Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/ ÁBÉCÉNK HANGZÓI

A magyar ábécé csaknem minden hangzója nem csupán alaki értéket hordoz és képvisel, hanem helyi értéket is. Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a hangzók vagy hangzó csoportok a szavak végén jelennek meg. (Majd látjuk, az általuk képviselt és hordozott jelentéstartalom a szavak elején és közepén is nyomon követhető, s legföljebb árnyalatában változik) Ez valójában a ragok és képzők jellemzője. Magyarán szinte minden hangzónk önmagában, másod- vagy harmadmagával még külön tisztségviselő is. Mindezek roppant és példátlan lehetőséget adnak az árnyalatok és finomságok nyelvi megformálására. Amint már többször is emlegettük, az ilyen és hasonló szavak, mint a fiaié-e? Vagy az ilyen nyelvi lehetőségek: mint a mieinkéiéi, övéiéiéiéi és így tovább, ténylegesen páratlan nyelvi, kifejezési lehetőségek bizonyítékai?
Majd a későbbiek folyamán sorra vesszük az ábécénk hangzóit, de előtte még néhány más, inkább általános érvényű dologról kívánunk szólni. Talán itt érdemes újra megemlíteni, hogy ez a "nyelvtan" nem is hasonlít a latin vagy a német nyelvtanhoz, amelyek mintául szolgáltak a magyar nyelvtan elkészítéséhez. De ha a magyar nyelv belső, logikus, élő rendszerét megismerjük, könnyebben jegyezzük meg a ráerőltetett "nyelvtant" is, amely leginkább a más nyelvek elsajátítását könnyíti meg. Azonban, akik más nyelvűeket tanítanak magyarra, azok tudják, hogy magyarul ezen a módon nem lehet megtanulni. Ahhoz ismerni kell nyelvünk emlegetett logikai rendszerét, amely meglehetősen szabadon él, lüktet a burjánzó szervezetben. De mégis, mintha szüntelen kisebb és nagyobb logikai "négyzetek" és "körök" összefonódása kerülne előtérbe, ha elkezdjük kibogozni e gyönyörű rendszer szálait. Egy-egy szó, kifejezés, akár a jelképes minták a szőtteseken, varrottasokon, sajátosan emelnek ki ősi emlékeket, tapasztalatokat. Érdekes volna vizsgálni ebből a szempontból a közmondásainkat, szólásokat, a népköltészet alkotásait.
Sokatmondóak ebből a szempontból az ilyen szólások, mint a "Sok van a rovásán" "Szedi a sátorfáját; "vagy "Fölkerekedik". Ezeket a későbbiek során alaposabban körüljárjuk, elemezzük. Mert a nyelv sokkal jobban KÖZ-ügy, mint gondolnánk! Mint ahogy nagyon fontos és elemi nyelvi elem a KÖZ szavunk. Ebből van a közösség, község, köze, közünk - eszköz! - sőt, köze van a KÉZ szavunkhoz is, amely KÉZ-KÖZ-eli esz-KÖZ! Így a kéz, kezd, küzd stb., szavaink jelentése itt gyökerezik.
Mielőtt valójában és vizsgálódva rátérnénk az ábécé hangzóira, hogy fölmutassuk nyelvünk játékait és törvényeit, még egy nagyon fontos dologról szólnunk kell. Miután több korábban megjelent, a nyelvről szóló könyvünkben emlegettük ezt a fontos magyar nyelvi tulajdonságot és tán feleslegesnek látszik az ismétlés, most mondjuk ki: igenis szükség van és lesz később is többféle ismétlésre, mert változatokat vázolunk föl a teljesebb érthetőség kedvéért. Ez az a játékos szövegközlés, amelyben több példát is használtunk:
HIZIDNIK RINDILITLINIL LIGY HIVI IH MIGYIR
Vagy a másik példát sem véletlenül alkalmaztuk, mert talán ezeket minden magyar azonnal fölismeri. De előre jelezzük, hogy nemcsak ismert versek vagy szövegek esetében jövünk rá a különleges törvény jelenlétére, hanem ismeretlen magyar nyelvű írásoknál is. Az a fontos, hogy a mássalhangzók a helyükön maradjanak és közéjük kell beírni csupa "e"-ket vagy csupa "ö"-ket stb., rendszerint a harmadik próbálkozásra előjön az eredeti jelentéstartalom. Hiszen arról győz meg mindannyiunkat ez a próba és játék, hogy a magyar nyelvben a mássalhangzók hordozzák a jelentéstartalom zömét, körülbelül a kilencven százalékát és azt csak árnyalják a magánhangzók. Mindez összefügg azzal az egyetemes beszédtörvénnyel, amelyet végigcsinál minden csecsemő, akármilyen anyanyelvűek is a szüleik. Mert minden csecsemő először az oás, glü glu-ma-ma, bö-bö, ba-ba lágy mássalhangzós, inkább elnyújtottan hangzó magánhangzós nyelvet beszéli. Ezért írhattuk le már sokszor, először mintegy 25 éve, hogy a világ valamennyi csecsemője, pulyája, egyrészt átéli az emberi beszéd törzsfejlődésének egyetemes szakaszait, a tíz- és százezer éveket néhány hónap alatt, s ekkor a világ minden kisgyermeke nagyjából azonos nyelven "beszél", mintegy 7, 8 hónapos korától, másfél, kétéves koráig. Csak ezután hat rájuk igazán az anyanyelvük. Persze ez idő alatt sok ezerszer gyakorolják a beszéd hangzóit.
TÖLPRÖ MÖGYÖR HÖ Ö HÖZÖ. ÖTT ÖZ ÖDÖ MÖST VÖGY SÖHÖ
Most már nem is kell töprengeni, azonnal értjük Petőfi halhatatlan sorait. De hadd jegyezzük meg, hogy csupán magánhangzóval tán csak nagyon ismert és dallamos verseket lehet néha fölismerni. Például a Szeptember végén címűt stb. Köznapi szöveget aligha. A csecsemők esetében egyidejű a mássalhangzók és szórészek, egyszótagú szavak formálása az ocsúdással, az eszméléssel. De a "felnőtt" emberi nyelvekben is - egyikben jobban, mint a másikban, a magyar nyelvben például nagyon - él és hat a "csecsemőkori" érzelmi közlés. Mert amikor valaki nyög, röhög, köhög vagy sikolt, hörög, ásít stb., akkor e "közlésekből" nem tudjuk milyen anyanyelvű. De ugyanígy a meglepetés hangjai sem vezetnek bennünket gyakran a nyelvhez: óóóóóó! ÁááááááiHéééé. -Hej-stb. Ezekből a hangadásokból nem tudjuk meg azonnal az illetők anyanyelvét. S ha meggondoljuk, bizony sok tucatnyi ilyen nemzetközi, így jobb: egyetemes hangadás, érzelmi szóféleség, jelzés hallatása lehetséges, anyanyelvtől függetlenül.
Azonban az is kétségtelen, hogy a hangzók - főként a magánhangzókra gondolunk - magassága, egymástól való távolsága, hosszan vagy röviden való ejtésük, már önmagában is képvisel, hordoz eredendő, ősi jelentéstartalmat. Egy hang még nem, de kettő már képezhet dallam-csírát. S mivel az embert, az emberiséget emlékek fűzik a hangok mélységéhez és magasságához - az utóbbihoz éppen a rendkívüli pillanatokban és helyzetekben kiszakadó sikoly! - logikusan hordoznak sajátos jelentéstartalmat, mégpedig többnyire érzelmit, az efféle kiáltások, hangjelek. (Lám a magyar nyelvben ez a különös síp-hang, az "i" található a sikoly, sikolt, sikít, de kiált stb. szavunkban is. És ne feledjük, ez az a hangzó, amelynek formálásához kell a legkisebb idő és legkisebb lyuk vagy rés. Utána valószínűleg az "é" következik.)
Ha tehát majd elkezdjük fürkészni az ábécé hangzóit, sokféle dologra kell ügyelni-figyelni, mert már annak is van jelentése, ha ezt mondjuk: a-a! Ez a tagadás, kételkedés hangjele. A csodálkozásé és a meglepetésé az aaaa, de még inkább az áááááá! Máskor az óóóóóó! A meglepett ember tátja nagyra a száját: áááááá! Közli magas á-val és mi meg is nevezzük: ámul-bámul. (Bámulja, mint borjú az új kaput! Báááá.. ) Mindezeket is remekül fölhasználja nyelvünk, hiszen alaptulajdonsága az a szintén a gyermekkorra jellemző tény, hogy a beszéd megtanulásában, fejlődésében nagy jelentősége van a hangutánzásnak. Lehet mondani, ki hogyan hall, úgy szól, úgy beszél. Dani fiamtól tudom, hogy a nagyothalló ember éppen úgy téveszt, mint a nyelvrokonok némely szavakban. A nagyothalló kisgyerek nem tudta, nem tudja formálni a sziszegő hangokat, mert nem hallja őket. Ezért a szeretsz helyett azt mondja teretsz? Vagyis a "t" hangzót kénytelen használni az "sz" helyett, mert a "t" hangot könnyebben meghallja és formálja maga is. És Iám a finn sata ejtése szata - jelentése száz. Ebben az esetben t-z váltásról van szó. (De megvan a magyar nyelven belül is a váltás, gondoljunk a tűn- szűn szavainkra!) Említhetnénk még főbb példát is, de ezek csak jelzések, nem akarjuk ezzel terhelni az olvasót. Aki magyar anyanyelvű, az rögtön érti, hogy ami megszűnik, az nagyon gyakran, főként, ha ősi természeti jelenség, az eltűnik. Kérdezhetjük, hogyha van TÜNDÉR szavunk, miért nincs SZÜNDÉR is? Viszont gondoljuk meg, hogy a "tünet" az eltűnik, megszűnik. Így van ez a betegségek esetében, ha meggyógyulunk, eltűnnek, megszűnnek bizonyos kiütések, fájdalmak stb. S ha még jobban belegondolunk, akkor az is megvilágosodik, hogyha valami eltűnik, akkor elsősorban a megkülönböztető SZÍN szűnik meg, tűnik el. Például a fehér hómezőn a fehér ruhás ember. Így tán a tűn-szűn-szín szavak között is lehet nemcsak alaki, hanem lényegi, logikai összefüggés is?!
Ilyenkor kedvünk támad azt mondani, hogy a nyelvünk is úgy működik, akár maga a világ, és nincs semmire külön törvény, az egyetemesből minden érthető, levezethető! S ahogy már megjegyeztük, sokféle összefüggést kell figyelembe venni, ha a nyelvről gondolkodunk vagy beszélünk. Már megbizonyosodtunk arról számos alkalommal - és számtalanszor! -, hogy azzal az emlékezettel, amit a nyelv teremtett és kínál föl nekünk, sokkal korábbi időkig juthatunk el, mint az egyén - egy+én - emlékezetével. Még két fontos dologról emlékezünk meg bevezetőnkben. Az egyik annak föltételezése, hogy nyelvükben két nyelv működik és hat egymásra, több ezer éve. (Legalább kettő fontos, erős nyelv, ám lehetséges, hogy többnek a maradványa is.) De mindkét nyelv magyar nyelv. Azaz: ezek lettek magyar nyelvvé. Azzá, amit ma használunk. Nemcsak az ilyesfajta érdekes és figyelemre méltó szólások-mondások miatt, mint a következők: "Majd megismered te a magyarok Istenét! " Vagy: "Majd megmondom én neked magyarán! " És így tovább, vannak ezeknek egyéb változatai. Két dolgot levonhatunk következtetésként. Mindkét mondat fenyegető árnyalatot is tartalmaz. Aztán, mintha az egyik, aki ezeket mondja, magyarabb volna a másiknál?! Erre különösen a második mondat utal. Ha nem érti, amit én mondok, akkor azért van, mert nem világosan beszéltem, nem magyarul szóltam? Ez az egyik jelzés, amire szintén visszatérünk később, amikor már az olvasó velünk együtt tűnődve és kételkedve, de azért befogadott mindazokból valamennyit, amit nyelvünk kínál. /folyt./

