hangya kató
Új tag
A Föld napja irodalmi pályázat: Vili a kopogtató madár
Vili, a kopogtató madár
Magyarország északi csücskében meghúzódó Varbóc kisközségről kevesen hallottak. Pedig környéke olyan lenyűgöző, hogy a turisták paradicsoma lehetne.
Miután a helybéliek száma megfogyatkozott, a házak egy részét városi emberek vásárolták meg üdülőnek.
Sok éve már, hogy Mama és Papó is egy régi, sokáig üresen álló házat vásárolt itt, hogy öreg napjaikban közelebb kerüljenek a természethez.
Mikor első alkalommal megérkeztek új portájukra, különleges fogadtatásban volt részük. Gépkocsijuk mellé penderült egy karcsú testű, hosszú farkú, kecses mozgású, fehér-szürke színű madár, a tarkója és begye volt csak fekete. Rögtön megismerték, hogy ez egy barázdabillegető. Fejét biccentgette, farkát billegette, mintha köszöntötte volna az érkezőket.
Később körbe járta a kocsit, felszállt a nyitott ablakára és a motorháztetőre is.
Hamarosan kiderült, hogy ez a ház nem volt lakatlan, mert a barázdabillegető fészke a tető alatt volt. Minden reggel hosszan időzött a tetőn és csengő hangjával ébresztette az öregeket, mielőtt futkosni kezdett a ház mellett eredő patak partján, bogarakat, lepkéket keresve. Nap közben gyakran a szomszédban legelésző bárányok hátára szállt és az őket támadó legyeket pusztította.
- Aki itt lakik, családtag, - mondta Mama,- adjunk nevet ennek a madárkának! Hosszas tanakodás után a barázdabillegető a Vili nevet kapta.
Egy reggel az előszoba felől kopogás hallatszott. Az öregek kinéztek, de az ajtónál nem volt senki. A kopogás folytatódott. Ekkor vették észre, hogy Vili kopog az előszoba ablakán a csőrével. Időnként megpihent, majd folytatta a kopogtatást.
Az öregek nem tudták mire vélni és mivel ez időnként megismétlődött, kíváncsiak lettek, mi az oka Vili furcsa viselkedésének. Megkerestek tapasztalt, országos hírű madarászokat, de egyik sem tudott magyarázatot adni a madár különleges szokására.
Telt, múlt az idő. Vili,- miután két fészekalja fiókát is felnevelt nyaranta a párjával, augusztusban kóborolni ment és csak októberben jött vissza a házhoz, elbúcsúzni fészkétől, mielőtt elrepült délre, hogy melegebb helyen töltse a telet.
Így ment ez évről évre. Mama alig várta, hogy jöjjön a tavasz, viszontlássa kedvencét és újra hallja kopogtatását. Minden tavasszal különleges örömet okozott a madár megérkezése. Volt úgy, hogy már február utolsó napjaiban megjött, mikor még hó borította a kertet. Ilyenkor főtt tojás és sajt darabkákat rakott Mama a teraszra, amit szívesen elfogadott, sőt, hívta a párját is, hogy kóstolja meg a különleges csemegét.
Mama elhatározta, hogy kideríti Vili különleges szokásának okát. Kezdte figyelni a madarat naponta több órán át. Rájött, hogy Vili nem szerette, ha idegenek vannak a házban. Ha vendégek tartózkodtak a kertben, vagy a teraszon, rögtön kezdte a kopogást. Így tett akkor is, ha munkások dolgoztak a ház körül. Kopogása akkor volt a leggyakoribb, mikor két kisgyerek hangoskodott az udvaron napokig.
Az idegenek mozgása akadályozta őt abban, hogy a kertben, a frissen levágott fűben zavartalanul bogarásszon és fészkébe bármikor be tudjon repülni, hogy fiókáit etesse.
Kopogtatásának másik oka az volt, hogy ha családjában nem volt minden rendben.
Volt egy időszak, mikor olyan párja volt, aki nem gondoskodott megfelelően a fiókákról. Reggelente hosszasan tollászkodott, szépítgette magát, miközben Vili már tízszer is fordult, hogy élelmet hozzon a kicsiknek. Vili unszolására egyszer-kétszer ő is megetette a fiókákat, majd elrepült a falu felé és órákig nem jött elő. A három kismadár etetése ilyenkor egyedül Vilire hárult. Mikor párja végre előkerült, nagy családi perpatvar volt. Szidta, szemrehányást tett neki felelőtlenségéért, majd ment az ablakhoz és feszültségét hangos kopogtatással vezette le.
Mikor eljött az idő, hogy a kismadarak a fészekből kirepüljenek, Vili akkor is nagyon izgatott volt és ilyenkor is kopogással kezdte a napot.
Ha a környéken ragadozó madár jelent meg, az is kopogásra késztette. Nem is magát féltette elsősorban, hanem a környéken tartózkodó, kellő tapasztalattal még nem rendelkező fiókáit, akiket végtelen türelemmel, szeretettel tanított az élet dolgaira. Külön tanította nekik a „dugóhúzó” repülési technikát, amit ő is gyakorolt, ha ragadozó elől menekült.
Később nagyon szorgalmas, rendes párja lett, akivel igen megértették egymást és akkor a kopogások is szüneteltek.
Csak akkor kopogott újra, mikor felidegesítették a környékbeli verebek azzal, hogy szemet vetettek a háztetőre, - mint fészkelő helyre – és rendszeressé vált a konfliktus köztük.
Mama hosszú évek alatt fejtette meg házi madara titkát.
Egyértelművé vált előtte, hogy Vili nehezen viselte a stresszt és feszültségét vezette le az ablakon való kopogtatással.
