Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Áprily Lajos:

Tájszólás


Mult-ízü, kedves dallamos szavak -
öröm szivemnek újra hallani.
Mik csengenek bennük, mik szólanak?
Falumnak rég-hallott harangjai?
1966. augusztus 26.

Péchy Blanka: Anyanyelv
(részlet)




Egy angol professzor a műnyelvek helyett a számítógépes angolt szánja világnyelvnek, nyolcszázötven szóra zsugorítva a rendkívül gazdag angol szótárt Egyetlen kifejezést emel ki belőle sok-sok rokon fogalom megjelölésére.
Aki megszokta, hogy gondolatait egy gyermek szellemi színvonala fölött fejezze ki, aligha vágyik efféle béklyót tenni nyelvére. De még a megnyirbált élő nyelv is különb a műnyelvnél, melynek szavai lombikban születtek. Se gyökerük, se hagyományuk.
Csábító a gondolat, hogy egyetlen nagy nyelvközösség által testvériesüljön az egész világ. Az értelem útmutatása szerint ésszerű lenne, ha az emberek egyetlen közös nyelvet használnának. Elvégre egyazon földteke szülöttei. Koponyaalkatuk, csontvázuk, szervezetük jobbára azonos. Öltözködésük is mind hasonlóbbá válik. De a nyelv több a ruhánál, több a testnél. A nyelveket népek szelleme műveli ki. A föld hátán ezerszáz nyelven beszél kétezermillió ember. Kibogozhatatlan szálaik visszanyúlnak egészen a történelem előtti korig.
A nyelv szellemi csoda. Ereklye. Minden nyelv. Ékszertartója egy nép hagyományainak. Nem ok nélkül születtek e meghatározások: nyelvkincs, szókincs. A nyelv minden nemzetnek a legfőbb kincse. Nehéz elképzelni, hogy akadjon nemzet, nagy vagy kicsi, amely önszántából elherdálná. És ahogy a szigetek a tengerekben, a nyelvszigetek is jól megférnek a nyelvtengerekben. Az egyetemes emberi gondolkozás nem a nyelven múlik. Megértés, jó szándék, emberség minden nyelvi akadálytól független. Ez a legbiztosabb híd nemzet meg nemzet, ember meg ember között. Mellette keskeny pallóul szolgálhatna egy nemzetközi nyelv.

Ágh István: A költő és a nyelv
(részlet)


A nyelvet védeni nem elég akadémiai osztály vagy társaság. Önvédelemként kellene gondoskodni róla minden magyarnak. Szerethetnék nagy nemzet fia lenni, hogy nyelvemben is gondtalanabb lehessek. De ide születtem, ennek a kis nyelvnek vagyok a rabja, börtönöm s egyszersmind összes lehetőségem, mint apró csillagról a fényt, ragyogtatnom kell. Ragaszkodásom a megmaradásom. Csak általa tudok örülni és szenvedni, bűneimet is általa követem el. Bízom erejében és mindenkori megújulásában. De azt is tudom, ha baj van vele, velem is, országommal is baj lehet.
Külföldön elérzékenyülve hallom meg a magyar szót, s érzem hátterét: a földet és az embereket. De mesterségem anyagát is érzékenyen kell szeretnem benne. Belőle kell alkotnom, és újjá kell alakítanom a nyelvet magát is. Túl a szavak fogalmi jelentésén, túl rendszere mindennapi logikáján. Ha hóról akarok írni, újra kell teremtenem a havazást. A költészet nyelvi magvalósulás, ébreszti agyunk alvó tartományait, s új tartalmakat, sejtéseket vet vissza a mindennapi kifejezésbe. Nyelvi kísérleti laboratórium. A költő felelős a nyelvért, de nem nyelvőr. Biztonságának ki kell egészülnie a szabadsággal, annyira, hogy még a nyelvtani rendet is megváltoztathassa, ha arra szüksége van a legpontosabb kifejezés miatt. Szórobbantást idézhet elő, fajsúlyt növelhet, a nyelv tömbjeiből domboríthat és hegyesíthet, az elvontság határaiig csöndesíthet. Így van ez, mióta a költészet létezik. Az irodalom a nyelvet csak gazdagíthatja.

