Karesz28 mered?
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]4. FEJEZET
[/FONT][FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Isten haszonelvűsége [/FONT] [FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Az előző fejezetben említett vallásos levélíróm egy darázs láttán találta meg a hitét. Charles Darwin egy másik állatfaj folytán vesztette el a magáét: "Fel nem foghatom - írta -, miért alkotta volna egy jóságos és mindenható Isten a fürkészdarazsakat azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy elevenen felfalják a hernyókat". Valójában Darwin hite fokozatos elvesztésének, amelyet csak azért nyomott el, hogy fel ne zaklassa istenfélő feleségét, Emmát, bonyolultabb okai voltak. Utalása a fürkészdarazsakra merőben alkalomszerű. Haláltánc-viselkedésüket rokonaik, a kaparódarazsak is osztják, amelyekkel az előző fejezetben találkoztunk. A nőstény nemcsak hogy hernyóba (szöcskébe vagy méhbe) tojja a petéjét, hogy a kikelő lárva ezen éljen, hanem Fabre és mások szerint körültekintően a zsákmány hasdúcláncának minden egyes idegdúcába irányozza szúrását, hogy ily módon megbénítsa, de ne ölje meg áldozatát. Ez biztosítja a hús frissen tartását. Nem tudjuk, a bénulás általános érzéstelenítő hatással jár-e, vagy a kuráréhoz hasonlóan csupán megdermeszti az áldozatot. Utóbbi esetben az végigszenvedi, amíg elevenen felfalják belülről, miközben egy izmát nem képes mozdítani. Ami vad kegyetlenségnek tűnik, de mint látni fogjuk, a természet nem kegyetlen, csak könyörtelenül közömbös. Ez egyike a legkeményebb leckéknek, ami az emberekre vár. Sehogyan sem akarózik beismernünk, hogy a dolgok se nem jók, se nem gonoszak, se nem kegyetlenek, se nem nyájasak, egyszerűen csak érzéketlenek - közömbösek minden szenvedésre, híján vannak minden célszerűségnek.
Nekünk embereknek célokkal van tele a fejünk. Ha valamire rápillantunk, máris megkérdezzük, "mire való", milyen szándék, cél mozgatja. Ha a célok keresése rögeszméssé, kórossá válik, paranoiáról beszélünk - a beteg minduntalan rossz szándékot vél felfedezni a puszta balszerencsében. Ez azonban csupán a csaknem egyetemes téveszme szélsőséges formája. Mutassanak nekünk bármit, objektumot vagy folyamatot, és menten feltesszük a "miért?", "mire való?" kérdést.
A vágy, hogy célszerűséget lásson mindenben, magától értetődő egy olyan állat esetében, amelyet gépek, műalkotások, munkaeszközök és egyéb megtervezett mesterséges tárgyak vesznek körül; mi több, ennek az állatnak ébredező gondolatait saját személyes céljai uralják. Az autó, a konzervnyitó, a csavarhúzó és a vasvilla mind igazolja a "mire való?" kérdés létjogosultságát. Pogány őseink ugyanezt kérdezhették a villámról, a nap- és holdfogyatkozásokról, a sziklákról és folyókról. Ma azzal büszkélkedünk, hogy megszabadultunk az efféle kezdetleges animizmustól. Ha egy szikla a patakban alkalmas az átkelésre, felhasználhatóságát a sors jutalmának tekintjük, nem pedig valamely szándék kifejeződésének. Ám ha lesújt a tragédia, újult erővel tér vissza a régi kísértés - már maga a "lesújt" szóban is az animizmus visszhanzik: "Miért, jaj, miért az én gyermekemre sújtott le a rák/földrengés/hurrikán?", kiáltunk ilyenkor. S ugyanennek a kísértésnek engedünk néha a szó szoros értelmében, ha a mindenség eredetéről vagy a természet alapvető törvényeiről van szó. Bölcselkedéseink nem egyszer a fölöttébb bárgyú kérdésben tetőződnek: "Miért létezik a világ a semmi helyett?"
Már nem számolom, hányszor állt fel valaki a hallgatóságból egy-egy nyilvános előadásom végén, és kérdezett valami effélét: "Önök, tudósok kiválóan értenek a »hogyan« típusú kérdések megválaszolásához. Ám el kell ismerniük, hogy semmire nem mennek a »miért« kérdésekkel." Ugyanezt kérdezte Philip, Edinburgh hercege is Windsorban kollégámtól Peter Atkinstól. A hasonló kérdések mögött kimondatlanul mindig ott a soha be nem bizonyított feltevés, hogy mivel a tudomány alkalmatlan a "miért"-típusú kérdések megválaszolására, léteznie kell olyan területnek, amelynek ez a feladata. Ami, mondanom sem kell, teljesen illogikus következtetés.
