...érdekességképen....
Minden egybecseng
[…]
Egy régi megoldhatatlan kérdés továbbra is megmarad: Ha az elme a fizika törvényeinek megfelelően működik, és elképzelhető, hogy egyszer képírásként olvasni tudjuk majd, létezik-e szabad akarat? A szabad akaratot nem a mindennapi értelemben értem, vagyis hogy képesek vagyunk arra, hogy gondolatainkról és cselekedeteinkről mások akaratától és a körülöttünk lévő világtól nem kényszerítve dönthetünk; azt értem rajta, hogy szabadok vagyunk-e saját testünk és elménk fizikai-kémiai állapotának kényszereitől? A naturalisztikus szemlélet szerint a szabad akarat e mélyebb értelmezésben nem más, mint a tudatos elmét felépítő képek versengésének győztese. A győztes képek azok, amelyek a legtöbb érzelmi kört aktivizálják és a legnagyobb mértékben befolyásolják őket a képzelődés során. Ezek serkentik és összpontosítják az elme egészét és irányítják a testet adott cselekedetek kivitelezésére. Úgy tűnik, mintha az én hozná ezeket a döntéseket. De mi az én?
Az én nem egy megnevezhetetlen létező az agy belsejében. Inkább a képek fő drámai szereplője. Kell, hogy létezzen és főszerepet játsszon, hiszen az érzékszervek a testben helyezkednek el, és a test hozza létre az elmét, ami minden tudatos tevékenység irányítója. A test és az én tehát elszakíthatatlanul egybetartozik: az én, a képekben megjelenő függetlenség-illúzió ellenére nem létezhet a testtől függetlenül, és a test sem élhet sokáig én nélkül. Olyan szoros ez a kapcsolat, hogy gyakorlatilag képtelenek vagyunk elképzelni a lelkeket a mennyországban vagy a pokolban a testi lét mégoly mesebeli megfelelője nélkül. Maga Krisztus, és nem sokkal később Mária is – így tanítják -- testben emelkedett fel a mennybe, még ha megdicsőült testben is. Ha az elme naturalisztikus felfogása helyes – és minden tapasztalati bizonyíték erre utal -- és ha van lélek, a teológiának új Misztériumot kell megoldania, mely így szól: a lélek nem anyagi természetű, az elmétől függetlenül létezik, ám nem választható el a testtől.
Az én, az örökké változó színdarab szereplője, nem ura teljes mértékben saját tetteinek. Döntéseit nem kizárólag tudatos, tisztán racionális úton hozza. A döntéshozás lépéseinek nagy része tudatalatti – zsinórokon rángatják az én bábját. A neuronkörök és az alapjukul szolgáló molekuláris folyamatok nem állnak a tudatos gondolkodás befolyása alatt, pedig ezek rögzítenek bizonyos emlékeket és törölnek ki másokat, színezik a kapcsolatokat és analógiákat, és erősítik meg az érzelmi reakciókat szabályozó neurohormonális hurkokat. Mielőtt felgördülne a függöny és kibontakozna a színdarab, a színt már berendezték és a forgatókönyvet megírták.
A mentális tevékenység előkészületeinek rejtett volta adja a szabad akarat illúzióját. Döntéseink okát sokszor csak homályosan sejtjük, ritkán, vagy talán sohasem értjük őket teljesen. A tudatos elme ezt a tudatlanságot bizonytalanságként éli meg, amit el kell döntenie; ez biztosítja a döntés szabadságát. Egy mindentudó, csak a racionalitásnak és rögzített céljainak megfelelő elmének nincs szabad akarata. Még az istenek – akik szabad akaratot adományoznak az embernek és rosszallják, ha az helytelenül dönt – sem tételeznek fel ilyen rémálomba illő hatalmat.
