A csend hangjai
Milyen furcsán is hangzik, hiszen a csend az csend, a hang pedig hang, tehát eleve nem lehet csend. Mégis vannak a csendnek dallamai, csengései, mellyel az érzések töltik meg.
Pont ettől olyan sokféle. Ahogy jelzője is akad számtalan. Leltárt próbálok készíteni, melyiket ismerem, melyiket szeretem, melyiket gyűlölöm.
Mosolyogva emlékszem vissza az iskolai csendekre. Igen, bizony, arra, amelyik olyan sűrű volt, hogy vágni nem lehetett volna, amikor a tanár lapozgatta a naplót, kit is szólítson felelni. A kínos csend pedig akkor volt, amikor engem hívott ki, és szokásomhoz híven nem készültem.
Az is mosolyt csal az arcomra, amikor az első randik csendjére gondolok. Arra a suta, kínos csendre, amikor képtelen voltam értelmesen megszólalni, ettől aztán elég sok hamvába is hullt, még mielőtt bármi is kibontakozhatott volna belőle.
Azokat a csendeket is imádtam, imádom, ami a kielégített szenvedély után áll be, kellemes álomba ringatva.
Ismerem a gyász néma csendjét, ami hiába csend, mégis üvölt, letaglóz, gúzsba köt, úgy szorít, mintha karjai lennének, és csak nagyon lassan lazít a fogáson.
Volt már részem a kellemes várakozás csendjében, sőt a cinkos hallgatáséban, az igazi beszédes, egymás mellett ücsörgős, együtt gondolkodós, biztonságos, meleg, hazaérkezős, összetartozós, magától értetődős dallamban. Ez a csend ezer húron játszik.
Akartam már személyes, egyedül lévős, bezárkózós csendet is, de minél nagyobb a külső némaság, annál hangosabban dübörög belül valami, amit egy idő után képtelen vagyok elviselni. Ráadásul magammal, egyedül csendben lenni a legnagyobb kínzások közé tartozik.
A leggyűlöltebb a hirtelen beálló, csak a légüres térben létező abszolút csend. Amikor úgy érzem, holttá nyilvánítottak, élve temettek el, még az emlékem sem őrizve meg.
Hangok mögöttem
csend körülöttem
nincs út előttem
***
Írtaestiny
amatormuveszek.hu