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/

A másik dologra csak mintegy három éve gondoltam, mint valós lehetőségre. Kétségtelen, hogy László Gyula kettős - vagy többes?! - honfoglalás elmélete a tudat alatt is előmozdította az ilyen irányú kutakodást és figyelmet. De igazában sajátos visszahatásként erősítette a gondolat meggyökerezését az a tény, hogy nyelvünkben sokszor ugyanarra a fogalomra több szavunk van. Nem a rokonérzelmű szavakra - szinonimákra - gondolok, hanem azokra, amelyek pontosan ugyanazt jelentik. Ilyen példának gondolom az ÉV és ESZTENDŐ szavunkat.
Itt nem rokonérzelmű szavakról beszélhetünk, hanem teljesen azonos jelentéstartalomról! Azonban például nem alkalmazható rájuk egyformán a ragozási-képzési lehetőség! Azt mondhatjuk és mondjuk is, hogy valami elévül. De azt nem, hogy elesztendül. Miért? Mintha olyasmi lehetne a felelet - vagy válasz? -, hogy az évül szavunknak van élő és ma is használt rokonérzelmű párja, az avul, sőt évül-avul, avas, avar stb. jelentései a múlóra, régire, öregedésre, kopásra stb. utalnak. (Így mintha magyarul értelmezhetnénk az AVAR nép, mint régiek, nevét?! ) Hasonló a helyzet a hány és a mennyi szavunkkal, ha ragozni, képezni akarjuk őket. Mert nincs a magyarban hányság, csak mennyiség, nem használjuk a mennyiedik, csak a hányadik kifejezést. De mindezekről alább majd még szólnunk kell. Csupán kiegészítve még ezt az utóbbi előzetest, megjegyezzük, hogy a magyar, ha értelmez, akkor magyaráz. Megmagyarázza, amit tudatni akar. S mint látható, annak kifejezésére használja a magyaráz, magyarázat szavakat. Tehát egyúttal megnevezi önnön nyelvét, nemzetiségét.
Ásítóbb, futóbb, gépebb
Talán helyes, ha már itt megemlítjük azt az egyszerű tényt, hogy aki hosszan ejti az "á" hangzót, az ásít. Nos, ha tíz-húsz különböző ásító ember hangadását felvennénk és visszajátszanánk, aligha derülne ki az ásításokból, hogy milyen anyanyelvűek. Nyoma sincs annak a természetes fogalmi megjelenítésnek hangban, más nyelvekben, amit az ÁSÍT szavunk képvisel, megjelenít. Ha a csecsemő, "sír", akkor azt mondjuk "oázik". Ezzel nagyjából azt fejezzük ki, hogy ooo-kat és áááá-kat hallat. Az ásító nagyjából egyértelműen ááá-kat. De akkor miért nem ázik? Aki ázik, azt eső veri. Viszont az énekes áriázik. (Lalázik. Tehát a leglágyabb mássalhangzóval próbálja a hangját) Mindezekre sok példával még többször is visszatérünk. Arra is, hogy a sok fogalomnak nem a sokabb a nagyobb fokozata, hanem a több. Ám a búbosan ejtett Bé, sőt, két "BBé", hangzásban is növeli a dolog jelentőségét, nagyságát. Ezt is az elemi hangjelentések közé sorolhatjuk. S ha már itt tartunk, bár nem szabályosan, de igencsak jellemző módon használhatjuk ezt a két Bé-t, a közép- és felsőfok jelét szinte bármire, érzékeljük a növelő jellegét. Tehát nemcsak a jelzők: nagy, jó, szép, magas, fényes stb. stb., hosszan sorolhatnánk a szavainkat, hanem akármilyen szóhoz is alkalmazhatók, mint a címben is látható. Hiszen végső soron az ásítóbb azt jelenti, hogy többet ásít, ásítozik, ásítozgat, vagy a futóbb jelentése, valójában talán a futkosóbb és így már szabályosnak is tekinthető a szó. A gépebb jelentése tán gépesítettebb gép lehetne. Persze kő-kőbb, fa-fább, gáz-gázabb stb., alapjelentések esetében csupán érdekességként lehet jelen a két "bé". De már ha jelzővé képződik a szó: kő, köves, akkor lehet kövesebb, fásabb, gázosabb. Más esetekben például a tengernyi is több, ha tengernyibbet mond valaki, akinek nem anyanyelve a magyar. "Ott is tengernyi ember volt jelen, ám amott még tengernyibb. "
Valójában arról van szó, hogy az egyik helyen sokan voltak, a másikon többen. De például a tömeg-tömegebb, talán jelent valamit, de már a sokaságabb mulatságos. Persze ennek oka van, mégpedig minden bizonnyal az, hogy a -SÁG -SÉG képző a SOK szavunkból alakult és ezáltal kétszer fordul elő már amúgy is a szóban. Maga a jelző is lehet végül is jelzőbb, azaz kifejezőbb, nyomatékosabb, pontosabb és így tovább. Összefoglalva e kis bevezető eszmefuttatást, a magyar nyelvben szinte nem is lehet hatás nélkül vagyis teljesen rosszul használni sem a képzőket, sem a ragokat, sem a jeleket. Maga a nyelvi gyakorlat is ősi emlékezetből táplálkozik. Így azokat a fogalmakat, amelyek eleve sokat és aprót, picit-kicsit jelentenek és a szavak végén ott van a "Ká", nem kell többesszámban használni. Például akármennyi homok, mák, makk, törek stb., kerül szóba, több vagonnyi, akkor sem azt mondja a magyar, hogy homokokat vásárol, makkokat szed, mákokat eszik és így tovább. Mert azt is mondhatjuk, hogy de szépek ezek a mákok, akkor azonban többféle mákfajtáról van szó. Egyébként, de szép ez a mák! Így mondjuk akkor is, ha jókora földdarabon látjuk a virágzó növényt. S ne feledjük, még a "Ká" nélkül is így mondjuk, ha eleve sok aprót jelentő fogalomról van szó. De szép ez a búza vagy búzatábla. A búzák ugyancsak többféle-fajta búzát jelentenek. A gabona, rozs, árpa, kukorica stb., szintén, a "Ká" nélkül is gyűjtőfogalom. Mert ha elkülönítjük, akkor azt mondjuk: egy szem, több szem búza, kukorica stb. Vagyis a SZEM szavunk az elkülönítés SZÁM szava! Mindezekről szintén szólunk a SZEMÉLYességet tárgyaló részben. Tehát a magyar nyelven belül mindenre van logikus és a nyelv törvényéből adódó válasz. /folyt./

Szathmári István:

Államiságunk, kultúránk, anyanyelvünk ezer éve <O(előadásának részlete, mely elhangzott Kisújszálláson 2000. április 13-án)

Mi történik közben – az ezer év alatt – a kultúra legfőbb hordozójával és a nemzeti tudat legfontosabb tényezőjével, biztosítékával: anyanyelvünkkel?

Csodálatos mindjárt, hogy az e tájon teljesen idegen, finnugor származású nyelvünk nemcsak megmaradt, hanem eredeti színeit megtartva felvett, és szinte magához hasonítva sajátjává tett szláv, latin, német, francia, román és más nyelvekből kölcsönzött szavakat. Olyanokat, mint például: pap, barát, király, kasza, barázda, kalász, galamb, ruha (ezek valamely szláv nyelvből jöttek); aztán sekrestye, angyal, apostol, kántor, iskola (ezek latin eredetűek); továbbá: polgár, páncél, ostrom, borbély (ezek a németből származnak); még tovább menve, vannak olasz eredetűek: füge, narancs, forint, eszpresszó, lottó; francia származékok: kilincs, lakat, tárgy, a Lajos név; román jövevények: cimbora, málé ’tengeri’, kaláka, tokány stb. E szavak befogadása – nem feledve, hogy számos magyar szó is átkerült a szomszédok és távolabbi népek nyelvébe, mint például a huszár, a vásár – szinte hasonló volt a Szent István Intelmeiben említett jövevények, vendégek fogadásához, de egy dolgot hangsúlyoznunk kell: szavak átvétele szinte mindig csak békés körülmények, békés együttélés esetén következett be. (Csak zárójelben utalok rá: 1945-től 1989-ig például egyetlen orosz szót sem fogadott be nyelvünk, nincs ebből a korból származó orosz jövevényszavunk; aztán a 150 éves török uralom eredménye is mindössze 8–10 elterjedtebb szó, mint például a papucs, tarhonya, dívány.) Napjainkban jövevényszóvá lett az angol eredetű lobbi és lízing. A feleslegesen ránk törő, mérhetetlen számú amerikai angol szó és kifejezés jelentkezése minden bizonnyal időleges, kevés fog belőlük jövevényszóvá válni, azaz beilleszkedni hangalakilag, helyesírásában, ragozásában nyelvünkbe, illetve kevés fog képzett és összetett szavakkal úgynevezett szócsaládot alapítani.
Másik csodálni való nyelvünkkel kapcsolatban az a mód, ahogyan kialakította évszázadok során a nyelvjárások fölé emelkedő, normákkal szabályozott és eszményinek tekintett változatát: az úgynevezett irodalmi nyelvet. Irodalmi nyelvünk alapja Károli Gáspár, Pázmány Péter, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és mások jóvoltából az északkeleti, keleti területek e-ző (tehát ember és nem embör), továbá é-ző (és nem í-ző, tehát szép és nem szíp, mint ahogy itt, Kisújszálláson mondjuk) és nem kettőshangzójú (például föüd, jóu) nyelvjárása lett. Ugyanakkor irodalmi nyelvünk kialakításában is érvényesült az egyensúlykeresés, a többi nyelvjárás bevonása, az ötvöződéses jelleg is: megmaradtak ugyanis irodalmi nyelvünkben bizonyos í-ző formák (kígyó, kísér, kímél, az -ít igeképző), aztán bekerültek ö-ző szavak (például öröm, török, fölött, mögött – ez utóbbi a kisújszállási öregek nyelvében most is megvan: megett).
Harmadik csodálni való, hogy ezen az irodalmi nyelven páratlan szépirodalom: költészet és széppróza keletkezett és keletkezik. Nem kétséges, ha Arany Jánosnak a Szondi két apródja című balladája vagy Vörösmartynak A vén cigány című verse valamely világnyelven íródott volna, ott lennének a világirodalom legemlegetettebb alkotásai között. Nem véletlenül mondta a XIX. század harmincas éveiben Giuseppe Mezzofanti bíboros, a vatikáni könyvtár őre – aki egyébként számtalan nyelven beszélt –, hogy „A magyarok nem tudják, micsoda kincs rejtőzik nyelvünkben”. Aztán meg is nevezte ezt a kincset, megjegyezvén: az olasz és görög után minden más nyelv előtt leginkább dallamos és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre érdemes a magyar nyelv. Bárczi Géza, a két évtizede elhunyt európai hírű nyelvtudós így foglalta össze – immár tudományosan – nyelvünk pozitív vonásait, esztétikai értékeit: „Nyelvünk jellegzetes erényei: színes, változatos hangzás, rendkívüli metrikai rugalmasság; tömörség, szoros logikus kapcsolás; finom árnyaltság, képszerűség; pontos fogalomalkotásra való képesség. Mindezek nyelvünk öröklött készségeinek, lehetőségeinek és sok ezeréves történetének közös eredményei.” (A magyar nyelv életrajza. Gondolat Kiadó. Bp., 1963. 387

Németh Tibor

Sikoly a szép szavakért<O

Van-e jogom szót kérni ott,
hol haldoklik a hang?!
...Minden kongatás csak repedt harang
csorbult jajgatása,
töredezett lantról torzuló halomba
hulló hangok sokasága.

Érthetetlen szó-egerek
futnak meztelen macska-lelkem,
s a fülembe nőtt hang-karmok elől,
mert nem értem,
mit mondanak olyat,
amit megjegyezni,
másnak is mondani érdemes!

Régi vers-csontokat rágok.
Szavakat keresek:
szépen csengő, igaz dallamokat,
hisz úgy vész ma minden ének
- fiókba zártan,
vagy polcnyi hivalkodásban, -
mint avítt lom, az élet sufnijában
Kinek kiáltok...?!
Kinek is sikoltok?

Ritka gyöngyök aligha születnek,
hol rég nincs kagylója a vers
tündérszépségének.

A pénz beszél,
olvasható,
szaga, vágyakat sugárzó,
hódít, bódít, börtönbe zár,
de az ugatása, a mi kutyánkra vár.

Üvölteni szeretnék,
mint farkas, ha holdat láthatnék,
valami csillanó erényt,
szabdalt, szakadt hazám
papírfüggönyében.
Mégis reménykedem!
Amíg a madarak nem vesztik el
régi hangjukat,
és a virág is apró szirmokra
bontja szét illatát,
míg a szél saját nyelvén beszél,
cifrán bár, de tanult dörgedelmét
őrzi még az ég,
- van talán remény.
... Jönnek majd emberek:
költők, írók, betűvető földi eretnekek,
akik Mózesként törik szét
tolvajnyelvűnk kőtábláját,
s ránk világít egyszer még
a kihunyt Arany-i fény.