A szabad akarat, mint az illúzió mellékterméke még mindig eléggé szabad akaratnak tűnhet arra, hogy irányítsa az emberi haladást és boldogságot kínáljon. Hagyjuk ennyiben? Nem tehetjük. A filozófusok nem engedik. Ezt mondják: tegyük fel, hogy a természettudomány segítségével minden rejtett folyamatot részleteiben megismerünk. Kijelenthetjük-e ezek után, hogy egy adott személy elméjének működését előre látjuk, vagyis az valóban, alapvetően meghatározott, így nincs benne hely a szabad akaratnak? Arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nagyrészt, alapelveiben igen, ám csak a következő, nagyon sajátos értelemben. Ha egy mikroszekundumnyi időintervallumban a gondolatokat alkotó aktív neuronhálózatok működését minden neuron, molekula és ion szintjén ismernénk, akkor meghatározhatnánk pontos állapotukat a következő mikroszekundumban. Gyakorlati szempontból azonban meddő próbálkozás ezt az érvelést a tudatos gondolkodás szokásos tartományáig továbbvinni, a következő okból: Ha az agy működését meg akarjuk ragadni, uralni akarjuk, meg is kell azt változtatnunk. Ráadásul a matematikai káoszelmélet alapelveivel is számolnunk kell. A test és az agy töméntelen zajongó sejtből áll, melyek mikroszkopikus, összevissza mintázatokban kavarognak, amiket a tudatosság segítség nélkül el sem tud képzelni. A sejteket minden pillanatban külső ingerek bombázzák, melyeket az emberi értelem nem lét előre. Bármelyik esemény mikroszkopikus történések lavináját válthatja ki, melyek új idegi mintázatokat hoznak létre. A következményeket nyomon követő számítógépnek olyan iszonyatos méretűnek kellene lennie, melynek működése valószínűleg jóval bonyolultabb lenne, mint a működő agyé. Ráadásul az elme képei felmérhetetlenül részletgazdagok, tartamuk a személy egyedi története és életfolyamatai függvényében változik. Hogyan tápláljuk be mindezt egy számítógépbe?
Az emberi gondolkodás tehát nem lehet egyszerű módon meghatározott, legalábbis nem olyan engedelmesen okszerű módon, ahogy a fizika törvényei leírják a testek mozgását vagy a molekulák atomi összetételét. Mivel az egyedi elmét nem ismerhetjük meg teljesen, működését nem láthatjuk előre, az én továbbra is hihet lelkesen saját szabad akaratában. Ez szerencsés dolog. A szabad akaratba vetet hitnek adaptív biológiai értéke van. Enélkül a sorsszerűség bilincsébe vert elme lelassulna, tönkremenne. Az élőlények idő- és térléptékében, a megismerhető énre vonatkozó minden gyakorlati értelemben létezik szabad akarat.
Végezetül: ha elfogadjuk, hogy a tudatosság nem természetfeletti, hanem fizikai jelenség, lehetséges-e mesterséges emberi agyat készíteni? Véleményem szerint e filozófusokat zavarba ejtő kérdésre a válasz elméletileg igen, gyakorlatilag azonban nem, legalábbis nem az elkövetkező jó néhány évtizedben vagy akár évszázadban.
Descartes, aki ezt a kérdést három évszázaddal ezelőtt elsőként megfogalmazta, kijelentette, hogy a mesterséges emberi intelligencia lehetetlenség. Két tökéletesen biztos ismérv, állítja, mindig meg fogja különböztetni a valódi elmét a géptől. A gép sohasem lesz képes „módosítani válaszait annak értelmében, ami a jelenlétében elhangzott, pedig erre a legbutább emberek is képesek” és sohasem lesz képes „minden élethelyzetben úgy viselkedni, ahogy mi értelmünk segítségével képesek vagyunk”. A kérdéseket Alan Turing angol matematikus fogalmazta át gyakorlatban ellenőrizhető alakba 1950-ben. A ma általánosan Turing-tesztnek nevezett eljárás során egy kísérleti személyt arra kérnek, hogy tegyen fel bármilyen kérdést egy rejtett számítógépnek. A kérdező csak annyit tud, hogy vagy egy ember, vagy a számítógép fog választ adni. Ha a kísérleti személy adott idő elteltével sem tudja megmondani, hogy a válaszadó ember-e vagy gép, elveszti a játszmát, a gépet pedig emberi intelligenciájúnak fogják tekinteni. Mortimer Adler amerikai filozófus és tanár lényegében ugyanezen kritérium alapján kérdőjelezi meg nemcsak a humanoidok lehetségességét, de az egész materialista filozófiát is. Nem fogadhatjuk el az emberi lét kizárólag materialista alapjait – mondja – míg nem sikerült ilyen mesterséges lényt készítenünk. Turing úgy gondolta, a humanoidot néhány éven belül megépítik; Adler, a hívő keresztény ugyanarra a következtetésre jutott, mint Descartes: ilyen gép építése lehetetlen.
