Hunyadi úton laktunk. Külön szoba, két Tv, tehát ebből a szempontból békesség. Nyolc lakó, ebből három albérlő, ebből az aspektusból nézve más volt a kép, de ezt most hagyjuk, koncentráljunk inkább az eseményekre. Valamelyik évben az idősebb nővérem felajánlott egy kisméretű Tv-t, amely mint mondta, jó lesz majd a konyhába, mert így kaja közben sem maradunk le az eseményekről. Szép gesztus volt ez tőle, csak az volt a baj, hogy saját antennával működött, és mindössze 3-4 csatorna jött be rajta. Még aznap este felhívtam a feleségem öccsét, hogy mi tehetnék ez ellen?
- Semmi gond. – közölte velem jóindulatúan – Veszel két méter felszerelt kábelt és egy Tv-elosztót. A padló felett átfúrod a falat egy 12-es fúróval, a te kábeled átdugod, majd mindkét kábelt bedugod az elosztóba. A vétel mindkét gépnél tökéletes lesz, ne aggódj.
Nagyon megörültem a tájékoztatásnak, és másnap reggel megvettem mindent ami kellett, majd a boltból hazaérve nagy elszántsággal vittem be a konyhába a felszerelést.
– Hát te mi a fenét akarsz ezekkel a szerszámokkal? – szólt rám az asszony.
– Kifúrom a falat és összedugom a kábeleket. Így a konyhában is lesz ötven csatornánk. Mert ami a szobaantennán bejön, az túró. – világosítottam fel.
– Át akarod fúrni az én szobám falát? – tiltakozott hevesen – Azt már nem! Fúrd át a te szobád falát.
– Most viccelsz velem? A nagyszoba felé két falat is át kellene fúrnom, és a kábelt is végig kellene vezetnem a falon, ami ronda. Ezt meg senki sem látná.
– Nem! Akkor sem! Nem fogsz te itt semmit sem fúrni, az én falamat ne csúfítsd el. – kardoskodott egyre csak, mire alaposan begurultam. Nem értettem ezt a negatív hozzáállását. Kezdem begőzölni.
– Figyelj csak? Ha nem lesz fúrás, nem kell a Tv sem. Inkább kihajítom az ablakon. Komolyan beszélek! – mondtam fenyegető hangsúllyal.
– Haha! Azt próbáld meg! – tette csípőre a kezeit, azt várva, hogy mi lépek?
Hát én léptem is. Kicibáltam a Tv-ből a szobaantennát meg drótot is a konnektorból, aztán felkaptam a készüléket, és a konyhaablak felé sasszéztam vele. Útközben többször is elakadtam az utamba került berendezésekbe, sőt, a keskeny ablakot elérve még fordítanom is kellett a dobozon, hogy kiférjen. Innen kezdve viszont könnyebb lett a dolgom. A Tv csupán egy emeletet magasságból repült ki, de ez elég volt ahhoz, hogy kilehelje a lelkét. A Tv-t másnap a feleségem cipelte el a kuka mellé. Hát így történt fiúk.
– Öregem, azért ezt nem hittem volna rólad. – mondta kissé szemrehányó hangon Piroska – Azt hittem, hogy te egy nyugis pasas vagy. Bár, ha a nejed másképp áll a dologhoz, az a TV még ma is meglenne.
A másik kettő nem rótt meg, inkább kiröhögtek, de dicsértek is.
– Gratulálok öregem, legalább kiálltál a meggyőződésed mellett. – vigyorgott rám Pufi – De azért neked sem kell a hülyeségért a szomszédba menned. - Ezzel mindenki egyet is értett.
Egy kis borozgatást követően a Dönci is előállt a történetével. Elég keservesen állt neki, de akkor már nem volt visszaút.
– Előre bocsájtom pajtikáim, hogy ez nem egy sikertörténet. Sőt! Na mindegy, ha már elkezdtem, be is fogom fejezni. Valamikor réges rég, becsaptam egy igaz barátot, aki megbízott bennem, de én nem úgy viselkedtem vele szemben, ahogy azt megérdemelte volna.
– Hát, ami azt illeti, már a sztori indítása sem tetszik öregem! – néztem rá nem éppen kedvesen. – Becsapni egy barátot? Az nagyon szemét dolog.
– Tudom. Főleg, ha az illető egy lány. – nézett ránk Dönci bűnbánó képet vágva, s látszott rajta, hogy valóban sajnálja a történteket.
- Egy lány volt a barátod?- ámuldozott Piroska. - Hát ilyen is létezik? Mert ha igen akkor még nagyobb gazember voltál. Soha eddig még nem beszéltél róla.
– Persze, hogy nem. Ez az én „mea culpám”. Ezt a lányt úgy hívták, hogy Tóth Zsuzsa. Egy utcában laktunk, egy óvodába jártunk, és az első négy évben osztálytársak voltunk a Mátyás királyban, de ötödiktől kezdve már nem voltak koedukált osztályok. A barátságunknak ez mit sem ártott. Később aztán, amikor eljárogattunk össztáncra, úgy néztünk ki, mint egy testvérpár. Én vigyáztam rá, ő meg énrám. Soha semmi nem volt közöttünk. Legföljebb egy-egy ártatlan puszi, ha megleptük egymást karácsonykor.
– Tehát, a szó igazi értelmében, barátok voltatok. – szólt közbe valamelyikünk.
