Frank Tibor: Csak néztem, mi lett énbelőlem
A Kádár-rendszer elől menekült el majd harminc éve, és azt mondja: mostanában, amikor haza-hazajön, még annál is fojtogatóbb viszonyokat talál, egy visszahúzó, urambátyám világot, ahol a bevándorlót utálni kell, miközben az ő élete épp arról szólt, hogyan csinálhat sikert és pénzt egy magyar Kanadában. Frank Tibor közgazdászt, vállalkozót kérdeztük.
– Furcsa ország ez a Magyarország! – kiált fel az egyik régebbi, a 168 Órának adott interjújában, mint aki egy idegen világra csodálkozik rá. Eközben a szintén Kanadában élő unokái tökéletesen beszélnek magyarul. Apró tudathasadás?
– Attól, hogy a mai állapotok – enyhén szólva – furcsák, a haza még haza marad egész életünkben. A feleségemmel huszonkilenc éve élünk külföldön, de a magyar kultúra mindig fontos volt, a gyerekeink éppúgy kétnyelvűek, mint az ő gyerekeik. A fiamat is azért küldtem tanulni Pestre, mert azt reméltem, magyar feleséggel jön vissza Kanadába. Így történt.
– De hiszen 1986-ban épp azért ment el, mert meg akart szabadulni a hazájától, nem azért, hogy magával cipelje.
– Ami rossz volt, attól meg is szabadultam. Attól az érzéstől például, hogy a közeg, amelyben élek, szűk, visszahúz, nem enged vállalkozni, szóval van valami fojtogató, mocsárszerű benne. Hat diplomát szereztem itthon, matematikából, külkereskedelemből, belkereskedelemből, turizmus szakból, fizikából, közgazdaságtanból, történelemből stb., de főleg idegenvezetésből éltem. Egyszer egy amerikai nő az iránt érdeklődött, mennyit keresek a végzettségem után, és elájult a kétezer forintos összegtől, meg attól, hogy ismét egyetemre járok. Minek tanul maga tovább – kérdezte –, azért, hogy még ennél is kevesebbet keressen? Szimbolikusan ez nyitotta fel a szememet, ezután mentünk el.
– De miért pont Kanadába?
Nekem még soha senki nem mondta, hogy elveszem más munkáját. Bevándorlóként több mint száz munkahelyet teremtettem. Gazdasági növekedést bevándorlók nélkül már nem lehetne fenntartani.
– Európa is szűk volt, Amerikába sem akartam menni. Ott gazdag rokonaim éltek, és úgy éreztem volna, csak azért érvényesülök, mert ők mögöttem állnak. Ez is kontraszelekciós csapda ám. Kanadában meg a nulláról kezdtünk mindent. Azt is eldöntöttük, hogy nem politikai menekültek, hanem bevándorlók leszünk, ami teljesen más kategória. Kanadába elvileg ma is csak olyan embert engednek be a menekülteken és a családegyesítésben részt vevőkön kívül, akinek a képzettségére szükség van. Hiányszakmák szerint, pontozásos alapon, kőkeményen válogatnak a jelentkezők közül. Nekem a hat diplomámmal meg a nyelvtudásommal persze nem kellett izgulnom, ezzel együtt három hónapig pizzahordásból éltünk. Aztán egy közösségi központban lettem menedzser: hetvennyolc ember és nagy pénzek felett rendelkeztem egyik napról a másikra. Másfél év után az egyik igazgatósági tag, akinek volt egy nagy befektetési társasága, miután látta, hogy anyait-apait belefektetek a munkába, elcsábított, és kinevezett vezérigazgatónak. Alig múltam harminc, háromszáz millió dolláros vagyont kezeltem, és csak néztem, hogy mi lett itt énbelőlem, aki otthon nem vittem semmire. Újabb másfél év után egy gazdasági kutató elnökhelyettese lettem.