Babits Mihály: A stílus gazdagsága
(részlet)




Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokonértelmű szavak sohasem egyértelműek, akiknek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Mikor a rokonértelmű szavakat gyűjtöd, képzeteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted. Így van a szólamokkal is. A szólam átöröklött, megcsontosodott gondolatkapcsolás, azaz szókapcsolás.
Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. Ez a gazdagságod folyton gyarapodik, s a számtanórán éppúgy, mint a történelemórán szólamokat tanulsz, melyek képessé tesznek számtani vagy történeti dolgokról gondolkodni. De mást is jelentenek neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincset jelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei. Ismerd meg ugyan az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket, és a magadét is jobban fogod érteni. Semmit sem lehet igazán ismerni önmagában, csak mással összehasonlítva.
A görög, a világ leggondolkozóbb népe, nem tudott úgy gondolkodni, mint a mai népek, mert csak egy nyelvet ismert. Ismerj meg tehát idegen nyelvet is, hogy jobban gondolkodhass a magadén. De csak a magadén gondolkodjál, ha azt nem akarod, hogy gondolkodásod roskatag legyen, mint a felemás kövekből épített ház. A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat gazdagsága.

Deme László: Csak tükröz, vagy terjeszt?




Halad a kor, s mi is haladunk vele – írtam valahol úgy két évtizede. És aggódva hozzátettem: De hova halad a kor, és hova visz bennünket? Költői-szónoki kérdésem pusztába kiáltott szóként veszett a semmibe, akkor is, azóta is mindannyiszor. Példákat kutatóként sem mondok itt, bár magánemberként nekem is kicsusszan egy-egy a számon. Csakhogy nem akármikor és akárhol!
Gondolom: sejteni már, hogy azokra a válogatott (vagy nagyon is válogatás nélküli) gorombaságokra és trágárságokra gondolok, amelyeket tizenéves fiúk és leánykák szájából éppoly természetességgel hallunk a legnyilvánosabb helyeken is kiröppenni, ahogy ma már mozikban, kabarékban, egyes rádió- és tévéműsorokban is. Elég két hasonkorú vagy hasonszőrű partner, és az utcán, járműveken is akaratlan hallgatóivá válhatunk olyan magánbeszélgetéseknek, amelybe a többség még hallva is belepirul; s elég egy humorosnak szánt könnyű, vagy realistának szánt komoly műfajú művészeti produkcióra kapcsolni, s máris elönt minket a téma a maga legközönségesebb szókincsével.
Egyre nehezebb eldönteni: a mindennapi élet eldurvulása hat-e a művészi tükrözésre, vagy ez arra. De akárhogy is: a kettő semmiképp sem független egymástól, sőt egymást támogatva-erősítve halad – mind lejjebb és lejjebb.
Mert ami művészi szándékú, s ráadásul tömeges, az hatásában sosem marad a puszta tükrözés szintjén. Formál, alakít egyszersmind. Legalább azzal, hogy szentesít, akárha szándéktalanul is. Hiába érzi így az író: "Ez így van!"; az olvasók, a hallgatók kisebbik, de hangadó része így érti: "Ez így van jól!" A nagyobbik, de hallgató hányad meg így: "Ez, sajnos, így van!" Tehát a vaskosság kit felháborít, kit elbátortalanít, de senkire sem hatástalan. "Szólj, s ki vagy, elmondom" – idézzük Kazinczytól. Hozzátehetem: ha hozzám vagy előttem szólsz, akkor azt is: minek nézel engem, címzett vagy véletlen hallgatót.

