Ötletek, módszerek tanuláshoz, tanításhoz, neveléshez, alap,- közép-és felsőfokon

vtbea írta:

Ez örök igazság. Sajnos azt, hogy változott, fejlődött a világ, az oktatási rendszerünk csak annyiban követte, hogy a gyereknek még azt a pluszt is meg kell tanulni. Ahelyett, hogy tudna olvasni, írni, számolni, néhány alapvető műveltségi ismeretet elsajátítana, és aztán tájékozódna az érdeklődésének, képességeinek megfelelően. Én pl. annyira szenvedtem a földrajz tanulástól, hogy hihetetlen, de kínoztam vele magam, mert muszáj volt, miközben nem tudtam elég időt fordítani a fizikára, kémiára, amit imádtam.
És még valami. A gyerekek általában ugye nem szeretnek olvasni, főleg kötelező olvasmányokat, pláne, ha az történetesen egy dráma. Az én tanítványaim imádták az Antigonét, Moliére, Shakespeare darabjait. Hogyan értem el? Rengeteg munkával. Az adott műveket átdolgoztam, lényegében forgatókönyvet írtam belőlük, amit a gyerekek is megértenek, majd megtanultuk a szerepeket és eljátszottuk. Hihetetlen élmény volt nekik és nekem egyaránt. A tanterem közepén a földön térdelve jajveszékeltem Moliére fösvényeként(én alakítottam), mikor észrevettem, hogy eltűnt a ládikám. És ha én megteszem ezt, akkor a gyereknek sem lesznek gátlásai. A játékok közben felfedeztem egy csodálatos, nagyon tehetséges fiút, aki aztán megyei versenyeken ért el helyezéseket.

Kattints a kibontásához...

Akkor Te vagy az én fiam csodált tyúkanyós tanítóbácsija, az én kis tehetségeimre felfigyelő tanítók utódja. Nagyon jó tudni, hogy vannak még ilyen tanárok. Mindenképpen felkutatlak, ha majd a jövendőbeli unokám középiskolába készül

vtbea írta:

Ez örök igazság. Sajnos azt, hogy változott, fejlődött a világ, az oktatási rendszerünk csak annyiban követte, hogy a gyereknek még azt a pluszt is meg kell tanulni. Ahelyett, hogy tudna olvasni, írni, számolni, néhány alapvető műveltségi ismeretet elsajátítana, és aztán tájékozódna az érdeklődésének, képességeinek megfelelően. Én pl. annyira szenvedtem a földrajz tanulástól, hogy hihetetlen, de kínoztam vele magam, mert muszáj volt, miközben nem tudtam elég időt fordítani a fizikára, kémiára, amit imádtam.
És még valami. A gyerekek általában ugye nem szeretnek olvasni, főleg kötelező olvasmányokat, pláne, ha az történetesen egy dráma. Az én tanítványaim imádták az Antigonét, Moliére, Shakespeare darabjait. Hogyan értem el? Rengeteg munkával. Az adott műveket átdolgoztam, lényegében forgatókönyvet írtam belőlük, amit a gyerekek is megértenek, majd megtanultuk a szerepeket és eljátszottuk. Hihetetlen élmény volt nekik és nekem egyaránt. A tanterem közepén a földön térdelve jajveszékeltem Moliére fösvényeként(én alakítottam), mikor észrevettem, hogy eltűnt a ládikám. És ha én megteszem ezt, akkor a gyereknek sem lesznek gátlásai. A játékok közben felfedeztem egy csodálatos, nagyon tehetséges fiút, aki aztán megyei versenyeken ért el helyezéseket.

Kattints a kibontásához...

Igen! Őszinte ember jó csak pedagógusnak, aki meri a saját értékrendjét képviselni. Nem megváltoztatni, hanem kibontakoztatni akarja a gyereket.

tájdi írta:

Akkor Te vagy az én fiam csodált tyúkanyós tanítóbácsija, az én kis tehetségeimre felfigyelő tanítók utódja. Nagyon jó tudni, hogy vannak még ilyen tanárok. Mindenképpen felkutatlak, ha majd a jövendőbeli unokám középiskolába készül

Kattints a kibontásához...