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/

A MAGYAR NYELV SAJÁTOSSÁGAI - JELLEMZŐI
Nyelvünk, lényeges tulajdonságait tekintve, a világ legtöbb nyelvétől különbözik. Mivel az illetékesek szerint mintegy 3000 nyelvről lehet tudomásunk - ezek egy részét már nem beszélik -, de más szakértők szerint ennél több nyelvről is szó lehet. De nem ez a témánk, mindezt nem kívánjuk sem megerősíteni, sem vitatni. Mindössze annyit állapítunk meg, hogy tehát a magyar nyelv erősen eltér a többi 2999 nyelvtől! (Természetesen ez azért jelképes szám, mert egészen pontosan ezt az adatot senki se tudja) Lássuk, melyek azok a sajátosságok, amelyek nyelvünket jellemzik.
A magyar ragozó nyelv - ez azt jelenti, hogy RAG-okat ragasztgat, rakosgat a szavak végéhez, illetve (erről nem nagyon szólnak a tankönyvek), a ragok megtalálhatók a szavak elején és közepén is. A ragok tovább ragozhatók, képezhetők stb. A képzők is ragozhatók, képezhetők stb. Vagyis ez a "toldalékoló" nyelv rendkívülien rugalmas, ezzel ugyanis páratlan lehetősége nyílik a változatos szóképzésre, szóalkotásra. Az egyes ragok, képzők, sőt jelek is, önálló szavak vagy azok töredékei, de magukkal hozzák az eredeti jelentéstartalmat. Példaként a "K" hangzót említem, ami a többesszám jele, s elvonódott a SOK szavunkból. A RAG szavunk részt, zugot, helyet stb. jelent. Például Zalában a "rag" a házeresznek a faltól a tető alsó széléig tartó része. "Eltettem a kulcsot a rag alá" - mondják, és ez azt jelenti, hogy a tető alsó részéhez dugta a kulcsot és nem a lábtörlő alá. De benne van a sa-ROG-lya szavunkban is. Az a kocsi vagy szekér megnagyobbított, meghosszabbított része. Más ragok és toldalékok szintén egytől egyig önálló szavak voltak vagy azok ma is - hiszen eleink nem találtak ki értelmetlenségeket, hogy aztán azzal értelmet KÖZ-öljenek. Aki a nyelvvel szórakozgat, az szót ragozgat. Folytassuk tehát e szórakoztató szóragozást.
A "T" a tárgy jele, s íme a tárgy szavunk e hangzóval kezdődik. De szólhatunk röviden még néhány ragról elöljáróban, bár később elénk kerülnek újra. Íme a -nak, -nek ragozható: nekem, neked, nekünk, s ennek, annak, amannak. Tudjuk, hogy a "z" hasonult ebben az esetben, de a neki, őneki, minekünk stb. teljes értékű szavak és a jelentést a "rag" teljes egészében képviseli. Így van a KÉP-zőkkel is. A KÉPZŐK általában a KÉPET NÖVELIK. Ezúttal sajátos képzőt mutatunk be példaként. Ez a- tudomány által nem tisztázott eredetű - képző, szerintünk világosan hordozza és közli "származását". Lényege, hogy nagyítja, tágítja, növeli a képet, amihez kapcsolódik. Íme:
HEGY - HEGY+SÉG SÍK - SÍK+SÁG
KATONA - KATONA+SÁG
Miként is változik a jelentéstartalom? Honnét adódik többlet az eredeti szavakhoz? Miért növeli a képet e képző? Talán azért, mert nemcsak a "K" hangzó vált le és lett a többesszám jele önmagában is, hanem megváltozott a szó végén maga a SOK szavunk is. Így aztán már mi nem emlékszünk az eredeti SOK-ra, ám a nyelv emlékezik - mint annyiszor! - és mi elfogadjuk az emlékezetét. Mert lássuk csak hogyan alakulna, ha a SOK szavunkat használnánk:
HEGY+SOK = HEGYSÉG (Magánhangzó illeszkedés!) SÍK+SOK = SÍKSÁG
KATONA+SOK = KATONASÁG
EMBER+SOK = EMBERSÉG (Ez már elvont fogalom.) SOK A SOK = SOKASÁG
A későbbiek során elvégezzük állításunk - föltételezésünk - próbáját, amikor is a -ság -ség önmaga bizonyítja, hogy "származtatása" nem alaptalan. (Ez lesz az egy-ség, két-ség és három-ság, négy-ség... próbája.)
A magyar nyelvre jellemző a magánhangzó illeszkedés, ez zenei törvény, sajátos összhangot valósít meg s általa ugyancsak jellemző dallamosság jelenik meg beszéd közben. A hangmagasság és mélység vonzalmat jelent a toldalékok számára. IGENLŐ nyelv a magyar, ami a muzsikáját illeti. Az illeszkedés is ezt bizonyítja. A szótő tehát így határozza meg a rag, képző magasságát vagy mélységét. Érdekes külön törvény vonatkozik az "I" hangzóra. Mert amíg felnézünk az ég-re, lenézünk a mély-be, fölnézünk a magas-ba, vagy a hatalmas-ra, láthatjuk, hogy a magas hangok magas hangokat, a mély hangok pedig mély hangokat vonzanak, de a magas "Í" másként viselkedik. Hiszen híd-ra lépünk, de már víz-be, vagy: síppal, sípol, sípra stb., de már sikít, sír-rí, riheg-röhög, - érdekes szavak ezek különben is, a rityeg-rötyög is ide tartozik és rámutat a hangutánzás fontosságára, és talán az i-í-ü-ű-ö-ő hangzók kapcsolatára is. Ugyanakkor sikoly, rikolt, rivall, de sikít, sivít süvít stb. Vagyis változatos a kép. Az bizonyos, hogy a SI alapszó, amiből alakulhat sík, sikló, sima. siet, síel, si-vár; sí-vó, sí-vatag (?) stb. Majd foglalkozni kell az í-i, í-ú stb. lehető összefüggésekkel. Addig is tán csak egyetlen példát kell említenünk, ez pedig az igyekvés, igyekszik, igyekezet stb., s emögött sejtjük mi az ÜGY szavunkat. Aki ügyekszik az ügyekező, ügyekvő, ügyes? A szótőben lévő hangzók - hangütés - meghatározzák, hogy magasodó vagy mélyülő legyen a szó dallama. Noha ebbe más - indulati stb. - levegőtörvény is belejátszik.
Jellemzője nyelvünknek, hogy a mondatban az első szót, a szóban az első szótagot hangsúlyozzuk a természetes beszédben. Igen, nyugodtan használhatjuk a magyar nyelvre a természetes és a valóságközelség nyelve jelzőket. Hiszen valóban az a természetes, hogy amikor elkezdünk beszélni, akkor van a legtöbb levegő a tüdőben, akkor a legnagyobb a levegő nyomása, ami a beszédhez szükséges. Így ténylegesen természetes, hogy az elején nagyobb, jelentősebb a hangadás is. Noha másutt szükséges lesz emlegetni (a külön írt tanulmányok, cikkekben ez elengedhetetlen!), itt is megjegyezzük, hogy rendkívüli lehetőséget teremt az a tény is, hogy a magyar ábécé minden egyes ősi hangzója - q, x, y, nem - önmagában, másod- vagy harmadmagával lehet külön tisztségviselő: rag, képző, jel, valamilyen toldaléka S ezt a tisztét a legtöbb esetben elláthatja a szó elején vagy a szó közepén is! Nem beszélve az ilyen lehetőségekről, mint Megbeszélgettük az enyéiméivel, hogy mit tehetnének a tieidéivel együtt az övéikéiért. Ilyen mondatot a valóságban ritkán használunk, de az övéi, övéiéi, fiaiéi stb., nyelvi állapotot naponta alkalmazzuk valamilyen formában. S végül is a lehetőségről van szó, ami pedig létezik, mégpedig sokféle finomságot, árnyalatot képes fölmutatni. Mindez együtt arra utal, hogy nagyon régi nyelv a magyar. Őrzi az ősi idők szinte gyermekes szófűzését, de a tapasztalatok logikájával együtt alkalmazza. Mindezekről nagyon sokszor, sokféle megközelítésben szólunk a következőkben. /folyt./

Gyurkovics Tibor vallomása :

Szabó Lőrinc azt a nyelvet használta, amit mi köznapiak beszélünk. Ilyen volt a lénye, ezért szerették a barátai mindenekfelett. Mindenekelőtt természetesen Illyés Gyula, aki a ’45-ös nehéz időkben sok mindentől megmentette Szabó Lőrincet és kiállt érte, nagyon becsületesen és a végsőkig még Rákosi Mátyással szemben is, ami nem volt könnyű dolog! De ez is a javára szolgált. Az is, hogy üldözték, az is, hogy ellenállt, az is, hogy kívül állt. Mert ebben az időben kezdte írni a Tücsökzene c. verses regényét, amelynél felülmúlhatatlanabb magyar verses regény nincs az egész század, de az egész magyar, sőt talán az európai irodalomban sem! Ez az ember ezen a köznapi nyelven úgy tudta megjeleníteni önmagát, ahogy talán egyik költőnk sem e században. Ezen a prózai nyelven. Az ő magyarsága az nem olyan jellegű volt – megint csak Illyésre visszatérve –, a legjobb barátra, hogy politizált, kiállt, nyelvről írt, hanem egyszerűen és méltóságteljesen volt modernül magyar. Olyan módon, ahogy pl. egy villamosgépész, aki kíváncsi nemcsak a termelésre, nemcsak a kapitalizmusra, de a szocializmusra is és nemcsak a telefonkészüléket, hanem az embert is szét akarja szerelni. Szét is szerelte, dirib-darabokra, és aztán nem tudta mindig összerakni! Ez kétségtelen, hiszen olyan érzelmeket fektetett őrületes szerelmekbe, amíg megérték azt a lázat, hogy a menynyekbe vitesse magát velük és őket vele. Ugye erről köztudomású minden adat. Nem is az a lényeg, hanem az, hogy ilyen csodálatos szétszerelési technikája volt és olyan látomásegyesítése, mint aztán ebből nem is következik. Van egy gyönyörű verse – természetesen a terjedelme miatt mindet nem lehet felolvasni, csak érzékeltetni akarok valamit Szabó Lőrincből. A sokféle hazáról abban van egy verse, amit mindenképpen szeretnék elolvasni, hogy tudják milyen volt magyarnak Szabó Lőrinc. Amit nagyon ritkán szoktak emlegetni. Talán itt majd felbukkan a versek között, mert nem lehet olyan kifejezett az ún. hazafias vagy hazás verseket egyszerűen találni, mert rejtetten is ilyen volt. Magyar. Ebben a versszakban azt írja:
<O
És hazám volt a szó, s hazám volt <O
a nép, mely magyarul beszél, <O
a nép, az óriási állat, <O
mely a fekete földön él;
<Oamit mondtam, a nyelvén mondtam
<Oerőm az ő ereje lett,
<Osorsát magamba építettem, <O
sorsa magába épített.<O
(A sokféle hazáról)<O
<O
Így lehet és kell beszélni arról, hogy mi a magyar haza. Az egész életének – én nem hiszem –, hogy volt nyugvó állomása. Amikor nem volt otthon, akkor is otthon volt, mikor elment idegenbe, akkor is otthon volt, amikor idegenbe tévedt, akkor is otthon volt és mégsem volt sosem otthon. Ezt természetesen az ő egész családja: különleges tehetségű, nagyszerű gyerekei és felesége is megérezte. Természetesen ilyen nagy sodrású embernek nem lehetett ellenállni. De mindig a nagy tehetségű, észvillanású ember áll elő. Amelyik egy percre nem hátrál, hanem megy-megy a fénybe.<O
<O