– Hosszú, álomszerű karrier kezdődött, hiszen – ahogy olvastam – később a torontói polgármesterrel megalapította a kanadai urbanisztikai intézetet, dolgozott több mint száz országban, képviselte Kanadát az ENSZ-ben, a Világbankban, és haza is hozott több milliárdnyi segélyprogramot. Nyilván sokat számított, hogy az egyéni kitörést kevésbé tűrő nem kapitalista rendszerből érkezett, tehát ki volt éhezve az önállóságra és a sikerre. Ez tipikus bevándorlóvonás egyébként? Úgy értem, a nagyobb hajtás, a túlteljesítés?
– Az én esetemben így volt, mert a szocializmus megtanított küzdeni. Ez kellett is, mert Kanada azért egyáltalán nem egy könnyű ország. Itt a lakosság a bevándorlással évente egy százalékkal növekszik, de nem olyanok jönnek, akik langyos vízben akarnak evickélni, hanem a vállalkozó szellemű, képzett munkaerő java. Vagyis óriási a verseny, a világ elitjével kell megharcolni a piacon, és nem a származás a fontos, meg hogy ki a haverod, hanem a teljesítmény. Nekem még soha senki nem mondta, hogy elveszem más munkáját, hiszen nyilván azért voltam egy poszton, mert ott és akkor én voltam a legjobb. Bevándorlóként több mint száz munkahelyet teremtettem egyébként. Általában is igaz, hogy a gazdasági növekedést bevándorlók nélkül már nem lehetne fenntartani.
– A magyar kormány épp az ellenkezőjére tanítja a lakosságot. Arra, hogy féljen, védekezzen, és utálkozzon az idegenektől. A bevándorlás kérdése nincs megbeszélve, az ellenzéknek sincs koncepciója, csak szép szavakat mond, tehát az egész kérdést sikerült kivonni a józan ész hatóköréből.
– Magyarország Trianon előtt multikulturális társadalomban élt, vagyis a mássággal való együttélés nem lehet idegen tőle, most meg ki sem kerülheti, hogy nyitott társadalom legyen. Milyen érdekes, hogy vagy tíz éve éppen Orbán mondta: az országnak négy-öt millió bevándorlóra van szüksége – ami persze túlzás, nálunk nem működhet a kanadai modell. Én úgy érzem, hogy az igazság középen van.
– Azt tudom önről, hogy a hazai állapotokat kétségbeejtőnek tartja, legfőképpen a demográfiai helyzet miatt. Nem túloz ebben ön is?
– Lehet, de úgy hiszem, az én véleményemnek több köze van a valósághoz, mint a miniszterelnök megnyilvánulásainak. Matematikus szemmel úgy látom, hogy van egy csökkenő halmazunk, a lélekszám, ami évente harmincezer fővel amúgy is apad, de ehhez még hozzá kell adni a kivándorlást is, hiszen már alig van olyan család, amelyből legalább egy ember nem ment volna ki Nyugatra. A csökkenő halmazon belül viszont van egy növekvő halmaz, a szegényeké, ami legalább négymillió embert jelent. Ennek a halmaznak a legalján található a mélyszegénységben, sőt nyomorban élő cigányság. Tőlük tíz-tizenöt év múlva sem várható adó, mert a jövedelemtermeléshez oktatás kellene, munka, életmódváltás, és ebből csak az oktatás létezik valamennyire. A négymilliós, létminimumon tengődő leszakadt réteg nagyrészt eltartott, nyugdíjjárulékot, adót, egészségügyi hozzájárulást nem vagy alig fizet. Ráadásul a társadalom rohamosan öregszik. Ma egy nyugdíjasra 1,6 dolgozó jut, de ez a szám nemsokára megfordul, és egy fiatalnak másfél nyugdíjast kellene eltartania. Ezt a pénzt nem lehet kitermelni, a nyugdíjak tehát drasztikusan csökkenni fognak.
A külföldön dolgozó fiatalokat kell visszacsábítani, és a beruházásokat jelentősen növelni. De ehhez egy másik kormány kell, és nyugatbarát, befektetésbarát, adózási rendszerében kiszámítható politika. Nem olyan, ahol vagy mindent államosítanak, vagy a haveroknak osztogatnak szét.