Tudod Tájdi, a családban könnyebb. Amíg a gyerek helyes, aranyos kicsi, addig megszereti az ember. Mire a nehéztermészetű kamasz lesz belőle, már szeretjük. A pedagógia művészete ezt a kamaszt úgy szeretni és elfogadni, ahogy van.

b.p. írta:

Igen! Őszinte ember jó csak pedagógusnak, aki meri a saját értékrendjét képviselni. Nem megváltoztatni, hanem kibontakoztatni akarja a gyereket.



Tudod Tájdi, a családban könnyebb. Amíg a gyerek helyes, aranyos kicsi, addig megszereti az ember. Mire a nehéztermészetű kamasz lesz belőle, már szeretjük. A pedagógia művészete ezt a kamaszt úgy szeretni és elfogadni, ahogy van.

Kattints a kibontásához...

Nagyon értem és egyetértek. A tanárnak nincs lehetősége megszeretni, szeretni éveken át. Kapja. És úgy kell megszeretni, szeretni, elfogadni, érteni, segíteni.

Nem feltétlen szigorúság kell, egy tanárnak feltétlen és minden körülmények között KORRKEKTnek és KÖVETKEZETESnek kell lennie. A tiszteletet és szeretetet nem lehet nádpálcával, egyesekkel vagy bratyizással megszerezni. Ezt csak KIÉRDEMELNI lehet. Ha erre képtelen az egyén, akkor ne tanítson. Szerintem nem létezik jó és rossz tanár, szerintem valaki vagy tanár, vagy nem az, és az utóbbi esetében válasszon más pályát.

Pipcsi írta:

Nem feltétlen szigorúság kell, egy tanárnak feltétlen és minden körülmények között KORRKEKTnek és KÖVETKEZETESnek kell lennie. A tiszteletet és szeretetet nem lehet nádpálcával, egyesekkel vagy bratyizással megszerezni. Ezt csak KIÉRDEMELNI lehet. Ha erre képtelen az egyén, akkor ne tanítson. Szerintem nem létezik jó és rossz tanár, szerintem valaki vagy tanár, vagy nem az, és az utóbbi esetében válasszon más pályát.

Kattints a kibontásához...

Kedves Pipcsi.
Teljesen egyetértek veled. De ami manapság van az iskolákban, az nem a nádpálcákról szól. Már szinte szigorúan ránézni sem lehet a gyerekre.
A lányom sokat mesél erről. Ő arra ügyel, hogy értehetően adja elő a tananyagot, és nem csak a legjobbakkal rohan elől, hanem segíti a gyengébb tanulókat is. Igyekszik érdekessé tenni a tananyagot. Mivel már nem csak a nyolcadik után mennek gimibe a nebulók, apró rajzolt képekkel is ösztönzi a tanulásukat, fejlődésüket. Olyan gyerekeket is sikerült néki felzárkóztatni, akik a másik iskolában lemaradtak volna.
Nádpálcás módszer az én gyerekkoromban volt divat. Mikor a tanító, vagy tanár valamiért dühös volt, a fa toltartó tetejével végig verte az egész osztály körmét. Volt közöttünk olyan kislány is, akinek rengeteg tyúkszem volt a kezén, és nem érdekelte, hogy ezért vérzik a körme és üvöltve sír. Hála Istennek manapság már nincsenek ilyen esetek. Mostanában inkább arról lehet hallani, hogy a diák veri a tanítót.
Sok szeretettel Erzsi.kiss

Sziasztok. Én középiskolai tanár vagyok. Néhány napja indítottam egy topikot hasonló témában, bár ott inkább a mai oktatási rendszer visszásságait taglaljuk. Örülök, hogy a tanóra érdekessé tételére irányuló törekvésekről olvashatok. Bizonyára sok hasznos információt találok majd nálatok, és ha nem bánjátok, időnként tanár szemmel végigböngészem írásaitokat. Meggyőződésem, hogy csak akkor fejlődhetek a szakmámban, ha érdekel a gyerek és a szülő álláspontja, véleménye, kérése.

Mit gondoltok a manapság sokszor hangoztatott hiperaktivitásról és magatartászavarról? Valóban probléma ez, vagy a neveletlenséget valahogy magyarázni kell?

(..)
Nádpálcás módszer az én gyerekkoromban volt divat. (...)

