Kopácsi Judit naplójából

"Egy hasonló társadalmi katasztrófa után (mint 1956) szükségszer?en jelentek meg a kádárjánosok mint az oroszok eszközei, a normalizáció végrehajtására. Történelmi szükségszer?ség volt, hogy legyen Nagy Imre, Maléter, Szilágyi Jóska, akik életüket adják eszméikért, a jövőért, hogy egy napon feltámadjanak a nemzet életében. Magam e pillanatban úgy döntöttem, hogy ez utóbbiak sorsában osztozom." (Részlet Kopácsi Sándor Életfogytiglan cím? könyvéből.)

Kopácsi Sándor a budapesti rendőrség főkapitányaként és a megalakuló nemzetőrség helyettes parancsnokaként vett részt az 1956-os forradalom eseményeiben. A szabadságharc leverése után, 1958 júniusában a Nagy Imre-per hatodrend? vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélték. A börtönből csaknem hétévi rabság után, 1963 márciusában szabadult. Azonban emberi jogainak korlátozása, s a személyét és családját sújtó diszkrimináció miatt 1975-ben Kanadába emigrált, ahol jelenleg is él. A magyarországi rendszerváltás következtében rehabilitálták, visszakapta rangját és becsületét.
– Milyen célokkal alakult meg az 1956-os nemzetőrség?
– A nemzetőrség egy integráló szervezet volt, mely lazán összefogta a honvédséget, a rendőrséget, a felkelő csapatok túlnyomó részét, azokat, amelyek egyetértettek a Nagy Imre-kormány programjával, s a kollégista egyetemista zászlóaljakat. A nemzetőrség vezető szerve, a Forradalmi Karhatalmi Bizottság október 31-én alakult meg a Kilián laktanyában. Parancsnokká Király Bélát, helyettes parancsnokká engem választottak meg, s a választás eredményét a kormány utólag megerősítette. A gy?lésen egy küldött kifogást emelt személyem ellen, mondván, hogy október 24-én felkelőcsoportja t?zharcba keveredett a főkapitányság rendőreivel. Az előzményekhez tartozik, hogy korábban kiadott utasításom értelmében a rendőröknek kerülniük kellett a fegyveres konfrontációt, kivéve, ha fegyveres támadás éri a kapitányságokat. Mindössze egy-két esetben fordult csak elő lövöldözés. Válaszként az alábbi történetet mondtam el a jelenlévőknek: "A bíróságon János bácsit megvádolták, hogy a felperes kutyáját vasvillával leszúrta. Kérdi tőle a bíró : »Nem lehetett volna az állatot a villa másik végével távol tartani?« »De lehetett volna – felelte János bácsi –, ha a kutya is a másik végével jött volna.«"
Fegyver elé nem lehetett kiállni magyarázkodni, s a kérdéseket tárgyalással megoldani. Ezt követően választottak meg a nemzetőrség parancsnokhelyettesének. A nemzetőrség az összes fegyveres erőt összefogta, ami abban is megnyilvánult, hogy az utcán járőröző egységeknek három tagja volt: egy honvéd, egy rendőr és egy felkelő vagy egyetemista nemzetőr. November 4-től a nemzetőrség képviselte volna egyedül a fegyveres hatalmat, biztosítva a kormány kibontakozási politikájához szükséges erőt, s a fővárosban az élet normalizálását.
– November 1-jén Nagy Imre az orosz inváziós előkészületekre adott válaszként bejelentette Magyarország semlegességét. A minisztertanács ülésén Kádár úgy nyilatkozott, ha a korábban kivont orosz csapatok visszajönnek Budapestre, akkor ő puszta ököllel szerez elégtételt. Kádár azonban hamarosan elt?nt, hogy majd az orosz szuronyok mögött érkezzen viszsza. Mivel magyarázható ez a metamorfózis?
– Kádárral kapcsolatban egyelőre kevés a konkrétum. Amikor elt?nt, vélhetően találkozott Münnichhel, majd egy gépkocsiba tuszkolták és elvitték. Lehet, hogy erőszakot is alkalmaztak. Ezután az oroszok feltehették neki a kérdést, hogy akar-e első ember lenni, vagy inkább az eseményekért felelős személy marad. Kádár választott. Egyébként engem is megkörnyékeztek: valószín?, hogy Kádárral együtt én is szerepeltem az oroszok terveiben. Az oroszok oldalán azonban már nem lehetett választani, csak a kötél vagy a korona között. Letartóztatásomkor Szerov tábornok azt mondta: "Maga őrült, miért nem hallgatott ránk, most minisztert csináltunk volna magából is. Így viszont a legmagasabb fára akasztjuk fel."
Kádár sokáig egyáltalán nem volt a helyzet ura, a hatalom gyakorlatilag 1957. március végéig az oroszok, Szerov tábornokék kezében volt. Mindent az oroszok intéztek, Kádárt többnyire nem is tájékoztatták, a csicskás szerep jutott neki.
– Idáig ismert a történet, de ez önmagában nem magyarázza a véres megtorlást…
– Mi úgy gondoltuk, hogy Csou-en Laj magyarországi látogatása váltotta ki a terrort. A Jelcin-jegyzőkönyvből viszont kit?nik, hogy Marosán szigorú megtorlást követelő beszédére a kínai vezető azt felelte, ítéljék ugyan halálra Nagy Imrééket, de ne végezzék ki. Érdekes oka volt a Nagy Imre-per félbeszakításának is 1958 februárjában. Eisenhower és Hruscsov közeledése miatt ekkor nem lehetett volna a későbbi, második fordulóban, 1958 júniusában meghozott halálos ítéleteket végrehajtani. Kádár nem élt a kínálkozó lehetőséggel, az adott helyzetben az oroszok által is tolerált enyhébb ítélettel, hanem a per elhalasztása mellett döntött, a számára kívánatos ítélet érdekében. Kádár machiavellista szellem? felfogása szerint ugyanis nem volt célszer? életben hagynia azokat az embereket, akik potenciálisan megkérdőjelezhették volna hatalmának jogszer?ségét. Érdekes Horn Gyula Cölöpök cím? könyvében a Kádárral és velem kapcsolatban leírt történet: az 1980-as évek közepén Kádár és Horn együtt repültek nyugatra. Horn azt kérdezte Kádártól, hogy tett-e élete során olyan intézkedést, amelyet később megbánt? Kádár nem tett utalást a Rajk-perben, vagy később a Nagy Imre-perben játszott szerepére, hanem a következő választ adta: Egy intézkedést megbántam, hogy Kopácsi Sándort kiengedtem külföldre. Mert ő ott írt egy könyvet, melynek minden sora igaz, s ez ebben a politikai helyzetben megengedhetetlen.
– A Nagy Imre-perben életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Hogyan élte meg a börtönt, a magánzárkát?
– A börtönben azt láttam, hogy aki elhagyta magát és lemondott a szabadulás reménységéről, az rövidesen, általában egy éven belül meghalt valamilyen betegségben. Rólam köztudomású volt, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is megőrzöm vidám természetemet. Előfordult, hogy a kétméternyi, sz?k és sötét magánzárkában kérdezték meg tőlem, ebben a helyzetben milyen pozitívumról tudok számot adni? Mire én elkezdtem sorolni: nem kell járkálni, helybe hozzák az ebédet… A börtönben az embernek legelőször a belső megnyugvást kell megszereznie, s azután mindjárt könnyebb a túlélés és a kapcsolatteremtés. A börtön egyébként nagyon jó iskola volt a számomra, mivel rengeteg emberrel kerültem kapcsolatba. Általában négy embert helyeztek el egy egyszemélyes zárkában, mivel annyira magas volt az elítéltek száma.
Három hónapon keresztül Bibó István volt a zárkatársam. Dolgozott a börtönben egy politikai tiszt, aki a rabok politikai átnevelését irányította. Egy ízben ez a tiszt nyilvános vitát kezdeményezett Bibóval 1956-ról, megengedve neki a szabad véleménynyilvánítást. Bibó körülbelül fél óra alatt mélyreható elemzést nyújtott a forradalomról, ellenfelét valósággal elsöpörte érvelésével, aki paprikavörösen, ordítozva és magánzárkával fenyegetőzve rohant el a rabokból álló alkalmi szeminaristák gy?r?jéből.
– Mi vezetett végül a szabadulásukhoz?
– Figyelemre méltó előzményei voltak az 1963-ban bekövetkező általános amnesztiának. Az ENSZ-ben évről évre visszatértek a magyar kérdésre, ami egyre kellemetlenebbé vált az orosz és magyar politikusok számára. A kubai rakétaválság után tárgyalás kezdődött a kérdés megoldásáról, s az alkut, vagyis a magyar politikai foglyok szabadon bocsátását 22 millió márka kamatmentes kölcsönnel pecsételték meg, melyet a nyugatnémet kormány nyújtott Magyarországnak. Mivel az amnesztia közel 1000 politikai foglyot érintett, ez azt jelentette, hogy személyenként 22 ezer márkára taksálták a fejünket.
– Évtizedekkel 56 után miben látja a forradalom jelentőségét?
– Akkor az eseményekbe úgy kerültünk bele, mint Pilátus a credóba, s a történések tettek bennünket azzá, akik lettünk. Azonban az 1956-os forradalomnak is meglett a hazai és nemzetközi kihatása, majd pedig utóélete. Ha Nagy Imre nem áll a forradalom mellé, sőt élére, s nem vállalja fel az ügyet, akkor az események nem emelkedhettek volna világtörténelmi jelentőségre, hanem a szocialista lágeren belüli házi torzsalkodás szintjére süllyedtek volna. A levert magyar forradalom mérte az első súlyos csapást a moszkvai bizánci kapura s a kommunista rendszerre. A nyomában fellépő hajszálrepedések vezettek el később, 1989–90-ben a rendszerváltáshoz, s végeredményben a szovjet birodalom bukásához is. Másrészt itthon sem maradt hatás nélkül a forradalom, hiszen a kegyetlen megtorlás után a szovjet és magyar vezetésnek látnia kellett, hogy a magyarokkal nem lehet úgy bánni, mint a többi lágerbeli néppel. Ezért engedték meg a háztáji gazdálkodást, és tettek különféle engedményeket, amelyek messze túlmutattak a környező, blokkbeli országok lehetőségein. A Kádár-rendszernek oda kellett figyelnie a lakosság helyzetére, s a nyugattól kapott kölcsönök egy részét az életszínvonal emelésére kellett fordítania. A magyar forradalom világtörténelmi jelentőségét egyébként jóval hamarabb felismerték külföldön, mint itthon, Magyarországon. Az USA szenátusában kezdeményezték először 1956-nak és ezen belül Nagy Imre szerepének a méltatását, s a kongresszusi jegyzőkönyvben is rögzített elismerését. Amikor 1975-ben kijutottunk Kanadába, úgy rendeztük be az életünket, hogy soha többé nem jövünk vissza. 1989-ben, hazatérve Nagy Imre temetésére, felemelő érzés töltött el bennünket. Nagyon kevés olyan emigráció volt a magyar történelemben, melynek tagjai azzal a jó érzéssel térhettek haza, hogy az eszméik győztek. Mert bizonyos értelemben győztünk, hiszen 1956 alapkövetelései hamarosan teljesültek. A gond később az volt, hogy a sokféle 56-os szervezet többet harcolt egymás ellen, mint 56 megismertetéséért, s ez az egymást marcangolás ellenérzést váltott ki a társadalomból. Első hazatérésünkkor, 1989-ben még nem dőlt el teljesen, hogy békés lesz-e a rendszerváltás. A Ferihegyi reptéren ért bennünket az utolsó piszkálódás: bár minden okmány rendben volt, mégis fél órára feltartóztattak bennünket, s magyarázatként felsőbb parancsra hivatkoztak. Később megtudtuk, hogy a szállodában, ahol megszálltunk, az elhárítók fél órát totojáztak a poloskák elhelyezésével, ezért kellett bennünket visszatartani.
– 1975-ben, 53 évesen, a börtönévek után befejezett jogi doktorátussal, nyelvtudás nélkül emigrált feleségével Kanadába, ahol lánya, veje és unokái várták. Volt pincér, konyhai dolgozó, takarító. Majd a rendszerváltás után itthon is szerepet vállalt, és az év egy részét Budapesten töltötte. Milyen területen tudott bekapcsolódni az itthoni közéletbe?