Attól tartok, Atkins doktor rövid úton elintézte a királyi kérdést. Maga a tény, hogy egy kérdés megfogalmazható, még nem teszi jogossá vagy értelmessé. Sok mindenről megkérdezhetjük: "mekkora a hőmérséklete?" vagy "milyen színű?" De nem kérdezhetjük meg ugyanezt mondjuk a féltékenységről vagy egy imáról. Hasonlóképpen jogosan teszik fel a "mire való" kérdést a kerékpár sárhányójáról vagy a Kariba-víztárolóról. Úgyanakkor nincs joguk feltételezni, hogy választ érdemel a kérdésük, ha azt, hogy "miért van" egy vándorkőről, a balszerencséről, a Mount Everestről, esetleg a Világegyetemről kérdezik. Nem minden kérdés helyénvaló, bármily szívből jövő szavakkal fogalmazzuk is meg.
Valahol az ablaktörlők meg konzervnyitók és a sziklák, valamint a világmindenség között foglal helyet az élővilág. Az élő szervezetek olyan objektumok, amelyeket, a sziklákkal ellentétben, mindenestől áthat a célszerűség. Köztudomású, hogy az élő szervezetek látszólagos célszerűsége Aquinói Tamástól Paley-n át a modern tudományos kreacionizmus képviselőiig a tervszerűség klasszikus érvére serkentette a teológusokat.
Mára pontosan értjük azoknak a folyamatoknak a valódi tartalmát, amelyek a célszerű tervezés megtévesztő illúziójával ruházták fel a szárnyakat, szemeket, csőröket, fészekrakó ösztönt és az élet minden egyéb megnyilvánulását. A darwini természetes kiválasztódás a hajtóereje mindennek. Meglepően későn ébredtünk rá erre az összefüggésre, másfél évszázaddal ezelőtt. Darwin előtt még a művelt emberek is, akik tartózkodtak a "miért" kérdésektől a sziklák, folyók és napfogyatkozások esetében, hallgatólagosan elfogadták ezek létjogosultságát az élő szervezetekkel kapcsolatban. Ma már csupán a tudományos analfabéták teszik ezt. Csakhogy ez a "csupán" elhallgatja a kellemetlen igazságot, hogy továbbra is az elsöprő többséggel van dolgunk.
Voltaképpen maguk a darwinistán is tesznek fel "miért"-típusú kérdéseket az élővilágról, ha sajátos, metaforikus értelemben is. Miért énekelnek a madarak, és mire valók a szárnyalt? Az efféle kérdéseken nem akad fent egy mai darwinista, és értelmes feleletet ad, felvázolva a madárősök természetes kiválasztódásának folyamatát. A célszerűség illúziója annyira áthat mindent, hogy maguk a biológusok is alkalmazzák munkahipotézisként a jó tervezés feltételezését. Amint azt az előző fejezetben láttuk, jóval a méhek táncára vonatkozó korszakalkotó munkássága előtt Karl von Frisch felfedezte - a vaskalapos ellentábor támadásai közepette -, hogy bizonyos rovarok valódi színlátással rendelkeznek. Perdöntő kísérleteire az az egyszerű megfigyelés ösztönözte, hogy a méhek által beporzott virágok nagy energiát fordítanak színes festékanyagok előállítására. Miért tennének így, ha a méhek színvakok volnának? Frisch tehát ugyancsak a célszerűség metaforájával élt - pontosabban feltételezte a darwini természetes kiválasztódás hatását -, hogy nagy horderejű következtetéseket vonjon le a világról. Tévedett volna, ha azt állítja: "A virágok színesek, ezért a méhek színlátással kell rendelkezzenek." Ô azonban ehelyett - helyesen - így fogalmazott: "A virágok színesek, ezért legalábbis érdemes kísérletesen ellenőriznem a színlátásra vonatkozó hipotézist." Kutatásai eredményeként kiderítette, hogy a méheknek valóban jó a színlátása, ha az általuk látott színkép el is tolódik a mienkhez képest. Nem látják a vörös fényt (valószínűleg "infrasárgának" mondanák, amit mi vörösnek érzékelünk). Látnak viszont a rövidebb hullámhosszúságú fény, az úgynevezett ultraibolya tartományában, éspedig külön színként észlelik ezt, amit egyes tudósok "méhbíbornak" hívnak.
Mikor rájött, hogy a méhek látnak a színkép ultraibolya tartományában, von Frisch ismét a célszerűség metaforájával élt további okfejtéseiben. Vajon mire használják a méhek ultraibolya-érzékenységüket? Gondolatai e ponton visszakanyarodtak a virágokhoz. Ha a magunk részéről nem látjuk is az ultraibolya fényt, készíthetünk erre érzékeny fényérzékeny lemezeket, továbbá olyan szűrőket, amelyek átengedik az ultraibolyát, kiszűrik viszont a "látható" fényt. Megérzését követve Frisch ultraibolya-felvételeket készített a virágokról. Nagy volt az öröme, mikor olyan alakzatokat fedezett fel a szirmokon, amelyeket előtte egyetlen emberi szem nem látott. A nekünk fehérnek vagy sárgának tetsző virágokat ultraibolya-minták díszítik, amelyek gyakran leszállópályaként szolgálnak, s a nektárrumhoz irányítják a méheket. A látszólagos célszerűség feltételezése ismét kifizetődött: a virágok, ha jól tervezték volna el őket, kihasználnák a tényt, hogy a méhek látnak az ultraibolya hullámhosszúságú fénytartományban.