Igaz, ezt átvitt értelem bengondoltam. Akkor is tartom, amit mondtam. Én is nyolc osztályos gimiben tanítok ötödiktől tizenkettedikig. Ha olyan vagy, mint egy tükör, légy behatolahatatlan, módosíthatatlan, az jó. Ha egy pici mozgásteret engedsz, véged. S akkor nem fog verni a gyerek. Hiszem, hogy ezeknek az eseteknek a zömében szinte mindig a pedagógus a hibás. Azt azért még hozzátenném, a tanítás olyan, mint egy háromlábú szék: a gyerek, a szülő és a pedagógus hármasa. S mi rontja el a gyerekek? A család, az iskola és a társadalom...

Sziasztok!Véleményem szerint nevelés kérdése az egész. Azok a gyerekek akik mindent megkapnak,/általánosítani persze nem szabad, de a nagyrésze ilyen/ akiknek a szülők mindent megvesznek, csakhogy a gyereket lerázzák magukról és hogy a gyerek ne unatkozzon, nagyrészük hiperaktív lessz. Ja és még a sok filmnézés, szerintem ez sem tesz jót.A mai gyerekek nem is nagyon ismerik azt, hogy a szülő mesét olvasson nekik, pedig annak olyan varázsa van. Én is naponta bejárok dolgozni és sokszor elégé kimerülten jövök haza és annyira jó lenne egyedül lenni, de amikor látom, hogy az a kislány mennyire jön utánam és milyen beszélgethetnékje van leülök vele. A gyerekeket muszáj meghalgatni, oda kell figyelni rájuk, azonosulni kell velük ha azt akarjuk, hogy bízzanak bennünk. Hiszem és tudom, hogy szép szóval mindent el lehet érni.

Én minden nap olvasok a lányomnak, imádja. Öt éves, de folyton arra kér, tanítsam meg őt is olvasni. Nem játszik egyedül, az nem érdekes, csak anyával. Az olvasásban is az a legjobb, hogy én is kellek hozzá. Nem kap meg mindent, nem is engedhetném meg magamnak, de amikor jobban álltunk, sem vettem meg neki, amit csak meglátott, elvből. Soha nem követelőzik, bárhová bemehetek vele, ha azt mondom, nincs pénzem valamire, elfogadja. Nemrég hallotta, ahogy az apjával arról beszélgettünk, hogy kevés a pénzünk, ő kiszedte a perselyéből az apróját és átrakta a pénztárcámba.

Beácska!Édes kislányod van, el tudom képzelni. Az enyémek is ilyenek voltak, hiszen tapasztalatból beszéltem /írtam/ az imént. Kisebbik lányom 5 éves volt és akkor forgótárcsás mosógépem volt. Én mostam, ő pedig odaült a ...-re, és el kezdte felolvasni az Eszmeralda tartalmát a tv újságból. Majdnem elájultam. Nem tanítottam olvasni. Ja, és amikor mesét olvasunk/tunk/ nekik és kimarad egy -és vagy egy a- figyelmeztetnek, hogy ez nem így van. Aranyosak. Imádom a gyerekeket, és tapasztaltam azt is, hogy visszadják amit kapnak /akár jó, akár rossz/.

Ez bizony így van, a tanítványaimon és a saját gyerekeimen is ezt tapasztaltam. Ha az ember szeretettel fordul feléjük, bízik bennünk, odafigyel rájuk, törődik velük, meghálálják és ők is ugyanúgy viszonyulnak hozzánk és társaikhoz.
Mit gondoltok jobb, együtt érzőbb pedagógus az, akinek vannak saját gyerekei?
Én csak a saját tapasztalataimról írhatok, mikor nem volt még gyerekem is szerettek a tanítványaim, de most egész másképp nézek rájuk, egész másképp viszonyulok hozzájuk. Most úgy tekintek a gyerekre, hogy ő is valakinek a gyereke, és nekem nem csak a gyerekre, hanem a szülőre is figyelnem kell.

vtbea írta:

Ez bizony így van, a tanítványaimon és a saját gyerekeimen is ezt tapasztaltam. Ha az ember szeretettel fordul feléjük, bízik bennünk, odafigyel rájuk, törődik velük, meghálálják és ők is ugyanúgy viszonyulnak hozzánk és társaikhoz.
Mit gondoltok jobb, együtt érzőbb pedagógus az, akinek vannak saját gyerekei?
Én csak a saját tapasztalataimról írhatok, mikor nem volt még gyerekem is szerettek a tanítványaim, de most egész másképp nézek rájuk, egész másképp viszonyulok hozzájuk. Most úgy tekintek a gyerekre, hogy ő is valakinek a gyereke, és nekem nem csak a gyerekre, hanem a szülőre is figyelnem kell.