– Nagy Imre temetése után megtörtént a rehabilitációm: 1990-ben visszakaptam a rendfokozatomat, sőt előléptettek altábornaggyá és az annak idején itthagyott lakásunkat is visszaadták. Az újrainduló politikai életben többen is megpróbálták személyemet zászlajukra t?zni, ezt azonban én nem vállaltam. Úgy éreztem, hogy két területen tudok hasznos lenni. A Történelmi Igazságtétel Bizottság alelnökeként az egykori bajtársak rehabilitációjának a meggyorsítását segítettem, a másik terület pedig a b?nmegelőzés volt. 1991-től 1995-ig a polgárőrség elnöke voltam. 78 éves vagyok, nemrég a lányom kérdezte: "Papa, nem volt még elég a világmegváltásból, s nem kellene egy kicsit már a családodnak élni?" Ezért minden társadalmi tisztségemről lemondtam, s végleg visszamegyünk Kanadába, legfeljebb egyszer-egyszer eljövünk még Hévízre.
– Önéleti könyvében leír egy érdekes esetet. 1973-ban, az izraeli–arab háború időszakában utazott a villamoson, amikor egy utas a nácikra emlékeztető módon, habzó szájjal szidta a zsidókat. Az utasok közül senki sem kockáztatta meg, hogy szembeszálljon a pocskondiázó, de a hivatalos politikával megegyező véleménnyel. Azt írja, ez a megalázás volt az utolsó csepp a pohárban. Később Kanadában megkapta Izrael államától a Világ Igaz Emberei kitüntetést, s fát is ültethetett Jeruzsálemben, a Yad Vashem Intézetben, az Igazak fasorában. Hogyan történt mindez?
– A német megszállás alatt 14 zsidó ember volt nálunk, családok, illetve munkaszolgálatosok, akiknek segítettünk. Az 1980-as évek közepén, tudtunk nélkül indították el a Yad Vashemnél a kitüntetésünket, s néhány évbe telt, míg Miskolcról és egyéb helyekről beszerezték az írásos nyilatkozatokat, illetve bizonyítékokat, hogy zsidó személyeket mentettünk meg. 1988-ban, Toronto egyik nagy zsinagógájában vehettem át az ENSZ izraeli nagykövetétől a kitüntetést. A következő évben kéthetes izraeli zarándokútra utaztunk, s amikor megérkeztünk Jeruzsálembe, a Yad Vashembe vittek bennünket. Itt Káddist mondtak a szüleimért, akikkel együtt csináltuk annak idején a mentést, majd az intézet vezetője és én mondtunk beszédet, ezután fát is ültettünk.
– Könyvének végén írja, hogy miután leírta az utolsó oldalt, attól kezdve soha nem gyötörték többet az éjszakánként visszatérő rémálmok. A könyv megírásával beváltotta kivégzett bajtársai kérését, valamint megtalálta lelkének békéjét. Ez azt jelenti, meg tudott bocsátani egykori ítélőbíráinak?
– Még a pártállam kellős közepén, 1972-ben történt, hogy vacsorameghívást kaptunk egy régi barátunktól. Előzőleg megkérdezte, nem baj-e, hogy a vacsorán Szalay József, a nyugdíjas főügyész is részt vesz, aki a Nagy Imre-perben a vádat képviselte. Szalayt jól ismertem, kezdetben egyetértett Nagy Imre reformjaival, de 1956 után köpönyeget fordított. Feleségem, Ibolya úgy nyilatkozott, ha mi nem zavarjuk Szalayt, akkor ő sem zavar minket. A vacsora során kedélyesen elbeszélgettünk, eliszogattunk, majd Szalayékkal felültünk a villamosra, s kiderült, hogy egymás közelében lakunk. A villamoson szemben ült a két asszony, mi pedig Szalayval szemközt, amikor a beszélgetés közben váratlanul a következő kérdéssel fordult hozzám: "Sándor! Meg tudnál-e nekem bocsátani?" Először meglepődtem, majd valami hallatlan jó érzés töltött el. Ha ez az ember, aki korábban olyan fontos pozíciót töltött be, s tisztában volt azzal, ami valójában történt, most a bocsánatomat kéri, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy mi győztünk! Majd visszakérdeztem Szalaytól: "Kinek a nevében teszed fel ezt a kérdést?" Ő azt felelte: "Annak a nevében, akit te is, én is annyiszor megtagadtunk, Jézus Krisztus, a Megváltó nevében." Mire én azt válaszoltam: "Az Úr Jézus nevében megbocsátok neked." Az élő ember tehát meg tud bocsátani, de ki bocsát meg a kivégzettek nevében?
​

A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza ________________
GOSZTONYI PÉTER

A magyar fõváros egyik legnagyobb terén, a Köztársaság téren (háború elõtt: Tisza Kálmán tér), az Erkel Színházzal szemben állt 1956-ban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Budapesti Bizottságának központi épülete. Egykoron a náci ideológia szolgálatában álló Volksbund székháza volt. Még tartott Budapest ostroma, amikor 1945. január 25-e körül az akkor Pesten alakuló MKP funkcionáriusai (Kossa István, Kiss Károly, Vas Zoltán) ezen idegen érdekeket szolgáló, akkor még Tisza Kálmán téri középületet a „párt nevében” lefoglalták. Ez lett hosszabb idõre a budapesti MKP központja, de egyben innen intézték a pártügyek egy részét is országos viszonylatban. A késõbbiekben a Volksbund székházat átépítették, modernizálták, és hozzácsatoltak néhány más épületet is, amelyeket az 1956 utáni évtizedekben lebontottak. Az új épületrészben helyezték el a központi ebédlõt, irodahelyiségek sorát - a pártbürokrácia megkövetelte ezt -, és külön épülete lett a kommunista ifjúsági szövetség, a „Dolgozó Ifjúsági Szövetség” (DISZ) székháza is. Október 23.
A Köztársaság téri pártházat 1956. október 23-a délutánján két szakasznyi úgymond „kék” ÁVH-s karhatalmi egység szállta meg. Az egység parancsnoka egy fiatal, körülbelül 25 éves ÁVH-hadnagy, Tompa Károly volt, aki helyettesével, Várkonyi György ÁVH-alhadnaggyal egyetemben összesen 46 karhatalmista felett rendelkezett. Ezen õrséget Orbán Miklós ÁVH-ezredes, a BM államvédelmi hatóság belsõ karhatalmának országos parancsnoka a budapesti - Hungária körúti - Szamuely laktanyából vezényeltette az épületbe. A két szakasz a budapesti belsõ karbatalom 2. õrzászlóaljából származott. Mivel riadóztatásuk október 23-án meglepetésszerû volt, Tompa Károly és Várkonyi György nem saját embereivel vonult ki a rájuk bízott objektum biztosítására, hanem fõleg olyanokkal, akik épp a laktanyában voltak. Saját szakaszaik karhatalmistái ugyanis ezen a történelminek ígérkezõ napon is szokásos szolgálataikat látták el: a budapesti hidakat, a rádióállomást vagy más katonai objektumnak számító helyiség, épület rutinszerû biztosítását látták el.
A Tompa-féle ÁVH-egység parancsnoka a Budapesti Pártbizottsághoz megérkezve jelentkezett az ügyeletes pártbizottsági titkárnál. Õt nem találták, Tompa egy elõtte ismeretlen személynek jelentette megérkezésüket. Tõle tudhatta meg, hogy hány ember tartózkodik a védelmére bízott épületcsoportban, és azt is, hogy ezideig - békében! - a pártbizottság munkatársait és az épületet éjjel-nappal három rendõr és egy pisztollyal rendelkezõ portás „biztosította” (Kik ellen?)
Tompa Károly 1957-ben egyetlen egyszer nyilatkozhatott a Köztársaság téri csatáról. Ez a nyilatkozat, amelynek több részletét, késõbbi kiegészítésekkel, napvilágra bozták, dokumentumértékû, és a mai napig a legmegbízhatóbb forrás arról, hogy mi is történt a forradalom alatt a Budapesti Pártbizottság épületében.
Tompa Károllyal 1990-ben e sorok írójának is sikerült találkoznia. Néhány kérdésre választ kapott, másokra nem. Benyomásom az egykori AVH-s hadnagyról, aki 1971-ben karhatalmi õrnagyként (tehát eléggé alacsony ranggal) idõ elõtt - 42 éves korban - nyugdíjba került, nem volt kedvezõtlen. Tompa bizonyos mértékben maga is áldozata lett 1956-nak. A Köztársaság téri események emlékének vállát nyomó keresztjét láthatóan még 1990-ben is hordozta.
A Szamuely Tibor laktanyából tehergépkocsival a Köztársaság térre küldött két szakasz karhatalmista nem szûkölködött fegyverben és lõszerben. Személyenként 60 darab puskalõszert, a géppisztolyokhoz egyenként két töltött tárat és egy láda könnygázgránátot vittek magukkal. [1] A késõbbiekben a Honvédelmi Minisztérium járására (itt az egykori illegális kommunista funkcionárius, Hazai Jenõ vezérõrnagy munkálkodott) még 50 darab puskát, két láda kézigránátot és három láda lõszert kaptak. [2] Október 27-én este új erõsítés érkezett: „20-30 géppisztoly és egy láda lõszer, majd egy szombathelyi ÁVH-egység révén még egy golyószóró.” [3]
Tompa Károly jelentése szerint a pártházban lévõk 1956. október 29-én (egy nappal a végzetes csata elõtt) hozzávetõleg 120 puskával és géppisztollyal, valamint elegendõ lõszertartalék felett rendelkeztek. A többletfegyvereket Tompa a pártbizottság munkatársai között osztotta szét: köztük nem kevesen katonaviselt emberek voltak, értettek a fegyverhasználathoz. Október 25-e és 29-e között egy kisebb szovjet egység (három páncélos és egy páncélozott harcijárm&ucirc is állomásozott a téren, a székház elõtt. A szovjet egység parancsnoka a Budapesten operáló szovjet Különleges Hadtest parancsnokságától kapta utasításait: a pártszékházat oly módon biztosította, bogy sem a páncélos parancsnoka, sem katonái nem mozdultak ki harcijármûikbõl. Kapcsolatfelvétel a pártházat biztosító ÁVH-egységgel így - érthetetlen okból - nem történt. [4]
(A szovjet Különleges Hadtest parancsnoksága már 1956 nyarán, központi parancsra, elõkészületeket foganatosított egyes fontosabb budapesti állami- és pártobjektumok védelmére. Moszkvában lamiféle lázongástól tartottak a magyar fõvárosban. A szovjet hadtest felderítõ fõnöke, 1956-ban még ezredes, ma nyugalmazott altábornagy. E. I. Malasenko 1993 októberében Moszkvában megjelent töredékes visszaemlékezései bevallják: õ maga ment Budapestre 1956 nyarán, hogy szovjet és magyar elvtársakkal szemrevételezze azokat az objektumokat, amelyeket egy esetleges „lázongás” során szovjet katonai egységekkel is védeni kell.) [5]
„Tulajdonképpen pártmunka ezekben a napokban nem volt”, emlékezett 1957 elején a forradalom alatti idõre Lovas Márton pártfunkcionárius, aki mint instruktor maga is a Budapesti Pártbizottság székházában tartózkodott. „Mezõ Imre ... vette át a vezetést. [6] 29-én eljött Kovács István is, a házban akart maradni, de Mezõ hazaküldte. [7] A kerületi párttitkárokkal rendszeresen telefonon kapcsolatot tartottunk... A hét végén megkezdõdött az üzemekben a munkásõrségek szervezése, amelyet a budapesti pártbizottság irányított...” [8]
E közben az ÁVH-s karhatalmisták megszállták az épületet, s felkészültek egy esetleges támadásra. Parancsnokuk errõl így nyilatkozott:
„... 23-án este Várkonyi hadnaggyal (valójában: alhadnagy. G. P. megj.) megszerveztük az épület védelmét. Én a szakaszommal az elsõ emeltet foglaltam el, ezenkívül néhány embert felküldtem a negyedik emeletre, elsõsorban azzal a feladattal, hogy a Rákóczi út felõli polgári épületek tetejét figyeljék, nem szerveznek-e abból az irányból támadást a pártbizottság épülete ellen. Várkonyi hadnagy szakaszával a földszintet, a lépcsõházat és a második emeletet biztosította. A földszintet, a kapubejáratot öt-hat harcos védte, a lépcsõházban négy-öt õr volt elhelyezve, az étkezdében ugyancsak öt harcos, tekintettel arra, hogy az étkezde ablakai a Köztársaság térre néztek. Ezenkívül a második emeleten volt még három-négy beosztott katonánk. ... A következõ napokban a védelem elhelyezésén kisebb átszervezéseket hajtottunk végre, az egyik helyrõl, mely kevésbé látszott fontosnak, elvettünk néhány embert, hogy velük megerõsítsünk más, fontosabbnak látszó helyeket ... Magát a védelmet azonban már a késõbbiek során alapvetõen nem változtattuk meg. Minden katona megkapta a felállítása helyét, a figyelési sávokat és a lõirányokat. Ez után megszerveztük a figyelést úgy, hogy az egység fele pihent, másik fele pedig szolgálatot teljesített...” [9]
A fenti idézet egyértelmûen bizonyítja: a pártház védelmét az elsõ órától kezdve a belsõ karhatalom parancsnokságára bízták. Vártak, vártak támadást, még akkor is, ha az elkövetkezendõ eseményekre kellõ módon nem voltak, nem lehettek felkészülve. Egy késõbb annyiszor hangoztatott „orvtámadásról”, „meglepetésszerû lerohanásról” tehát nemigen lehetett szó. Különösen azután, hogy a pártbizottság - amely az adott lehetõségekhez képest kellõ tájékoztatással rendelkezhetett mindarról, ami a párt- és állami központokban folyik - maga is tisztában volt vele, hogy számolnia kell egy külsõ támadás lehetõségével.
