Ajándék pillanatok Neked...

Maghar himnusz​

Országok országa
Törvénytudás népe,
Napkelet s Nyugat közt
A világnak fénye,
Nagy a te nemzeted,
Nagy a te végzeted,
Oly messze magasztos,
Hogy föl sem érheted.​

Mint a magas mennység,
Szíved mérhetetlen,
Életed gyökere
Szent és sérthetetlen,
Hegyek, árnyas erdők,
Hős föld büszke népe,
Ez a te végzeted
Ősi öröksége:​

Erős, gazdag vár vagy,
De az örök törvényt,
Amit Isten rád rótt,
Vállalnod kell önként,
Hogy beteljesüljön
Győzelmes végzeted:
Úr oltára te vagy,
Emeld fel a fejed!​

Forrás: rovásírás alapján Dr. Bonula Ida nyelvész​

KISFALUDY GYÖRGY

CSILLAGMAGASAN

A magasság csak annak szédítő
Ki nem szokta az égi szárnyalást
A királyság csak annak szép idő
Kinek vállán nem volt még palást
Ki megpróbált már az égre szállni
Annak szemében égi kék a fény
Az égen szállva új valóra válni
Repülni újra; könnyed költemény
Magától nő a szárny, övé az ég
Magából indul minden mozdulat
Az égen szállva fenn, repülni még
Az égre száll a könnyű gondolat​

LIGETI ÉVA

Homoktükör

Elrepült madár-gondolat
keresni régi önmagad
vihar fútta dűnék tövén
vagy éppen a bölcsek kövén

Homoktenger közepén
víz nélkül egy lassú tevén
kaktuszok közt vánszorogva
legyengülten összerogyva

Nílus partja messze távol
mérföldekre szavannáktól
felhő tincse huncutkodik
Nap leánnyal játszadozik

Homlokodra árnyék vetül
emléked, ha színre kerül
Ürességben rendezheted
életből írt történeted

Fenn az égben, lenn a földön
magad építette börtön
homokvárban – homok tükör
látod magad, s kétely gyötör

Mint hajótöröttnek a sziget
a reménység, úgy integet
Túlélve vihart és szelet
meglátod az értékeket​

KISFALUDY GYÖRGY

Hova lett a magyarnak a vére?

Ezeregy éve, és mondd mire vitte az álma,
Hogy jajdítani sem mer, és Istene nyelvére
Már elhiszi mára, hogy az latinul szólt,
És szép anyanyelvén egy holtnak hiszi az Istent.
Ezer feszületre százféle pózon feszíteni újra
És minden ütésre már magát kalapálja a fára.

Hova lett a magyarnak a vére?
Hol gabalyodtunk e végtelen éji homályba
Hova lettek azóta a nagyszerű álmok
Száz butasággal a senki igézi a sorsunk​

Sándor Gyula​

A vers​

Tarka szóruhákban pompázó gondolat,
Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.
Széthinti lelkünk fájó sebeit,
Az örömkönnyek boldog cseppjeit,
S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,
Szárnyaló sasként tör fel a magosba,
Majd egy röpke perc,-és fáradtan lehull,
Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul
Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,
Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,
Amint féltett titkainkból egy apró darab,
Felszakadva lassan a felszín felé halad,
Hogy megfesse a világ szürkülő egét
És betöltse fénye, minden szegletét
S hol végigzúdul e szikrázó szópatak
Életre kel tőle sok hervadó gondolat
Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg
Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg​

SZABÓ BALÁZS​

A himbák​

Hajdan, nem is olyan régen,
Domboldalon unalmukban,
Erdők mellett, tarka réten,
Himbák álltak egymagukban.
<O:razz:​

Csupán látszólag henyéltek,
Dolgoztak ám ők serényen,
A messzi jövőtől sem féltek,
Csak robotoltak keményen.
<O:razz:​

Szívták a Föld alvadt vérét,
Begyükbe vették olaját,
Ellopták kincse nagy részét,
Korunk feketearanyát.
<O:razz:​

A testükhöz jó gyerekként,
Sohasem mertünk nyúlni,
Ám álmunkban griffmadárként,
Be lehetett őket fogni.
<O:razz:​