A tudósokra jellemző, hogy ha valamiről azt hallják: lehetetlen, nekiállnak megcsinálni. Kísérleteik célja mégsem az, hogy a lét végső jelentését kutassák. A kozmikus kérdésekről valószínűleg ez a véleményük: „Ezek nem termékeny kérdések.” Az ő elfoglaltságuk a világegyetem felfedezése konkrét lépésekben, egyesével. Legnagyobb jutalmuk néha felérni egy-egy valószínűtlen csúcsra és onnan „bátor véleménnyel” visszanézni a mögöttük fekvő messzeségre, mint Keats Corteze teszi Dariennél. Értékrendjük szerint jobb elindulni egy nagy úton, mint befejezni azt, jobb felfedezni valaminek a csíráját, mint a végső simításokat megtenni egy elméleten.
A mesterséges intelligencia (röviden: MI) tudományterülete az 1950-es években született, szoros kapcsolatban az első elektronikus számítógépekkel. Művelői szerint tárgya az intelligens viselkedéshez szükséges algoritmusok tanulmányozása és a viselkedés szimulálása számítógépekkel. Fél évszázad munkája hozott néhány lenyűgöző eredményt. Vannak olyan programok, melyek tárgyakat és arcokat néhány kiválasztott vonásról, többféle szögből felismernek, az emberi felismerésnek megfelelően a geometriai szimmetria szabályaira támaszkodva. Mások képesek egyik nyelvről a másikra fordítani – bár elég durván – vagy új jelenségeket felhalmozott tapasztalataik alapján általánosítani vagy osztályozni, elég hasonlóan ahhoz, ahogy az emberi elme teszi.
Egyes programok képesek különböző tevékenység-sorozatokat végigtekinteni és előre megadott cél érdekében választani közülük. 1996-ban Sötétkék (Deep Blue), egy fejlett sakkprogram nagymesteri címet nyert, miután szoros küzdelemben elvesztett egy hatjátszmás mérkőzést Garri Kaszparov, az akkori világbajnok ellen. Sötétkék a nyers erő taktikáját használja: 32 mikroprocesszora másodpercenként kétszáz millió sakkállás elemzésére képes. Végül azért veszített, mert nem rendelkezett Kaszparov azon képességével, hogy feltérképezze ellenfele gyengéit és hosszú távú, részben megtévesztésre alapuló stratégiát dolgozzon ki. 1997-ben egy újra programozott, fejlettebb Sötétkék egy kevéssel nyert Kaszparov ellen: az első játszmát Kaszparov nyerte, a másodikat Sötétkék, majd három döntetlen, végül a döntő Sötétkék diadalát hozta.
Folyik a kutatás az emberi gondolkodás minden területének aprólékos feltárására. Az evolúciós programozás során a mesterséges intelligencia programozói a felépítési terv evolúciójába egy, az élőlényekére hasonlító folyamatot építettek be. A problémamegoldás több lehetséges változatát építik be a gépbe, majd lehetővé teszik, hogy az kiválassza, sőt módosítsa a megoldásokat, amiket használ. Ilyen módon gépeink hasonlóvá válnak a baktériumokhoz és más egyszerű, egysejtű élőlényekhez. Valódi darwini tulajdonsággal ruházhatók fel, ha olyan elemeket is beépítünk, melyek véletlenszerű mutációikkal megváltoztatják a rendelkezésre álló problémamegoldó eljárásokat. A programok ezután versenghetnek problémák megoldásában, pl. a táplálékhoz vagy élettérhez való hozzájutás terén. Milyen mutáns programok fognak „megszületni” és közülük melyek lesznek sikeresek – ez nem látható mindig előre, ezért a gép-„fajok” evolúciójának egésze nem ismert előre az emberi tervező előtt. A szakterület kutatói számára már nem megvalósíthatatlan olyan mutációra képes robotok előállítása, melyek ide-oda sétálnak a laboratóriumban, megismerik és osztályozzák a valódi erőforrásokat, és céljaik elérése érdekében félresöpörnek más robotokat. Programjaik ezen a szinten már nem a baktériumok, hanem az egyszerű többsejtű állatok – laposférgek, csigák – ösztöneinek szintjén állnak. Ötven év alatt az informatikusok -- ha sikeresek – bejárhatják az élet evolúciójának százmillió évét.