Bencédy József: Durvaság, trágárság


A rádiónak írt levelekből is, szóbeli közlésekből is tudom, hogy igen sokan szenvedünk a durvaság különféle megnyilvánulásaitól. Jelentkezik a durvaság magatartásban – kíméletlen tolakodásban –, s jelentkezik nyelvi formában, a trágárság sokféle formájában. Ki nem hallott már itt ki nem mondható, megbotránkoztató szavakat utcán, villamoson, ki ne olvasott volna efféléket újságjainkban?
Sokan azzal érvelnek, azzal mentegetik e jelenséget, hogy mára megváltozott az ízlés, a közszokás; őszintébb lett a társadalmi érintkezés, szókimondóbbak vagyunk. – Mások indokoltnak tartják a káromkodást, ha indulatok levezetésére szolgál. – Ami pedig a szépirodalmat, filmeket, riportokat illeti, ezekben – úgymond – a realizmust, a megfelelő szereplők jellemzését szolgálják a gyakran elég sűrűn elhullajtott durva, közönséges, sőt trágár szavak és kifejezések.
Mit mondhatunk e sokunkat megbotránkoztató jelenségcsoportról? – Azt, hogy elítéljük, hibáztatjuk, szeretnénk magunktól távol tartani; ha lehet, meg is szüntetni. Hogy aztán mit tehetünk ellene, az már igen nehéz kérdés. A jelenség sokféle, sokféle indíték áll mögötte, az orvoslásnak is sokfélének kell lennie.
Tudva, hogy a sokszor emlegetett és áhított Nyugaton a durvaság, trágárság távolról sem ilyen méretű, ott pedig a demokráciának, az általános műveltségnek mélyebbek és szerteágazóbbak a gyökerei, mindenekelőtt az általános műveltség emelésére, a demokrácia intézményeinek a kiterjesztésére kell törekednünk. A felvilágosítás azonban nem elég, a gyakorlat javítására, a tisztesség elfogadására meggyőződést kell formálnunk, s erre ebben az esetben is a nyílt beszéd, a minél gyakoribb nyilvános megvitatás az eszköz. Nem szabad szégyellnünk, hogy a sajtóban, rádióban, iskolában, templomban szóvá tegyük és elítéljük a magatartásnak e káros megnyilvánulásait, mert ugye, az világos, belátható, hogy a durva és trágár beszéd durva, közönséges belsőnek a megnyilvánulása. Az embert kell megváltoztatni, műveltségét, tartását; azaz ne a jelenséget akarjuk kozmetikázni, hanem a gyökerénél fogjunk a baj orvoslásához.

András Sándor:
A pálmafák nyelve

a pálmafák nyelve idegen
a tiéd hazai édes
ízlelem pálmafák idegen
csacsogása között édes
kaktuszok beszélnek furcsamód
belőled füzesek szólnak
a nagy óceánnál furcsamód
a balaton vizei szólnak
(a washingtoni Howard Egyetem professzora)

Chevalier de Berris (1717-1865) francia nemes ezt írta a magyar nyelvről:

"Egészen különös ez a nyelv, kis sé talán nehéz is. De mindevvel nem törődve, megtanultam, mert jól csengő. Az általam ismert nyelvek közül a legszebbnek és legtisztábbnak tartom. Különösen, ha egy hölgyet hall beszélni az ember, akkor vele együtt a nyelvbe is bele kell szeretni.”

József Attila

RINGATÓ

Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.

Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.

1928 tavasza

Ady Endre: Adja az Isten

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Sirásaink végét,
Lelkünknek teljességes,
S vágyott békességét,
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Bár furcsa a világ,
Ne játszak, ölő, gyilkos
Cudar komédiát
Adja meg az Isten.

Adja meg az Isten,
Mit adni nem szokott,
Száz bús vasárnap helyett
Sok, víg hétköznapot,
Adja meg az Isten.
<script language="JavaScript"> <!-- document.write('<!-- Medián WebAudit Magyar Elektronikus Könyvtár EPA 1/2 --> '); //--> </script><!-- Medián WebAudit Magyar Elektronikus Könyvtár EPA 1/2 -->

Kosztolányi Dezső: Gyermek és költő
(részlet)