A védelem megszervezése katonailag elég gyenge lábon állt. Csodálkoznunk nem kell rajta, mert itt az ÁVH Belsõ Karhatalom Országos Parancsnokságán követték el az elsõ hibát. Két tapasztalatlan fiatal tisztre bíztak egy fontos pártobjektumot, s miután õket útnak indították, értesülve, hogy megérkeztek a kijelölt helyre, hamar elfeledkeztek róluk. Orbán Miklós ÁVH-ezredesnek egy ilyen fontos objektum védelmét legalább egy tapasztalt, idõsebb emberre, õrnagyi vagy alezredesi rendfokozattal kellett volna rábíznia. Hiányos volt az épületben elhelyezett karhatalmisták összeköttetése is; nem voltak tartalékok, és ami - szerintünk - a legfontosabb, sem Tompa, sem Várkonyi nem gondoskodtak arról, hogy az épület ostroma esetén, esetleg szorongatott helyzetbe kerülve, a háztömbön belül, áttörve a második világháborúból még meglevõ légvédelmi pincékben 1944-bõl kijelölt menekülõ réseket (melyek befalazva, de könnyen eltávolíthatók voltak) egy „alagutat” nyissanak a Rákóczi-út irányába esõ civil házak felé. De hát két 25 év körülí fiatal tisztnek ilyesmi hogy is juthatott volna az eszébe? Fõleg, ha õket katonai kiképzésük során mindig is csak a nyugati „diverzáns” elemek megsemmisítésének különbözõ módozataira oktatták?
Baj volt az államvédelmi õrök, a belsõ karhatalmisták politikai, erkölcsi hangulatával, harckedvével is.
Legtöbbjük parasztfiú volt. Megkérdezésük nélkül mint sorköteles fiatalokat osztották be õket 1955-ben az ÁVH Belsõ Karhatalomboz. Ezek a fiatal államvédelmista õrök, ha a városi emberek gazdasági helyzetével nem is, de saját otthoni problémáikkal tisztában voltak. Egyikük, K. Farkas József közvetlenül a forradalom után, a Kádár-kormány elsõ hónapjaiban még így nyilatkozott kórházi ágyából: „Apáméknak tizenkét holdjuk van. Ehhez a földhöz kilencen vannak. Ötven mázsa búzánk termett, s annyit vittek el a beszolgáltatásnál, hogy a fejadag sem maradt meg, a kenyeret a péktõl kellett venniök. Elhiszik, hogy nekem nincs egy ruhám, amiben majd kimenjek a kórházból, ha meggyógyulok? Hát nekünk nem épp úgy fájtak Rákosiék embertelen intézkedései, mint a többi dolgozóknak?” [10]
Október 28-án, Nagy Imre emlékezetes „tûzszüneti parancsa”, amely az ÁVH feloszlatásáról is beszélt, megtette a magáét. Mivel a pártházban egész nap több szobából szinte bömbölt a Kossuth Rádió mûsora, a legénység ezen keresztül értesült a hírrõl. Az ÁVH megszüntetése - úgy hitték - egyet jelent leszerelésükkel, hazatérésükkel. Tompa Károly visszaemlékezéseiben - még mindig 1957 elején - így számolt be: „... Ezekben az órákban egyre romlott az õrség állományának hangulata. Nem értették meg, mit jelent a rádióban közvetített rendelkezés az Államvédelmi Hatóság felszámolásáról. Megértettem velük, hogy ez csak az operatív szervekre vonatkozik, karhatalomra most nagyobb szükség van, mint bármikor ezideig - mire a harcosok megfogadták, hogy megvédik a pártházat minden eszközzel, ha kell, életük árán is...” [11]
Miért volt erre a nagy fogadkozásra - a parancsnokság részérõl - szükség? Mibõl következtettek egy várható támadásra? Hiszen október 28-ig, ahol nem provokált az ÁVH, ahol nem lépett fel fegyveresen vagy orvul nem tüzelt a tüntetõkre, ott általában a felkelõk nem támadták meg az ÁVH objektumait, védelmi állásait.
Október 24-25-26.
Tompa Károly, bár erre parancsa Orbán ÁVH-ezredestõl nem volt, a következõ napokban, a csapat ereje és intézménye fontossága tudatában, igen hetykén viselkedett. Nem a védelemre összpontosította figyelmét, hanem fegyveres karhatalmistáival ki-kicsapott a Köztársaság térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkelõket megriassza, megkergesse, sõt a „népi hatalom ellenségeibõl” még foglyokat is ejtsen. Errõl például így írt: „Ezek - tudnüllik a felkelõk - nem a pártház ellen akartak támadást intézni, csak ott mentek át fegyveresen a téren, és a levegõbe lövöldöztek. A reggeli órákban a lövöldözõk közül három személyt a Köztársaság téren elfogtunk. Két személynél katonai puska, a harmadiknál pedig egy új légpuska (!) volt. Az elfogott személyeket lefegyvereztük, igazolványaikat elvettük, õket pedig egy szobába zártuk, ahol egy katona [helyesen: államvédelmi õr. G. P. megj.] vigyázott rájuk.” [12]
Az egyik államvédelmi õr évtizedekkel késõbb a budapesti Belügyi Szemlében közölt visszaemlékezéseiben még hozzáteszi: ezek az elfogottak a pártházzal szemben támadási szándékot nem mutattak. Az elfogottakat még elfogatásuk napján, október 24-én elszállították. [13]
Az MDP Budapesti Pártbizottságának elsõ titkára Kovács István volt: régi, illegális kommunista, Rákosi Mátyás feltétlen bíve, mindenféle reformmozgalom ellensége. De a pártházban tartózkodó funkcionáriusok egy része is politikailag megosztott volt. Kovácsot nem szerették; szabadulni akartak tõle. Október 24-én érkezett a pártházba Mezõ Imre, az akkori Budapesti Pártbizottság harmadtitkára: a spanyol polgárháború veteránja, egy felvilágosult kommunista, aki sokat élt Nyugaton, illegális pártmunkát végzett, nem volt ugyan „reformkommunista”, de Nagy Imrével és politikájával szimpatizált. Rákosi uralma alatt, amikor a spanyol polgárháborúban részt vett magyar internacionalisták többségét az ÁVH üldözte (börtön, legjobb esetben mellõzés lett sorsuk), Mezõ Imre is mindennap számolt letartóztatásával. Mezõ Imre a Köztársaság téri pártházba való megérkezése után - az ott levõ funkcionáriusok egy részének kívánságára - civil részrõl „gyakorlatilag” átvette a ház védelmének irányítását. [14] Tompa Károly ÁVH-hadnagy ezután Mezõ útmutatásai szerint cselekedett.
Mezõ segítségével a pártház védelmét tökéletesíteni igyekeztek. Tompa Károly 1990 augusztusában elmondta, hogy õk semmiképp nem voltak felkészülve arra, hogy a rájuk bízott védelmi objektumot hosszabb idõn keresztül biztosítsák. Élelmezésük sem volt rendezve: a következõ októberi napokban a Szamuely laktanyából hol kaptak hadtáp utánpótlást, hol nem. A pártház élelmiszerkészlete sem volt kiapadhatatlan: sok funkcionárius, beosztott személyzet, a városban uralkodó bizonytalan helyzet miatt, családtagjait is behozta az épületbe, ahol - úgy gondolták - biztonságban vannak az esetleges kinti atrocitások ellen. Ezeket is napi élelemmel kellett ellátni. Aztán jöttek olyanok is, akik egy kommunista üldözéstõl tartva a pártházban kerestek menedéket. Legújabb, 1993-as adatok szerint, október 29-ig legalább 150 személy tartózkodott az MDP Budapesti Pártbizottság központi épületében. [15]
Tompa 1957-es - az események hatása alatt még friss - elbeszélésébõl tudjuk, hogy október 25-én a térrõl újabb fegyveres felkelõket „gyûjtöttek be”. Kihallgatták õket, majd egy éppen kéznél lévõ gépkocsival ezeket a lefegyverzett fiatalokat átkísérték a Mosonyi úti rendõrkapitányságra. Elképzelhetõen azért is, mert ha fogva tartják õket, akkor ezeket is etetni kellett volna. Azt már Tompa és Mezõ sem tudta, nem tudhatta, hogy október 26-án, 27-én a Kopácsi Sándor féle budapesti rendõrség „átállt” a felkelõk oldalára, illetve Nagy Imre miniszterelnök békítõ, nyugtató, a kibontakozást politikai vonalon keresõ hívei voltak. Így a három felkelõt azonmód szabadlábra helyezték. Mehettek, ahová akartak.
A Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Fõosztálya 1957. június 11-i „Jelentés a budapesti Pártház ellen intézett támadásról” címû elaborátumában megírja, hogy „október 23-tól 30-ig a Köztársaság téren kisebb fegyveres csoportok garázdálkodtak.” [16] Tompáék ki-kicsaptak az épületbõl, tüzeltek az „ellenségre” és igyekeztek foglyokat szerezni. Igen magabiztosak voltak - legalábbis október 28-a délutánjáig -, hiszen nagy biztonságban tudták magukat. Szovjetek õrizték még a házat, és október 28-án Tóth Lajos ezredes vezetésével egy kezdetben titokzatos katonai törzs vert szállást az épületben, amelynek az MDP még Gerõ-Hegedûs féle vezetése által október 23-án éjjel létrehozott Katonai Bizottság parancsnokolt. Tóth többedmagával vonult be a Köztársaság téri pártházba, azzal a feladattal, hogy onnan kezdjék meg a népi demokratikus rendszerhez hû (értsd a kommunista párthoz h&ucirc, úgymond „munkásmilic” felállítását. A valóságtól teljes egészében elszakadt ortodox pártvezetõség még ezekben az órákban is azt hitte, hogy az úgynevezett „ellenforradalmi lázadáson” (amelyben döntõ és meghatározó szerep jutott a diktatúraellenes magyar munkásságnak) csak a felfegyverzett párthoz és a szovjetekhez hû munkásegységek fognak úrrá lenni. Az alapötlet valószínûleg Mikoján szovjet pártvezetõtõl származott, aki a szovjet vezetés egy másik - még ortodoxabb szárnyához tartozó - fõfunkcionáriusával, Szuszlovval érkezett Moszkvából október 25-én Budapestre, és az Akadémia utcai MDP központi székhelyén többek között azt a „jó tanácsot” adta az ott sápadtan és tehetetlenül tébláboló magyar pártvezetõknek: Ne tétovázzanak! Építsenek az ellenforradalom leverésénél a bõs munkásosztályra! Mikojan, aki az 1917-es októberi szentpétervári bolsevik puccs emlõin nevelkedett, úgy hitte, hogy 1956-ban is majd a „magyar munkásosztály” leszámol a népi hatalommal szemben álló lázadókkal.
