Milyen érdekes!!!!!!
Nagyon jó, és nagyon hasznos, hogy az ember addig kérdezze az öregeket, nagyikat, nagynéniket-bácsikat, amíg teheti. Tényleg, az ember, ha elkezd kutatni, ezerféle árnyalata alakul saját életének. Már nem tudom, ki mondta itt egyik nap, de egyszer én is megállapítottam: egy regényben leírt családregény, akár a Háború és béke, semmivel sem másabb, mint a mi saját életünk, csak gyönyörűen van megírva: nagyjából ez a különbség. De csupa görög sorstragédia, vagy éppen komédia az élet, ki hogyan áll hozzá. Rengeteg érdekesség van MINDENKI családjában. Nem is tudtam, hogy van ilyen nyilvántartó. Én nagyon szerettem fiatalon is ilyeneket kérdezgetni a nagymamától, és most olyanokat is tudok, amiket saját anyám sem (még azt sem, hol születtek a nagyszülők, Erdélyben, de az ilyesmi is engem nagyon érdekel). Egyszer egy pszichológus előadásán voltam (nem ápoltként!, arra ott vagyok magamnak én
, olcsóbb is, és eredményesebb is
) , aki regresszív hipnózissal is foglalkozott. Amit szabad elutasítani, meg el is fogadni, mindegy, csak az volt érdekes ebben, pontosabban nagyon! kijózanító, amikor azt mondta, milyen könnyen kimondjuk, néha odavágjuk másoknak ?védekezésül?, ?önvédelemből?, akármiért, hogy á, én és az én értéktelen, semmi életem: pedig értéktelen élet egyáltalán nincs, ha figyeljük életünk íveit: az ismétlődő eseményeket, a családban megbúvó titkokat, mert mindenhol vannak, a gyakori betegségeket, a költözéseket, ... De hát, persze, ez nem ennyire egyszerű, ahhoz eléggé figyelni kell, az meg olyan fárasztó!
Nagyon érdekes volt.
ui.: Nagynéném tavalyi halála után megkaparintottam a családi fotók nála állomásozó részét. Öreglány volt a szentem, és gyanítom, annak is született, vannak ilyen lelkek. Ez azért érdekes, mert ő ugyanakkor ilyen családi matróna szerepkörben volt, valahogy mindig irányította egy csomó ember életét, de legalábbis ő láttamozta azokat.
Tehát a régi korokból is őrzött képeket, egész történelmi sorokat lehetne felfűzni. '36-ban született, az egész falut a 44-es balatoni bombázásokkor kitelepítették a dombok közé, Endrédre, ahol jó szívvel befogadták az ottani népek. És az én dédpapámról, az ő nagyapjáról szólt az a családi történet, hogy amikor ideértek az oroszok, és jártak házról házra, végigkutattak mindent, és mindenkit, ő akkor halt meg. A még élő családtagok szerint komoly kéz-vállfájdalmai voltak, valami sérülés következtében, és, hogy magát kímélje, mindig zsebben tartotta a kezét, a kötözést helyettesítendő. És amikor elhangzott a "kezeket fel" megfelelő változata, és ő lassan ki akarta húzni, azt hitték, pisztoly van nála, és lelőtték az udvaron. Néztem az egyik fényképen azokat a régi, szép arcokat, a nő kendőben, a férfi kalapban, meg egy vásottnak látszó kisgyerek. Olvasom a hátán a feliratot, hogy kedves keresztfiam, hát itt van keresztapád, de már csak képen, mert lelőtték... Kérdezem apámat, a vaksi szemével,
, találja már ki nekem, ki ez a család, akit hősi halottként emlegetnek a képen, miért nem tudok én erről. Mondja, hát a dédpapa, akit lelőttek az udvaron ... Így érnek össze a szálak. Már nagyon bánom, amikor fiatalon azt mondta a másik nagynéném, egyszer leülünk, és lerajzolja nekem, ki, hogyan, kivel rokon a faluban, ki kivel, hol, mit csinált,akkor elmismásoltam, aztán valahogy soha nem került rá sor, mert mindig minden fontosabb volt, aztán mikor a gyomorvérzés elvitte, már nem volt, és nincs is kitől megkérdezni.