Kedves Sztamas
Elöször erre a kikapott dologra válaszolok.
En ugy tudom, hogy csak kellöszámunak kell öszzejönnie és máris imádkoznak közösen.
De elég ha megnézed a hirekben, hogy milyen buzgon imádkoznak a tankok mellett mert ügye mindenki félti az életét, egyedöl, a többiektöl kicsit elvonulva.
Vagy a Klagemauer mellett, vagy az asztaliáldásnál stb.
Ne haragudj, ha néha lazitásképp viccet is, nem szorossan idatartozot is irok,
Csak egy szo, mint mérnök biztos ismered a biologiai indikátorokat.
Itt pl. a vizmüveknél pisztrángokkal mérik a viz minöségét.
Japánban azért tatanak az emberek aranyhalat mert az is meghallja a földrengéssel járo infrahangot.
Már a középkorba sem szegödtek el matrozok ha a hajon nem volt patkány.
A bányákban még ma is igy van.
Csak éppen figyelni kell rájuk, hogy mit mondanak.
Kedves Ernoe!
A zsidó vallást most hagyjuk, azt hiszem nem ez a fontos. Lehet, hogy náluk is voltak reformok az elmúlt 2000 évben. Jézus kapcsán mentem utána pár dolognak, hogy pl. miért kellet Jézusnak tanítani az embereket imádkozni.
A biológiai indikátorokkal kapcsolatban az a véleményem, hogy olyan mérésre használni állatokat, ami nekik szenvedést is okozhat szerintem a gőgös ember lelketlensége. Ugyanakkor a japánok földrengés előre jelző aranyhala szerintem zseniális. Csak én úgy gondolom, hogy a hal nem az infrahangot érzékeli. Hanem valami mást. Mert a Létezés ma fizikai úton nem mérhető módon riasztást küld még idejében. Szerintem az aranyhal ezt az adást veszi, és jelez. Ez valami olyasmi, mint a pálcás ember. Ott sem a pálca a műszer, hanem az ember maga. Csak a pálca olyan információkat árul el, amit az ember egyébként nem tudatosít magában. Tudom, hogy így működik, mert magam is pálcázok.
Az előző írásomban emlegettem Wass Albertet és a Hagyatékot. Most hadd tegyek ide egy részletet a könyvből kedvcsinálónak:
Wass Albert: Hagyaték
Részlet
Ültek a tűz mellett, ették a túrót meg az édeskés málékenyeret s hallgatták az odvas fa döngését odafönt valahol: bong…bong…bong…aztán újra meg újra: bong…bong…bong… Míg végül is elveszett a hang, elnyelte az erdő meg a csönd.
- Ha nem bántom meg a kérdéssel - szólat meg Gergely egy idő múlva -, azt mondta tegnap, hogy tanítványa ez a gyerek. Miféle mesterséget tanít néki?
- Az igaz valóság tudásának a mesterségét - felelte az öreg és keze kinyúlt a vizeskorsóért -, amit én is így tanoltam volt valaki mástól süvölvény koromban.
- S miféle valóság az? - tette föl a kérdést a sovány kis gyéresi pap, felhúzott szemöldökkel.
Az öreg elébb ivott a korsóból, letette, kezefejével megtörölte bozontos bajszát s csak akkor felelt a kérdésre.
- Hogy miféle? Hát az egyetlen igaz valóság. Isten valósága.
A két pap összenézett egy szempillantásra.
- Nem szándékom megbántani - mondta halkan Gergely, a ferences - de elmagyarázna kicsikét, hogy mit ért Isten valósága alatt? Mert hogy… Isten dolga valamennyire az én dolgom is…
- Én is szívesen hallanám - toldotta meg Nagy János -, hiszen teológiát végeztem, de ezt a kifejezést, hogy "Isten valósága" még nem hallottam eddig. Nem gúnyolódom, a világért sem - tette hozzá sietve -, valóban érdekel. Megfigyeltem tegnap... valami különös, megmagyarázhatatlan erőt érzek magából kisugározni... nevét se tudom... és mindez csak érzés... de...
Elvörösödött, elakadt a szava. Aztán lehajtotta a fejét és vállat vont.
- Nem tudom, mit mondjak egyebet - motyogta zavartan.