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/

Nyelvünkben a mássalhangzók hordozzák a jelentéstartalom zömét mintegy kilencven százalékát, a többit csak árnyalják a magánhangzók. Ez nem jelenti azt ugyanakkor, hogy nem lehetnének beszéd közben, akár csupa magánhangzóból álló szavaink is. Vannak, később szólunk róluk. Az uralkodó mássalhangzókra íme a példa:
Tilpri migyir, hi i hizi!
Itt iz idi, mist vigy sihi.!
Ha tehát a mássalhangzók a helyükön maradnak, akármilyen ismeretlen szöveget is megértünk magyarul. Jegyezzük meg, hogy mássalhangzóinkat a következő három magánhangzóval ejtjük: Á, E, É, vagyis Ká, eM, Té, de valamennyi mássalhangzónkat kimondhatjuk egyetlen magánhangzóval, az "Ő"-vel. Lássunk erre is példát ismert verssel:
Hözödönőkö rönödölötödönölö lögyö hövö hö mögyörö
De nemcsak ismert verssorokkal játszhatunk hasonlóan, hanem ismeretlen magyar mondatokkal is. A fontos az, hogy a mássalhangzók a helyükön maradjanak, akkor a közéjük írt azonos magánhangzó sorokkal "elő lehet hívni" az eredeti szöveget. Különösen akkor, ha egymás után több azonos magánhangzó sorral próbálkozunk. Möndhötjök özt ös, högy györökökö jöjjötökö völömö, vagy mandhatnank mast as, csapa a-val, akkor as magarca a magyar ambar. Mekent csepe evel beszelve es megertjek e szet, megertenk ekermet, tessek csek keprebelne bermelyek megyer megenhengzevel. Különösen, hogyha hangosan mondjuk a csupa e-vel vagy ö-vel írt sorokat, elég könnyedén megértjük, hogy mit mond a másik magyar, magyarul. (Az ősi rovásírásunkban sincs szükség a magánhangzók külön való jelölésére)
Nem tudjuk elégszer mondani a fontosságához képest, hogy a magyar ábécé hangzói külön tisztségviselők, ahogy már erről szóltunk és szólunk később is. Ez azt is jelenti, hogy hangzóinknak nemcsak ALAKI, hanem HELYI értéke is van! A példák jól mutatják, hogy a fej szavunkban például az "e" alaki értéke szerepel, de már ragozva FEJEMRE két helyi értékben is megtaláljuk! Ugyanígy a haj, HAJAMRA szóban az "a" szintén kétszer szerepel a helyi értéke szerint, mint birtokos- és helyhatározó rag része.
Előlegezve a későbbieket, most arra nézzünk példát, hogy miként képezhető ragból új szó, illetve az hogyan ragozható tovább:
BAN-DÁ-BAN BEN-DŐ-BEN
A banda szavunk természetesen "nemzetközi szó"! A nyelvészek, illetve
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, a továbbiakban TESZ szerint. De mi megkérdezzük, vajon a szóban a jelentéstartalmat mi határozza meg? A -BAN, -BEN vagy a -da -de? Egyértelmű, hogy a helyhatározó rag, ami egyáltalán nem nemzetközi! (Ha csak nem gondolunk a kecsua nyelvre, amelyben viszont egy az egyben ugyanezt jelenti és a szavak végéhez toldják az inkák ősi nyelvét beszélők Peruban) S gondoljunk a bandita szavunkra, amelynek ok-os előzménye, hogy a bandita általában kisebb-nagyobb bandába szerveződik! Megint csak a helyhatározó jelentése kerül előtérbe. Mint ahogy az "ismeretlen eredetű" bandérium szavunkban is. Amint látható, még arra is ügyel nyelvünk, hogy a fönti szavunkban magasítsa a középső hangzót, mert másként nagyon monoton lenne. Ezért így ejtjük képezve és ragozva: bandában. (Ne sajnáljuk a helyet és írjuk ide Sir Bowringnak azt a megállapítását, amit az antológia megjelenése előtt papírra vetett: "... az összes élő nyelvek között, a magvar a legalkalmasabb az időmértékes verselésre". - közli Varannai Anrél könyve 52. oldalán) Páratlan a magyar nyelv ütem- és zenei érzékenysége! Nyelvünk nemcsak OK-os, hanem ÜGY-es is, és következetesen az! Tehát kö-vet-kez-et-es-en az. (Az elválasztás szándékosan nem egyezik a tanulttal, ezt máskor is így közöljük, mert a nyelvi rendszerre kívánjuk felhívni a figyelmet.) Ezúttal azt szeretnénk tudatni, hogy az e szóban található öt "e" hangzó kétféle "e" uniójában, nyílt és zárt. Nagy kár, mondta még vagy 25 éve e sorok írójának Keresztúry Dezső, hogy nem jelöljük. S igaza volt, jelölni kellene, hogy tudjuk, például az embär szavunkban is kétféle "e" található! Vagy gondoljunk arra, hogy a kés hägyäs, a táj pedig hägyes-völgyes.
Kihegyeztük a témát a magasabb "e" hangzókkal, miközben hegy-ek-re nézünk.
A magyar a tiszta hangzók nyelve - azt írunk, amit ejtünk, azt ejtjük, amit írunk. Csupán lustaságból marad el olykor egy-egy hangzó a szavak végéről, például éppen a -ban -ben "n"-je. Ezek hanyagsági "kopások" az élő beszédben. Egyébként már a Halotti beszéd nyelve mai nyelvnek tekinthető - ahogy erről Móricz Zsigmond is vélekedett -, azaz, nyelvünk lényegében nagyon keveset változott az elmúlt ezer évben. Ebből arra is következtethetünk (kö-vet-kez-tet-het ünk), hogy korábbi változásai is sokkal jelentéktelenebbek, mint eddig gondolták. (Ha alaposan megnézzük a Tihanyi alapítólevél magyar szavait, nemcsak elkülönítve található meg a -ra -re rag, hanem a szóhoz toldva is, például a monarau buknrea vagy a bokinarea szavakhoz már hozzáírták a bizonytalankodó írástudók a ragot. Dehát gondoljuk meg, ma is használjuk így is asztalra, de így is tedd rá, arra rá, útra rá stb.) Mindezek még elénk kerülnek a továbbiakban is.
Valóban a tényleges tényezők arra utalnak, hogy nyelvünk a legrégebbi nyelvek egyike, de talán a legősibb nyelv. Ragozós, képzős volta is ezt a feltételezést erősíti. Sőt, azt állíthatjuk, hogy a magyar nyelv rendszerében sajátos csúcstechnika működik. Rögtön látható lesz, hogy mire gondolunk, amikor ezt állítjuk. Próbáljuk csak lefordítani angol, német, spanyol, görög stb. és más nyelvekre ezeket a magyar szavakat, amelyek szinte egymagukban képviselnek egész bővített mondatot.
MEG-HÍ-VAT-TAT-HAT-NÁ-TOK
van még számtalan változat, lássunk még egyet:
illetve ez a változat:
MEG-VE-TET-TET-HET-NÉ-TEK
MEG-Hl-VAT-TAT-HAT-NÁ-NK például annyiban is különbözik az első kettőtől, hogy amíg a szó végén a -tok -tek nem más mint a régies TIK, a szóvégi nk a régies mink-münk. Ilyen csodálatos a nyelvünk, hiszen ezeket a szó-mondatokat általában öt-hét szóval fejezik ki más nyelvek. Csakhogy mi is ki tudjuk fejezni úgy is. Íme egy általános példa: Szólhatnátok nekik, hogy hivattassanak meg, mondjátok nekik, hogy hívattassanak meg stb. De ha ezeket sem ragozzuk, akkor bizony elég hosszú lesz a mondat. Talán így: Szeretném, ha mondanátok nekik, hogy hívjanak meg. Tessék kipróbálni más nyelveken, illetve magyarul is, hogyan lehetne helyettesíteni ezeket és a hozzájuk hasonló szavaink tömörségét. /folyt./

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/

A magyar nyelv megőrizte ősi elemeit éppen úgy, mint a gyermeknyelv szavait és beépítette rendszerébe, méghozzá minden részt és réteget egyenrangúan. Így aztán a csecse-becse, illetve kece-becés nyelv nem határolja el sem a beszélőt, sem a mondanivalót, noha gazdagon árnyalható mindenféle közlendő gondolat. Különben a be-CÉ-zés következménye több szavunk is, például az ácsi-bácsi, öcsi-öcskös, maci-baci, böcce-hecce, paci, csacsi, és még száz meg száz becézhető, illetve becézéssel létrejött szavunk. Mert sokszor ide kapcsolódik a "CS", sőt az "S" (A tévesztő selypít, az "SZ" tévesztője pedig pösze. Hiszi a piszi?! ) A csókból így lehet puszi, azaz nem igazi csak piszi puszi, pici csók.