A Honvédelmi Minisztériumban az akkor hivatalosan még mûködõ Politikai Fõcsoportfõnökség karolta fel eme mikojani ötletet. Ott Hazai Jenõ volt a fõnök: egy ortodox kommunista és a dolgokhoz nem sokat értõ vezérõrnagy. Õ küldte a Köztársaság téri pártházba október 28-án ama Tóth Lajos ezredest kilenc másik tiszttel, akik közül nem egy politikai tiszt, a többiek pedig beosztott szaktisztek voltak. [17]
Az egész akkori szituációt ismerve meg kell mondani, hogy ez a küldetés teljesen amatõr módon volt megszervezve. Hiába állítja Tóth 1993-ban - aki a felkelõk jóvoltából megmenthette az életét, és a Kádár-rezsim alatt mint vezérõrnagy ment nyugdíjba, szépen kidekorálva 56-os „hõsiességéért” -, hogy õk azért költöztek a Köztársaság térre, mert a honvéd kiegészítõ parancsnokságok ebben az idõben már részben felbomlottak, részben a felkelõk kezében voltak - a fõ cél: a pártházbeli ÁVH-s õrség és a szovjet páncélosok által számukra biztosított védelem volt. Arra, hogy - stílusosan - egy Váci úti gyárba, vagy a „vörös Csepelre”(?) kimenve üssék fel toborzó „irodájukat”, egyik vitéz katona sem gondolt. Ahogy arról sem volt fogalmuk, hogyan szervezzenek „munkásmilicet”; amikor a munkásság zöme már fegyverben állt - ellenük, illetve a szovjet intervenciósok ellen. És ami a régi, illegális idõkbõl származó párttagokat illeti - az úgymond „19-eseket” -, azok öregen, törõdötten testben és lélekben, nem voltak hajlamosak katonai kalandban részt venni. A HM többi szakszolgálata is megtagadta a Tóth-féle törzzsel az együttmûködést. Amikor fegyverek tárolását kérték, a HM-bõl az a válasz jött: nincsenek már érintetlen fegyverraktárak. Szállítóeszközök sem voltak. Váradi vezérõrnagy megtagadta, hogy gépkocsikat bocsássanak Tóthék rendelkezésére. [18]
A kerületi pártbizottságok október 28-án és 29-én Budapesten már nem mûködtek. Szétszaladtak - gyáván, életüket, biztonságukat féltve. A nagyüzemekben elhelyezett MDP pártbizottságoknál ugyanez volt nagyjából a helyzet, azzal a kivétellel, hogy ott több helyen a pártbizottsági titkárok Nagy Imre kibontakozási kísérletének hívei voltak, és így eleve elutasították a Tóth-féle katonai csoporttal az együttmûködést.
Október 27-28.
Tóth Lajos egy 1991-es nyilatkozatában ugyanazt mondja, hogy a munkásmilícia szervezésével október 27-én este bízták meg. Ekkor még Nagy Imre miniszterelnök csak titokban kereste a felkelõkkel a kibontakozást. A szovjet emmiszáriusoktól - ma már tudjuk - október 28-án kapott „szabad kezet” arra, hogy a „magyar ügyet” politikai úton és nem erõszakkal rendezze. A magyar forradalom történetében döntõ nap 1956. október 28-a. A kora délutáni órákban hirdette meg Nagy Imre az általános tûzszünetet, és ugyanaznap délután, 17 óra körül jelentette be a Kossuth Rádión a forradalom célkitûzéseinek felvételét kormányprogramjába, vagyis, elismerte, hogy a nép, a nemzet kívánságát magáévá teszi. Minderrõl a Tóth csoportnak tudnia kellett volna, hiszen a rádiót a Köztársaság téri pártházban hallgatták éjjel-nappal, és katonai vonalon is kapcsolatban kellett volna lenniük egyrészt a HM Politikai Fõcsoportfõnökségével, másrészt az Apró Antal vezette Katonai Bizottság nem tudni hol „állomásozó” törzsével.
Tóth Lajos 1991-es interjújában többször is elszólja magát, például mikor kijelenti: „Nem volt sok idõnk meditálásra. Az események új megítélése 28-án este, de inkább 29-én lett ismertté, ezután maguk a karhatalmisták is feltették a kérdést, hogyan értelmezzék a dolgot, most akkor õk ellenforradalmárok? Mezõ Imre akkor felajánlotta, hogy mindenki menjen vissza szolgálati helyére, mi pedig - a katonatiszti csoport - költözzünk valami más épületbe, mert félõ, hogy a pártházat meg fogják támadni.”[Kiemelés tõlem. G. P. megj.] [19] Mezõ, mint írtuk, katonaviselt ember volt. És Nagy Imrét - ha nem is nyíltan, annál óvatosabb volt - tisztelte. Ez az okos ember könnyen kiszámíthatta, ha az ortodox kommunista Tóth-csoport (melynek mûködési céljáról még szólni kívánunk), az épületben tovább buzgólkodik, és ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az ÁVH-õrség saját jelenlétét a különbözõ elõzõ napi akcióik során a felkelõk elõtt már felfedte, akkor itt bajok lehetnek. A szovjetek védelmére sem lehetett 1956. október 29-étõl számítani, hiszen az elõzõ napi Nagy Imre-féle kommünikében az is benne volt, hogy a szovjet csapatok magyarországi megbízottaival való megegyezés során, a Budapesten eddig operáló szovjet csapatok (a Különleges Hadtest és késõbb a Szovjetunióból, illetve Romániából támogatására érkezett csapatai) a következõ 48 órában elhagyják a fõváros területét. Ez egyébként a forradalmi nép egyik kívánsága volt.
Tóth Lajosék azonban maradtak. Október 29-én is kísérleteztek a munkásmilícia szervezésével. Eszük ágában sem volt - miként az egy 1993-ban összehozott kerekasztal-beszélgetés során, amely Budapesten zajlott le, és amelynek jegyzõkönyve még zárolt, elhangzott -, hogy például az október 29-én megkezdõdõ forradalmi Nemzetõr (amelynek zöme munkásokból állott) központtal felvegyék a kapcsolatot. Jóllehet Tóth ezredes mind Kopácsi Sándor rendõrezredes budapesti fõkapitányt, mind Király Béla vezérõrnagyot a „régebbi idõkbõl” jól ismerte. (Király lett a késõbbiekben a Nemzetõrség Országos Parancsnoka, Kopácsi Sándor a belyettese.) Sõt: Tóth Lajos Maléter Pál ezredest, a késõbbi vezérõrnagyot is jól ismerte. Tegezõdtek. Október 29-én Maléter neve közszájon járt a városban. „Mindenki” tudta, hogy a fiatal páncélos ezredes katonáival együtt az Üllõi úti Kilián György laktanyában székel.
Tóth akarattal nem keresett kapcsolatot a gyõztes forradalom katonai vezetõihez. Ha errõl nem szívesen is beszél, mi tudjuk, õ továbbra is a Gerõ - Hazai vonalon állt. Utasításait az akkor már agóniában leledzõ Apró Antal-féle Katonai Bizottságtól kapta. Ennek a Katonai Bizottságnak (amely október 31-e után szinte hangtalanul „eltûnt”, feloszlott, tagjai megunván a dolgokat, saját biztonságuk érdekében hazamentek) [20] egyik tagja volt az egykori, a Horthy korszakban illegális kommunista, 1944-ben újpesti partizán, a még ma is élõ, 80 év körüli, Földes László - Biszku Béla 1956 utáni hírhedt belügyminiszterhelyettese. Földes 1984-ben Budapesten jelentette meg visszaemlékezéseit és itt (ostobaságból? sértettségében?) sok párttitkot kikotyogott, ami addig - évtizedeken keresztül, Kádár alatt - titok, legbensõbb párttitok volt. Tudniillik hogy milyen célból települt a párt Katonai Bizottságának Tóth Lajos-féle részlege 1956. október 28-án a Köztársaság téri pártházba?
A már idézett belügyminisztériumi Jelentés - nagy terjedelme ellenére - e katonai részlegrõl csak azt jegyzi meg, hogy Tóth ezredes feladata az volt, hogy Földes László elvtárssal egyetemben „szervezze meg és fegyverezze fel a budapesti munkás osztagokat” (?! - G. P. megj.) [21] A cél az volt, hogy kerületenként megbízható munkásokból egységeket hozzanak létre az „üzemek biztosítására és a munkáshatalom védelmére.” (Kiemelés tõlem. G. P. megj.) Az 1993-ban megjelent „A Szabadság” címû kommunista hetilap nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel: a katonák szervezkedésével. Úgy tesz, mintha egy békésen mûködõ, adminisztratív pártirodát terrorista támadás ért volna. Tóth Lajos - a Néphadseregben 1956 után vezérõrnagy- is igyekszik megkerülni a kérdést. Egyedül Földes László az, aki - úgy hitte - 1984-ben kifecsegheti a Köztársaság téri katonai részleg feladatának igazi célját. Éppen ezért érdemes A második vonalban címû visszaemlékezéseivel kissé részletesebben foglalkozni.
Földes László az MDP ortodox szárnyához tartozott. Jóllehet illegális párttag volt a Horthy idõkben, bizonyíthatóan fegyveres partizán 1944-45 telén Budapesten, de a kommunista hatalomátvétel idején, 1949-ben õ úgy érezte, az MDP pártvezetése mellõzi; nem lehet része a legfelsõbb vezetésnek. Hiába lett 1949 után gyárigazgató Dunapentelén, párttitkár a Csepeli Vasmûben, Külkereskedelmi miniszterhelyettes mellesleg (semmiféle nyelvet nem tudott a magyaron kívül; kereskedelmi felsö végzettséggel nem rendelkezett), úgy érezte, „kisemmizte” õt a hatalom. 1956 októberében aztán meg akarta mutatni, hogy elvtársai milyen hibát követtek el, amikor õt a „második vonalra” taszították. Az október 23-án felállított Katonai Bizottság egyik agilis tagja lett. Nagy Imre erõszak nélküli, politikai kibontakozást keresõ politikáját fokozott gyanakvással, majd ellenségesen nézte. A szovjet vonalhoz keresett és talált összeköttetést. Nem õ volt az egyetlen. Október 27-én Hazai Jenõ vezérõrnaggyal (ma is él Budapesten) és Czinege Lajos MDP KB osztályvezetõvel (szintén él Magyarországon) és Fehér Lajossal egyetemben kidolgozták egy katonai diktatúra kikiáltásának tervét. [22] Ebben szerepet játszott - írja - az is, hogy október 28-án az MDP vezetõsége egy ülést hívott össze. Itt már szó volt a Varsói Paktum elhagyásáról és az eddigi pártpolitika radikális változtatásáról, vagyis a forradalom célkitûzéseinek elfogadásáról. Földes ezt a központi vezetõségi ülést „kapitulációs ülés”-nek nevezi könyvében. „28-án már sok fegyverünk volt. Elhatároztuk, hogy a budapesti pártbizottság székházában felállítunk egy katonai csoportot... Az ország különbözõ területeinek fegyverraktáraiból három helyre irányítottam a szállítmányt, a katonailag biztosított laktanyákban.” [23] Ezek szerint volt fegyver, még ha Tóthék errõl utólag sem akarnak tudni.
A Hazai, Czinege, Földes és Fehér-féle delegáció a katonai puccs tervét az MDP központi vezetõsége egyes tagjaival egyeztette. „A javaslatot azzal az indoklással terjesztettük elõ, hogy másképp nem lehet úrrá lenni a helyzeten: a népi demokrácia elbukik, ha nem kiáltjuk ki a katonai diktatúrát. A terv tartalmazta a politikai vezetõk néhány napos elszigetelését is. Erre azért lett volna szükség, mert akkor még nem tudtuk, hogy ki az áruló. Az egész Akadémia utcát (itt volt az MDP Országos vezetõségének székhelye. - G. P. megj. ) el akartuk zárni a külvilágtól. Természetesen az ellátásról gondoskodtunk volna, de még a telefont is ki akartuk kapcsolni. Azt reméltük, 48 óra alatt rendet teremtünk, meg is voltak a megfelelö emberek ehhez...” [24]
Kommunista légvárak. Arról nem is beszélve, hogy idõközben a szovjet politika is lépett egyet: ma már tudjuk, Nagy Imre ellen. Õk - mind a politikai, mind a katonai vonal [25] - a Katonai Bizottság létén már rég túltették magukat. Más utat kerestek. Ködösítettek. Nagy Imrét csapdába csalták. Október 28-án estére Nagy Imre kezdett úrrá lenni a káoszon. Délutáni rádióbeszédében kijelentette többek között, hogy „a kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna... A magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestrõl...” [26]
A kibontakozás tehát történelmi tény lett.
Ahogy az is történelmi tény, hogy az ortodox kommunista Katonai Bizottság október 28-ai bevonulása és mûködése a Köztársaság téri pártházban ezen dátum után milyen illegális és milyen bûnös volt. Itt tulajdonképpen egy földalatti szervezkedés, katonai puccs elõkészítése folyt Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen.
Október 29.