- Nem kell mondanod semmit, Nagy János - felelte az öreg, halk, dörmögő hangon -, megértem én. Arra tanítottak, hogy Isten szolgája légy és mégis elakad a szavad, mintha restelkednél, amikor Isten nevét hallod. Tudod, miért van ez így? Mert csak a szolgaság mesterségét tanították meg neked, az Úristen mesterségét nem. Tudom, tudom - emelte föl a kezét, amikor a pap ajka megmozdult, mintha szólni kívánt volna -, fejedbe kalapáltak minden szót, amit az apostolok leírtak s azt is, amit őelőttük vén zsidók tettek és mondottak. Mindent megtanítottak neked, csak Istent nem. Elhitették veled, hogy Jézus Urunk meg a tanítványai csodákat míveltek, amikor feltámasztották a holtakat, meggyógyították a betegeket és kenyérrel látták el az éhezőket. Meg amikor a zsidó próféták néhai időkben túlélték a katlanok tüzét, oroszlánok barlangját s
kettéválasztották a vizeket. Csodákat míveltek! Pedig mindez nem volt csoda, dehogyis volt az. Mindössze az Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedet volt. Isten mestersége. Nem tanította-e Jézus, hogy mindnyájan az Atya Úr gyermekei vagyunk? S hogy amit az Atya Úr mível, azt mívelhetik a gyermekei is, mert hogy az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére? Erről nem esett szó az oskolában, ugye? Pedig Isten valóságának az ismeretéhez nem kell ám ész. Szív kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az Írás? Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság szabadokká tészen! Mitől szabadít meg? Hát a tudatlanságból eredő bajoktól meg nyomorúságoktól...
Szellő kúszott alá a napfényben ragyogó erdő-oldalból s magával hozta a reggel illatát. A két rongyos, vert pap maga elé meredve hallgatta a vénember beszédét, aki mély lélegzetet vett s úgy folytatta:
- Nahát. Hadd mondjak még valamit néktek most mindjárt, az elején. Nem véletlenségből tévedtem én oda tegnap éccaka a csűr közelibe, ahol a rományok őriztek benneteket. Az Úr küldött oda. No nem úgy, ahogy a régi zsidó könyvek mondják, hogy az Úr odakurjantott volt Mózesnek vagy Ézsaiásnak, hogy "hé,! tedd ezt vagy amazt" s utána megbeszélték a dolgot ügyesen, az Úristen meg a vén zsidó. Nem úgy történik ez, ahogy a könyvben van. A könyv azoknak való, akik másképpen nem értenék meg. Mert az Úr nem a hegyek tetején ül s nem is valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, hanem bennünk él és bennünk dolgozik. Isten a mi életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól hozzánk.
- Mint most is... itt ültem ennél a kis tűznél, három éjszakával ezelőtt és egyszerre csak tudtam, hogy mennem kell valahova. Megvártam a reggelt s azt mondtam Ferkőnek: "maradj itt, s várd meg, míg visszatérek." Mondtam neki egyebet is, emlékszem. Hogy menjen le a faluba egy bizonyos házhoz s vigyen gyógyulást annak, aki beteg. Mondtam azt is, hogy gondoskodjék ennivalóról, mert nem magamban térek majd vissza. Aztán csak tettem valami falnivalót a tarisznyámba s mentem. Csúnya idő volt, de östére odaértem, ahova mennem kellett.
- Maga gyújtotta föl a csendőrök házát? - kérdezte Nagy János.
- Egy veres hajú csendőrlegény tette azt - felelte az öreg -, Besszarábiából való. Pincébe küldték le borért s kicsúszott a markából a mécses. Az Úr csodásan dolgozik - tette hozzá - s lám, így kerültetek tik ide.
- Mért nem mentette ki a többit is? - kérdezte újra a gyéresi lelkész. - Derék magyarok mind. Megérdemelték volna.
Az öreg nagyokat sóhajtott.
- Magyaroknak magyarok - felelte csöndesen -, s alighanem derék emberek. De hogy megérdemelték-e? Hányan mozdultak meg a szavamra, amikor kifeszítettem a két deckát? He? Tük ketten. Más senki. Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz, ha elfogják újra, az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság. Elfogják újra. Még jobban meggyötrik. Meg is ölik talán. A vékony hitű ember számára vékonyan jut hely az Isten világában. Ti ketten? Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán.
- Isten teremtette a ködöt is - szólt bele Nagy János -, Ő teremtett mindent, ami van. Rosszat is, jót is... mindent!
- Na látod! - emelte föl ujját az öreg. - Itt van veletek a baj! Mert az igaz, hogy Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját. De csak azt teremt, ami van. Sohasem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van. Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata. A betegség nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem más, mint egy elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn... Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme látta, Isten szeme nem.
Hallgatta a két pap ott a hűvös erdei tisztáson a vénember különös beszédét, Gergely maga elé meredve, Nagy János fejét csóválva olykor, de egyikük se szólt. A nap kiült fölöttük a meredek gerincére s arany sugarai fölnyalták gyorsan a fűre tapadt dér fehér kristályait, mint vidám gyermek a cukrot. Mátyásmadár csárogott a fák közt, karvaly keringett az ég tiszta kékjében...