A magyar nyelv az ősi valóság nyelve, tárgyi nyelv, amelyből az elvont ágazások mind logikusan kimutathatók! Például a FOG szavunk ősi alapja a két jelentésű fog, a szánkban lévő testrészünk és az, amit azzal végzünk, hogy megfogjuk, s foggal-körömmel ragaszkodunk hozzá. Ez volt az ősi tevékenység, a dolog életbevágó célszerűsége. De mára eltávolodott, méghozzá több ágon a jelentés. Az egyik fontos ág a valóság, a másik az elvont fogalom. Így aztán noha nem gondolunk rá, a fog, fogni, megfog, elfog, kifog, kifogás, fogda, fogalom, fogoly, fogadás, foglal, fogság, és hosszan sorolhatnánk a további szavakat, mind ide tartoznak. Legfőképpen a FOGALOM jelzi, hogy nemcsak több tucat, de száznál is több ilyen szavunk lehet. Fogadjunk! E kitérők után, rá is térünk az ábécé hangzóinak íz-lel-get-és-é- re, másként szólva, elemzésére. Csakhogy óceán vár ránk, nemcsak tenger s vigyázni kell arra, nehogy belevesszünk. Mindenesetre az a célunk, hogy fölhívjuk a szíves figyelmüket arra a különleges tényre, mely tömören nem más, mint nyelvünk logikai, számtani rendszere. Ez a magyar nyelv váza, ez a szerkezet rugalmasan tartja a nyelvet, az élő indázó részét éppen úgy, miként a logikai erőhatásokat. Mert a magyar nyelv egyszerre logikai rendszer és élő szervezet. Mindezt nem győzzük hangsúlyozni, tudatosítani. Ebből fakad minden ereje, de ebből eredeztethetők ellentmondásai <ER-ED-EZ-TEL-HET-ŐK), s p vagyunk. egyek megegyezünk egyezünk, könnyen azzal megigézni, bennünket képes Aki is! igényével minőségi megigéz tehát -, igáz - igéz igenez, aki Ezért, ember. egyenes igenes, IG-EN-IG. éppen vagy határig házáig, amaddig, addig, eddig, rag: határoló maga IG egyértelmű Miként beszélünk. amiről mindaz, Egyértelmű vita. tovább nincs mondjuk, Igen, jelez. határt IG-EN, szavunk igen felismerése. valóság vala kezdetben IGEN, AZ VALA KEZDETBEN miszerint lényegének, legfőbb ellent nem azonban amelyek <>E rész befejezéséül az alábbiakat:
A magyar nyelvre minden időben a valóság volt a legnagyobb hatással, megközelítése is csak a valóság irányából és szemszögéből érdekes és hasznos. Minden más próbálkozás tévútra visz és félrevezető. Ezt a gondolatot tarthatjuk a magyar nyelv elemi jellemzőjének, ha úgy tetszik, létrehozó és működtető alaptörvényének.
Kis oslói kitérő
Az Oslóban élő Kemény Ferenc több érdekes dolgot írt le nyelvünkkel kapcsolatban. Mivel magam a nyelvtani résszel csak érintőleg foglalkozom, idézem az ő más nyelvekkel kapcsolatos példáit, illetve azt a nagyon fontos gondolatát, mely szerint "a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint bőr az emberi testre, míg minden egyéb nyelv csak úgy, mint a jól vagy rosszul szabott ruha. " Arról magam is szólok, hogy például a német lovagolni szóban nincsen benne a ló, és több nyugatinak mondott nyelvben is hasonló a helyzet. Vagy például, aki franciául tanul, az rögtön az elején megütközhet azon, hogy nem ejtik a szóvégi hangzókat; vagyis akárcsak az angolban, nincs meg az írás és ejtés egysége. Kemény Ferenc sok példája közül ezúttal csak kettőt említünk. Az egyik a francia mot = szó, amelyről ezt írja: "A francia mot szó teljesen elszigetelten áll a francia nyelven belül, semminő más szót belőle képezni nem lehet. (A francia -s nagyrészt az angol is - épp azért hemzseg úgy a latin-görög kölcsönszavaktól, mert saját szóképzési lehetőségei igen-igen szűkösek) Nézzük meg ezzel szemben, mi minden képezhető a magyar szóból: szózat-szavaz-szavazó-szavazás-szavazat-szaval-szavalás-szavalat-szól-szólás (elszólás-leszólás-megszólás) -szólal-felszólal-felszólamlás-szólam-szólamoz-szólamozás-szónok-szónokol-szónoklás-szónoklat-szónoki-szónokias-szónokiasság- (Ennyi jut eszembe pillanatnyilag.) " Még mi is hozzátehetünk néhányat valóban "kapásból", szószóló, szavaló, szónokló, szólatás, föl-, le- és megszólítás és így tovább. Talán elhiszik, hogy mindez e sorok írójának is föltűnt nem egy alkalommal. De azt nem gondolta volna, hogy a francia nyelvben még az összetett szótár szóban sincsen benne a szó, vagyis az emlegetett mot. Kemény Ferenc dolgozatait az Ér-e valamit a történeti összehasonlító nyelvészet? című magyar nyelven megjelent nagyalakú füzetből ismerem. (Amit éppen Kelemen Zsoltéktól kaptam ajándékba 1998. március 2-án) maga már korábban megtisztelt levelével és közölte, hogy német nyelven jelentek meg könyvei a nyelvről. E mostani munka előszavából közlöm a könyvek címét, amelyeket azonban nincs szerencsém ismerni. (Das Sprechenlernen der Völker - Wien, 1975 és Am Anfang war das Korn - München, 1993)
Van még több érdekes példája a nyelvi rendre, működésre Kemény Ferencnek, de csak egyet idézünk, mert azt tartjuk jellemzőnek, valamint mi elsősorban a magyar nyelvről kívánunk írni, annak törvényeit és titkait szeretnénk bemutatni. Az ilyen példák - ezt többször is hangsúlyozzuk nem a más nyelvek le- vagy fölbecsülésére valók, hanem csupán az összehasonlításokra, hogy legyen fogalma az olvasónak az eltérésekről és anyanyelvünk rendkívüli képességeiről. Íme a másik példa:
"Annálfogva, hogy a magyar minden egyes mondatrészen pontosan jelöli a funkciót, szórendje teljesen szabadon forgatható a gondolat tökéletes árnyalására. Vegyünk egy egyszerű, csakis alany- állítmány- tárgyból álló magyar mondatot: Péter ismeri Pált. Franciául: Pierre connait Paul. Csakhogy a franciában ez az egyetlen lehetséges szórend, mert csakis ebből derül ki, melyik az alany és melyik a tárgy. De minthogy a magyar a tárgyat mindig megjelöli, (tudtommal a világ valamennyi nyelve között egyedül következetesen), a szóban forgó magyar mondatnak hatféle szórendje lehet (a matematikai maximum), ami mind más és más árnyalatot tejez ki. Például: Ismeri Pált Péter. Franciául ezt emígy kell kitejeznem: Il nest pas vrai que Pierre ne connaisse Paul, car íl le connait. Vagyis amit a magyarban egyetlen mondatrész áthelyezésével fejezünk ki, ahhoz a franciában egy egész szózuhatag kell. És ez volna a szellemnek anyagfeletti diadala? Ezért mondom én, hogy a magyar nyelv úgy illik a gondolatra, mint bőr a testre, míg minden más nyelv csak úgy, mint jól-rosszul szabott ruha". Kemény Ferenc véleményét, mely szerint a magyar nyelv a valaha és most létezhető legtökéletesebb emberi nyelv a világon, nem kívánjuk megingatni, sokkal inkább csak megerősíthetjük. De ez nem vélemény kérdése. A Kedves Olvasó dönt, majd ha e könyvet elolvasta, hogy e túlzónak látszó vélemény, bizony nagyon is igaz.
Sokan és sokszor hivatkoznak a nagyszerű Sir John Bowring véleményére, amit a magyar nyelvről vallott. Mivel az ő munkásságának anyagát zárolták Angliában, végül is nem lehet tudni róla és vele kapcsolatban sok mindent, de az előszóban, amit a Poetry of the Magyars, Preceded by a Sketch of the Language and Literature of Hungary and Transylvania (A magyarok költészete, Magyarország és Erdély nyelvének és irodalmának vázlatos ismertetésével) című munkájában 1830-ban Londonban kiadott, a következő található. (Ezúton is megköszönöm dr. Végvári Józsefnek a segítséget, a pontos angol szöveget, noha 1998 nyarán már e sorok írójának megvan e könyv másolata, Pap Gábor révén.
A fordítás alapossága hitelessé teszi mindazt, amit Bowring valóban leírt) Lássuk előbb az angol szöveget, amit a szerző, utazó, nyelvzseni és műfordító, mintegy százhetven éve bizonyosan leírt:
"The Magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of exceedingly little use towards its right understanding. It is moulded in a form essentially its own, and its construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of Europe either had no existence or no influence on the Hungarian region.
Magyar fordításban:
A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem hatott a magyarlakta térségre.
Dr. Végvári József megjegyzi: "Ennyi és nem több - de ez nem kevés. Az utána következő Bevezetőből (Introduction p. iv) kiderül például, hogy Bowring tökéletesen tisztában volt nyelvünk egyik alapvető vonásával: a gyökök és szóbokrok rendszerével, amivel ma nagyon kevés nyelvész van tisztában. Továbbá: a világon először adott ki idegen nyelven nyomtatásban magyar népköltészetet. Bowring működését és magyar kapcsolatait Varannai Aurél írta meg - már amennyire hozzáférhetett, ugyanis a Bowring- örökség sajnálatos módon zárolt. "
Fontosnak tartottuk mindezt közzétenni, már csak azért is, mert korábban is gondolni kellett arra, hogy a sokfelé és sokféleképpen idézett Bowring szöveg talán nem is úgy hangzik, ahogy annyi helyen - mi magunk is idéztük - közzétették. 1998 nyarától a birtokunkban van az eredeti Bowring-kötet másolata, tehát minden nehézség nélkül ellenőrizhető a szöveg is. Köszönjük, hogy hasonló gyanútól vezéreltetve, dr. Végvári József ezt már elvégezte. S nagyon is igaza van. A csaknem százhetven évvel ezelőtt - dehát minden bizonnyal el is telt ennyi év, hiszen 1830-ban már megjelent a kötet - leírt vélemény lenyűgöző. S magunk is olvastuk Varannai Aurél kötetét, valamint a magyar antológia előzményeit, minden arra utal, hogy a magyar válogatás és fordítás elég sokáig készült. Arra nincs megbízható bizonyíték, hogy Bowring járt Pesten és találkozott például Bajzával és Vörösmartyval, illetve távoli útjain Kőrösi Csoma Sándorral. Bár éppen az utóbbival való találkozás nagyon is beleillik Bowring fölismeréseibe. Akárhogyan is történt, Sir John Bowring nagy szolgálatot tett nemcsak a magyar irodalomnak, hanem az egész magyarságnak azzal, hogy fölismerte: a magyar nyelvnek saját útja volt, saját nagyon ősi öntőformája. S minden bizonnyal sok igazság van abban is, hogy tucatnyi - vagy még több - nyelven tudott, legalábbis kénytelen volt azokat tanulmányozni, hiszen szláv és egyéb nyelvekből is fordított és adott ki antológiát. Mindenesetre e szép legenda vele kapcsolatban lényegében igaz. És ez a fontos. Különösen akkor, ha ez az idézet ténylegesen hiteles. Márpedig vitathatatlanul annak mondható.
Ide kívánkozik tanúságtételként Kosztolányi Dezső néhány gondolata, aki A vértanúk nyelvéről című, a Pesti Napló, 1919. február 23-i tárcájában, többek között arról írt, hogy cseh falragaszt olvasott, amely szerint "a magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödrött, villás bajuszuk és paprikájuk. " A nagyszerű író, nyelvünk legendás védője az írásban közli, hogy nem szereti a paprikát, bajusza és fokosa" nincs. S különös véletlen folytán éppen aznap este került a kezébe Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és anyanyelvű költőnek önéletrajza. Abban olvasta a következőket: a cseh származású költő "1836-ban a nagyhéten fölkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a földgolyó legnagyobb nyelvi lángesze, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszan és szívesen elcsevegett a csehországi költővel. Természetesen, a nyelvekről folyt a társalgás. Azt kérdezte a költőtől, miért nem ír cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a héberrel fejezték be. A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki a vatikáni könyvtárban csak bíboros és könyvtárnok volt, de tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh és magyar nyelvről, s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek magyarul, éppen e cseh születésű és anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szó szerint való fordításban teszek közzé, rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh--magyar torzsalkodások miatt (Ne feledjük ez már lényegében Trianon gonosz ideje! -E könyv írójának közbeszúrt megjegyzése!), de azért is, mert egy pártatlan és páratlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul, kurdul is folyékonyan beszélt, s ismert minden nyelvjárást és hangárnyalatot." Kosztolányi Mezzofanti dicséretével folytatja a gondolatait, majd teljes egészében éppen Mezzofantit idézi, mi is ezt tesszük: "Tudja - mondta a beszélgetés során a cseh költőnek -, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más nyelv elölt, leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek. Ügyeljen (figyeljen!), ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet igazolja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik a nyelvükben. " Bizony a magyarok máig sem tudják! Kosztolányi is töpreng, hogy kiket is olvashatott a nagy olasz nyelvzseni? Csokonaira. Kisfaludy Sándorra, Berzsenyire gondol. De ne feledjük, ekkor már hat éve megjelent Bowring lovag magyar költői antológiája Londonban és igazán nem nagy dolog arra gondolni, hogy ez a kötet a vatikáni könyvtárba eljutott. Sőt, bizonyosan eljutott! (A világ legnagyobb könyvtára lehetett akkor még minden bizonnyal a vatikáni könyvtár. Utoljára nagyságával és hírességével Hunyadi Mátyás könyvtára vetekedhetett a pápai könyvtár hírével és gazdagságával. Mint tudható, egyáltalán nem alaptalanul! /folyt./

<TABLE width="100%"><TBODY><TR><TD vAlign=top align=middle width="100%" colSpan=3>



</TD></TR><TR><TD class=fejlec vAlign=bottom align=middle width="33%">A dél-svédországi magyarok családi lapja </TD></TR><TR><TD class=fejlec vAlign=bottom width="33%">2. évfolyam 8. szám 2001/4 </TD></TR></TBODY></TABLE><!-- fejlec vege --><!-- rovatcim --><TABLE width="100%"><TBODY><TR><TD height=10></TD></TR><TR><TD class=rovatcim>A magyar nyelv</TD></TR><TR><TD class=alcim width="50%">Tonu Kalvet:</TD></TR><TR><TD class=alcim width="50%">A csodálatos varázserővel feltöltött nyelv</TD></TR><TR><TD width="50%" height=10></TD></TR></TBODY></TABLE><!-- rovatcim vege --><!-- tartalom --><TABLE width="100%"><COLS width="380*"><COLS width="10*"><COLS width="380*"><TBODY><TR><TD class=szoveg vAlign=top width="50%">A országgyűlés mostanában tárgyalja a magyar nyelv törvényét. Ebből az alkalomból közöljük Tonu Kalvetnek, az Észt-Magyar Társaság elnökségi tagjának írását.