Nem feledte soha dolgát,
Rabszolgaként dolgozott,
Néha kivették motorját,
Mi benne szívként dobogott.
<O:razz:​

Irigyeltük a nyugalmát,
Néztük, mint hajt fejet Napnak,
Soha sem zavarta álmát,
Embernek, vagy állatoknak.
<O:razz:​

Bármit kérdezhettünk tőlük,
Megfontoltan válaszoltak,
Könnyű volt életünk velük,
Hisz mindenre bólogattak.
<O:razz:​

Fejhajtással köszöntötték,
A gőzdudára kelőket,
A bányászokat ismerték,
Tisztelték is nagyon őket.
<O:razz:​

A rossz sorsot ők sem kérték,
Bölcsen hallgattak azelőtt,
Mégis nagy részét elvitték,
Helyükre gaz, vagy bokor nőtt.
<O:razz:​

Ma már csak elvétve látni,
Öreg hintaparipákat,
Szívem nagyon tud fájni,
Látva a rozsdás himbákat.
<O:razz:​

Talán ők már velünk lesznek
Őrökre, tanúként állnak,
Testükkel még integetnek,
A letűnt álomvilágnak.​

Veress Ferenc​

Ars poetica​

Ha vers buggyan ki szívemből,
ha egy furcsa képet álmodok a falra,
ha egy nemlétező gép üteme
gyújt agyamban dalra,
senki sem nyúlt még alázatosabban
tollhoz, ecsethez, körzőhöz,
amint én teszem.
Az órák múlását
észre sem veszem.
Szebbnél-szebb színek egymásba folynak;
élete támad
minden színfoltnak.
A holt tárgyak is életre kelnek:
mosolyognak, vagy énekelnek.
S a gép árnyéka száguld a falon:
át-átsuhan
egy távol csillagon.​

Rajki Miklós ​

A rózsa mosolya​

Adok Neked egy mosolyt,
És rásimítom az arcodra.
Meglásd, úgy leszel,
Mint egy rózsa
Éppen kibomló bimbója.
Beoltalak mosollyal,
Mint szemet a bokorra,
Szeretetkertészként
Nemesítem kinyíló ajkadra,
Hogy Te magad légy
A mosoly rózsája,
Mert minden igazi mosoly,
A boldogság önfeledt órája​

JÓ ESTÉT!​

Mickiewicz​

Jó estét! - Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
soha, valahányszor csattan az éji zár,
vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,​

mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.​

Akik együtt élnek, övék a "jó napot",
a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
"Jó éjszakát" - köszönj boldog szerelmesekre,​

ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
"Jó estét" - suttogjon szemünk mélyén az este.
(Végh György)​

RÁCSAI RÓBERT​

A gyöngyhalász
<O:razz:​

Megtaláltalak hajdan, akár kincsét
a gyöngyhalász tenger rejtett fenekén
markomba csuktalak s úsztam felfelé,
hogy gömböd szép-sejtelmes felületén
lejthessen az új nap örömtáncokat
elkápráztatva kívánó szememet;
úgy őrizlek én kagylóhéjba zárva
féltőn, mint örökké tartó szerelmet.
Ha visszatennélek a kék tengerbe
gyöngykönnyeket sírnék én is utánad;
súlyosan hullanának le a mélybe
s hűen kísérnék búcsúzó utadat.
Így akadhat rád majd méltóbb gyöngyhalász
selymes ragyogásod jobban megértő
ki rád önzetlen szeretettel vigyáz:
akár aranyzátonyt a ritka ékkő. <!-- / message --><!-- sig -->​

<TABLE class=module cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD class=modbody colSpan=3>[FONT=Georgia, Times New Roman, Times, Serif]Szabó Katalin Anita: [/FONT]



</TD></TR><TR><TD class=modbottom colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE>​

​

Kónya Gábor​

Új genezis​

az első nap nagyot teremtek
a legfontosabbat a vágyat
valahol mélyen bent egy eretnek
gondolatot amelynek
még nincs talaja és tárgya
csak önmagában fájva
vonyít egy képzelt holdra
a hiányt csaholva
árnyakat lesve
vétket követelve​

második napján a teremtésnek
- én a gonosz - alkotok
és szörnyű nagy jelenések
között belevések
a tudatba akaratot
egy apró magot
hintek el várva
a kibújó csírára
szárra növényre
készülök a büntetésre​

a harmadik nap az alkalom napja
szálakat kötözök egybe
csábulj egy pillanatra
egy szóra egy mozdulatra
vonulj rejtekekbe
hitvány szerelemre
rövid órákra bárgyu csókra
képtelen holnapokra
gondolva boldogan
valami mégis megfogan​