Von Frisch leghíresebb teljesítményét - a méhek táncáról, amelyet az előző fejezetben ismertettem - öregkorában megkérdőjelezte egy amerikai biológus, Adrian Wenner. Szerencsére von Frisch elég sokáig élt ahhoz, hogy megérje, amint munkásságát - a biológia legragyogóbban eltervezett kísérletsorozatában - megvédi egy másik amerikai, James L. Gould, jelenleg a Princeton University munkatársa. Röviden beszámolok erről, mert újabb bizonyítékul szolgál a "mintha megtervezték volna" - munkahipotézis felhasználhatóságáról.
Wenner és munkatársai nem tagadták magának a táncnak a tényét. Nem tagadták, hogy mindazokat az információkat tartalmazza, amelyeket von Frisch megjelölt. Azt nem fogadták el, hogy a többi méh értelmezi a táncot. Igen, mondta Wenner, való igaz, a riszáló tánc egyenes futásának a függőlegessel bezárt szöge megfelel a táplálékforrás iránya és a Nap által bezárt szögnek. Csakhogy, állították, a többi méh nem fogja fel ezt az üzenetet. Igen, igaz az is, hogy a tánc különböző elemeinek sebessége értelmezhető a táplálék távolságát jelző információ gyanánt. De semmi sem bizonyítja, hogy a többi méh felfogja ezt az információt. Az is lehet, hogy nem törődnek vele. Von Frisch bizonyítékai tévesek, jelentették ki a kétkedők, s megfelelő "kontrollokkal" megismételve a kísérleteket (azaz egyéb lehetőségeket biztosítva a méhek számára, amelyek révén táplálékra találhatnak), ezek nem igazolták Frisch "táncnyelv"-hipotézisét.
Itt lépett Jim Gould a történetbe a maga páratlanul leleményes kísérleteivel. Gould a háziméhekről régóta köztudott tényt aknázott ki, amelyre nyilván emlékeznek az előző fejezetből. Jóllehet a méhek sötétben táncolnak, ahol a függőleges síkban felfele mutató irány jelzi a Nap helyzetét a vízszintes síkban, könnyűszerrel átváltanak egy valószínűleg ősibb tájékozódási módra, amennyiben megvilágítjuk a kaptár belsejét. Ekkor a méhek elfeledkeznek a nehézségi erőről, és az égőt tekintik jelképes Napnak, hagyván, hogy az közvetlenül meghatározza táncuk irányát. Szerencsére szó nincs félreértésről, mikor a táncoló méh a nehézségi erő helyett az égőhöz igazítja táncát. A táncot "értelmező" társai ugyanúgy áthangolódnak, s a tánc jelentése változatlan marad. A többi méh továbbra is abban az irányban indul el a táplálék nyomában, amit a táncoló megjelölt.
Most ejtsünk szót Jim Gould mesterfogásáról. Fekete sellakkal befestette a táncoló méh szemét, hogy az nem látta az égőt, s ezért, mint szokta, a nehézségi erőnek megfelelően táncolt. Ám a táncot figyelő társai, akiket nem vakítottak el, látták az égőt. Úgy értelmezték tehát a táncot, mintha az nem a nehézségi erőhöz, hanem a "Napot" jelképező égőhöz igazodna. A táncot figyelő méhek a tánc és a fényforrás által bezárt szöget vették figyelembe, míg maga a táncoló méhecske a nehézségi erőhöz igazodott. Gould végső soron arra kényszerítette, hogy hazudjon a táplálékforrás irányáról. Nem is általánosságban, hanem meghatározott irányban, amit Gould tetszése szerint befolyásolhatott. Természetesen nem csupán egyetlen elvakított méhhel végezte el a kísérletet, hanem méhek statisztikailag megfelelő mintájával s különböző szögekkel. És a kísérlet meghozta gyümölcsét! Von Frisch "táncnyelv"-hipotézise fényesen beigazolódott.