Ludwig Uhland (1787-1862) szerint az embernek már csak azért is érdemes megtanulnia magyarul, hogy eredetiben olvashassa Petőfi műveit. A híres 19. századi német romantikus költőhöz hasonlóan sok észt is rajongott Petőfi verseiért, egész hősies életútjáért.
Számos ember éppen az ő hatására kezdett el magyartanulással foglalkozni - Észtországban is. És amikor már átlépett - akár más okoknál fogva, de mégis ugyanezt a döntést hozó elvbarátaival együtt - a magyarul nem tudók táborából a magyarul tudók körébe, hamarosan észreveszi hogy "menthetet lenül" e csodaszép nyelv hatalmába került. S ami még "rosszabb", az elbűvölő nyelv hatása alá került személy nem is akar többé kitörni e "fogság"-ból: hiszen a vitathatatlanul vonzó Petőfin kívül ott még számtalan más kimagasló alak és érdekfeszítő tárgy található, melynek vonzereje legalább ugyanennyire erős.
Minden, magyar nyelven egy kicsit már tudó ember mintha egy fel nem fedezett aranybányára bukkanna rá. Olyan kincseket nézegethet - saját szemével -, melyekről korábban a legjobb esetben is csak hallott, a legtöbbször pedig a valódi függönyként szolgáló nyelvi akadály miatt halvány fogalma sem volt. Az ilyen ember megismerkedik a magyar irodalom nagyjainak alkotásával - és nemsokára látja, hogy ez semmivel sem alacsonyabb színvonalú az ismertebb világklasszikusokénál; elmélyül a magyar gondolkodók műveiben - és csaknem szájtátva gyönyörködik nem csak azok tartalmának a mélységében, szemléli a magyar tudósok, feltalálók kiváló felfedezéseit - és nem tud semmi magyarázatot adni arra a hihetetlennek tűnő jelenségre, hogy hogyan tudta ez a világviszonylatban kicsinek számító nép a világ tudományos kincstárát olyan aránytalanul sok találmánnyal, új dologgal gazdagítani.
Érvényes ez arra is, akinek zsebében az aranybánya felfedezésekor már megvan néhány aranydarab, azaz aki anyanyelvén kívül még legalább egy idegen nyelv tudásával bír. Mi több: minél több idegen nyelven tud az ember, annál nagyobb a valószínűség, hogy könnyebben alárendeli magát a magyar nyelv ellenállhatatlan varázserejének. Hiszen több tapasztalata, összehasonlítási lehetősége van neki a csupán egyajkú emberhez képest, ráadásul még olykor nyelvtudósi háttérrel is rendelkezik. A magyar nyelv egyenesen megmagyarázhatatlan vonzó-, illetve hatóereje nem hagyja érintetlenül azokat sem, akik a legszívesebben hallani sem akarnának a magyarokról.
Nem tudott e hatás elől elmenekülni például a nem éppen magyarbarátként ismert Emil Michel Cioran se. Az erdélyi származású román-francia bölcsész az 1960-ban Párizsban megjelent, Levél egy ismeretlen barátomhoz: Két típusú társadalomról c. esszéjében azt állítja a magyar nyelvről, hogy szívből irigyli ennek beszélőit:
"Bevallom magának, hogy irigylem szomszédaink megátalkodottságát, sőt nyelvét is, ezt a zord hangzású nyelvet, melynek szépségében nincs semmi emberi, melynek hangzása egy másik világegyetemből származik, ezt az erőteljes és megsemmisítő nyelvet, mely a poklokból kél, hogy megörökítse hangsúlyait és kitöréseit. Bár magyarul csak káromkodásokat ismerek, e nyelv szerfölött tetszik nekem, amelyet vég nélkül hallgathatok, mely megbűvöl és sóbálvánnyá dermeszt, mely igézetének és szörnyűségének nem tudok ellenállni, melynek nektáros és ciános szavait mintha csak agóniához teremtették volna. Az ember vagy magyarul lehelje ki lelkét, vagy meg se haljon!"
</TD><TD width="1%"></TD><TD class=szoveg vAlign=top width="50%">Cioran akarva-akaratlan lelkesedését, rajongását a magyar nyelv csodálatosságáért még elgondolkodóbbá teszi az, hogy ő a szitokszavakon kívül jóformán alig tudott magyarul. Mintha ez még nem lenne elég, maguk a magyarok is kénytelenek őszintén bevallani nyelvük körülhatárolhatatlanságát, állítván: "Annyi szépsége van nyelvünknek, hogy valamennyi meg sem ismerhető." Ezért nincs semmi csodálkoznivalója az embernek azon, hogy miért érdeklődnek egyre többen az utóbbi időben a legnagyobb és egyben legismertebb finnugor nép nyelve iránt, annak viszonylagos bonyolultsága ellenére.
Mint láttuk, (meg)tanulása mellett több érv is szól. És - legutoljára, de nyilván nem utolsósorban - nem szabad megfeledkeznünk még egy nagyon fontos tényezőről, mely hatalmas impulzusként szolgálhat az embernek a magyar nyelv elsajátításához: az úgynevezett mindenható-érzésről. A be nem avatottak számára esetleg túlzásnak is tűnhet ez az előbbi állításom (szép, költői, jó szándékúnak ugyan, de mégiscsak túlzásnak) közelebbről vizsgálva azonban vitathatatlanul valósághűnek bizonyul. Magyarázatért nem kell a szomszédba mennünk. Tudvalevőleg mindenkiben - még a legfélénkebb kisemberben is - megvan bizonyos hatalomvágy. Talán úgy is jellemeznénk ezt a vonást, hogy: a mindenhatóságra való törekvés. Ugyanakkor nem mindenkiből lehet, mondjuk, a világhatalom uralkodója, hatalomvágyát pedig ennek ellenére valahová irányítania kell. És éppen itt siet segítségére az ilyen embereknek a magyar nyelv, pontosabban: az ennek megtanulásával, elsajátításával szervesen velejáró bizonyos mindenható-érzés.
Mint tudjuk, minden nyelvnek megvan a maga sajátossága. A magyar nyelvre még inkább igaz ez az elv. A magyarul tudónak ezért nincs semmi szüksége arra, hogy valamilyen titkos vagy esetleg kihalt nyelvet használjon beszédében, amennyiben azt akarja, hogy a többiek ne értsék meg. Hiszen nagyszerűen tudja, hogyha választékosan, kizárólag magyaros szavakat használva fog beszélni, akkor nem fog tudni a szövegből semmit felfogni a legkiválóbb (de magyartudással nem rendelkező) poliglott se. A szegény poliglottnak nem lenne semmi haszna abból se, ha tudna például az összes többi európai nyelven. A magyar szót elsajátított személyek ilyen módon egy tényleg áttörhetetlen falú "folyosó"-t teremthetnek egymás között mások jelenlétében, egy valódi nyelvi korlátot a körülvevők számára, amelyen átugrani reménytelen dolog. És itt már egyáltalán nem nehéz kitalálnunk, hogy miféle érzést idéz elő e helyzet a magyarul tudóban...
Mindennél fontosabb azonban itt mégis az, hogy ez a bizonyos érzés nem valamilyen agresszív, az embertársakat károsító formában nyilvánul meg, azaz az ember korántsem a világhatalom uralkodójának a módjára viseli magát, hanem ellenkezőleg, ez büszkeséggel és (ön)becsülettel tölti el az embert. A világbéke záloga tehát nyugodtan pont ebben lehetne. Mindenhatósággal tudvalevőleg örök élet, halhatatlanság is párosul. Ezért nem csodálnám egy picit se, ha a mostani, magyar nyelvet imádó és vele komolyan foglalkozó észt magyarbarátok (is) mind ott lennének a következő Magyar Millenniumnál is. Akkor talán együtt énekelhetjük az időközben a világ magyarbarátainak himnuszává vált elbűvölő szöveget - Ábrányi Emilnek a Magyar nyelv c. versét:
Hatalmas, szép nyelv, / Magyarnak nyelve! / Maradj örökké / Nagy és virágzó! / Kísérjen áldás / Amíg világ áll! / S legyen megáldott / Az is, ki téged / Ajkára vesz majd! / Elsőt rebegve, Végsőt sóhajtva!
</TD></TR></TBODY></TABLE><!-- tartalom vege -->

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/

A Corvinák ma is a világ leghíresebb és legdrágább könyvei közé tartoznak! Mindezt még azért tesszük hozzá, mert régtől divat a magyarság lekicsinylése, emlékezzünk a bőgatya és a fokos, no meg a paprika, pálinka képében nemrég is gyalázkodtak. Itt újra idézzük a nemrég elhunyt László Gyulát, aki a Turán című lapban azt nyilatkozta a honfoglalás körüli időkről, hogy akkor még nem volt művelt Nyugat, ellenkezőleg művelt Kelet volt!) Nos, ezidáig nem tudok arról, hogy bárki is gondolt volna arra, hogy éppen Sir Bowring munkássága is fölhívta minderre Mezzofanti figyelmét. Vörösmartytól két verset közöl az antológiában, az egyik magyar címmel - Cserhalom - jelent meg. A bevezető első felében (Introduction.) nemcsak magyar szavak tucatjait közli Bowring, hanem magyar nyelvű verseket, illetve nyelvtani mutatványokat a magyarral rokonnak tartott nyelvekből, lapp, észt, votják stb. Arról nem érdemes szólni, hogy elég sok e szövegekben a sajtóhiba. Sőt, Varannai már megállapította, hogy a címoldalon magyarul közölt négy sor nem Kisfaludy Károly, hanem Kisfaludy Sándor művéből való. S végül is már hat év telt el a magyar költői gyűjtemény londoni megjelenése és a nevezett beszélgetés között! S az is érdekes, hogy több szláv nyelvű antológiát kiadott és lefordított ekkorra Sir Bowring, amelyeket a vatikáni könyvtár vezetője minden bizonnyal ismeri, de mégis a magyar nyelvet és költészetet dicséri a cseh költőnek. Ennek egyetlen oka lehet, hogy valóban nagy hatással volt rá egy vagy több magyar költő verse! S bizony látnok volt, hiszen hol volt Arany és főként hol Petőfi? Suhancok, gyermekek voltak. Adyról és a többiekről ne is szóljunk! Ám ne hagyjuk ki azért azt se, hogy Bowring még a Halotti beszédből is idézett összehasonlításként!
A következőkkel fejezi be Kosztolányi a tárcát: "Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjával és égig zengő szenvedélyével, jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó útját. Jólesik ezt emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap verik és bottal, sóval, kötéllel szelídítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi kincset hordoznak magukban. Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok. " (Ez a tárca, írói vallomás, magyar hitvallás megjelent a Nyelv és lélek című, a Szépirodalmi Kiadónál napvilágot látott Kosztolányi-sorozat kötetében is, 1971-ben, Réz Pál gondozásában.) Szinte beledidergünk e kapcsolatokba, s különösen abba, amiről Kosztolányi 1919 februárjában írt, hogy bottal és kötéllel fenyegetik azokat, akik magyarul szólnak. Ő is a körben élő országokra gondolhatott s aligha véletlen az a finom, de ki nem mondott célzás, amit éppen egy cseh születésű költő révén közvetít! Nem régi adat, Ada-i - Zentától még délre - utazásból visszatérve, 1998 októberében azt tudjuk meg, hogy verekedések is vannak Zentán és környékén és a szerbek esti lövöldözéssel keltenek félelmet a magyarok, magyar nyelvűek ellen. Miként a szeptemberi erdélyi úton az egyik községben - szándékosan nem nevezem meg - kérdésünkre, hogy miért járnak kevesen a gyönyörű fatornyos, kazettás, a világörökséghez méltó templomba? A válasz az volt, hogy félnek. Mert a román utcaszomszéd megjegyzi minden alkalommal, hogy "Már megint mentek ellenünk harcolni?! Kosztolányi cseheket emleget, mert akkor még nem volt Szlovákia! Nagyon sajnálatos, hogy ezekről kényszerűen szólnunk kell, amikor a magyar nyelvről beszélünk! A déli harcokban szinte minden magyar templomtornyot szétlőttek! Mert ott is magyarul imádkozik a magyar noha más országban, de ősi szülőföldjén az Úristenhez.
*A fokosban tán nem véletlenül van jelen a "fok" szó. A nyéllel a hajlított "fej" sajátos szöget zárt. S ha nyéllel célozták akár éjjel például a sarkcsillagot, a fokos segítségével tájékozódni lehetett! Dr. Borbula János adott hírt arról, hogy a köre vésett fokoson "fokok" vannak.