Vili, a kopogtató madár
Magyarország északi csücskében meghúzódó Varbóc kisközségről kevesen hallottak. Pedig környéke olyan lenyűgöző, hogy a turisták paradicsoma lehetne.
Miután a helybéliek száma megfogyatkozott, a házak egy részét városi emberek vásárolták meg üdülőnek.
Sok éve már, hogy Mama és Papó is egy régi, sokáig üresen álló házat vásárolt itt, hogy öreg napjaikban közelebb kerüljenek a természethez.
Mikor első alkalommal megérkeztek új portájukra, különleges fogadtatásban volt részük. Gépkocsijuk mellé penderült egy karcsú testű, hosszú farkú, kecses mozgású, fehér-szürke színű madár, a tarkója és begye volt csak fekete. Rögtön megismerték, hogy ez egy barázdabillegető. Fejét biccentgette, farkát billegette, mintha köszöntötte volna az érkezőket.
Később körbe járta a kocsit, felszállt a nyitott ablakára és a motorháztetőre is.
Hamarosan kiderült, hogy ez a ház nem volt lakatlan, mert a barázdabillegető fészke a tető alatt volt. Minden reggel hosszan időzött a tetőn és csengő hangjával ébresztette az öregeket, mielőtt futkosni kezdett a ház mellett eredő patak partján, bogarakat, lepkéket keresve. Nap közben gyakran a szomszédban legelésző bárányok hátára szállt és az őket támadó legyeket pusztította.
- Aki itt lakik, családtag, - mondta Mama,- adjunk nevet ennek a madárkának! Hosszas tanakodás után a barázdabillegető a Vili nevet kapta.
Egy reggel az előszoba felől kopogás hallatszott. Az öregek kinéztek, de az ajtónál nem volt senki. A kopogás folytatódott. Ekkor vették észre, hogy Vili kopog az előszoba ablakán a csőrével. Időnként megpihent, majd folytatta a kopogtatást.
Az öregek nem tudták mire vélni és mivel ez időnként megismétlődött, kíváncsiak lettek, mi az oka Vili furcsa viselkedésének. Megkerestek tapasztalt, országos hírű madarászokat, de egyik sem tudott magyarázatot adni a madár különleges szokására.
Telt, múlt az idő. Vili,- miután két fészekalja fiókát is felnevelt nyaranta a párjával, augusztusban kóborolni ment és csak októberben jött vissza a házhoz, elbúcsúzni fészkétől, mielőtt elrepült délre, hogy melegebb helyen töltse a telet.
Így ment ez évről évre. Mama alig várta, hogy jöjjön a tavasz, viszontlássa kedvencét és újra hallja kopogtatását. Minden tavasszal különleges örömet okozott a madár megérkezése. Volt úgy, hogy már február utolsó napjaiban megjött, mikor még hó borította a kertet. Ilyenkor főtt tojás és sajt darabkákat rakott Mama a teraszra, amit szívesen elfogadott, sőt, hívta a párját is, hogy kóstolja meg a különleges csemegét.
Mama elhatározta, hogy kideríti Vili különleges szokásának okát. Kezdte figyelni a madarat naponta több órán át. Rájött, hogy Vili nem szerette, ha idegenek vannak a házban. Ha vendégek tartózkodtak a kertben, vagy a teraszon, rögtön kezdte a kopogást. Így tett akkor is, ha munkások dolgoztak a ház körül. Kopogása akkor volt a leggyakoribb, mikor két kisgyerek hangoskodott az udvaron napokig.
Az idegenek mozgása akadályozta őt abban, hogy a kertben, a frissen levágott fűben zavartalanul bogarásszon és fészkébe bármikor be tudjon repülni, hogy fiókáit etesse.
Kopogtatásának másik oka az volt, hogy ha családjában nem volt minden rendben.
Volt egy időszak, mikor olyan párja volt, aki nem gondoskodott megfelelően a fiókákról. Reggelente hosszasan tollászkodott, szépítgette magát, miközben Vili már tízszer is fordult, hogy élelmet hozzon a kicsiknek. Vili unszolására egyszer-kétszer ő is megetette a fiókákat, majd elrepült a falu felé és órákig nem jött elő. A három kismadár etetése ilyenkor egyedül Vilire hárult. Mikor párja végre előkerült, nagy családi perpatvar volt. Szidta, szemrehányást tett neki felelőtlenségéért, majd ment az ablakhoz és feszültségét hangos kopogtatással vezette le.
Mikor eljött az idő, hogy a kismadarak a fészekből kirepüljenek, Vili akkor is nagyon izgatott volt és ilyenkor is kopogással kezdte a napot.
Ha a környéken ragadozó madár jelent meg, az is kopogásra késztette. Nem is magát féltette elsősorban, hanem a környéken tartózkodó, kellő tapasztalattal még nem rendelkező fiókáit, akiket végtelen türelemmel, szeretettel tanított az élet dolgaira. Külön tanította nekik a „dugóhúzó” repülési technikát, amit ő is gyakorolt, ha ragadozó elől menekült.
Később nagyon szorgalmas, rendes párja lett, akivel igen megértették egymást és akkor a kopogások is szüneteltek.
Csak akkor kopogott újra, mikor felidegesítették a környékbeli verebek azzal, hogy szemet vetettek a háztetőre, - mint fészkelő helyre – és rendszeressé vált a konfliktus köztük.
Mama hosszú évek alatt fejtette meg házi madara titkát.
Egyértelművé vált előtte, hogy Vili nehezen viselte a stresszt és feszültségét vezette le az ablakon való kopogtatással.