– A fiatal, életerős, képzett és vállalkozni kész bevándorlók viszont fordítanának a helyzeten, ha jól értem. A kanadai modellt ennyiben hazahozná. Az önző, számító, de mégiscsak működő befogadás politikáját.
– Bizonyos számú bevándorlóra szükség lesz, és a menekültek közül is be kell fogadnunk valamennyit. A fordulathoz azonban ez kevés. A külföldön dolgozó fiatalokat kell visszacsábítani, és a beruházásokat jelentősen növelni. De ehhez egy másik kormány kell, és nyugatbarát, befektetésbarát, adózási rendszerében kiszámítható politika. Nem olyan, ahol vagy mindent államosítanak, vagy a haveroknak osztogatnak szét, meg visszamenőlegesen törvénykeznek. A kormány arra szokott hivatkozni, hogy így is három százalék fölötti a növekedés, csakhogy ez rövidtávú siker. Öt év alatt nem nőtt annyit a gazdaság, mint amennyit Matolcsy egy évre vizionált 2010-ben. Leszakadó pályán vagyunk. és már Lengyelország is jobban él, mint a magyarok. A történelemben először fordul elő, hogy nagyobb náluk az egy főre jutó GDP. A szlovák is harminc százalékkal van a magyar fölött. Mi leszakadóban vagyunk.
– Pedig egy sor szakmában emelkednek a bérek.
– Persze, ott, ahol már nincs képzett munkaerő, mert mind kiment Nyugatra. Festőt, ácsot már nem lehet kapni. Milyen jól jönnének ezekben az állásokban a bevándorlók, és mennyire lelepleződne a kormány hazugsága arról, hogy ők csak elveszik a magyarok munkáját. Hiszen épp azt csinálnák, amit a magyarok nem.
– Azt mondta nekem a telefonba, amikor először beszéltünk, hogy sokat foglalkozik Magyarországgal, talán túl sokat is. De azért haza már nem települ. Ezt értem, lassan annyi évet él meg kint, mint amennyit Magyarországon. De akkor mi ez a hazafüggőség?
– Lehet, hogy cinikusnak tűnik, amit mondok, de közgazdász szemmel nézve, nyugati szemmel nézve, Kanadából, a vancouveri havasokból nézve itt egy olyan őrült történet alakul, amelyikbe Orwell tolla is beleremegne. Egy rémmese, hogyan tud egyetlen ember egy egész országot az ujja köré csavarni, hogyan teszi gazdaggá a családját, hogyan fordul szembe a világgal, és hogyan marad még mindig népszerű. És közben jönnek a haverok, dupla áron, verseny nélkül, emellett folyik az államosítás, a magántulajdon és a jogrendszer semmibevétele. Az, hogy az orbáni rendszer egyáltalán létezhet Európa közepén, megrendítő, hihetetlen dolog. Nem is találok rá jó jelzőt.
– El tudja képzelni, hogy egyszer a magyarul tökéletesen beszélő unokáinak azt mondja majd, hogy telepedjenek le Magyarországon? Mint olyan bevándorlók, akik egy magyar családból származnak vissza?
– Ezt most nem tudom elképzelni. Én világpolgár akartam lenni, ezért mentem el, az unokáimnak is ezt kívánom, de erre Magyarországon most semmi esély nincs. A mocsár itt még mindig visszahúz, kitörni legalább olyan nehéz, mint a Kádár-korban volt, sőt, a kontraszelekció talán erősebb is. Ma, ha valaki boldogulni akar, nem az számít, mit tud, hanem hogy hány százalékot juttat vissza az állami megbízónak. Tíz évvel ezelőtt, amikor beléptünk az EU-ba, a barátaim unszoltak, hogy települjek haza. Ma már senki sem mond nekem ilyesmit, ha valaki felhív, általában az iránt érdeklődik, hogy miképpen lehet bevándorolni Kanadába.