így születik meg a negyedik napon
az alanya a tettnek
művemet magára hagyom
e napon a folyamaton
nem segítek
nem lendítek
működhet hát minden
semmi nincsen
ami gátat szabhat
megakadhat​

bűntudatot teremtek az ötödik napon
értelmet a kezdeteknek
gondolatba rejtve titkon
a tudati síkon
gondosan eltemetve
nem felejtve
ki nem mondva csendben
félelemtől szeppenten
hogy a bűn büntetlen maradjon
a hatodik napon​

a hatodik napon csak büntetek
szakítok és zárok
vétkeket sorolok szüntelen
és ha van aki még bűntelen
a megcsalt oldalon
nekik megmutatom
a bűnt a kínt a vágyat
ha kell még magyarázat
a mélységet és magasságot
a világot​

Halász Ildikó

Csodáld a verset...

Félrevezetnek. Nincs helyes út.
Csak előlünk rejtett, titkos ösvények vannak.
Sok hamis barát ölel.
S az igazak, oly kevesen maradtak.

Itt, hol a szépség és szerelem ipar lett,
Értéktelen, mit teremtett józanész és munka
Tántorogva hiszünk tovább, mégis
Pedig nevető senkik ülnek nyakunkba.

Csodáld a verset.
És ne engem, ki szolgája vagyok csak a szónak
Tudja minden sor, mitől félsz, mire vágysz:
Egyszerre lehet tükre Rossznak és Jónak.

A verset csodáld hát.
Mert nem alkuszik, mert fájón igazat mond.
De gyógyít, ha akarod, ha érted,
Mikor szívedbe gyűlik és táncba kezd benne a gond.​

RÁCSAI RÓBERT

Szonettek a színekről. Az ötödik a FEHÉR.


Nézd, mennyire szép a kristályfehér
kvarc, mint a jég, oly tiszta, s repedezett
szívén fut a csillogó aranytelér
a hegymélybe és elcsábítja kezed;
levélben bújik szerelmes üzenet,
hol mindig rejtve maradnak a hibák,
nyáron csak menyasszony ruhát lát szemed,
ám néha fagy borul paplanként reád.
Lásd, télen, ha zúg a vad hózivatar
és csak sűrűsödik a hideg utcán,
álldogálsz ott kint, és lassan betakar
a hógyapjúból szőtt puha kardigán.
Kiáltanál, hogy fázol, de hiába:
beleolvadsz e szűzies világba.​

SZABÓ BALÁZS​

Kicsi gyertya​

Mikor elválsz karácsonytól,
S kidobod a fenyőfát,
Végy le annak zöld ágáról
Egy, még pislákoló gyertyát.
<O:razz:​

Szeretet haldokló lángját
Tedd szívednek kamrájába,
Éhes lelked táplálékát,
Sötétben is megtalálja.
<O:razz:​

Csilingelő csengők hangját
Mutasd meg a dobgépednek
Hogy eztán csak azt dobolja,
Mít angyalid énekelnek.
<O:razz:​

Ahhoz, hogy a fényforrásod
Napod is bearanyozza,
Engedd, hogy a külvilágod
Rejtekéről azt kihozza.
<O:razz:​

Ne hagyd soha kialudni
Vigyázz a kicsike lángra,
Hisz Ő úgy fog reád nézni,
Mint saját édesanyjára.
<O:razz:​

Ha magányban elaludna
Meggyújthatja gyertyád más is,
Kamrád kapuját kinyitva
Engedjél közelebb mást is.
<O:razz:​

Tedd tüzed tested várába,
Gyújtsad meg újra és újra,
Ha kirakod ablakába,
Gonosz vihar el ne fújja.
<O:razz:​

Az ünnepekben megújult
Kicsi gyertyád napról-napra
Emlékeztet majd az elmúlt,
Boldog békés karácsonyra.​