Nem a mulatság kedvéért mondtam el ezt a történetet. Azt szerettem volna megvilágítani, milyen pozitív vagy negatív vonatkozásai lehetnek, ha egy kutató jó tervezőnek feltételezi a természetet. Mikor először olvastam Wenner és munkatársai kétkedő írásait, nyíltan gúnyolódtam rajtuk. Ami nem volt szép tőlem, még ha ki is derült később, hogy Wenner tévedett. Gúnyolódásomban egyedül a "jó terv" védelme vezérelt. Hisz Wenner végső soron nem magát a táncnak a tényét tagadta, nem is azt, hogy hordozza mindazokat a táplálék irányára és távolságára vonatkozó információkat, amelyeket von Frisch megállapított. Mindössze azt nem fogadta el, hogy a többi méh értelmezi ezeket a közléseket. Ezt pedig sok más darwinista biológussal együtt nem tudtam megemészteni. A tánc olyan bonyolult, oly gazdagon koreografált, oly finom összhangban áll nyilvánvaló céljával, vagyis hogy a többi méhhel közölje a táplálékforrás irányát és távolságát. Ez a finom összhang véleményünk szerint nem alakulhatott ki másként, mint a természetes kiválasztódás folyamatában. Tulajdonképpen ugyanabba a csapdába estünk, mint a kreacionisták, ha az élet csodáin merengenek. A tánc egyszerűen nem lehet haszontalan, gondoltuk, feltehetően a gyűjtőméheknek segít megtalálni a táplálékot. Azontúl finoman összehangolt elemei - az általa bezárt szög és gyorsaságának viszonya a táplálék irányához, valamint távolságához - sem lehetnek hiábavalók. Wenner tehát, véltük mi, mindenképpen téved. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy ha vagyok olyan leleményes, és nekem jut eszembe Gould ragyogó gondolata (ami persze nem jutott), nem fáradtam volna a kísérletes igazolással.
Gould azonban nemcsak hogy leleményes volt, hanem vette is magának a fáradságot, és elvégezte a kísérletet, mivel nem ámította el a jó terv gondolata. Mindazonáltal vékony pallón egyensúlyozunk mindannyian, mert gyanítom, hogy Gould - és korábban von Frisch a maga színnel kapcsolatos kísérleteivel - ugyanezt forgatta a fejében, különben hogy is hihetett volna kísérlete sikerében, abban, hogy megéri az időt és a fáradságot.
Szeretnék most két szakkifejezést megismertetni az Olvasóval, a "fordított géptervezés" és a "haszonelvűség" fogalmait. E bekezdésben Daniel Dannett kitűnő könyvére, a Darwin's Dangerous Idea (Darwin veszedelmes ötlete) című munkára támaszkodom. A fordított géptervezés egyfajta okoskodási technika, ami a következő. A mérnök olyan szerszámra bukkan, amelynek nem érti a működését. Azzal a munkahipotézissel él, hogy a szerszám feltehetően valami célt szolgál. Szétszedi a szerszámot, és megpróbálja kideríteni, mire való: "Ha ilyen és ilyen gépet készítek, vajon így terveztem volna meg ezt az eszközt? Vagy inkább megmagyarázza a működési elvét, ha ennek és ennek az elvégzésére tervezték?"
A logarléc például, amely egész a legutóbbi időkig a mérnök urak talizmánja volt, az elektronikus korban legalább annyira idejétmúlt, mint egy bronzkori lelet. A jövő régésze, ha logarlécre akad, és eltöpreng, mire használhatták, észreveszi majd, hogy egyenes vonalakat lehet vele húzni vagy kenyeret vajazni. Ám a logarléc egyik célt sem szolgálhatta, mert ez megsértené a gazdaságosság feltételezését. Egyszerű egyenes vonalzó vagy konyhakés közepén fölösleges volna a csúsztatható szakasz. Azontúl a fokbeosztáson pontos logaritmikus skálát találunk, amely túl aprólékos elrendezésű ahhoz, hogy a véletlen műve legyen. Talán felderengene a régész agyában, hogy az elektronikus számológépek kora előtt ez a szerkezet leleményes eszközül szolgálhatott a gyors szorzás és osztás számára. A fordított géptervezés - értelmes, gazdaságos tervezés feltételezésével - megoldaná a logarléc rejtélyét.
A "haszonelvűség" nem a mérnökök, hanem a közgazdászok szakszava. Azt jelenti, hogy valami "maximalizálható, maximálisan kiaknázható". A gazdasági tervezők és a társadalom mérnökei az építészekhez és valódi mérnökökhöz hasonlóan a maximális kiaknázásra törekszenek. A haszonelvűség hívei a "legnagyobb boldogságot" iparkodnak maximalizálni "minél több ember számára" (mellesleg ez a frázis intelligensebbnek hangzik, mint amilyen valójában). Ennek értelmében a haszonelvűség hirdetője többé-kevésbé elsőbbséget ad a hosszú távú biztonságnak az elröppenő boldogsággal szemben, és e tábor képviselői csupán abban nem értenek egyet, mivel mérjék a "boldogságot", a gazdasági jóléttel, a munka okozta örömmel, a kulturális kiteljesedéssel vagy a személyes kapcsolatokkal. Mások nyíltan saját boldogságukat maximalizálják a közjó rovására, és még ki is cirkalmazzák önzésüket a bölcselkedéssel, miszerint az általános boldogság akkor maximalizálható, amennyiben mindenki a maga boldogulásával törődik. Ha egy életen át figyelik az emberek viselkedését, a fordított géptervezés elve alapján kideríthetik, mire használhatók. Ha viszont egy ország kormányának a viselkedését tanulmányozzák, esetleg azt a következtetést vonják le, hogy a foglalkoztatást és az életszínvonalat maximalizálták. Egy másik országban az elnök újraválasztása vagy egy uralkodócsalád jóléte, a szultán háremének méretei, a Közel-Kelet stabilitása vagy az olajárak állandósága a haszonelvűség céltáblája. A lényeg az, hogy egyszerre több ilyen is elképzelhető. Nem mindig kézenfekvő, mit kívánnak az egyének, cégek vagy kormányok maximalizálni. Azt azonban bizton állíthatjuk, hogy maximalizálnak valamit. Ez azért van, mert a Homo sapiens mélyen célszerűség sújtotta faj. Az elv akkor sem sérül meg, ha a haszonelvűség valamely súlyozott átlagban vagy sok bemenő adat bonyolult függvényében nyilvánul meg.