168ora
A Kádár-rendszer elől menekült el majd harminc éve, és azt mondja: mostanában, amikor haza-hazajön, még annál is fojtogatóbb viszonyokat talál, egy visszahúzó, urambátyám világot, ahol a bevándorlót utálni kell, miközben az ő élete épp arról szólt, hogyan csinálhat sikert és pénzt egy magyar Kanadában. Frank Tibor közgazdászt, vállalkozót kérdeztük.
– Furcsa ország ez a Magyarország! – kiált fel az egyik régebbi, a 168 Órának adott interjújában, mint aki egy idegen világra csodálkozik rá. Eközben a szintén Kanadában élő unokái tökéletesen beszélnek magyarul. Apró tudathasadás?
– Attól, hogy a mai állapotok – enyhén szólva – furcsák, a haza még haza marad egész életünkben. A feleségemmel huszonkilenc éve élünk külföldön, de a magyar kultúra mindig fontos volt, a gyerekeink éppúgy kétnyelvűek, mint az ő gyerekeik. A fiamat is azért küldtem tanulni Pestre, mert azt reméltem, magyar feleséggel jön vissza Kanadába. Így történt.
– De hiszen 1986-ban épp azért ment el, mert meg akart szabadulni a hazájától, nem azért, hogy magával cipelje.
– Ami rossz volt, attól meg is szabadultam. Attól az érzéstől például, hogy a közeg, amelyben élek, szűk, visszahúz, nem enged vállalkozni, szóval van valami fojtogató, mocsárszerű benne. Hat diplomát szereztem itthon, matematikából, külkereskedelemből, belkereskedelemből, turizmus szakból, fizikából, közgazdaságtanból, történelemből stb., de főleg idegenvezetésből éltem. Egyszer egy amerikai nő az iránt érdeklődött, mennyit keresek a végzettségem után, és elájult a kétezer forintos összegtől, meg attól, hogy ismét egyetemre járok. Minek tanul maga tovább – kérdezte –, azért, hogy még ennél is kevesebbet keressen? Szimbolikusan ez nyitotta fel a szememet, ezután mentünk el.
– De miért pont Kanadába?
Nekem még soha senki nem mondta, hogy elveszem más munkáját. Bevándorlóként több mint száz munkahelyet teremtettem. Gazdasági növekedést bevándorlók nélkül már nem lehetne fenntartani.
– Európa is szűk volt, Amerikába sem akartam menni. Ott gazdag rokonaim éltek, és úgy éreztem volna, csak azért érvényesülök, mert ők mögöttem állnak. Ez is kontraszelekciós csapda ám. Kanadában meg a nulláról kezdtünk mindent. Azt is eldöntöttük, hogy nem politikai menekültek, hanem bevándorlók leszünk, ami teljesen más kategória. Kanadába elvileg ma is csak olyan embert engednek be a menekülteken és a családegyesítésben részt vevőkön kívül, akinek a képzettségére szükség van. Hiányszakmák szerint, pontozásos alapon, kőkeményen válogatnak a jelentkezők közül. Nekem a hat diplomámmal meg a nyelvtudásommal persze nem kellett izgulnom, ezzel együtt három hónapig pizzahordásból éltünk. Aztán egy közösségi központban lettem menedzser: hetvennyolc ember és nagy pénzek felett rendelkeztem egyik napról a másikra. Másfél év után az egyik igazgatósági tag, akinek volt egy nagy befektetési társasága, miután látta, hogy anyait-apait belefektetek a munkába, elcsábított, és kinevezett vezérigazgatónak. Alig múltam harminc, háromszáz millió dolláros vagyont kezeltem, és csak néztem, hogy mi lett itt énbelőlem, aki otthon nem vittem semmire. Újabb másfél év után egy gazdasági kutató elnökhelyettese lettem.