[SIZE=+1]A BESZÉD KEZDETEI[/SIZE]
Már a hangokhoz is tartozik jelentéscsíra
A jelentés elemi része az érzelmi tartalom, amely jórészt ösztönös, külső vagy belső hatásokra - ingerekre - nyilvánul meg, jön létre. Ez a csecsemők, kicsik egyetemes emberi nyelvének alapja és lényege. A gyermeksikoly is hasonlít a felnőttéhez, noha általában minden bizonnyal megkülönböztethető, hiszen magasabb hangról van szó. Mint ahogy magasabb fekvésűek a kisgyerekek hangzói általában is, akár sírnak, akár nevetnek. E helyen nem tudunk minden lényegeset elmondani, de remélhetjük, hogy az alábbiakban annyira körüljárjuk ezt a témát, hogy érintünk minden fontos tényezőt, ami a hangokkal, illetőleg a hangok által eleve vagy "kinevezetten" (A név, nevezet, nép, nem, nemz, nemzetség, nemzet összefüggéseiről másutt is szólunk) kapcsolatba hozható, néven nevezhető. Most azért idéztük ide e szavakat, mert az eredendő alapjelentéshez, ami ezúttal például az "a" hangzóhoz kapcsolódik, a magyar beszédben társulnak a beszélő (k) által megbízott jelentések. Ezek természetesen ősi és több évezredes közmegegyezéssel jöttek létre, ám alapjaikban hordoznak valamennyit az eredendő jelentéstartalomból is. S mindezekhez kapcsolódnak további tapasztalati és már tudatosnak vehető jelentésrészek. Kissé tán jobban megvilágítva: adott a hangzók eleve (n), eredeti "lelke", amelyekből összeáll az alig érzékelhető alaptartalom, még akkor is, ha értelmetlen "szavak" jönnek így létre. Lássunk példát: amegadolezi, babökalótas, szölimenaru és így tovább. Magyar nyelven nincs jelentésük, ám ha úgy tetszik, hangulatuk van. (És csak most érzékeljük, miután leírtuk e halandzsának szánt szavakat, hogy a magyar nem tud a magyar nyelv törvényei ellen még halandzsázni sem!) A magánhangzó összhang ösztönösen győzedelmeskedik és ha mást akarunk, akkor erőszakot kell elkövetnünk nyelvünkön és ezt érzékeljük is. Maga a "halandzsa" szavunk is nyelvünk törvénye szerint, csupa mély hangból áll. Olyan, mintha lenne a "halan" szavunk, amihez aztán toldalékként, mondjuk ragként kapcsolódik a "dzsa". /folyt./

Kiss Dénes: Bábel Után

/Részlet/

Ezek után vegyük sorra a magyar ábécé hangzóit. Figyeljük meg a példákat, amelyeket velük kapcsolatban bemutatunk. Mi igyekszünk a teljességre törekedni, de félő, hogy az meghaladja a képességeinket. Igazán jó eredménynek mondhatjuk, ha a nyelv gazdag lehetőségeire egy-egy jellemző példát tudunk idézni. Az is előfordulhat, hogy nem annál a hangzónál jut eszünkbe, amit éppen tárgyalunk, hanem később, ezért elnézést kérünk. De abban bízunk, hogy az olvasó minél többet olvas e munkából, annál jobban fölfogja a látszólagos szövevényesség rendjét. Valójában azért íródott e könyv is, hogy mintegy negyven év napi kutakodásait bemutatva, avassuk be az olvasót, lehetőleg az egész magyarságot, különleges és a maga nemében sok vonatkozásban páratlan nyelvünk életébe, rendjébe. Mielőtt ezt megtennénk, adódik több alapvető kérdés, egyet itt közlünk:
Ugye természetesnek vesszük, hogy az általunk szem előtt lévő, ismert nyelvek ábécéje is nagyjából azonos. Hát nem feltűnő ez? Legalábbis egyik sem a "zs" vagy "r" hangzókkal kezdődik. Sőt mindegyik az "a" hangzóval vagy ahhoz közeli magánhangzóval kezdődik. Noha köztudott, hogy például a görög az ómegával végződik. Mégis a hasonlóság, a belső "váz" stb. tekintetében tagadhatatlan. S ha már itt tanunk, még jegyezzük meg, hogy mintha az ábécék hangzóinak sorrendje nagy vonalakban ábrázolná azt a gyakorlatot, ahogy a gyerekek formálják a hangzókat, amikor beszélni tanulnak. Az "r" például nem tartozik az elsők közé!
A magyar nyelven eszmélő emberkék pedig feltűnően példázzák ennek lényegét. Ám az ábécé valódi kezdő hangzója az "a", illetve az ehhez közeli magánhangzó (a-ö), éppen az a több hangból álló "egyveleg", ami önkéntelenül is "kiesik" a szánkból, ha öntudatlanul adunk ki hangot. Mondjuk dörmögünk, dünnyögünk, nyögünk. Íme a nyelv újra igazolja a föltételezést, azaz: önnön törvényét. Mert a tudatos formálás nélkül való hangadásra tán még a mormogás, morgás, morgeszolás, morfondírozás stb. szavaink utalnak. Mindezek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nyelvünk törvényei sok-sok finom szállal kapcsolódnak egymáshoz és a nyelven belüli működési kapcsolat is hasonló ahhoz, amit a számítógép feltalálója, kifejlesztője, a margittai Neumann János elképzelt. S aki - mint erről az általa összeállított, Neumann János és a" magyar titok" című könyvében írja Nagy Ferenc: "Általánosan elterjedt, hogy utolsó munkája, A számológép és az agy, amely öt műből álló sorozat záró alkotása. Kutatásaink során kiderült, hogy valójában további láncszemei vannak a fejlődési sornak, és hogy amit világhírű könyvében olvashatunk, nem élete végén írta, hanem lényegében annak az előadásnak anyaga, amit 1955. május 12-én tartott Atlantic City-ben. "
Érdemes, sőt, kötelező időznünk kissé e gondolatmenetnél. Neumann János, noha nem a szokásos értelemben vett módon volt matematikus, ezt írta: "Matematikus vagyok, nem pedig neurológus vagy elmeorvos, ezért némi magyarázatra (Magyarázat?! Nem angolozat vagy németezel, netán franciázat vagy olaszozat, e szó után a szótárakban általában az értelmezés vagy annak rokonérzelmű szava található! Erről is szükséges értekeznünk. K. D) szorul, amire itt vállalkozom. E munkámban ugyanis az idegrendszer megértéséhez igyekszem közeledni a matematikus szemszögéből. " Mindezt azért idéztük, mert magunk a magyar nyelv logikáját, rendszerét szeretnénk alaposabban megismerni és mára - negyven év kutakodásai nyomán (kút-kutat!) - arra a következtetésre jutottunk, hogy mindenképpen a nyelvünk az OKA annak, hogy feltűnően sok nagy tudóst adott a világnak e kis nép, különös tekintettel a matematikára, fizikára. Nagyon tanulságos, hogy mit írt 1867-ben Brassai Sámuel arról, hogy "... ki a matematikus és mi a matematika? " Miként Nagy Ferenc is megjegyzi, "Az euklideszi "Elemek" első magyar fordítója, Brassai Sámuel meglepő fogalmat ad: A mathesis tulajdonképp gondolkodógép, mely a hozzája intézendő, az ő sajátos nyelvébe való lefordítás által illetőleg elkészített kérdéseket felveszi, gondolkodó erőnk minden további igénybe vétele nélkül önállóan és rendszeresen feldolgozza, s aztán a feleletet, mint kész eredményt, megadja nekünk azon a nyelven, amelyben a kérdést intéztük hozzá. " Mindez valóban meglepő, s bár "közkézen forgó" eszme volt, mintha elfeledtük volna?! Miként azt is, amit Bolyai János adott a világnak. Nagy Ferenc helyesen fogalmaz, amikor arról ír, hogy Bolyai nem dönteni akart az euklideszi és nem-euklideszi rendszer között, hanem a kettőt magasabb rendszerben összekötni, melybe belefoglalta saját idegrendszerét. S a legfontosabb megállapítását már szó szerint idézzük, mielőtt Neumann János egyik fontos, bennünket is érintő gondolatára visszatérnénk: "Bolyai rendszerében az euklideszi és nem-euklideszi geometria, s mögöttük az arisztoteleszi és nem- arisztoteleszi logika, a gépies gondolkodás és emberi gondolkodás nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. " Nem kívánunk szerénytelenül viselkedni, ám nyelvünk egész valója, élete, rendje, szervezete ilyesmit igazol lépten-nyomon! Ezért érdekes, hogy a világ egyik legnagyobb matematikusának tartott Neumann János mit írt, mintegy ezzel párhuzamos gondolatként. Idézzük: "Meglehet, hogy amikor matematikai fejtegetésekkel foglalkozunk, akkor egy olyan másodlagos nyelvről tárgyalunk, amely ráépül a központi idegrendszer által tényleg használt elsődleges nyelvre. Így tehát a mi matematikánk külső formái nem feltétlenül relevánsak annak mérlegelésénél, hogy milyen matematikai vagy logikai nyelvet használ valójában a központi idegrendszer. " Mindehhez itt szükséges hozzáilleszteni az ide kívánkozó tényeket. A magyar nyelv pedig élő - szer-ves, szer-vez-ett -s vérrel lüktető, szívütemre, levegő törvényekkel megnyilvánuló alkotás! Mert minden nyelv az emberi közösségek első számú közös alkotása! Ezért mondható, hogy minden nyelv benne van minden nyelvben és a maga nemében minden nyelv tökéletes. Igaz, nem egyformán. Nem egyformák fejlődésének idői, módjai stb. A nyelvre a valóságos lét volt a legnagyobb hatással. Minden más csak ezután következett. Nos a magyar nyelv ráadásul természeti nyelv, nomád, lovas nép nyelve. A nomádság viszont a maga korában, a mozgalmasságát, életrevalóságát tekintve, sokkal fejlettebb volt, mint a megtelepedett, városi népek! Hiszen minden vonatkozásban önmagára szorult! Nemcsak az állattenyésztéshez kellett értenie, hanem a csillagok járásához, a füvek s fák évszakaihoz, a folyók haltermő mivoltához. (Lásd erre vonatkozóan az EGYÍVÁSÚ szavunkat.) Nyelvünk tehát a legmagasabb követelmények szigorú hatására, azoknak teljességgel megfelelően jött létre, maradt fönn és tartott meg minket is magyarnak. Alapvetően ennek igazolása kíván lenni ez a munka, azzal a kiegészítéssel, hogy egyúttal bemutatjuk a magyar nyelv gyönyörűséges sajátosságait, amelyek arra hívják föl a figyelmünket, hogy a Balázs Nándor által is emlegetett, nagy magyar tudósnemzedék kirajzása aligha véletlen, mögöttesében ott ragyog nyelvi kincstára! Mint ahogy az sem véletlen, hogy a diákolimpiákon évtizedek óta, az első helyek egyikén végez a kiküldött magyar diákok csoportja, általában megelőzve hatvan-hetven nemzet csapatát. Mindez nem csoda, hanem logikus következménye nyelvünk rendkívüli erejének, lehetőségeinek./folyt./

Magyar Adorján :A Magyar Nyelv

<SMALL>A magyaron kívül bármely nyelven beszélni,
irni, nyomtatni : igen nagy idő, munka és anyagveszteséggel jár.</SMALL>