Térjünk vissza az élő szervezetekhez, és próbáljuk meg kideríteni, esetükben miben jelentkezik a haszonelvűség. Ez elméletben többféle lehet, mégis az derül ki, hogy a gyakorlatban minden szervezet egyetlen elvet követ. Ha dramatizálni akarjuk a kérdést, képzeljük el, hogy az élőlényeket egy isteni mérnök tervezte, s mi most a fordított géptervezés gondolatmenetével iparkodunk rájönni, mit akart a mérnök maximalizálni: miben áll Isten haszonelvűsége?
A gepárdok minden jel szerint mesterien valami célból készültek, és nem is olyan nehéz fordított géptervezéssel kideríteni, a haszonelvűség mely formáját szolgálják. Szemlátomást antilopok gyilkolására tervezték őket. Egy gepárd fogai, mancsa, szeme, orra, lábizmai, gerincoszlopa és agya mind pontosan olyan, amit elvárhatnánk, ha Isten célja a gepárdok tervezésekor az lett volna, hogy maximalizálja az antilopok elhullását. Ugyanígy, ha fordított géptervezéssel szemügyre veszünk egy antilopot, pontosan az ellenkező célt szolgáló, az előbbivel egyenrangú, lenyűgöző tervszerűségre bukkanunk: ez a cél az antilopok túlélése és a gepárdok kiéheztetése. Mintha csak az antilopokat és a gepárdokat egymással versengő istenek tervezték volna. Viszont ha egyetlen teremtő alkotta a tigrist és a bárányt, a gepárdot és a gazellát, mire megy ki akkor a játék? Csak nem szadista Isten, aki élvezi a látványosan véres sportokat? Netán a túlnépesedést kívánja kivédeni Afrika emlősei sorában? Vagy azon mesterkedik, hogy David Attenborough televíziós műsorainak nézettségi indexét maximalizálja? Minderre valóban felhasználhatók teremtményei, csak persze nem erről van szó. Ma már pontosan értjük, miben rejlik az élet haszonelvűsége, és ez semmiképpen sem az előbbiek közül való.
Az 1. fejezet kellőképpen felkészítette az olvasót, hogy fogadja el, az élet haszonelvűsége, amit a természet maximalizál, nem más, mint a DNS fennmaradása. Csakhogy a DNS nem szabadon lebeg; élő szervezetekbe zárt, amelyek energiáit igyekszik a lehető leghatékonyabban a maga javára fordítani. A gepárdok testében található DNS-bázis sorrendek úgy maximalizálják fennmaradásuk esélyeit, hogy e testekkel lemészároltatják a gazellákat. Ezzel szemben a gazellák testében található bázissorrendek ellentétes célokat követve maximalizálják fennmaradásukat. Ám mindkét esetben a DNS fennmaradását maximalizálta a természet. E fejezetben példák során hajtom végre a fordított géptervezés munkáját, hogy rámutassak, hogy nyer egyszeriben minden értelmet, ha a DNS fennmaradása az, amit az élet maximalizál.
A nemi arány - a hímek és nőstények aránya - többnyire 50:50 a vadon élő populációkban. Ez látszatra nem tűnik gazdaságosnak annak a számtalan fajnak az esetében, ahol a hímek kisebbsége tisztességtelenül kisajátítja magának a nőstényeket, azaz ahol háremrendszer van. Az elefántfókák egyik gondosan tanulmányozott populációjában a hímek 4%-a felelt az összes párzás 88%-áért. Ne törődjenek vele, hogy Isten haszonelvűsége ez esetben oly mostohán bánt az agglegény sorban tengődő többséggel. Mi több, ha Isten a hatékonyság s a kiadások lefaragásának megszállottja volna, egyhamar rájönne, hogy a kitaszított 96% éli fel a népesség táplálékkészleteinek felét (valójában ennél is többet, mivel a felnőtt hím elefántfókák jóval nagyobbak a nőstényeknél). A fölöslegben maradt agglegények semmit sem tesznek azon túl, hogy lesik, mikor túrhatják ki helyéről a szerencsés 4%-ot, a háremek urait. Mivel igazolható ezeknek a lelkiismeretlen agglegény-hordáknak a létjogosultsága? Bármely haszonelvű meggondolás, amely csak egy kicsit is odafigyel egy közösség gazdasági hatékonyságára, megszabadulna ezektől az agglegényektől, s csak annyi hím születne, amely gondoskodna a nőstények megtermékenyítéséről. Ezt a szembetűnő rendellenességet megint csak elegánsan megmagyarázhatjuk, ha egyszer megértettük a haszonelvűség darwini elvét, a DNS fennmaradásának maximalizálását.