– Hosszú, álomszerű karrier kezdődött, hiszen – ahogy olvastam – később a torontói polgármesterrel megalapította a kanadai urbanisztikai intézetet, dolgozott több mint száz országban, képviselte Kanadát az ENSZ-ben, a Világbankban, és haza is hozott több milliárdnyi segélyprogramot. Nyilván sokat számított, hogy az egyéni kitörést kevésbé tűrő nem kapitalista rendszerből érkezett, tehát ki volt éhezve az önállóságra és a sikerre. Ez tipikus bevándorlóvonás egyébként? Úgy értem, a nagyobb hajtás, a túlteljesítés?
– Az én esetemben így volt, mert a szocializmus megtanított küzdeni. Ez kellett is, mert Kanada azért egyáltalán nem egy könnyű ország. Itt a lakosság a bevándorlással évente egy százalékkal növekszik, de nem olyanok jönnek, akik langyos vízben akarnak evickélni, hanem a vállalkozó szellemű, képzett munkaerő java. Vagyis óriási a verseny, a világ elitjével kell megharcolni a piacon, és nem a származás a fontos, meg hogy ki a haverod, hanem a teljesítmény. Nekem még soha senki nem mondta, hogy elveszem más munkáját, hiszen nyilván azért voltam egy poszton, mert ott és akkor én voltam a legjobb. Bevándorlóként több mint száz munkahelyet teremtettem egyébként. Általában is igaz, hogy a gazdasági növekedést bevándorlók nélkül már nem lehetne fenntartani.
– A magyar kormány épp az ellenkezőjére tanítja a lakosságot. Arra, hogy féljen, védekezzen, és utálkozzon az idegenektől. A bevándorlás kérdése nincs megbeszélve, az ellenzéknek sincs koncepciója, csak szép szavakat mond, tehát az egész kérdést sikerült kivonni a józan ész hatóköréből.
– Magyarország Trianon előtt multikulturális társadalomban élt, vagyis a mássággal való együttélés nem lehet idegen tőle, most meg ki sem kerülheti, hogy nyitott társadalom legyen. Milyen érdekes, hogy vagy tíz éve éppen Orbán mondta: az országnak négy-öt millió bevándorlóra van szüksége – ami persze túlzás, nálunk nem működhet a kanadai modell. Én úgy érzem, hogy az igazság középen van.
– Azt tudom önről, hogy a hazai állapotokat kétségbeejtőnek tartja, legfőképpen a demográfiai helyzet miatt. Nem túloz ebben ön is?
– Lehet, de úgy hiszem, az én véleményemnek több köze van a valósághoz, mint a miniszterelnök megnyilvánulásainak. Matematikus szemmel úgy látom, hogy van egy csökkenő halmazunk, a lélekszám, ami évente harmincezer fővel amúgy is apad, de ehhez még hozzá kell adni a kivándorlást is, hiszen már alig van olyan család, amelyből legalább egy ember nem ment volna ki Nyugatra. A csökkenő halmazon belül viszont van egy növekvő halmaz, a szegényeké, ami legalább négymillió embert jelent. Ennek a halmaznak a legalján található a mélyszegénységben, sőt nyomorban élő cigányság. Tőlük tíz-tizenöt év múlva sem várható adó, mert a jövedelemtermeléshez oktatás kellene, munka, életmódváltás, és ebből csak az oktatás létezik valamennyire. A négymilliós, létminimumon tengődő leszakadt réteg nagyrészt eltartott, nyugdíjjárulékot, adót, egészségügyi hozzájárulást nem vagy alig fizet. Ráadásul a társadalom rohamosan öregszik. Ma egy nyugdíjasra 1,6 dolgozó jut, de ez a szám nemsokára megfordul, és egy fiatalnak másfél nyugdíjast kellene eltartania. Ezt a pénzt nem lehet kitermelni, a nyugdíjak tehát drasztikusan csökkenni fognak.
A külföldön dolgozó fiatalokat kell visszacsábítani, és a beruházásokat jelentősen növelni. De ehhez egy másik kormány kell, és nyugatbarát, befektetésbarát, adózási rendszerében kiszámítható politika. Nem olyan, ahol vagy mindent államosítanak, vagy a haveroknak osztogatnak szét.