Kattints a kibontásához...

Szerintem más lesz az ember, ha vannak gyerekei, akármilyen pályát is nézünk.
Ha pedig éppen gyerekekkel foglalkozik, lát nem csak pedagógus, hanem szülő szemmel is, át tud állni a másik oldalra, szinte kívülről is, a túloldalról is szemléli magát, a viselkedését, hozzáállását és nem csak szemléli, bele is tud érezni.
És ahogy nőnek a saját gyerekek, úgy érti meg, ért jobban évről-évre a hasonló korú mások gyerekéhez.
Itt is igaz, ami elméletben jól megy, az nem biztos, hogy a gyakorlatban is. Igaz a mondás: "gyakorlat teszi a mestert".
Bár találkoztam én már olyan nagyon-nagyon jó pedagógussal, akinek nem volt saját gyereke, de azt biztosan valamiért duplán ajándékozta meg az élet a szép és jó emberi tulajdonságokkal.

Nekem az a határozott véleményem, hogy a "magatartászavaros" gyerek egyszerűen neveletlen.
Kedves gumicicám, hogy az én gyerekkoromban a gyereknek helye, szerepe és felelőssége volt a családban. A korának megfelelő tevékenységekkel részt vett a család életében. Füvet szedett a nyulaknak, segített gazolni a kertben, elszaladt a boltba, hozott be petrezselymet a levesbe, sort fogott a hentes előtt, vigyázott a kistestvérre. Közben azért rengeteg idő és lehetőség volt jobbnál jobb játékokra.
A kisebb gyerekeket nem kellett kísérni, ha játszani indultak. Minden felnőttnek joga volt a gyerekre rászólni, ha helytelenkedett, és rá is szóltak. A játékban a nagyobbak értelemszerűen vigyáztak a kicsikre, hiszen a kistestvérre is ők vigyáztak. Gond esetén bármelyik felnőttől segítséget lehetett kérni és kapni.
A gyerek megismerte a lehetőségeit, megismerte a szabályokat s nem utolsósorban megismerte a felelősség érzését is. Aki úgy viselkedett, mint ma egy "magatartászavaros" gyerek, azt a pajtásai rakták helyre, és nem pszichológus.
Dehát ezek ma már olyan öreges sirámok csak. A gyerek a család gondoskodásának tárgya, szemefénye, hát hogyan lehetne olyat elképzelni, hogy szentkezűleg esetleg valamivel hozzájárulhatna a háztartási munkákhoz? Hogy neki dolga lenne? Naugyan.

Kedves Vtbea! Szeretnég gratulálni a topikodhozl Nagyon aktuális és tényszerü problémákat vet fel.
Én már csak a multból tudok emlékekeket irni az unokáimról, iskolai ,tanári élményeiről. Sajnos nekem az egyik /kislány/ unokám hyperaktiv volt , sajnos és van. Nagyon sokat szenvedett a család és az áldani való tanár is, Te biztos tudod milyenek ezek a gyerekek még gyógyszer mellett is. Sajnos/ most már nagy lány /és nem sok a változás szintén tabletta mellett sem. Persze az évek során nem mindig találkoztunk megértő tanárral, bizonyos fokig megtudtuk érteni. Sokszor kellett iskolát váltani, Pedig és nagyon sokat kértem a jóIsten segitségét, hogy majd ha felnött kislány lesz, muljon el...de nem volt változás eddeig.

Üdvözöllek Evelyn. Borzasztóan sajnálom, hogy te a saját bőrödön tapasztaltad, azt, amiről mi csak elméletben társalgunk. Mivel nem vagyok gyógypedagógus, mélyebben nem ismerem a problémát, csak nagy vonalakban, és azt tudom, hogy sokan hyperaktivitásnak próbálják beállítani a gyermekük neveletlenségét. Pedig, ha tudnák, milyen óriási probléma az egy családban. És addig még csak -csak megbírkónak vele, amíg a gyerek gyerek, de ha felnő, és egyedül kellene élnie, gyereket nevelnie, egy családot eltartania és összetartania, akkor hogyan tovább. Sajnos azzal már senki nem foglalkozik. Én személy szerint nem ismerek ilyen felnőttet, nem tudom, felnőttkorban hogyan nyilvánul meg ez a probléma. De őszintén szurkolok nektek, és kívánom, hogy rendbe jöjjenek az unokád dolgai.