Kissé részletesebben is foglalkozom a nemek arányával, mert a haszonelvűség itt könnyebben elemezhető a gazdaságosság fényében. Charles Darwin maga is bevallotta, hogy nem érti a dolgot: "Régebben azt gondoltam, - írta -, hogy ha a faj számára előnyős, hogy a két nem egyforma arányban jöjjön létre, ez a természetes kiválasztódás következtében be is fog következni, de ma már látom, hogy az egész kérdés oly bonyolult, hogy megoldását helyesebb a jövőre bízni." (*) Mint oly gyakran, most is a nagy Sir Ronald Fisher állt jót Darwin jövőjéért. Fisher a következőképpen okoskodott.
[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] (*) Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás, ford. Katona Katalin, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961, 317. old. [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] Minden egyednek egy anyja és egy apja van. Ezért az összes élő hím szaporodási sikere, amelyet a távoli leszármazottak számán mérhetünk, egyenlő kell legyen az összes élő nőstényével. Nem minden egyes hímre és nőstényre gondolok, mivel némely egyedek egyértelműen és lényegbevágóan sikeresebbek másoknál. A hímek összességéről beszélek a nőstények összességéhez képest. Az utódoknak ez az összlétszáma hím és nőstény egyedek között oszlik meg - ha nem is egyenlően, de megoszlik. A szaporulat összes hím között felosztandó tortája megegyezik az összes nőstény között megosztandóval. Ezért ha, mondjuk, az adott populációban több a hím, mint a nőstény, akkor az egy hímre eső átlagos tortaszelet kisebb lesz, mint ami a nőstényeknek jut. Mindebből az következik, hogy egy hím átlagos szaporodási sikerét a nőstényéhez képest (vagyis az utódok várható számát) egyedül a hím/nőstény arány határozza meg. A kisebbségben levő nem átlagos tagja sikeresebb a szaporodásban, mint a többségben levő nem átlagos képviselője. A két nem csak akkor lesz ugyanolyan sikeres, ha mindkét nemből egyenlő számú utód jön világra. Ezt a figyelemreméltóan egyszerű következtetést a karosszékben ülve is levonhatjuk. Nem függ adatoktól, az egyetlen alapvető tényt kivéve, hogy minden újszülöttnek egy apja és egy anyja van.
A nem rendszerint már a fogantatásnál eldől, ezért bízvást feltételezhetjük, hogy az egyed nem képes meghatározni a nemét. Fisherrel együtt azonban feltesszük, hogy a szülő igenis eldöntheti az utód nemi hovatartozását. Ezen természetesen nem tudatos, szándékos döntést értek. De talán az anya hüvelye genetikai meghatározottságokból adódóan olyan kémiai feltételeket teremt, amely jobban megfelel a lány-, mint a fiútermelő hímivarsejteknek. Bárhogy oldódik is meg ez a gyakorlatban, képzeljék magukat egy olyan szülő helyzetébe, aki születendő gyermeke neméről dönt. Most ismét nem tudatos döntésről beszélek, hanem olyan génnemzedékek szelekciójáról, amelyek utódaik nemének befolyásolására ösztönzik a szervezeteket.
Vajon unokáik számának maximalizálásakor fiú- vagy lánygyermeknek adjanak-e életet? Mint láttuk, ha gyermekük a populációban kisebbségben lévő nemhez tartozik, viszonylag nagyobb szerephez jut a szaporodásban, s Önök is viszonylag nagyszámú unokára számíthatnak. Ha egyik nem sem kisebb létszámú a másiknál - más szóval, ha a nemek aránya 50:50 -, Önöknek semmi hasznuk nem származik abból, ha az egyik nemet előnyben részesítik a másikkal szemben. Nem számít, fiuk születik-e vagy lányuk. Az 50:50-es nemi arányt ezért evolúciós szempontból stabilnak tartják, a nagy angol evolucionista, John Maynard Smith elnevezése nyomán. Csak az ettől eltérő nemi aránynál gondolhatnak arra, hogy döntésük az egyik vagy a másik nem irányában kifizetődik. Hogy az egyedek miért iparkodnak maximalizálni unokáik és kései leszármazottaik számát, aligha érdemes megkérdeznünk. Az erre ösztönző gének azok, amelyek körülvesznek minket az élővilágban. Az állatok, amelyekkel találkozunk, sikeres elődök génjeit öröklik.