Október 29-én délután négy órakor Kutikov százados a Különleges Hadtest parancsnokságáról utasítást kapott, hogy három páncélosával (amelyek mindeddig biztosították az MDP nagybudapesti pártbizottsága székházát) távozzon a térrõl. Õ sem értette a helyzetet, de amikor a parancsot visszakérdezte és azt megerõsítették - anélkül, hogy távozásáról értesítette volna a pártházbeli vezetõket-, elhagyta a teret. Malasenko altábornagyot (aki l956 õszén a Különleges Hadtest parancsnoki karában felelõs beosztásban volt), 1992 márciusában Moszkvában ezekrõl a napokról faggatva, azt a választ kaptam: „48 órán belül el kellett hagynunk a Mikojan-Szuszlov-Nagy Imre megegyezés értelmében Budapestet. A kivonulást kerületenként bonyolítottuk le. Elsõnek a budapesti VIII. kerületbõl vontuk ki csapatainkat.” Nem kérdeztem tovább. Késöbb ötlött csak eszembe: miért épp a VIII. kerülettel kezdték meg a kivonulást? Mert a pártház ott volt, és azt akarták bizonyos meggondolásból védtelenül hagyni? Hiszen ezen az október 29-i napon már hivatalosan tûzszünet volt Budapesten. A harcok elcsendesültek. A szovjet csapatok fõvárosból való kivonulását bármelyik kerületbõl is el lehetett volna kezdeni.
A szovjet egység helyettesítésére - valószínûleg Hazai Jenõ parancsára - egy magyar katonai páncélozott jármû és két katonai teherautón 50 tüzértiszt-iskolás növendék érkezett a térre. Mezõ Imrének azt mondották: megszállják a Városi Színház épületét. Onnan akarják támadás esetén a fegyveres forradalmárokat (akik ezekben az órákban kezdtek átalakulni nemzetõr-egységekké) hátba támadni. „Estére a tiszti iskolások is parancsot kaptak: azonnal el kell hagyniuk a Köztársaság teret...” [27] Ki adta ki a parancsot? És miért? Minderrõl semmit sem tudunk. Ennek nyomait eddig senki sem kutatta. A Belügyminisztérium annyiszor idézett 18 oldalas jelentése is éppúgy átugrik eme „csekélységen”, mint azon a tényen, hogy október 30-án hajnalban a még magára maradt magyar páncélozott jármû öt fõnyi személyzete is elvonulási parancsot kapott a térrõl. Magyarul: azoknak, akiknek érdeke volt, hogy a Köztársaság tér október30-án délelõttegy külsõ támadás esetén ne legyen védhetõ, mindent megtettek annak érdekében, hogy a pártház védelmét szabotálják.
Orbán Miklós ÁVH-ezredest Tompa Károly október 26-a után többször hívta telefonon: fegyvert és erõsítést kért. Ígértek, de belügyi vonalról semmit sem küldtek. Amikor Tóth Lajos, Papp és Asztalos fõtisztek megérkeztek a pártházba, Tompa beszélt velük. Azt kérte tõlük - helyesen -, ha az épületet támadás érné, akkor õk, a korban idõsebbek és tapasztaltabbak és rangban is följebb lévõk vegyék át az épület védelmének vezetését. Világos, hogy egy ilyen krízishelyzetben nem holmi karhatalmi hadnagyok, hanem ezredesek és alezredesek kezében kellett volna lennie a szakszerû védelemnek. Tompa Károly 1990 augusztusi találkozásunk alkalmával elmondta, hogy Asztalos, Papp és mások is biztatták, ne féljen, egy külsõ támadás esetén õk átveszik az épület fölött a parancsnokságot.
Hadd siessünk már itt megjegyezni, hogy amikor megtörtént a pártház elleni támadás, a Katonai Bizottság pártházbeli részlege semmi hajlandóságot nem mutatott a védelem átvételére. Sõt, azt sem tudjuk, hogy ide-oda való kétségbeesett, segítséget kérõ telefonálgatásokon kívül, egyáltalában a harcokból kivették-e a részüket?
Október 29-én még több lényeges dolog történt.
Az esti órákban az akkor még a pártház elõtt tartózkodó magyar katonai részleg - az a bizonyos páncélozott szállító jármû - elfogott a téren egy támadó szándék nélkül áthaladó civil fegyveres járõrt. Két személy nemzetöri igazolvánnyal rendelkezett, amelyet Kopácsi Sándor rendõrezredes írt alá, úgy is mint a megalakulóban lévõ Nemzetõrség országos parancsnoksága helyettes vezetõje. Ekkor már volt a kormány új karhatalmi szerve, hiszen Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában hivatalosan is feloszlatta a Belügyminisztérium államvédelmi szerveit, így a belsõ karhatalmat is. Ennek ellenére a pártházban az elfogottakat mint „ellenforradalmárokat” kezelték. Kihallgatták, majd katonai kísérettel a Mosonyi utcai rendõrkapitányságra küldték õket. Jellemzõ a pártházban levõ politikai és katonai vezetõk tájékozatlanságára, hogy még ekkor sem tudták, hogy a budapesti rendõrség teljes egészében csatlakozott Nagy Imre nemzeti kormányához. Ott, a Mosonyi utcában persze a nemzetõröket elengedték. Õk vihették az elsõ hírt a környék civil fegyvereseinek, hogy a Köztársaság téri pártház „ávéhásokkal” van tele. Allamvédelmistákkal, akiket a kormány feloszlatott. Tehát egy illegális alakulattal. Hogy ezt honnan tudhatták? Onnan, hogy ha október 29-én Tompa és Várkonyi emberei még ávéhás egyenruhában feszítettek, csak rájuk kellett nézni, uniformisuk árulkodott hovatartozásukról.
Október 29-én megjelent Kádár János is a Köztársaság téri pártházban. Vele, vagy tõle függetlenül Kovács István elsõ titkár is megérkezett. Egyesek szerint október 28-án este jött, de már október 29-én távozott. Nem szívlelték ott, sem mint vezetõt, sem mint embert. Már akkor szó volt róla, hogy Köböl Józsefet választják meg elsõ titkárnak - de Köböl Józsefet október 29-én nem tudták megtalálni. Így távollétében lett az MDP Nagybudapesti Pártbizottsága elsõ titkára. Ilyen zûrzavar volt a Köztársaság téri pártház vezetõségében.
Gerõ Ernõ október 26-án járt a Köztársaság téri pártbázban. Csak a fõfunkcionáriusokkal beszélt, minden valószínûség
szerint Mezõ Imrével is. Nem tudjuk, mirõl tárgyaltak. Gerõ ekkor már nem volt funkcióban. Kovács ezzel szemben Kádár Jánosra tette politikai jövõjét. Rövid pártházbeli tartózkodása alatt telefonon felkérte Kádárt, jöjjön be a pártházba, mondja el a kibontakozás útját, beszéljen az elvtársakkal. Kádár János ekkor - október 25-tõl Gerõ Ernõ helyett - az MDP fõtitkára (elsõ titkára) volt, de magát akkor még Nagy Imre és a forradalom barátjaként mutatta.
Hogy Kádár miket mondott október 29-én este a pártházbeli vezetõi aktíván - a mai napig nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy október 29-én mikor, miért és hova tûnt el Kovács István, mert a szó szoros értelmében eltûnt, egyesek szerint szovjet utasításra. Vannak jelek rá - biztosat, ismétlem, nem tudok mondani -, hogy a szovjet vezetõk õt amolyan politikai tartalékban tartották. Moszkvában már elõkészületek folytak a forradalom katonai leverésére. A politikai vonal döntését várták. Hruscsov Kádár Jánosba helyezte bizalmát, a katonák, de a Szuszlov-Mikojan vonal is Kovács Istvánt tolták elõtérbe. [28] Egy biztos: Kovács István november 1-je után elhagyta Magyarországot. Szovjet segítséggel útban volt Moszkva felé. Késõbb, november 3-án dõlt el aztán Moszkvában, hogy ki kerüljön a megalakítandó szolnoki úgymond „Forradalmi Munkás-Paraszt kormány” élére.
Mindezekrõl a pártházhoz kivezényelt és a ház védelmével megbízott belsõ karhatalmista egységek parancsnokai - Tompa és Várkonyi - mit sem tudtak. Õket a párt „belsõ ügyeibe” nem avatták be. „Parasztfigurák” voltak egy politikai intrikákkal teletûzdelt nagy sakktáblán.
Október 29-én az esti órákban - többen mondják - fegyveres civileket láttak a pártház körül. Volt olyan személy, akit igazoltattak is, de miután nem volt „gyanús” (ÁVH-s vagy belügyes tiszt), tovább engedtek. Felderítõk voltak a fegyveresek? A kádárista, forradalomellenes irodalom ilyesmit szajkózott 30 éven keresztül. Egy biztos: a pártházon belül a vezetõk igyekeztek felkészülni egy „várható ostromra”. Errõl, tanúskodik egy nemrég napvilágra került adalék is. Október 29-én délután „valaki” a Köztársaság téri pártházból telefonált a Traumatológiai Baleseti Intézetbe. Az igazgatóságot kereste, ott is egy bizonyos személyt; valószínûleg olyat, akiben párthûsége szempontjából megbízott. Egy sebészorvos „sürgõs” kiküldését kérte a pártházba. „Megbízható elvtárs” legyen, ez volt a fontos. Október 29-én este így került a pártházba egy Dimitrov Szokodi Dániel nevû orvos (bolgár származású, kommunista), aki az október 30-i ostrom alatt is végig ott volt az épületben. Orvosként tevékenykedett. További sorsa ismeretlen. [29] Érdekes, hogy e Dimitrov nevû orvosról sem a Fehér Könyvek, sem mások, akik a Köztársaság téri pártház ostromáról Budapesten különbözõ írásokat jelentettek meg, nem tudnak. Tóth Lajos ezredes sem említi a dolgot igen részletes, a pártállam bukása után adott, katonai csoportját mentegetõ interjújában. Csupán Tompa Károly ír errõl 1957-ben.
Október 30.
Lovas Márton pártalkalmazottól tudjuk, de mások is említik, hogy 1956. október 30-án a reggeli órákban is még minden nehézség nélkül be lehetett jutni a pártházba. [30] Sem az épületbe igyekvõket, sem azokat, akik valamilyen okból elhagyták a házat, nem igazoltatták. Fegyveres felkelõket, illetve akkor már nemzetõr csoportokat még senki sem észlelt a téren vagy a környezõ utcákon gyülekezni. Vagyis: a nap úgy indult, mint az elõzõk. Nyugalomban. [31]
Október 30-án, még szürkületben egy, mások szerint két teherautó érkezett a Köztársaság térre, és megállt rakodni a pártház elõtt. A Szamuely laktanyából a hadtáp küldött élelmiszert Tompáéknak. Rendõr-egyenruhák is érkeztek. Az volt a parancs, hogy az eddig az államvédelmisek számára rendszeresített uniformist a belsõ karhatalmisták a kék posztó rendõregyenruhával cseréljék fel. Tompa Károly gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot, nem is gondolva arra, hogy ezzel a tettel, önmagát és védõcsapatát, úgymond: vogelfrei-nek (magyarul: törvényen kívülinek) minõsítette. Hiszen, ismételjük, az ÁVH-t Nagy Imre 1956. október 28-án hivatalosan feloszlatta. Ezt az utasítást az Akadémia utcai pártházban még Ságvári Ágnes pártfunkcionárius (aki ez idõben amolyan „mindenes” volt az MDP Központi Bizottsága adminisztrációjában) gépelte le, tehát dokumentálva is volt. [32] Arról, hogy az AVH-t átöltöztetik rendõregyenruhába, a Nagy kormányban nem volt szó. Az AVH-t annyi bûn terhelte - gondoljunk a Magyar Rádió elõtti sortüzekre, a Kossuth Lajos téren október 25-én történtekre, hogy csak a forradalom alatti bûntettekrõl beszéljünk -, hogy a „légiót”, a párt erõszakszervét, a nép követelésére, fel kellett oszlatni.