Mindezen eredmények ellenére a mesterséges intelligencia egyetlen lelkes híve sem állíthatja, hogy kezünkben van a laposférgek ösztöneitől az emberi elméig vezető út térképe. Hogyan hidalható át ez a hatalmas szakadék? Két gondolati iskola létezik. A Rodney Brooks, a Massachusetts Institute of Technology kutatója nevével fémjelzett iskola alulról fölfelé építkezik. A tervezők a darwini robotokat igyekeznek egyre magasabb szintre juttatni, miközben új felismerésekhez jutnak és egyre jobb technikai megoldásokat dolgoznak ki. Lehetséges, hogy idővel humanoid képességek is kialakulnak majd. A másik megközelítés éppen ellenkező irányú. Szószólója Marvin Minsky, a mesterséges intelligencia egyik alapító atyja, Brooks kollégája a MIT-ban. Központi érdeklődési területe a tanulás és az intelligencia legmagasabb szintű jelenségeinek megértése és azok beépítése egy robotba, mindenféle evolúciós lépés mellőzésével.
Az ember korlátaival kapcsolatos mindenféle pesszimista feltételezések ellenére az emberi zseniálitás felbecsülhetetlen, megdöbbentő teljesítményekre képes. A közeljövőben képessé válhatunk az emberi elme legalább durva szimulálására azáltal, hogy az agykutatás olyan szintre ér el, hogy képes teljes mértékben megérteni az elme alapvető működéseit, az informatikai technika pedig oda fejlődik, hogy képes ezt szimulálni. Lehetséges, hogy egy szép napon arra ébredünk, hogy a New York Times címoldala ezt az eredményt kürtöli világgá – talán épp a rák általános gyógyszerének megtalálásával vagy a Mars élőlényeinek felfedezésével egyidőben. Én azonban erősen kétlem, hogy ez az esemény valaha is bekövetkezik, és úgy vélem, hogy a mesterséges intelligencia szakértői is hajlanak erre. Ennek két oka van, melyek egyikét működési, másikát evolúciós akadálynak nevezhetjük.
A működési akadály, hogy az emberi elmébe és azon keresztül elképzelhetetlenül bonyolult információáram halad. A racionális gondolkodás létrehozói a test és az agy közti folyamatos információcsere idegi kisülések és a vérben áramló hormonok közvetítésével, amit befolyásol a szellemi állapotot, a figyelmet és a célok kiválasztását szabályozó érzelmi kontroll. Ha elme-gépet szeretnénk alkotni, közel sem elég tökélyre fejleszteni az agykutatást és a mesterséges intelligencia technikáját: ki kell fejleszteni és be kell vezetni egy merőben új szakterületet: a mesterséges érzelmeket.
A humanoid elme létrehozásának második, evolúciós akadálya az emberi faj egyedülálló genetikai története. A génekbe írott emberi természet – az emberiség lélektani egysége – ma már jórészt elfelejtett környezetekben végbement evolúció milliónyi évének terméke. Ha nem szentelünk elegendő figyelmet az emberi természet öröklött alapjainak, a szimulált elme rendelkezhet bármilyen lenyűgöző képességekkel, sokkal inkább lesz egy idegen bolygóról érkezett látogató, mint egy ember elméje.
Még ha ismernénk is e történelmi tervrajzot és képesek lennénk követni, ez csupán a kezdet lenne. A mesterséges elme csak akkor lehet emberi, ha egyetlen személyt utánoz, emlékezetében egy élet tapasztalataival – látási, hallási, kémiai, tapintási és mozgási emlékképekkel, melyek mindegyike érzelmi vonásokkal gazdagított. És társas vonásokkal is, hiszen számtalan emberi kapcsolat befolyásolja eszünket és érzelmeinket. Mindezekhez az emlékképekhez jelentés is kapcsolódik, vagyis minden szóhoz, minden érzéki információhoz számos kapcsolat tartozik, melyeket szintén be kell építeni a programba. Ha mindezt nem oldjuk meg, mesterséges elménk megbukik a Turing-teszten: bármely emberi bíróság percek alatt felfedezi benne a gépet – vagy beutalja egy pszichiátriai intézetbe.