Megfogalmazhatnánk úgy is Fisher elméletét, hogy az 50:50 az "optimális" nemi arány, ez azonban így egyszerűen nem állja meg a helyét. Egy gyermek optimális neme hím, ha a hímek vannak kisebbségben, és nőstény, ha a nőstények alkotnak kisebbséget. Ha egyik nem sincs kisebbségben, nincs optimum: a jól megtervezett szülő közömbös a születendő utód nemével szemben. Az evolúciós szempontból stabil nemi arány tehát 50:50, mivel a természetes kiválasztódás nem kedvez az ettől való eltérésnek, s ha erre mégis sor kerül, helyreállítja az egyensúlyt. Fisher arra is rájött, hogy a természetes kiválasztódás nem szigorúan a nemek száma, hanem az úgynevezett "szülői ráfordítás" fölött őrködik. Ez mindazt a nehezen megszerzett táplálékot jelenti, amelyet a szülő ivadéka szájába tölt; a gondozására fordított időt és energiát, amit másra is pazarolhatott volna, mondjuk egy másik utód nevelésére. Tegyük fel például, hogy adott fókafajnál a szülők átlag kétszer annyi időt és energiát fordítanak egy hím, mint egy nőstény utód felnevelésére. A fókabikák annyival zömökebb testfelépítésűek a teheneknél, hogy ezt nem nehéz elhinnünk (még ha valószínűleg nem is felel meg a tényeknek). Mit jelent mindez? A szülő valójában nem azzal a választással szembesül, hogy "fiam vagy lányom legyen-e?", hanem hogy "fiút neveljek-e vagy két lányt?", mivel a fiúra fordítandó táplálék és egyéb javak segítségével két lányt is felnevelhetne. Ha az egyedek számában kívánjuk kifejezni az evolúciósan stabil nemi arányt, akkor két nőstény jut minden egyes hímre. Ám a szülői ráfordítás mértéke (ismétlem, nem az egyedek száma) továbbra is 50:50. Fisher elmélete tehát egyensúlyt feltételez a két nemnek juttatott szülői ráfordítás között. Néha ez a nemek számarányának egyensúlyát is magával hozza.
Mint mondottam, a fiúkra fordított szülői gondoskodás még a fókáknál sem különbözik észrevehetően a lányokra fordítottól. A két nem közötti tetemes súlykülönbség csak azután jelentkezik, hogy a szülő felnevelte az utódot. A szülő tehát továbbra is azzal a döntéssel néz szembe, hogy "fiam legyen-e vagy lányom?" Még ha egy hím utód felnövekvése jóval többe kerül is, mint a nőstényé, ha ennek terheit nem a döntéshozó (a szülő) viseli, akkor a kérdés, Fisher elmélete értelmében, nem érinti a szülőt.
Fisher törvénye azokra az esetekre ís érvényes, ahol az egyik nem halandósága meghaladja a másikét. Tegyük fel például, hogy a hím ivadékok nagyobb valószínűséggel hullanak el, mint a nőstények. Amennyiben a nemek aránya pontosan 50:50, az ivarérettséget elérő nőstények száma ekkor felülmúlja a hímekét. Ezért ők kerülnek kisebbségbe, s mi naivan azt hihetnők, hogy a természetes kiválasztódás a hímeket nemző szülőket részesíti előnyben. Fisher maga is erre számított, ám csak bizonyos, pontosan körülírt határig. Nem várta el, hogy annyival több fiúutód szülessék, amely számszerűleg kiegyensúlyozná az ivadékok halálozási arányát, egyensúlyt teremtve a felnövekvő nemzedékben. Nem, a nemek aránya a fogantatásnál továbbra is a hímek felé billen el, de csak addig a pontig, amíg a fiakra fordított gondoskodás összege ki nem egyenlíai a lányokra fordítottat.
Ismét azt mondom, a legkönnyebben úgy értik meg a helyzetet, ha a döntéshozó szülő helyébe képzelik magukat. "Lányom legyen-e, aki talán megmarad, vagy fiam, aki esetleg meghal csecsemőkorában?" - tennék fel ekkor a kérdést. Ha úgy döntenek, hogy fiak révén jutnak unokákhoz, akkor valószínűleg többlet-erőráfordítással kell számolniuk az elhulló fiak pótlására. Képletesen szólva úgy is fogalmazhatunk, hogy minden egyes fiuk elhalt fivérei szellemét hurcolja a hátán. Abban az értelemben jelent ez terhet, hogy amennyiben a szülő úgy dönt, fiak révén tesz szert unokákra, fölöslegesen kiadott energiával kell számolnia - az elhullott hím ivadékokra tékozolt szülői ráfordítással. Fisher alaptörvénye ez esetben is érvényben marad. A fiakra fordított javak és energia összege (az időközben elhullottakat is beleértve) megegyezik a lányokra fordított gondoskodás összegével.
Mi történik akkor, ha a nagyobb hímhalálozásra csupán a szülői ráfordítás megszűnése után kerül sor? Ezzel gyakran számolhatunk, mivel az ivarérett hímek gyakran harcolnak, s megsebesíthetik egymást. Ez a körülmény ugyancsak nőstény-fölösleghez vezet a felnövő nemzedékben. Látszatra tehát a fiakat nemző szülők jutnak előnyhöz, mert kihasználják a hímek ritkább előfordulását a felnövő populációban. Ha jobban belegondolnak azonban a dologba, rájönnek, hogy tévednek. A szülő a következő döntéssel néz szembe: "Fiam legyen, akit esetleg megölnek a küzdelemben, miután felneveltem, de aki, ha megmarad, sokkal több unokához juttat? Vagy lányom legyen, aki nagy valószínűséggel átlagos számú unokával ajándékoz meg?" Egy fiú ára ugyanis változatlanul azzal a táplálékmennyiséggel és gondoskodással egyenlő, amelyet a fészek elhagyásáig juttat a szülő. A tény, hogy ezt követően hamarosan megölik, nem változtatja meg számításainkat.