A Köztársaság téri pártházban azonban erre senki sem gondolt. Hiába örvendtek a sorozott belsõ karhatalmisták (akik a feloszlatás hírét a Kossuth Rádióban hallották), hogy végre leszerelhetnek; otthagyhatják az általuk sem nagyon „becsült” testületet, Tompa Károly - valószínûleg felsõbb utasításra - megmagyarázta nekik, hogy az ÁVH feloszlatása csak az operatív részleget érinti. A karhatalomra továbbra is szükség van. Hogy álcázzák magukat, bizonyos „titokzatos szervezõk” (Münnich Ferenc belügyminiszter? Orbán Miklós ÁVH-ezredes?) rendõruniformisokat „szereztek”, és október 30-ára a pártház védõit egyszerûen (külsõleg) rendõrökké ütötték. Ez a „hadicsel” azonban végzetes következményekkel járhat mindig. Ezek után semmiféle nemzetközi jog nem védhette az uniformis jogtalan viselõjét. Ha elfogják, legtöbb esetben a halál vár rá. Fõleg, ha mindez „rendkívüli állapotok” ideje alatt történik. És Magyarországon 1956 október-novemberben, ha nem is polgárharc, de forradalom és szabadságharc volt. Az AVH és annak beosztott szervei pedig az idegen nagyhatalom által a magyar nép nyakára ültetett kommunista párt erõszakszervei voltak. l956 elõtt is, de a forradalom alatt is - amíg erejükbõl futotta - kegyetlenül leszámoltak a felkelõkkel, de a pártállam ellen tüntetõ békés civil lakossággal is. Lásd Budapesten a Kossuth Lajos téri eseményeket és Mosonmagyaróvárott az ottani BM Határõrség laktanyája elõtt történt tömeggyilkosságot! Az ÁVH és annak beosztott fegyveres szervei - fõleg a belsõ karhatalom egyenruhás csapata - 1956 októbere végén a nép Elsõ Számú ellenségének számított. [33]
1956. október 30-án a reggeli órákban - mint említettük - a magyar páncélozott harci jármû is eltûnt a Köztársaság térrõl. Kinek az utasítására történt ez és miért - nem tudjuk. Ennek háttere felderítésre vár, mert hiszen, ha a szovjet páncélosok kivonására, tudjuk, parancs volt, a magyar csapatok VIII. kerületi jelenlétét semmiféle HM vagy VKF rendelkezés nem érintette. Ha szabadjára akarnánk ereszteni fantáziánkat, akkor most azt mondanánk: a magyar páncélozott jármûvet ugyanazok a máig is titokzatos erõk rendelték vissza a térrõl. akiknek érdeke volt, hogy a pártház (amely felkészült az ostromra) kívülrõl védtelen maradjon.
Hogyan történt a pártház megtámadása?
Itt is sok még a fehér folt. Csak azt tudjuk, hogy október 30-án kilenc és tíz óra között több fegyveres jelent meg a Köztársaság téren. Miért jöttek? A környék lakossága értesíthette õket, hogy „nagy mozgás” van a pártházban. Élelmiszerszállító teherautókjöttek hajnalban a térre. Lehet, hogy a felkelõk saját embereiktõl értesültek (akiket elõzõleg a pártházat védõ belsõ karhatalmisták fogságba ejtettek, és utána a Mosonyi utcai rendõrkapitányságról szabadultak), hogy a pártházban még ÁVH-sok tartózkodnak.
„Nem tudjuk, ki dobta a tömeg közé a 'titkos börtönök' létezésének tényét. ”
Csizmadia József rendõr törzsõrmester, aki a pártház elõcsarnokában teljesített a forradalom alatt szolgálatot, 1957-ben errõl így beszélt: „[Kilenc óra után] kb. öt-hat fegyveres jelent meg a bejárat elõtt egy rendõrõrmester és egy tûzoltó vezetésével. Megkérdezték tõlem, hogy mi van itt. Közöltem, hogy a Budapesti Pártbizottság épülete. Ezután azt kérdezték, hogy kik teljesítenek szolgálatot. Arra a válaszomra, hogy rendõrök, lefegyvereztek.” [34]
Közben a felkelõk (valójában már nemzetõrök, tehát a kormány által elismert karhatalom) behatoltak az elõtérbe. A másik két rendõr, aki szintén az épület védelmére volt kirendelve, Csizmadiával együtt sietett elhagyni a pártház elõterét. Eltûntek a téren. Velük ment el még négy vagy öt államvédelmi õr is - a Tompa-Várkonyi csoportból -, akik szintén rendõrruhában voltak, és most megragadták az alkalmat, hogy otthagyják szolgálati helyüket. [35] Tompa Károly éppen borotválkozott. Hallván az épület elõterébõl hozzá felszûrõdõ zajt, felfigyelt. Az 1957-es Jelentésben a következõket mondja: „... egy harcos jelentette, hogy a téren fegyveresek gyülekeznek, és egy csoportcivilruhás fegyveres férfi igyekszik kifelé az épület csarnokából. Afegyveresek öten-hatan lehettek. Odaérkezésemig az épületben lövés nem hangzott. Közvetlen ezután az elõcsarnokban kézigránát robbant. Ekkor már a karcosok körülfogták a lépcsõházat s a gránátrobbanás után - amelytõl senki sem sebesült meg - tüzet nyitottak. (Kiemelés tõlem. G. P.). Ennek következtében egy személy az ellenforradalmárok közül már nem tudta elhagyni az épületet, így elfogtuk az elõcsarnokban...” [36]
Az épületbõl kifelé haladó fegyveresek ugyan miért dobták volna el azt a kézigránátot, amely Tompa szerint oly „személytelen módon” robbant? Budapesti beszélgetéseink során ehhez a témához nem volt hajlandó úját mondani. A BM már többször idézett 1957-es Jelentése is megkerüli a kérdést. Egyedül Lengyel Zoltán, a hetvenes években rendõrszázados, de 1956 októberében a Belsõ Karhatalom 2. õrzászlóalja 2. századának államvédelmi õre, akinek Várkonyi alhadnagy volt a parancsnoka és aki október 30-án maga is a pártházban tartózkodott, a már említett Belügyi Szemlében írt visszaemlékezéseiben vallja be:
„Röviddel 10 óra után egy kb. húsz fõs fegyveres csoport, kihasználva a váratlanságot, rajtaütésszerûen betört a földszintre, lefegyverezte az oda beosztott négy-öt államvédelmi õrt, a két rendõrt, és az elõcsarnokban lövöldözött. Ekkor dördült el részünkrõl az elsõ puskalövés, s ekkor dobták el az elsõ kézigránátot...”
Ide szükséges több megjegyzés. Mi az, hogy „váratlanság”? A pártház védõi napok óta számoltak a támadással. Az elõcsarnokban megerõsített õrség volt. Tehát a felkelõk (nemzetõrök) részérõl õket nem érhette „váratlanság”! Az elõcsarnokban levõ rendõrök és államvédelmi õrök önmaguktól hagyták el az épületet. Csatlakoztak a fegyveresekhez. Ezt mind a BM jelentés, mind Tompa Károly, mind Lengyel Zoltán megkerüli. Neveket nem közöl, pedig ezek késõbb könnyen megállapíthatók lettek volna. Hogy ezeknek az államvédelmi õröknek (akik rendõrruhában voltak már október 30-án reggel) bajuk nem történt, bizonyítja az is, hogy a késõbbiekben a pártirodalom nem foglalkozott személyükkel többet. Pedig 30 év állt ebhez rendelkezésre! A fegyveresek nem lövöldöztek a pártház elõcsarnokában. Miért is tették volna? Õk csak érdeklõdtek; kik is vannak az épületben. Ezt a „lövöldözést” sem a BM Jelentés, sem Tompa Károly szóban vagy írásban nem említi. A fegyveres civilek (akiknek száma nem is lehetett 20 fõ, mert ennyi az elõcsarnokban még ott levõ tíz védõvel együtt betöltötte volna teljes egészében az aránylag szûk teret), békés szándékkal és információszerzés céljából jöttek az épületbe. Ha akkor egy forrófejû fiatal, szinte gyerkõc parancsnok - Tompa Károly - el nem veszti a fejét, és borotválkozását félbeszakítva nem rohan ki az elõcsarnokból felszûrõdõ zajra (így írja), hogy az elõcsarnokot körülvevõ félemeleti erkélyrõl harci akcióba lépve (és pániktól elragadva) kézigránátot hajítson a fegyveresek közé, akkor nem történt volna meg mindaz, ami a következõ órákban megtörtént. Vagyis nem lett volna „Köztársaság téri csata”.
A pártházból elszökött belsõ karhatalmistáktól és rendõröktõl a téren levõ fegyveresek persze azonnal képet kaptak arról, hogy kik vannak a pártházban: a rendeleti úton is feloszlatott, megszûnt ÁVH, amely még aktív, hiszen épp most tüzelt a felkelõk (nemzetõrök) járõrére.
Október 30-án Budapesten érvényben volt a kormány által kihirdetett „tûzszünet”, amit a felkelõk be is tartottak. Ugyanazon a napon, reggel 10 órakor a Szabad Kossuth Rádióban elhangzott egy máig sem kiderített, így ismeretlen személyektõl kiadott provokációt jelentõ közlemény: a budapesti pártbizottság felhívása a kommunistákhoz. Ebben Köböl József aláírásával a következõket közölték: „Alakulnak a nemzetõrségek. A kommunisták kötelessége minden erõvel részt venni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzetõrség szervezési központjában! [37]
Vagyis Köböl József ezzel elismerte a Nagy Imre kormányt és annak szervezõdõ fegyveres karhatalmát, a nemzetõrséget, amit a pártházban bent a belsõ karhatalmista vezetõk, de a Tóth-féle csoport is még „fasiszta forradalmárokként” kezelt, és azok megsemmisítésére szervezkedett.
Ami a Köztársaság téri pártházban, illetve az elõcsarnokban történt, véleményem szerint jogosan hívta ki a téren mind nagyobb számban megjelenõ fegyveres csoportokat. Nem a pártház ellen, hanem a pártházba magukat befészkelt belsõ karhatalmista államvédelmi õrök ellen indult meg a következõ órákban a támadás. A támadást senki sem irányította vagy tervezte. A különbözõ felkelõ (nemzetõr) csoportok, közöttük nem egy honvéd és honvédtiszt vagy rendõr, ad hoc vette fel a harcot az épületben magukat elsáncoló államvédelmistákkal és a felfegyverzett és szintén harcba állított pártfunkcionáriusokkal. „Fõparancsnokot”, aki a Köztársaság téri csatát a felkelõk részérõl vezette, a kádárista Belügyminisztérium ezzel foglalkozó nyomozati fõosztálya harminc éves kutató tevékenység után sem talált. Így igaz. Mert az ostrom spontán akció volt. Legalábbis az elsõ órákban, ahol még a pártház védõi abban a hiedelemben ringatták magukat, hogy biztos fedezékük segítségével és a rendelkezésre álló legalább 90 fõs fegyveressel (40 fõnyi belsõ karhatalmistával, a tiszti csoport egyes beosztottaival és a kb. 35-40 fõnyi felfegyverzett és fegyveres harcra jórészt kiképzett pártfunkcionáriussal) „rövid úton” végeznek az ügyetlenül, a Köztársaság tér gyér bokrai védelmében elhelyezkedõ támadókkal. [38]
Miért nem jött segítség?
A Köztársaság téri ostrom lefolyását nem akarjuk itt részletesen ismertetni. Errõl „pro” és „kontra” már egy sor visszaemlékezés, tanulmány és interjú jelent meg (melyek különbözõ értéket képviselnek) az elmúlt 36 évben. [39]
Csak annyit: 11 óra tájt a pártház védõi, illetve a vezetõk kezdtek „idegesek” lenni. Õk felsõbb parancsnokságukra már 10.30-kor jelezték a kialakult helyzetet, és segítséget, felmentést kértek. A BM, a HM, a Partizánszövetség, a Belsõ Karhatalom - parancsnoksága kezdetben bõkezû volt az ígéretekben. Repülõt is küldtek a tér fölé (minek?), hogy derítse fel a helyzetet. De konkrét segítség sehonnan sem jött. Csak a mind sürgetõbb segélykérésekre, az ígéretek. Tóth Lajos ezredes, mint mondja, megsebesült, de elõzõleg telefonon elérte Maléter Pált, aki ezidõben még mint ezredes, a Kilián György laktanya parancsnokaként, Nagy Imre felkérésére a kormánnyal tárgyalt. Tóth Lajos: „Elmondtam neki, mi zajlik a téren, és segítséget kértem tõle. Már tudott az ostromról. Azt mondta nekem: Lajos, sajnos semmit sem tehetek. Király Béla kezében van az ügy!” [40] Ismervén az akkori helyzetet, elképzelhetetlennek tartom Tóth állítását, és azt is, hogy ebhez - megint csak Tóth szavait adva vissza - Maléter hozzáfûzte volna: „S tudod, hogy õ ellenforradalmár!” Maléter október 30-án szívvel-lélekkel a forradalom mellett állt. Király Béla is. Tóth - enyhén szólva - beképzeli magának ezt a beszélgetést. Tóthék nem a Nagy Imre-kormány és emberei felé, hanem az ortodox kommunisták felé kerestek kapcsolatot. A sok fõtiszt az ostrom egész ideje alatt csak a telefonokat használta. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy átvegye a parancsnokságot a házban lévõ védõk fölött és azt katonai tudása, tapasztalatai szerint szervezze. Hagyták, hogy Tompa és Várkonyi ügyködjenek.