Sziasztok!
Biztos vagyok benne, hogy az a pedagógus akinek gyereke van másképpen látja át a dolgokat. Van olyan ismerősöm akinek a gyereke hiperaktív. A szülő sírva panaszkodik nekem, hogy ez a büdös kölök milyen hálátlan, mindent megkap amit kigondol és mégis telhetetlen, szófogadatlan. Pedig valójában a gyerek nem olyan, mert amikor valem volt, teljsen más oldalát ismertem meg. Eljött hozzánk játszani a lányommal, és közbe meg egész nap a nyomomba volt és beszélgettünk. Lehet, hogy csak ennyire lenne szülsége. Sok felnőtt azt mondja -én már nem tudok lesüllyedni a gyerek szintjére-. Szerintem viszont nem lesüllyedni kéne, hanem felemelkedni a gyerek szintjére. Meg kellene próbálni, nem is olyan nehéz.

Smaya írta:

Sziasztok!
Biztos vagyok benne, hogy az a pedagógus akinek gyereke van másképpen látja át a dolgokat. Van olyan ismerősöm akinek a gyereke hiperaktív. A szülő sírva panaszkodik nekem, hogy ez a büdös kölök milyen hálátlan, mindent megkap amit kigondol és mégis telhetetlen, szófogadatlan. Pedig valójában a gyerek nem olyan, mert amikor valem volt, teljsen más oldalát ismertem meg. Eljött hozzánk játszani a lányommal, és közbe meg egész nap a nyomomba volt és beszélgettünk. Lehet, hogy csak ennyire lenne szülsége. Sok felnőtt azt mondja -én már nem tudok lesüllyedni a gyerek szintjére-. Szerintem viszont nem lesüllyedni kéne, hanem felemelkedni a gyerek szintjére. Meg kellene próbálni, nem is olyan nehéz.

Kattints a kibontásához...

Hűha, de nagyon így gondolom én is.
Ami nagyon fontos tényleg: beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni.
Egyszer fordult elő velem, hogy elkalandoztak a gondolataim, miközben a fiam mesélt valamiről és nem emlékeztem már rá, visszakérdeztem a következő alkalommal.
Jogasan volt vérig sértve, mert ő beszélt róla, csak "én nem voltam akkor ott".
Ritka jó adomány az egy anyának, ha megy a gyerekeke utána és be nem áll a szája, mondja...mondja és mondja. Ott lehet nagyon elrontani, ha akkor nem érünk rá meghallgatni, ha nem esik ki a fakanál a kezünkből még akkor is, ha ezer dolog elmarad miatta. Soha nem tudjuk azt a beszélgetést bepótolni, mert már a gyerek nem akar beszélgetni, mi hiába is szeretnénk.

tájdi írta:

Hűha, de nagyon így gondolom én is.
Ami nagyon fontos tényleg: beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni.
Egyszer fordult elő velem, hogy elkalandoztak a gondolataim, miközben a fiam mesélt valamiről és nem emlékeztem már rá, visszakérdeztem a következő alkalommal.
Jogasan volt vérig sértve, mert ő beszélt róla, csak "én nem voltam akkor ott".
Ritka jó adomány az egy anyának, ha megy a gyerekeke utána és be nem áll a szája, mondja...mondja és mondja. Ott lehet nagyon elrontani, ha akkor nem érünk rá meghallgatni, ha nem esik ki a fakanál a kezünkből még akkor is, ha ezer dolog elmarad miatta. Soha nem tudjuk azt a beszélgetést bepótolni, mert már a gyerek nem akar beszélgetni, mi hiába is szeretnénk.

Kattints a kibontásához...

Maximálisan egyet értek Veled. Valahol a sors össze akar boronálni minket:-D, mert tudod véletlenek nincsenek. Ha egyszer összeülünk beszélgetni Tájdi, lehet, hogy a világot is megváltjuk :-D:-D.

Akkor én is csatlakozom, nagy világmegváltó vagyok, és mint már fény derült rá, Tájdival annyira hasonló az életünk, hogy szinte egy ember lehetnénk.