- Pontosan – bólintott rá Dönci, majd folytatta. – Ez így is marad egészen addig, amíg fel nem vettek bennünket az egyetemre. Őt az orvosira, engem a közgázra. Ezt meg kellett ünnepelnünk. A Nádorba mentünk, ittunk pár pohár Vermutot, majd azt javasoltam neki, hogy menjünk fel hozzánk, van néhány új lemezem. Beatles, és Rolling. De arról bölcsen hallgattam, hogy a szüleim épp a balatoni víkendházat készítik elő a nyári szezonra.
– Még jó, hogy nem a bélyeggyűjteményes szöveggel álltál elő – mordult fel Pufi szinte haragosan. – És ha jól sejtem, történt ott valami, amit azóta is bánsz.
– Így van. Nincs ezen mit szépíteni.
– Mondd csak tovább! Nagyon érdekel, mit műveltél vele? – hajolt hozzá Piroska, de közben olyan fura arcot vágott, hogy az szinte félelmetes volt. Dönci nagy nehezen tudta csak összeszedte magát. Soha életében még nem vágott ilyen keserves képet.
– Lemezhallgatás közben Zsuzsa megivott egy kis pohár bort, és meg vagy fél literre valót. Később, én vadbarom, elkezdtem simogatni és csókolgatni. Most utólag, ahogy visszaemlékszem, ő nem csinált semmit, nem is ellenkezett, de látszott rajta, hogy nem érti, mit akarok tőle? Egyre szomorúbban nézett rám, én mégis folytattam. Olyan volt az egész, mintha egy kirakati bábut ölelgettem volna. Amikor bevégeztem a dolgom, ő sápadt arccal bement a fürdőszobába és miután rendbe szedte magát, szó nélkül elment.
Dönci itt szünetet tartott. Mi képtelenek voltunk megszólalni, csak hitetlenkedve bámultunk egymásra. Legalább öt percig hallgattunk. Végül Piroska törte meg a nyomasztó csendet.
– Legalább utánamentél, és bocsánatot kértél tőle? – nézett rá szomorú szemekkel.
– Én megpróbáltam! Becs szó, megpróbáltam… Az első emelet fordulójában értem utol. Bocsánatot akartam kérni, mert ráeszméltem, hogy mit követtem el ellene. De képtelen voltam megszólalni. Zsuzsa is csak nézett rám, ő sem szólt semmit.. De amikor elindult lefelé, és egy pillanatra visszanézett, láttam, hogy csupa könny az arca.
– A kurva életbe Dönci! – ugrott fel Pufi az asztaltól – Tudod mit műveltél? Az a lány a barátod volt! Érted? A legjobb barátod, aki megbízott benned. Ne is haragudj öregem, de most legszívesebben jól pofán vágnálak.
Ezután megint egy hosszú szünet következett. Úgy éreztük, és jól éreztük, hogy ez a történet nem tett jót a hangulatunknak. Nem ezt terveztük. Az ötletgazda Piroska volt, de arra senki sem számított, hogy Dönci épp egy olyan mesével áll majd elő, amely ilyen hatással bír a társaság tagjaira.
– Ne haragudjatok srácok, de ez a történet már több mint negyven éve nyomta a lelkemet, muszáj volt kiadni magamból. Soha, még senkinek nem beszéltem róla – szólalt meg Dönci visszafogott hangon – Nem akartam elrontani ezt a mai estét. De most úgy érzem, megkönnyebbültem.
– Oké, Dönci, szerintem mégis csak jobb, hogy elmesélted. - veregettem meg a vállát – De azért nagyon szemét voltál, azt be kell látnod. Egyébként mi történt ezután? Találkoztál még vele?
- Nem. Soha többé nem láttam, pedig több alkalommal is érdeklődtem utána.
Amikor kiléptünk a kocsmából, a még mindig mogorva képet vágó Pufi határozott hangon kijelentette, hogy ha még egyszer ehhez hasonló történettel áll elő valaki, ő soha többé nem akar látni minket. Persze ez nem volt teljesen igaz, mégis úgy tettünk, mintha elhinnénk neki. Ekkor éreztem úgy, hogy mielőtt még elválnánk egymástól, valamivel fel kell dobnom a hangulatot.
– Ugye tudjátok, hogy a vágóhíd, illetve a bőrgyár alatt folyik egy patak? Az, amelyiknek olyan nagyon büdös szaga van és koromfekete a színe, de még patkányok is úszkálnak benne?
– Hát persze, hogy ismerjük. Miért, mi van vele? – nézett rám a másik három kíváncsian.
– Semmi különös. Csupán annyi, hogy valamikor réges rég, egy László napi ivászat után beleestem. Öltönyöstül, mindenestül. Ha akarjátok, legközelebb majd elmesélem. Garantálom, hogy be fogtok szarni a röhögéstől.
A többiek egycsapásra jó hangulatba kerültek.
– Igen! Ez az, ami kell nekünk a vörösbor mellé! – rikkantott fel boldogan Pufi – már alig várom, hogy elmeséld.
Hazafelé menet eszembe jutott Dönci vallomása, melynek tartalma egyszerre volt érdekes, tanulságos, szomorú, és erkölcsileg teljes mértékben elítélendő. Nyilvánvaló volt, hogy Dönci barátsága Zsuzsával szemben nem állta ki a próbát, és ő ezt egész életében bánni fogja.