Tompa is telefonált ide-oda. Egyszer Orbán Miklós parancsnokságát is elérte. Ott azt a „jó tanácsot” kapta: segítséget nem tudnak küldeni, de saját belátásuk szerint cselekedjenek, próbáljanak egyezkedni a támadókkal! [41] Ez volt egyébként a kommunista párt felsõ katonai vezetõségének általános „tanácsa” a forradalom teljes idõszakában. A belsõ káosz, a szakértelem teljes hiánya, az emberi gyarlóság, a tehetetlenség és az egész „ügy” rothadtsága, amit védtek - ezek mind ott tükrözõdtek ezekben a kapkodó, ellentmondó, még nagyobb zûrzavart okozó „tanácsokban”.
Még eddig senki sem próbálta kideríteni, hogy például a Belügyminisztériumból - ahol a Moszkvához hû Münnich volt a miniszter, akit oly sokszor felhívtak a pártházból segítségért, felmentésért rimánkodni - miért nem jött segítség? Herpai Sándor rendõrezredes ezeket az október végi napokat igen aktívan töltötte el. Nagy Imre köréhez tartozott. Kommunista volt. 1956 után igen meghurcolták. Visszaemlékezéseinek kéziratát évekkel ezelõtt megkaptam elolvasásra. Õ írja, hogy Münnichtõl származik rendõrezredesi kinevezése. A Jászai Mari téren kellett rendet csinálnia: az ÁVH központban. Teljes volt a zûrzavar. Iratokat égettek, megzavarodva a kinti eseményektõl, össze-vissza rohangáltak a tisztek. Civil ruhára, rendõruniformisra vadásztak. „Közel ezer tiszt, illetve tiszthelyettes volt az épületben: rajtuk kívül egy századnyi katona, több egyetemi hallgató és civil...” [42]
Kérdés: Münnich, aki 1917 óta bolsevik funkcionárius volt, aki a spanyol polgárháborúban részt vett, aki a második világháborút a Szovjetunióban élte meg, aki 1945 után magas rendõri funkcióban segített a közbiztonságot Budapesten megteremteni - ebbõl a rendelkezésére álló ezer emberbõl miért nem szervezett két századnyi rohamosztagot, hogy segítséget vigyenek a Köztársaság térre? Pedig õt is elérték Mezõék és mások kétségbeesett segélykönyörgései, mert két óra tûzharc után a védõk kitartása lankadni kezdett. Fásultság vett rajtuk erõt. Ha nem is tudták, de érezték, hogy „kinti világuk” elfeledkezett róluk. A Partizánszövetségbõl is ígértek Mezõéknek egy félszázad (veterán) partizánt. Azt mondták: útban vannak már. Soha nem érkeztek meg a Köztársaság térre. Mezõnek sikerült Földes Lászlót is elérnie, a párt Katonai Bizottsága egyik tagját. Õ legalább volt olyan realista, hogy nem honfitársaitól, hanem a szovjet parancsnokságtól kért segítséget. Egy szovjet páncélos egység elég lett volna a téren, hogy elûzze a támadókat. Földes: „Bementem Malinyin hadseregtábornokhoz. Elmondtam, kik vannak a budapesti pártbizottságon, vázoltam szorongatott helyzetüket, és igen szenvedélyesen kértem a segítségét. Malinyin a telefonhoz nyúlt, tárcsázott, majd rövid beszélgetés után ezt mondta: - Az önök kormánya megtiltotta, hogy közbelépjünk!” [43] Földes nem tud oroszul. Így nem tudhatta, hogy valójában kivel is beszélt Malinyin hadseregtábornok, aki ez idõben - a szovjet hadsereg vezérkari fõnöke elsõ helyetteseként - a szovjet hadsereg legfõbb vezetõje volt Magyarországon. Malinyin minden bizonnyal „saját” embereivel beszélt: Mikojannal és Szuszlovval, a KPdSU Politbüro két neves tagjával, akiknek kezében volt akkor a „magyar ügy” és akik október 25-e óta a budapesti szovjet követségen tartózkodtak. Õk tilthatták meg a szovjet segítséget a szorongatott pártházbeli védõk számára. Nekik lehetett érdekük, hogy minél zavarosabb legyen a helyzet Magyarországon, és ez okot szolgáltasson Moszkva katonai fellépésére a Nagy Imre-kormány ellen. Mikojan mindenesetre október 30-án úgy 13 óra tájt kiküldte a Köztársaság térre magyarul jól beszélõ baskír származású tolmácsát, hogy nézzen ott körül, mi is történik a valóságban a pártháznál.
Ezzel a tolmáccsal, 1993 márciusban a Magyar Köztársaság moszkvai követségén dr. Györkei Jenõ hadtörténésszel egyetemben találkozhattam. Györkeivel 1956-os élményeirõl kérdeztük ki. Szóba hoztam a Köztársaság teret is. A világ legtermészetesebb hangján közölte velünk, hogy „ott volt”, „látta az ostrom utolsó szakaszát”, sõt a lincseléseket is. Nyikolaj Tyerentyevics Dzujuba úrtól azt is megtudtuk, hogy magyar belügyesek több gépkocsival kísérték õt a térre. Lám, erre volt a belügynek még „apparátusa”! A Dzujubával készített beszélgetésrõl még aznap este dr. Györkei segítségével egy emlékjegyzõkönyvet vettünk fel. A szovjetek szerepe - szerintem - az ostrom utolsó szakaszának történetében még (szintén) tisztázatlan.
Az ostromlottak végzete akkor kezdett drámába torkollni, amikor délelõtt 11 óra tájt az ostromlók, akik eddig szervezetlenül és frontálisan támadták a pártház épületét, egy magyar páncélosra tettek szert. Ez a T-34-es típusú harckocsi repeszgránáttal kezdte el lõni a pártház, illetve a DISZ-székház homlokzati részét. Tompa írja, hogy a páncélos lövései a védõk között több halálos áldozatot szedtek. [44] Eddig „játszva” verték vissza az államvédelmi õrök és a felfegyverzett pártfunkcionáriusok a támadók rohamait, akik elhagyva a Köztársaság tér gyér bokrait, egy körülbelül 35-50 méteres kockakövekkel kirakott, fedezék nélküli terepen kellett hogy eljussanak a pártházhoz. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek - így számolt be a harcokról egy külföldi tudósító. A vastag falak mögött magukat biztonságban tudó államvédelmi katonák szinte „nyúlvadászatot” tartottak a felkelõk között. Nem kímélték a sebesülteket sem. Sõt, ha hordágyas, vöröskeresztes karszalagú, fehér köpenyû szanitécek próbálták a tér kövezetén fájdalmukban fetrengõ sebesülteket a tûzvonalból kihozni, egyes, célzott lövésekkel végeztek a mentõsökkel is. Ha a pártház védõi és maga Tompa késõbb tagadták is, de Hollós Ervin idézett könyvében megírja: az államvédelmi õrök egyikénél-másikánál távcsöves puska volt. A karhatalomnál ez azt jelentette, hogy ilyen fegyverekkel „emelték” ki, tették „ártalmatlanná” az ellenük „lázadók” vezetõit. [45]
A „mentõsök” elleni ávéhás magatartás - az emberiesség lábbal való tiprása - az ostromlókban tovább gerjesztette a haragot a pártház védõivel szemben. Erre számos tanúvallomás van birtokomban. A harc most már az ávéhások megsemmisítésére irányult.
A sok segítséget kérõ rimánkodás végül a XIII. kerületi pártbizottság titkáránál, Biszku Bélánál meghallgatásra talált. Utasítására a Mátyás-laktanyából (Róbert Károly körútról) 12.30 perckor Galó István õrnagy hat magyar páncélossal elindult a Köztársaság térre „rendet teremteni”. A Zrínyi Katonai Akadémiáról 100 fõt igényeltek: támogassák a harckocsik sikerét. Berki Mihály hadtörténész eme hat páncélos történetét részletesen megírta, dokumentálta. [46] A harckocsik megérkeztek 13.30 óra körül a térre. A Zrínyi Akadémiáról senki nem csatlakozott hozzájuk, és a nem budapesti katonai egységekbõl összetett legénység úgymond tévedésbõl (ezt vallották késõbb a hadbírósági tárgyalásukon) nem a fegyveres felkelõket, hanem a pártházat vették célba. Galó õrnagy csak késõn vette észre ezt a „tévedést”. Mivel azonban a régi típusú T-34-es harckocsikban nem volt rádió adó-vevõ, és manõverezéssel nem sikerült páncélosait jobb belátásra bírni, saját páncélosával és még egy másikkal elhagyta a teret, hogy a három kilométernyire lévõ Zrínyi Katonai Akadémián jelentkezve, onnan próbáljon további parancsokat szerezni. Galó sem származott Budapestrõl, õ sem ismerte a várost, s eszébe sem jutott valószínûleg, hogy a Mátyás Laktanyabeli parancsnokságot bármilyen utcai telefonfülkébõl felhívhatta volna.
A négy magyar páncélos tüze kapitulációra kényszerítette a pártház védõit. Tompa Károly többedmagával elbújt a védõk által kontrolált épület egyik pincéjében, Mezõ Imre és két honvédtiszt fehér zászlóval a pártház kapuján kilépve, máig felderítetlen okok következményeként, egy tûzcsapás áldozata lett. A pártház védõinek egy része halomba rakta fegyverét, és különbözõ utakon (például a szomszédos házak udvarán keresztül, mint Nemes Dezsõ is) igyekezett a bõrét menteni. Várkonyi alhadnagy az épületbe behatoló felkelõkre továbbra is tüzelt; egy katonatársával elsáncolta magát a pártház elõadói termében. Ott érték õket a felkelõk golyói. A folyosókon sok volt a sebesült. Az épületbe behatoló felkelõk egy része igyekezett menteni a civileket, de a rendõrruhába átöltöztetett ávéhásokat is, míg mások, akik bosszút esküdtek a sebesültvivõk legyilkolásáért, az épületbõl kijövõ, fegyver nélküli államvédelmi õrök közül nyolc-kilenc fõt (pontos létszámot még a kádárista propagandabrosúrák sem közöltek) a falnak állítottak és agyonlõttek. Másokat ütlegeltek. Agyonlõtték a pártház borbélyát is. Elszabadultak a szenvedélyek. Eléggé el nem ítélhetõ módon itt olyan borzalmakra került sor, amelyek végsõ soron beszennyezték a dicsõ forradalom tetteit.
Amirõl a kádárista propagandafüzetek is csak ritkán emlékeztek meg, számos fegyveres (katona és civil), megdöbbenve a társaik egy részénél elszabadult indulatok láttán, saját életét kockáztatva mentette az embereket a pártházból. Mezõ Imrét, aki haslövést kapott (de ez sem biztos, mert késõbb ismeretlen kezek eltüntették a kórházból a boncolási jegyzõkönyvet), a felkelõ nemzetõrök szállították el kórházba. Még 36 órát élt, magánál is volt, beszélt az õt meglátogató elvtársaival, de hogy ki és hogy sebesítette meg, arról a mai napig nem tudunk semmit. A kádárista legendák Mezõ haláláról csak egy igazságot tartalmaznak: meglõtték, amikor a felkelõkkel való kapitulációs tárgyalásra indult; hogy a pártház elõcsarnokában, vagy pár lépésre a kapunál, már kint a szabadban - errõl sincs adatunk. Az 1957-es BM Jelentés a pártház ostromáról és elestérõl ilyen „apróságokra”, mint Mezõ Imre hollétének felderítése, nem tért ki.