– A fiatal, életerős, képzett és vállalkozni kész bevándorlók viszont fordítanának a helyzeten, ha jól értem. A kanadai modellt ennyiben hazahozná. Az önző, számító, de mégiscsak működő befogadás politikáját.
– Bizonyos számú bevándorlóra szükség lesz, és a menekültek közül is be kell fogadnunk valamennyit. A fordulathoz azonban ez kevés. A külföldön dolgozó fiatalokat kell visszacsábítani, és a beruházásokat jelentősen növelni. De ehhez egy másik kormány kell, és nyugatbarát, befektetésbarát, adózási rendszerében kiszámítható politika. Nem olyan, ahol vagy mindent államosítanak, vagy a haveroknak osztogatnak szét, meg visszamenőlegesen törvénykeznek. A kormány arra szokott hivatkozni, hogy így is három százalék fölötti a növekedés, csakhogy ez rövidtávú siker. Öt év alatt nem nőtt annyit a gazdaság, mint amennyit Matolcsy egy évre vizionált 2010-ben. Leszakadó pályán vagyunk. és már Lengyelország is jobban él, mint a magyarok. A történelemben először fordul elő, hogy nagyobb náluk az egy főre jutó GDP. A szlovák is harminc százalékkal van a magyar fölött. Mi leszakadóban vagyunk.
– Pedig egy sor szakmában emelkednek a bérek.
– Persze, ott, ahol már nincs képzett munkaerő, mert mind kiment Nyugatra. Festőt, ácsot már nem lehet kapni. Milyen jól jönnének ezekben az állásokban a bevándorlók, és mennyire lelepleződne a kormány hazugsága arról, hogy ők csak elveszik a magyarok munkáját. Hiszen épp azt csinálnák, amit a magyarok nem.
– Azt mondta nekem a telefonba, amikor először beszéltünk, hogy sokat foglalkozik Magyarországgal, talán túl sokat is. De azért haza már nem települ. Ezt értem, lassan annyi évet él meg kint, mint amennyit Magyarországon. De akkor mi ez a hazafüggőség?
– Lehet, hogy cinikusnak tűnik, amit mondok, de közgazdász szemmel nézve, nyugati szemmel nézve, Kanadából, a vancouveri havasokból nézve itt egy olyan őrült történet alakul, amelyikbe Orwell tolla is beleremegne. Egy rémmese, hogyan tud egyetlen ember egy egész országot az ujja köré csavarni, hogyan teszi gazdaggá a családját, hogyan fordul szembe a világgal, és hogyan marad még mindig népszerű. És közben jönnek a haverok, dupla áron, verseny nélkül, emellett folyik az államosítás, a magántulajdon és a jogrendszer semmibevétele. Az, hogy az orbáni rendszer egyáltalán létezhet Európa közepén, megrendítő, hihetetlen dolog. Nem is találok rá jó jelzőt.
– El tudja képzelni, hogy egyszer a magyarul tökéletesen beszélő unokáinak azt mondja majd, hogy telepedjenek le Magyarországon? Mint olyan bevándorlók, akik egy magyar családból származnak vissza?
– Ezt most nem tudom elképzelni. Én világpolgár akartam lenni, ezért mentem el, az unokáimnak is ezt kívánom, de erre Magyarországon most semmi esély nincs. A mocsár itt még mindig visszahúz, kitörni legalább olyan nehéz, mint a Kádár-korban volt, sőt, a kontraszelekció talán erősebb is. Ma, ha valaki boldogulni akar, nem az számít, mit tud, hanem hogy hány százalékot juttat vissza az állami megbízónak. Tíz évvel ezelőtt, amikor beléptünk az EU-ba, a barátaim unszoltak, hogy települjek haza. Ma már senki sem mond nekem ilyesmit, ha valaki felhív, általában az iránt érdeklődik, hogy miképpen lehet bevándorolni Kanadába.
168ora