Minden költő gyermek. Minden gyermek költő. De gyermekköltő ? egy gyermek, aki a szó igazi értelmében költő lett volna ? még sohase volt.
Találkozunk nagyon korán verselő, rímelő, szójátszó gyermekekkel. A nagy költők nemegyszer ilyenek. Ezek már kiskorukban céhesek-mívesek, megszeretik anyagukat, minekelőtte tudnák, hogy mit műveljenek vele. Barkácsolnak a szavakkal, fúrják-faragják őket, a mélyükbe igyekeznek hatolni. Keresnek valamit. Talán találni fognak valamit. De megesik, hogy az ilyen gyermekek ?kinövik? bolondériájukat, s később ?megkomolyodnak?.
Ki a költő? Az az ember, akinek a szavak fontosabbak, mint az élet. Ezt a költők gyakran szégyenlik és letagadják. Túlságosan szeretik mesterségüket, semhogy be is merjék vallani. Sőt regényes túlzással azt hangsúlyozzák, hogy csak az élet fontos számunkra, és az írás jelentéktelen mellékterméke ennek. De akkor miért áldozzák föl életüket a kifejezés örömének és gyötrelmének? Miért nem sietnek élni? És miért írnak?
Minden költő elsősorban a szóvarázsban hisz, a szavak csodatékony, rontó és áldó hatásában. Ebben a tekintetben hasonlítanak az ősnépekhez és a gyermekekhez, akik a szavakat még feltétlen valóságnak tekintik, s nem tudnak különbséget tenni a tárgyak és azoknak nevei között. Amit a költők leírnak, az él, pusztán azáltal, hogy leírják. E mágiájuk segítségével kerteket bűvölnek elő a papíron, pedig mindössze néhány virág nevét említik. Ezek a virágok nőnek és illatoznak.
Vannak kedvenc szavaik, melyeket unos-untalan ismételnek. Van azonban egy tabuszavuk is, egy tilalmas, szent és rettenetes szavuk. Ezt sohasem árulják el. Mert ha egyszer valóban kimondanák a tabuszavakat, és rájönnének igazi titkukra, mely vallani hajtja őket, meggyógyulnának, sohase írnának többé, nem volnának többé költők.

Kiss Dénes: Teremtő anyanyelv
(részlet)

A nyelv haza is. Haza a hazán belül, még inkább haza annak földrajzi határain kívül. Sajátosan összekötő, testvéri szövetsége az azonos anyanyelvűeknek. Meghatároz múltat, emlékezetet. Jellemet formáló és meghatározó a vállalása. Nemcsak elkülönít, össze is kapcsol. Emberségünk kifejezésének fontos eszköze, miként értelmi képességeinké is. Az emberiség legrégebbi és legalapvetőbb találmánya, leleménye, törvényszerű felfedezése, s egyúttal minden további tudás megőrzésének, továbbadásának alapja. Létrehozásához levegő szükséges, miként az élethez. Minden szép szó már a gyermeki ajkon valóságos tündéri találmány!
Az anyanyelv, ahogy mi, magyarok mondjuk: édes anyanyelv, melengető közeg, érzelmi szülőföld, értelmi rendszer, gyönyörű eszköz képességeink sokszínű kimutatására. Mert nyelv nélkül nincs gondolat, csupán sejtelem lehetséges, ám a sejtelem önmagában megfogalmazhatatlan érzés volna, szavak formálása nélkül.
A nyelv tudás, közvetítés, önkifejezés, indulat és értelem ötvözése hangokban, hangzókban, szavakban. S máris roppant rendszer megjelenítése, ha mondatokat közlünk, és ekkor már alkotás is. Alkotás, és minden további és másfajta alkotás alapja! Létezése az ember lényegének bizonyítása: az eszmeképzésé. Az ember azért különbözik az élővilágtól, mert eszmélni képes, fölismer születést és halált, s e tudattal él együtt szüntelenül. Csakis a nyelv törvényei segítségével megvalósított rend által vagyunk képesek mindenfajta elvonatkoztatásra. A magasröptű képzeletet is a nyelv szárnycsapásai emelik magasra és tartják az ég közelében. Magyarságunk legnagyobb meghatározója is anyanyelvünk, mely bölcsőnket jelképezi a koporsóig, s emberi valónkról letéphetetlen hazánk; más tájakon, más nyelvek közepette is.