A Corvin közbõl Pongrátz Gergely is megjelent egy csoporttal a Köztársaság téren. Õket minden valószínûség szerint Király vagy Kopácsi ezredesek mozgósították azzal a feladattal, hogy igyekezzenek a rendet helyreállítani. A hatvanas években, amikor Madridban Pongrátz Gergelyt meglátogattam, hogy elbeszélgessünk 1956-ról, említette, hogy egy pillanatig az õ élete is veszélyben forgott azon a napon, úgy 14 óra táján. Amikor a rendõregyenruhába öltöztetett és már lefegyverzett államvédelmi õröket menteni igyekezett, egy ismeretlen eredetû kis fegyveres csoport, amelynek tagjai „minden ávéhást a fákon akartak látni, felakasztva”, támadóan lépett fel a corvinista csapattal szemben. Azzal vádolta õket, fegyvereit rájuk szegezve, hogy tán õk is álruhás ávéhások, akik társaikat mentik. [47] Pongrátz erélyes fellépése és határozott cselekedete nyomán azonban ez a szélsõséges csapat (persze a Corvinisták sem nézték tétlenül a parancsnokukat ért fenyegetést) eltakarodott. Pongrátz Gergely a pártházból kimentett embereket (államvédelmi õröket) fogolyként behozta magával a Corvinba, központjukba. Mástól hallottam, aki akkor véletlenül a Corvin közben volt (Magos Gábor?), hogy a rendõrruhás államvédelmi õrök szinte tébolyodottak voltak a félelemtõl. Egyikük, aki zubbonyát és ingét valahol elveszthette, hangosan zokogott és folyton azt kiabálta: „Ne bántsatok! Én is író vagyok! Verseket írok!” A szerencsétlen 20-22 éves fiatal azt gondolhatta: a forradalmat az írók csinálták. Ha magát „írónak” vallja, megmenekül.
A Corvinisták nem bántották a foglyokat. Kihallgatták, provizórikusan fogdába tették õket, azzal az elképzeléssel, hogy késõbb majd átadják õket a független magyar bíróságnak. Ha bûnösök - ítélkezzenek felettük. 1956. november 4-én, a szovjet támadás napján, Pongrátz intézkedett a foglyok szabadon bocsátásáról. Sorsuk ismeretlen. Soha többet nem hallottunk ezekrõl az ávéhás karhatalmistákról.
Tompa Károly, mint mondottuk, a pártházhoz tartozó DISZ székház pincéjében keresett vagy huszonötödmagával menedéket. Amikor a pártház eleste után a felkelõk átvizsgálták a pincéket, felfedezték õket. Bajuk nem történt. Tompa Károlyt egy számára ismeretlen személy átölelte, „legjobb barátjának” nevezte, és fegyveres társai elõtt igazolta, hogy valószínûleg mint fogoly került a pártház pincéjébe. Tompa civilruhába öltözködhetett, és bántatlanul elhagyhatta az épületet. Hazament.
A Tóth-csoportból Asztalos János, Papp József ezredeseket és Szabó Lajos alezredest érte a golyó általi halál. Egyesek tetemét egy megvadult csoport fejjel lefelé a Köztársaság téri park fáira akasztotta és meggyalázta. A Nagybudapesti Pártbizottság székházában október 30-án ott tartózkodó kb. 140-150 fõnyi személybõl mintegy 20 fõ vesztette életét az ostrom alatt, illetve a kapitulációt követõ vérgõzös, szenvedélyektõl teli félórában. Tóth Lajos ezredest is a felkelõk szállították az épület elfoglalása után kórházba. Csoportjához beosztott többi tisztjének- összesen tízen voltak - nem lett bajuk. A honvédegyenruhát mindenki tisztelte. További sorsuk elvész az ismeretlenség homályában. A kádárista „dokumentációkból” mindenütt hiányoznak - és ez nem véletlen.
Míg a téren - a külföldi fotóriporterek örömére - a csõcselék õrjöngve verte és köpdöste az „ávós hullákat”, a józan fegyveresek mindent megtettek annak érdekében, hogy a rend mielõbb helyreálljon. A gyilkos sortûz, amellyel egy civil csoport az elsõ ávéhás foglyokat lemészárolta, nem mindenki részére volt halálos. A vöröskeresztesek a magukat halottnak tettetõ karhatalmisták közül nem egyet gépkocsira raktak és kórházba szállítottak. Mások a pártház esetleges kirablását akadályozták meg. Tehergépkocsin szállították a közeli Péterffy Sándor utcai kórház gazdasági hivatalába az épületbõl összeszedett írógépeket, értékesebb szõnyegeket és a pártház kézikasszáját, megkérve a tisztviselõket, hogy ezeket - ideiglenesen - vegyék át megõrzésre. [48]
Hány személy esett a Köztársaság téren 1956. október 30-án a kivégzések áldozatául?
A Fehér Könyvek és a hasonló jellegû pártbrosúrák a pártállam összeomlásáig nem voltak képesek (nem akartak) egy részletes statisztikát e témáról összeállítani. Soós György rendõrezredes, régi pártkáder, Budapest rendõrfõkapitánya 1957-ben azt állította: 60 hazafit gyilkoltak le az ellenforradalmárok. [49] Késõbb ez a szám erõsen csökkent. Hollós Ervin - Lajtai Vera 23 személyrõl emlékezik meg, de ezek közül többen a pártház ostroma közben kaptak halálos sebet, vagy hónapokkal az események után haltak bele sérüléseikbe (mint Kállai Éva). [50] Lovas Márton 16 belsõ karhatalmistáról, három honvédtisztrõl, két pártfunkcionáriusról és a pártház borbélyáról tud, mint a „lincsek” áldozatairól. [51] Nézetünk szerint 12-13 fõre tehetjük azok számát, akiket valóban a pártház kapitulációja után gyilkoltak le. Hivatalosan Kádárék késõbb 25 fõt neveztek meg, akik a Köztársaság téren „a proletárhatalom védelmében” életüket adták. [52]
Hogy hányan estek el a Köztársaság téri pártház megostromlásánál - errõl még senki nem szedett össze adatokat. A pártház elõtti gyilkosságokért, tudtunkkal, a kádárista belügyminisztérium nyomozó hatósága - fõnöke a ma is Budapesten élõ Hollós Ervin - hét személyt küldött a bitóra. A bebörtönzöttek száma ismeretlen.
És a többiek?
A pártházban majd másfélszáz ember tartózkodott. Ezekbõl hozzávetõleg 30-40 fõ került a kapituláció után a felkelõk kezére. Mi lett a többiekkel - majdnem száz emberrel?
Van-e titkos alagút?
Mivel õket a pártházban nem találták meg (civilként kisétáltak a környezõ házakból az utcára és hazamentek, vagy hátsó udvarról hátsó udvarra mászva érték el a Rákóczi úti házakat, és onnan távoztak), valaki vagy valakik bedobták a Köztársaság téren még az esti órákig ott tartózkodó tömeg közé a „hírt”: az ávósok elbújtak. A pártházból titkos alagút vezet a Köztársaság tér alatti mély bunkerba! mondták. Oda, ebbe a rókalyukba húzódtak vissza foglyaikkal egyetemben, azokkal a fiatal felkelõkkel, akiket az elõzõ napokban kaptak el. Tömeghisztéria keletkezett. Az ötvenes években épült a Rákóczi úton a budapesti metró földalatti csatornája. Az ötvenes évek elején beszélték Budapest-szerte a mesét azokról a kõbányai alagutakról, ahonnan nemrég német katonák bújtak elõ. Az ostrom befejezésekor bújtak meg a még a török idõkbõl származó mély barlangokban, mivel azok bejárata beomlott. Itt õrizték egy hadosztály élelmiszerkészletét, tehát sikerült magukat éveken keresztül táplálni. Közben ásták a lyukat, hogy kijussanak az alagútból.
Mindezek a mesék, összekeveredve a Rákóczi úti metró alagútjával, a feldúlt lelkiállapotú tömeget különös izgalomba hozta. Lélekbúvárok adhatnak magyarázatot egy ilyen jelenségre. Tény az, hogy megkezdõdött a Köztársaság téren a „titkos kazamaták” keresése, miután a pártházban az ostromlók nem találtak rá arra a „100-200 fõnyi ÁVH-s egységre” amelyrõl a fáma szólt.
Nem tudjuk, ki dobta a tömeg közé a „titkos börtönök” létezésének hírét. A BM nyomozati Jelentése ezt a kérdést is teljesen ignorálja. A tény csak az, hogy október 30-a délutánjától november 2-ig mind szélesebb arányban megkezdõdött a Köztársaság tér pártház elõtti szakaszán a keresés, kutatás eme titkos rejtekhelyek után. Nagyarányú ásatásokra került sor, földkotró gépeket hoztak, mérnököket mozgósítottak - több helyen mély gödröket ástak. Volt olyan kráter, amely tíz méter mélységû volt. Amikor lankadni kezdett az emberek érdeklõdése, akadt olyan személy, aki hirtelen elkiáltotta magát: „Csönd, emberek! Hangokat hallok. Figyeljenek: a mélybõl a bezártak kopognak!” És újra kezdõdött a fúrás, a keresés.
Kiknek állt érdekében e tömeghisztéria szítása? A Nagy Imre kormánynak, a forradalmi nemzetõrségnek bizonyára nem. Érdekes és feltûnõ, hogy ezeknek a nem létezõ földalatti börtönöknek jutott még szerep az 1957-es kádárista Fehér Könyvekben, késõbb sehol nem lehetett róluk olvasni. A Köztársaság téri csatával kapcsolatos kutatásaim során ugyan kezembe akadtak elfogott felkelõk kihallgatási jegyzõkönyvei, de ezekben sem volt olyan kíváncsi zsaru, aki az „alagutak” után érdeklõdött volna.
Amikor „Az ÁVH és a magyar forradalom” címû monográfiámat írtam - a hatvanas évek elején - magam is igyekeztem utánajárni ennek a rejtélynek. Az USA-ból Papp László építészmérnökkel hozott össze a sors. Tõle kaptam 1964. január 3-án a következõ levelet: „A Köztársaság téri pártházzal kapcsolatban annyiban voltam informálva, hogy évekkel elõtte az a tervezõ vállalat tervezte az épületet, amelyik Forradalmi Tanácsának az elnöke voltam. A tervezõket személyesen ismertem. A forradalom alatt felkerestek a titkos alagutak miatt. Sem a tervek, sem a tervezõ és a statikus nem tudtak semmi ilyesmirõl, pedig más esetben (például Rákosi villájánál), ha nem is mi terveztük a földalatti részt, de megkaptuk a Belügyminisztériumból a kijárataik helyét. Egy ilyen bunkerbejáratra terveztem jómagam is a Gerõ villánál egy kerti szaletlit...”
A józan ész is ellentmond egy ilyen „egérodú” létezésének. És az is tény, hogy a magyarországi kommunista párt hallatlan gõgjében, elbizakodottságában és ostobaságában, még a gondolatát sem merte felvetni, hogy biztonsági elõkészületeket tegyen egy olyan esetre, amikor pártfunkcionáriusok, „vezetõ elvtársak” (pártzsargonban: „pártmunkások”) Magyarországon menekülésre kényszerülnek.
<center>*</center> Összegezve a fent elmondottakat, szeretném a tényekhez néhány gondolatomat elmondani. A Köztársaság téri ostrom története a mai napig feltáratlan. Egy sor fehér folt létezik itt, amit az elmúlt 38 év alatt nemhogy nem kutattak, de összefüggéseiben sem vizsgáltak meg. Nézetem szerint az ostromot az ÁVH provokálta ki. Az ostrom - bárhogy is szerette volna Kádárék alatt a pártpropaganda a tömegekkel elhitetni - nem a pártháznak, hanem az oda befészkel&otilde;dött bels&otilde; karhatalomnak szólt. Ki vitte a tömegeket ki a Köztársaság térre, miután az ostrom elkezd&otilde;dött? Miért maradt el az ostromlottak felmentése? A védtelen államvédelmi &otilde;rök meggyilkolása kinek kedvezett? Kik adtak a lincselésre (illetve a kivégzésre) parancsot? A BM vizsgálati Jelentés 1957-b&otilde;l ezeket a kérdéseket fel sem veti. Tudjuk, hogy a szovjet belbiztonsági szolgálat, a KGB legf&otilde;bb f&otilde;nöke, Ivan Szerov 1956 októberében Budapesten tartózkodott, és tev&otilde;legesen kivette a részét abból, hogy fegyveres felkel&otilde; csoportoknál dezinformációs célból saját embereit (magyarul jól beszél&otilde; KGB ügynököket) helyezzenek el. Ilyenek voltak az Angyal-csoportnál és a Corvin közben is. Pont a Köztársaság téren ne lettek volna? Ha provokáció volt a Köztársaság téri csata és f&otilde;leg az ezutáni fogolygyilkosságok, beleértve a hisztériakeltést szolgáló titkos alagutak létének hangoztatását- akkor meglehet, hogy mindez a KGB kézjegyét viseli. [53] Így nem csodálkoznánk, ha a közeljöv&otilde;ben a moszkvai, egykori KGB levéltárból a magyarországi 1956-os eseményekkel kapcsolatban a „Köztársaság téri akciót” illet&otilde;en új, a dolgokat „más” megvilágításba helyez&otilde; és perdönt&otilde; dokumentumok kerülnének el&otilde;.