Jelenléti iv

rajos

sem

vágom

de

várom

várom

talán?

Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon,
ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly rajtam, bénaság,
ellökném, rám akaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét
vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szíve.
Ha elröpülne egy napon,
most már eldőlnék nélküle.

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
valaha
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világít
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint saját tévedésemet mutatom
hogy lássad
olyan is lehettem volna

/Jenei Gyula/

Dobrosi Andrea: Valahol

Még nem tudom,
hova visznek a rögök,
mi értelme a szekérnek,
ha a földben a kerék
a sártól szinte nyomorék,
ha a hajnal, mint az eb
konokul csahol.

Még nem tudom,
de érzem talán,- megtalállak,
hogy az univerzum
minden törpét átkarol,
s mi (a kihunyt csillagok is)
fényleni fogunk; ha más nem,
az öröklétben valahol.

"de az ember mindig be van csukva s bőre fölött észrevétlenül elszaladnak a világok"

Garai Gábor: Kilépni végre...
A lehető legegyszerűbben
csak azt kellene mondanom:
elpártolt tőlem a reménység,
és földhöz vert a fájdalom.
Aztán megkönnyebbülni, mintha
nem történt volna semmi sem,
és föllebbenni, mint a hinta,
forrni, mint tajték a vizen.
És nem törődni holnapommal,
élni - ameddig tart - a mát;
szembenézni a borzalommal,
ha végképp nem bírom tovább.
S kilépni végre önmagamból,
másokért élni, míg lehet;
míg önfeledtségem lerombol,
s újjáteremti lelkemet.

Garai Gábor: Közeg (részlet)
(...)
Téged velem szül és temet
bont s épít az idő
Én elenyészek nélküled
kopáran mint a kő
Én elenyészek jeltelen
ha léted megtagad
Te puszta csönd vagy nélkülem
s elvérzel mint a Nap

Hajnal Anna: Ugyanaz?
Rossz vagyok? csupa hűtlenség,
mint füst a szélben erre-arra
úgy lengek át a napokon,
nem várva semmi diadalra...
Elernyedt minden akarat...
s ha fáradt kezeimet nézem
úgy érzem legjobb tétlenül,
lanyhán túladni az egészen.
Én megpróbáltam, s hittem is...
hogy mit? valahol még derengnek
lepkeszínek és sugarak...
de olyan fáradtan kerengnek,
oly messze már, hogy nevüket
s tapintásukat elfeledtem...
Ez lett volna az életem?
de ki maradt itt én helyettem?
Tapintom magam. Ugyanaz?
Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,
hogy üres a tapintható?
magamtól mikor? ki lökött el?
Hogy kicserélt egy pillanat,
hogy lehet, hogy észre se vettem?
Mindenki így él? vagy csak én,
ily tudatlanul, meglepetten?
Mindenki így él? hogy a fény
fürdik csodálkozó szemében,
és sokszor mondja azt, hogy: én,
s maga se tudja, hogy az ében
sötétben ki alszik el ágyán
s ki ébred fel helyette reggel,
kit visz előre könnyű lábán
s hogy kit dicsérget énekekkel...
aztán egyszerre, egy napon
minthogyha meghalna a reggel,
elsápad, elfoly vére mind
s tántorog hangtalan sebekkel;
minthogyha bennem hülne ki,
úgy elalélt vele a szívem...
ki halt meg akkor, ő? vagy én?
s mikor volt? ki mondhatja híven?
Ki felelhetne? Emberek,
ti máskép éltek? biztosabban?
valami hazátok csak van?
a földön s a holnapi napban?
valami biztos kéz csak fog,
s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek?
...engem elejtett valaki...
s már csak a zuhanásban élek.

Finy Petra: Taníts meg a komolytalanságra
szeretném tudni, hogyan kell
szabályosan fújni lufit rágóból,
és a láblóbálás pontos mikéntje is érdekel,
izgat a bandzsítás tudománya is,
és a szürcsölés fortélyait sem ismerem,
ezenkívül jó lenne tudományos
precizitással visítozni,
avarban hemperegni,
úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva,
vagy papírzacskót durrantani felsőfokon.
[Histeria grandiflora, 2005]

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szívedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

Tóth Árpád

"Mit bánom én, hogy érdemes, vagy céltalan a dolgom? Patak vagyok: kérdjem-e, hogy habomat hova hordom? Harcolok: nem tudom, kiért és nem tudom ki ellen. Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem."

/Weöres Sándor/

"Gyökerükben a csend szíve lüktet,amint a tavaszt egykedvűen nézik,s nem hiszik el, most sem hiszik el, hogy fa nem nő az égig."

tizenkettő voltam és anyutól kisírtam
valami sötétkék mackófelsőt
és a gombás szökőkútnál vártam
tudod azt az igazi elsőt

"Tavasszal kelni ki s, halni ha hull a rózsa,
langy szellőszárnyakon úszni a szűz eget,
alig kinyílt virág keblén ringatózva
fények és illatok közt ittasodni meg,
a zsenge szárny virágporát lerázva,
lenge sóhajként szállni fel az égi végtelenbe:
a lepke mámoros fátuma ennyi csak!
Olyan Ő mint a vágy, mely soha-soha nem hűl,
mindenen átsuhan, de semmitől sem enyhül,
s gyönyörre szomjasan végül a mennybe csap."

Alphonse de Lamartine Lepke