Könnycsepp
Az utca csendes, szinte kihalt volt. Kevesen jártak már ilyenkor, a csúcsforgalom ideje régen elmúlt. A lassan lenyugvó Nap a ködös őszi délutánon szomorkásan bambult be a tízemeletes házak közé. Kósza szellő kergetett meg néhány falevelet az úton, amik zörögve csapódtak a járdaszegélyhez. Egyik pont a lábánál akadt el.
Magányosan állt a megállóban. Az órájára nézett, aztán meg ki az útra. Már körülbelül tíz perce várt. Végre a kanyarból előtűnt a busz és mint egy megtermett elefánt lomhán bearaszolt a megállóba. Felszállt, és miközben a hátsó ajtó lassan becsukódott mögötte, körülnézett. Páran voltak csak az utastérben. Egy idősebb házaspár ült elöl jobbra, mögöttük egy a mobilját babráló kamasz, fülhallgatóval a fülében, és tőle balra ült két fiatal lány, akik éppen felvihogtak valamin. Elővett egy jegyet, hogy kezelje, de megállt a mozdulata a levegőben.
A középső ajtónál egy szép profilú nő állt. Rajta felejtette a szemét. Fényes, rövid szőke haja volt, tökéletesen illett az arcának a vonalához. Finom rajzolatú szemöldöke alatt szomorú kék szem, szép ívű orr. Kissé duzzadt ajka testszínűre volt rúzsozva. Bánatosan bámult kifelé az ajtó üvegén. Vajon mi baja lehet? Mitől ilyen szomorú? Elképzelte, milyen lehet, amikor mosolyog, szétterül az arca, kissé kinyílnak az ajkai... ettől aztán pajzán gondolatai támadtak, de elhessegette őket. A nő közben a táskájában kutatott, majd elővette a mobilját. Valakit hívott, de nem beszélt bele, valószínűleg a másik nem vette fel. Kicsit várt még, aztán eltette a táskájába, és még szomorúbb arcot vágott.
Kezdte bosszantani a dolog, mert egyáltalán nem illett ahhoz a szép archoz az a tekintet. Egyszerre csak látta, hogy egy könnycsepp indul el a jobb szeme sarkából, és a busz rázkódásától végiggurul az arcán. Ez alatt elhagytak egy megállót, mert nem volt felszálló. Általában észreveszik az emberek, hogyha merőn nézik őket, ezért aztán szuggerálni kezdte a szemével, el akarta érni, hogy felé fordítsa a fejét. Egy hosszú perc is eltelt, mire végre a nő egy pillanatra hátratekintett a busz végébe. Egy tizedmásodpercre találkozott a tekintetük, aztán máris elfordult, mint aki egyedül akar maradni a gondjaival. A kézfejével törölte le a könnyét. Hm. Pedig reménykedett, hogy legalább egy mosolyt tud csalni az arcára! Nem akart odamenni hozzá, mert nem tartotta ildomosnak idegenként belemászni a lelkivilágába, így aztán úgy érezte, hogy inkább feladja. Még két megállót ment, aztán jelezte, hogy leszáll. A nő nem szállt le vele, sőt pillantásra sem méltatta, úgy, hogy bosszúsan lépett le a lépcsőről.
A nő viszont eltűnt a peronról! Aszentségit, mormolta magában, lehet, hogy közben leszállt? Megszólalt az indulást jelző csengő. Mérgében nekifeszítette a lábát az ajtónak. A sofőr újra és újra próbálkozott, de nem tudta becsukni. Az utasok, már elég sokan voltak érdeklődve felfigyeltek a váratlan eseményre. Mikor látta, hogy a sofőr dühösen kiugrik a vezetőfülkéből, előrántotta a zsebéből a jegyét, kajánul vigyorogva felmutatta, bedugta a jegykezelő automatába, és lekezelte.
- Az imént elfelejtettem! Tudja, a... izé... a lelkiismeret... - mondta jól kihangsúlyozva az utolsó szót, majd leszállt, odaballagott a megállóban levő kukához, összegyűrte a jegyet és beledobta. Aztán elindult visszafelé nyugodt léptekkel, miközben magán érezte az utasok tekintetét.
Az utolsó ablaknál önkéntelenül benézett. És ott, az utolsó ablaknál, ott ült a szép arcú nő! Tekintetük találkozott és látta, amint az arcán szétterül a mosoly és szinte átfénylik az ablakon! Gyönyörű volt! Visszamosolygott, aztán most már lazán, elégedetten fütyörészve ballagott visszafelé.
Később, mikor egy pillanatra visszanézett, a sofőrt látta, amint még mindig ott áll a busz mellett a nyitott ajtónál, és értetlen arccal, bambán bámul utána...
/Gary Hun /
13262883.jpg
