Alphonse de Lamartine : A tó
Valami különlegeset szerettem volna hozni, kedves Erzsi, neked és mindnyájatoknak akik gazdagítjátok ezt a szép gyüjteményt (sokat törtem a fejem) illik-e ide, (romantikus) és irodalmi jellegű ajándék vers. DE - mint olvashatod kapcsolódik a Balatonhoz is...!!!
A
Genfi-tó (franciául
Lac Léman)
Közép-Európa második legnagyobb területű édesvizű tava a Balaton után. 580 km˛-es vízfelülete csak 14 négyzetkilométerrel kisebb, mint a Balatoné. A tó 60%-a Svájchoz, 40%-a Franciaországhoz tartozik.
---
ALPHONSE DE LAMARTINE
Francia költő, politikus és történész. Az 1820-as években diplomata, majd 1830-ban a Francia Akadémia tagjává választják, fontos szerepet játszott az 1848-as francia forradalomban. Történelmi munkájával, A girondiak története (Histoire des Girondins, 1847), Európában híressé vált. Később egyre inkább elszigetelődött, és 1851-től csak az irodalomnak élt.
1816 októberében megismert egy nála 6 évvel idősebb férjes asszonyt (Julie Charles), idillikus szerelmük csak pár hónapig tartott, mert 1817 decemberében Julie tuberkulózisban meghalt. Fájdalmas elégiáit szerelmének, Julie Charles asszonynak az elvesztése ihlette.
A költőt e nagy veszteség okozta fájdalom inspirálta részben a
Méditations poétiques (Költői elmélkedések, 1820) megírására, /első verskötete/ mely megjelenését nagy siker koronázta és egyszerre híressé tette.
Portrait of Lamartine, ca 1850
Ink on paper,
Top right: Three verses from
"Poetic Meditations" by Lamartine.
Signed P. Puvis in the center; France, private collection
ALPHONSE DE LAMARTINE
(1794-1869)
A TÓ
Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?
Ah tó! Mily messze már az alig elsuhant év!
Hűs vized hasztalan várja a drága nőt;
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!
Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.
Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vizen s az ég alatt,
csak két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.
S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:
"Állj meg, szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!
Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel;
vigyétek napjai sok kínját; aki boldog,
azt felejtsétek el.
Még, még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő;
ťNe siessŤ, mondom az éjnek; s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.
Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut;
elfut, s mi meghalunk!"
Irigy idő, lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?
Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?
Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?
Ah tó! zord rengeteg! barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kimél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, óh szép természet, őrizd
emlékét legalább!
Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képeiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!
A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!
Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szin és lélek, hadd mondja minden,
hogy: "Szívük szeretett!"
Szabó Lőrinc