Bodor Pál: Szavak honfoglalása
(részlet)

Hogy milyen fontos a levegő, csak az tudja, aki már fulladozott. Hogy milyen fontos a nyelv, csak az tudja, akibe már belé akarták fojtani a szót. Ha hegedűművész lennék, testileg a kezemet félteném mindenekfelett. Ha balett-táncos lennék, tízszeres istencsapása lenne lábam bénulása.
Ki méri fel azonban, hogy az ember legelsőképpen beszélő lény?! Emberré válásában s még inkább emberebbé válásában megszólalása a lényeg. Ember mivoltában jelesebb szerepet játszott a szókészítés, mint a szerszámkészítés; bizonyára voltak pattintott szavaink meg csiszoltabb szavaink, volt kőkorszaka és vas- és bronzkorszaka a nyelvnek is; a föltárt sírokba, a régészeti leletek mellé oda kell képzelnünk a láthatatlan szóleleteket is, azt, ahogyan százezer évvel ezelőtt szólította meg anyját a gyermek.
Nem tudom, mivé lennék, ha meg nem szólalhatnék többé. Végül is az vagyok, annyi vagyok, amennyit szavakban el tudok mondani. Annyi a világból az enyém, amennyit meg tudok nevezni. Honfoglalásom a Földön: a szavak honfoglalása.
Van, akit már rég nem kell rávenni a napi tisztálkodásra ? el sem viselné, ha hetekig megtiltanák neki a mosdást, viszketne a bőre, és undorodna saját testszagától ? ám nem fogja fel, hogy a nyelv tisztán tartása: a lélek higiénéje.
Bár lenne minél több magyar, aki átérzi: nyelvében él, és őbenne él a nyelv. Azaz, aki élvezi a mondat szépségét, teljességét, kerekségét, a gondolat koreográfiáját, mozgásművészetét, a megtalált szavak helyettesíthetetlenségét.
Az emberiség rendszerint csak akkor kap észbe, kincseit csak akkor félti igazán, ha veszélybe kerülnek. Úgy kell tanulnunk magyarul, úgy kell szeretnünk szavainkat, hogy sose feledjük: van, ahol kopik, porlad, pusztul a nyelvünk.

Halász Péter: Anyanyelv-álomnyelv
(részlet)

Milyen ember az, akinek gazos a kertje, metszetlen a szőlője, pecsétes, feslett a ruhája, fésületlen a haja? Az ilyen ember hanyag, gondozatlan, lompos, szennyes.
Nem szívesen vagyunk a társaságában.
És milyen ember az, akinek a beszéde kusza, zavaros, követhetetlen, érthetetlen? Az ilyen embert már kevésbé szoktuk elítélni, pedig több kárt okoz, mint az, aki önmagát nem tartja rendben. Hiszen nemzeti kincsünket, évezredes örökségünket, megtartó támaszunkat rongálja az, aki vét nyelvünk törvényei ellen, aki bepiszkolja annak szépségét.
Manapság pedig, a magyartalanul érzők, a magyartalanul beszélők és a magyartalanul gondolkodók világában, egyre nagyobb a nyelvünket fenyegető veszedelem.
Éppen ezért olyan szükségünk van minden beszédünket, kiejtésünket védő, ápoló, szépítő alkalomra, mint egy falat kenyérre.
Hogyan szolgálhatjuk anyanyelvünket?
Mindenekelőtt úgy, hogy szeretjük. De nem elég a nyelvet szeretni, tudni és ismerni is kell!
Mégpedig nem akárhogyan. Nem csupán úgy, hogy valamiképpen elmakogjuk, elhebegjük, elvartyogjuk. Hiszen úgy-ahogy, többé-kevésbé, felibe-harmadába mindenki beszéli nyelvünket, de az igazi ismeret ennél sokkal mélyebb.
Nem csupán szavainkat kell ismernünk, hanem azt is, hogy miképpen fűzzük belőlük a legszebb mondatokat. Miként hangsúlyozzunk, hogyan vegyük a levegőt, van-e zenéje beszédünknek.
Okosan, bölcsen kell óvni a nyelvet, mert akkor szolgálja igazán a társadalmat, a nemzetet.