A Magyar Nyelv


Több, mint száz évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel bíró Mezzofanti olasz nyelvész (főpap volt), aki 58 nyelven értett és beszélt, ezek között magyarul is tökéletesen tudott, egyszer így nyilatkozott : „A magyarok úgy látszik, még nem tudják, minő kincset bírnak nyelvükben.” (Zsirai Miklós: Nyelvünk alkata.)
Vajon Mezzofantit e kijelentésre mi indíthatta ? Ezt akarom az alábbiakban kifejteni. Előbb azonban lássuk a magyar nyelv ismert történetét és viszontagságait.
A kereszténység fölvétele előtti időkből nyelvünkről úgyszólván semmit sem tudtunk, mert az idegen hittérítőknek sikerült minden kereszténység előtti magyar nyelvemléket megsemmisíteni. Annyi pedig bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése után alig volt még nyelv, amely oly mostoha helyzetbe került volna, mint a magyar. Jól tudjuk, hogy csak az olasz, a görög, némely germán és a szláv nyelv volt olyan szerencsés, hogy a kereszténység fölvétele után is irodalmi nyelv maradhatott, tehát továbbra is műveltetett, fejlődhetett. Akkoriban egyrészt a latin és az olasz, másrészt az ógörög és az újgörög között alig volt még különbség. A szláv nyelvek sem különböztek egymástól annyira, mint ma, és így az ószláv egyházi nyelv minden nehézség nélkül közös irodalmi nyelvükké lett, egészen a legújabb időikig, amikor már a külön nemzeti nyelvek is irodalmi nyelvekké lettek. Igaz ugyan, hogy a görög-keleti és a katolikus egyházak különválása után a katolikus szlávoknál bevezetett latin egyházi és irodalmi nyelv mellett a nemzeti nyelv alárendelt helyzetbe került, de mivel ez már sokkal később történt, náluk a nemzeti nyelvet a latin sohasem tudta teljesen kiszorítani. Másrészt a szerbek, a bolgárok és az oroszok, nem térvén katolikusságra, irodalmi nyelvük a szláv maradott. Az olaszoknál pedig Dantenak már igen korán sikerült a toszkaniai nyelvet irodalmi nyelvül elfogadtatni. Nem sokkal később ez a franciáknak és spanyoloknak is sikerült. Többé-kevésbé a germán nyelvek is megmaradhattak irodalmi nyelvekül. Ez pedig e nemzeteknek azért sikerült, mert náluk úgy az uralkodók, mint a papság is saját nemzetük beliek voltak, és ezek nem viseltettek saját nyelvük iránt oly gyülölettel, mint a magyarság idegen hittérítői és idegen, avagy idegen neveltetésű papsága, valamint uralkodói is. Az utóbbiak ugyanis, még az Árpádok is, kizárólag idegenből házasodtak, úgyhogy ereikben nem is volt magyar vér, és magyarul sem tudtak. Mindezzel szemben például a germán nyelvek az irodalomból nemcsak hogy nem szoríttattak teljesen ki, hanem a reformációval uralomra jutottak, míg az uralkodók, maguk is germánok lévén, saját nyelvüket udvarképes nyelvül mindenkor megtartották, semmiesetre sem üldözték, legföljebb mellőzték. Másrészt, az összes germán és szláv népek a kereszténységet elég könnyen elfogadták, kivéve a szászokat. Az utóbbiakat kivéve „pogánylázadások” alig voltak. Igy a latin nyelvet pártolók között nem keletkezett ellenségesség. Szakszóniában a szászok, mint az akkori germánok között a legműveltebbek, egyideig lázadoztak, de Nagy Károly, aki a történelemben a „szászgyilkoló” nevet is kiérdemelte, ellenállásukat csakhamar vérbe fojtotta. Egészen más volt a helyzet nálunk. Tudjuk, hogy nálunk még századok múlva is többször volt „pogánylázadás”. Elképzelhetni tehát, hogy nálunk többnyire idegenekből, nemmagyarokból álló papság, mily gyűlölettel volt a minduntalan „pogánylázadó” magyar nép és ennek „pogány” nyelve iránt. Tudjuk továbbá, hogy a mi királyaink udvarából a magyar nyelv míndig teljesen ki volt zárva, hogy ott csak latinul, legföljebb németül, lengyelül, csehül lehetett és volt szabad beszélni, csak magyarul nem, kivéve Mátyás király uralkodása rövid ideje alatt. Mi több, úri osztályunk, amely régebben majdnem kizárólag a kereszténységgel behozott idegenekből állott, egészen az újabb időkig még mindennapi beszédében is a latin és német nyelvet használta, és csakis latinul írt, míg a magyar nyelv csak a nép legalsóbb rétegeiben és elnyomatásban maradott meg. Úgyhogy Magyarországon a latin nyelv hajszál híján, hogy újra élő nyelvvé nem változott. Annyira, hogy ha a vallási reformáció be nem következik és a nép a nyelvét fel nem karolja, teljes kiirtása is bizonyára sikerült volna. Annyi tehát kétségtelen, hogy a magyar nyelv egészen az újabb időkig semminemű irodalmi művelésben nem részesülhetett. Gondolkodóba kell azonban minket ejtsen a következő dolog.
Említettem, hogy a germánok közül csak a műveltebb szászok állottak komolyabban ellent a keresztény hittérítőknek. Tudjuk, hogy Európán kívül is azon népek állottak leginkább ellent, amelyek a legműveltebbek voltak, és műveltek ma is. A müveletlen népek Afrikában, Ausztráliában eleinte néhány hittérítőt megöltek ugyan, és meg is ettek, de utóbb mégis hagyták magukat megtéríteni, és ma már mind keresztények. A művelt kínai, japán, vagy indiai ellenben már nehezen téríthető meg, a budhistákról, mohamedánokról nem is szólva. Ez érthető : hiszen művelt nép, amelynek van már fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más vallásért, más fölfogásért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges műveltségű nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet. Tiszta papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni, amely már tele van írva, akkor azt előbb el kell távolítanunk, ha ugyan lehet, de esetleg az nem is lehetséges.
Nekünk pedig okirataink maradtak arról, hogy Mátyás király korában, az 1470 körüli években Jászberény környékén még térítgettek. Ez oklevélben IV. Sixtus pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnást Gergely szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat megtérítettek. (Gyárfás István: A jász-kunok története. Szolnok, 1883. III. kötet, 670. oldal.) Ha pedig ez így volt, az ország szívében, Budától, a fövárostól nem messze, akkor gondolhatjuk, hogy miképpen állott a dolog a meszszi Erdély hegységei között élő székely-magyaroknál. Erdélyben végzett néprajzi tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még 200 évvel ezelőtt is kellett lenni olyanoknak, akik csak névleg voltak keresztények, de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő ősvallásunkhoz. Marsigli kiváló olasz tudós, aki 1690-ben járt Erdélyben, ott látott egy ősmagyar rovásbetűkkel írott naptárat, amelyet az ott, akkor megtérített székelyek még ismertek, de a latin betüket még nem. Mi több, az egész naptár ősi szokás szerint botra volt fölróva. Marsiglit ez annyira érdekelte, hogy a naptárat lemásolta, amelyet a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veres Endre megtalált és közzé tett. Kitűnik tehát ebből először is, hogy 1600-as évek végén Erdélyben még hivatalosan is térítettek, de kitünik az is, hogy kereszténységre térítésünk előtt is művelt, írástudó nép voltunk, saját betüink voltak. Hogy a magyarság az utóbbi századokban el is maradott, ennek oka elsősorban is a folytonos háborús pusztítások voltak, de nem kevésbé a hosszú századokon át tartó török, majd osztrák leigáztatottságunk, valamint az ősi saját, de „pogány” volta miatt üldözött műveltség folytonos irtása is. Magam is Erdélyben folytatott tanulmányaim ideje alatt láttam száz-kétszáz éves díszes kapukat, amelyek Faragványain régi, ősvallási szimbolikánk oly tökéletesen megvolt még, hogy nem vonható kétségbe, miszerint, akik e díszeket kifaragták, azok jelképes értelmét még ismerték is. Tehát aligha voltak hithű keresztények, mert hiszen ilyen jelképeket a keresztények már nem ismertek, vagy ha igen, a kereszténységnek akkor még minden nem keresztény dolog iránt engesztelhetetlen türelmetlensége miatt, azokat nem hogy kifaragták volna, hanem papjaiktól tudomást szerezve, okvetlen elpusztították volna./folyt./

Gömöri György:

Naponta nyelvet

Naponta nyelvet- álarcot cserélek.
Néha úgy érzem: arcom már ez álarc,
néha meg: hiába vergődik a lélek,
megváltásra csak önnyelvén találhat.

Mert leírhatom angolul az élet
minden rejtelmét, le a mindenséget,
De anyám nyelvén tudom csak kidadogni
a naplementét alkotó igéket.

Bujdosó Ágnes:

H a s z ó r a n y i t o d a j k a d a t

Dr. Grétsy László tanár úrnak, a magyar nyelv
nagymesterének nagyrabecsüléssel

Ha szóra nyitod ajkadat,
tükör tárul eléd a fényben,
mert sugároznak a szavak
s te ott ragyogsz a közepében.

A hangok bűvös húrjai
értelemmel telnek és ízzel.
Forrása lettél. Kútjai
belőled buggyannak. Merítsd el

nyelved hálóját és halászd
kincseit e csodás tengernek.
A víztükör hullámfalát
igazgyöngyökkel töltheted meg.

Érték a szó és hatalom.
Ezt ne feledd, hát légy igényes!
Durvaságra, szófacsarásra
divat sose ragadjon téged!

Az életútad jelöli:
hová kerülsz, ki lesz a társad,
beszéded kit vonz, kit taszít?
Halálodig kapod a választ.

S tudd: híd a szó. Határon át,
világrészek alatt a mélyben
évezredes gyökere él
s élő fa közös lombja lészen.

Csiszold hát hangod! Jól vigyázz,
gyémántnak lettél köszörűse.
Amit kimondtál, elkísér
s visszhangod marad mindörökre.

Ha szóra nyitod ajkadat,
néped lelke fürdik a fényben,
múltad és jövőd dala zeng,
izzik, sugárzik a zenében.


1972.

SZONETT AZ ANYANYELVRőL

Hazám: magyar nyelv – igék, főnevek
és melléknevek kincses birodalma –
jó ezredév formálta műremek!
Varázsodat a lélek befogadja,
<O</O
<O</O

újult erőt adsz minden munka-napra
és elringatsz, ha békén pihenek.
Valóság lesz a képzelet kalandja,
ha szavaidban értelmet nyerek.
<O</O
<O</O

A Siralom s a Halotti beszéd
szavai óta járulok eléd
és évszázadok költőit idézem.
<O</O
<O</O

Te vagy az otthon és a nagyvilág.
A nyelvtanod a törvény, melyen át
a mondhatók szabályait megértem.
<O</O

(Hegedüs Géza)

A KÖLTő ÉS A NYELV


… A nyelvet védeni nem elég akadémiai osztály vagy társaság.
Önvédelemként kellene gondoskodnia róla minden magyarnak.
Szerethetnék nagy nemzet fia lenni, hogy nyelvemben
is gondtalanabb lehessek. De ide születtem, ennek a kis nyelvnek
vagyok a rabja, börtönöm s egyszersmind összes lehetőségem,
mint apró csillagról a fényt, ragyogtatnom kell. Ragaszkodásom
a megmaradásom. Csak általa tudok örülni és szenvedni,
bűneimet is általa követem el. Bízom erejében és mindenkori
megújulásában. De azt is tudom, ha baj van vele is,
országommal is baj lehet…

(Ágh István)

A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni,
mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt
hiszed, hogy nagyon ismered és nagyon szereted: olvasd
mégegyszer és látni fogod, hogy nem ismerted és nem szeretted
eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava
lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen
kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat
gazdagsága.

(Babits Mihály)

ANYANYELV

Elsőnek nem a szavakat
tanuljuk meg anyánktól.
Arca jóságos mosolyát,
lelkét, mely messze lángol.
<O</O

Szépsége fonja úgy körül
szívünk, hogy szólni kelljen,
a drága dallam átölel
tenyérnyi végtelenbe,
<O</O

s midőn az ember érti már
sorsának szent zenéjét,
ajkát szavakra nyitja meg,
hogy mások is megértsék.
<O</O

Aki szeretni nem tanul,
beszélni sem tanul meg,
folyton dadogni kényszerül,
élőszót nem teremhet,
<O</O

mely összefűzi azokat,
kik tanúsága egy lett:
emberhez méltó életet
mutatni mindeneknek.
<O</O

(Csanád Béla)
<O</O

A nemzet nyelvében él. Ha nem akarjuk, hogy elsőöngyilkossági
kísérlete után még egyszer kardjába dőljön, fegyelmezzük,
ne csak gazdaságunkat, de eszméletünket is. A nyelv az
egyetlen szellemi tényező, amelynek anyagi s gyakorlati ereje s
szerepe is van; ezért hatalmas, s ezért esendő. A nyelv adománya
nélkül nem lehet sem kereskedni, sem országot igazgatni.
De aki hibásan beszéli, írja, az a szellem és anyag csodálatos
csereforgalma révén hibásan is gondolkodik. S a hiba ragadósabb,
mint az egészség…

(Déry Tibor)

<TABLE class=MsoNormalTable style="WIDTH: 100%; mso-cellspacing: 0cm; mso-padding-alt: 0cm 0cm 0cm 0cm" cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR style="mso-yfti-irow: 0; mso-yfti-firstrow: yes; mso-yfti-lastrow: yes"><TD style="BORDER-RIGHT: #ece9d8; PADDING-RIGHT: 0cm; BORDER-TOP: #ece9d8; PADDING-LEFT: 0cm; PADDING-BOTTOM: 0cm; BORDER-LEFT: #ece9d8; WIDTH: 100%; PADDING-TOP: 0cm; BORDER-BOTTOM: #ece9d8; BACKGROUND-COLOR: transparent" vAlign=top width="100%">CZAKÓ GÁBOR
Beszéd-igék
(2007. január 26.-án: 390)
Helyváltoztatást jelentő igéink után néhány pillantást vetettem a beszéddel kapcsolatosakra.
Az összegyűjtötteket nevezhetjük inkább közlő igéknek, mert olyanokat szedtem itt össze, amelyek hangosak és tartalmat hordoznak. A magyar nyelv különleges képi természetéből következően egy sor eredetileg nem emberi hang is szerepel köztük - miért is ne, hiszen aki huhog, annak mondanivalója vészjósló, akár a halálmadár bagolyé. Az arénázó beszéde zavart keltő viselkedéssel is párosul, aki köp, az elárulja társát, stb. Értjük azt, aki dörög, vagy elzengi mondandójat, vagy fülünkbe csikorogja, netán csak füstölög magában, s nem törődik vele, hogy halljuk-e dödögését.
Különleges jelentőségük van a ragoknak: hirdet, hírlel, híresztel - azonos gyökből három jelentésárnyalat ágaztatnak el, akár a ví-gyökből eredő vitat, vitázik, vitatkozik esetében.
Az igekötők különféle jelentések körébe irányítják az igéket: beszél: kibeszél, bebeszél, elbeszél, megbeszél, lebeszél, rábeszél, összebeszél, visszabeszél, stb. Nem mindegy, hogy valaki csak úgy kotyog magában, vagy mindenbe belekotyog.
Kedvenceim, az ikerszavak itt is mókáznak.





</TD></TR></TBODY></TABLE>