Okoskodásai közben Fisher mindvégig feltételezte, hogy a szülő a "döntéshozó". Másként kell számolnunk, ha nem ő hozza a döntéseket. Tegyük fel például, hogy egy egyed befolyásolni tudja saját nemét. Ismét nem tudatos befolyásolásra gondolok, hanem olyan gének létét feltételezem, amelyek a környezeti hatásoktól függően nőstény vagy hím irányba mozdítják el az egyedfejlődést. Megállapodásunk értelmében s a rövidség kedvéért mégis az egyed tudatos választásáról beszélek - esetünkben a saját nem tudatos megválasztásáról. Amennyiben a háremben élő állatok, amilyenek az elefántfókák, beleszólhatnának saját nemükbe, a hatás drámai lenne. Minden egyed háremet birtokló hím szeretne lenni, de ha erre nem nyílna mód, akkor is szívesebben választanák a nősténylétet, mint az agglegény hímekét. A nemek aránya erősen a nőstények javára tolódna el a populációban. Az elefántfókák sajnos nem tudnak változtatni a fogantatáskor kapott nemükön, egyik-másik halfaj azonban igen. A kékfejű ajakoshal hímjei nagyok és élénk színűek, s fakó nőstényekből álló háremet tartanak. Némelyik nőstény nagyobb a többinél, s a nőstények rangsort alakítanak ki maguk között. Ha elpusztul egy hím, helyét nyomban elfoglalja a legnagyobb nőstény, amelyik hamarosan élénk színű hímmé változik. Ezek a halak mindkét világból a legjobbat kapják. Nem agglegényként vesztegetik el életüket, a domináns, háremet tartó hím pusztulására várva, hanem termékeny nőstényként töltik el ezt a várakozási időt. A kékfejű ajakoshalnál tapasztalható rendszer ritka tünemény; Isten haszonelvűsége ütközik itt valamivel, amit egy közgazdász talán körültekintésnek nevezne.
Foglalkoztunk tehát azzal az esettel, amikor a szülő a döntéshozó, és azzal, amikor maga az egyed. Ki máson múlhatnak még a döntések? A társasan élő rovaroknál a befektetési döntést jobbára a steril dolgozók hozzák, akik többnyire az új utódok nővérei (vagy a termeszeknél fivérei is). A háziméhek az ismertebb társas rovarok közé tartoznak. Olvasóim közül azok, akik méheket tartanak, talán már rájöttek arra, hogy a nemek aránya a kaptárban látszólag nem felel meg Fisher várakozásának. Legelőször is szögezzük le, hogy a dolgozók nem tekinthetők nőstényeknek. Anatómiai értelemben ugyan azok, mivel azonban nem szaporodnak, ezért a Fisher elmélete értelmében szabályozandó nemi arányban a herék (hímek) és a kaptárból kihajtott új királynők aránya jön számításba. A méhek és hangyák körében itt nem részletezett technikai okokból (részletesebben erről Az önző gén című könyvemben emlékeztem meg) a nemi arány várható alakulása 3:1 a nőstények javára. Mint minden méhész jól tudja, a tényleges nemi arány ezzel szemben erősen a hímek javára tolódik el. Egy virágzó kaptár fél tucat új királynőt is adhat egy évadban, herék százai vagy akár ezrei mellett.
Miről van tehát szó? Mint oly gyakran a modern evolúciós elmélet esetében, most is W. D. Hamiltonnak, aki jelenleg az Oxford University munkatársa, köszönhetjük a választ. Hamilton kinyilatkoztatásszerű felismerése Fisher elméletét is magába sűríti. A méhek nemi arányának kulcsa a rajzás jelentős eseménye. Egy méhkaptár sok tekintetben élőlényként viselkedik. Ivaréretté válik, szaporodik s a végén elpusztul. A kaptár szaporodásának gyümölcse a raj. Nyár derekán a virágzó kaptár új családot hajt - ez a raj. A rajzás a szaporodással egyenértékű a kaptár életében. De hasonlíthatjuk a kaptárt üzemhez is, amelynek a család értékes génjeit magukkal vivő méhrajok a végtermékei. A raj egy királynőből és több ezer dolgozóból áll. Testületileg hagyják el a szülőkaptárt, és sűrű fürtként ülnek meg egy faágon vagy sziklán. Itt vernek ideiglenesen tanyát, amíg új állandó lakás után kutatnak. Néhány nap múltán azután megfelelő barlangra vagy odvas fára akadnak (ma már gyakoribb, hogy méhész fogja be őket, talán a régi gazdájuk, s helyezi el új kaptárban).
A virágzó kaptárokból rajzanak ki leányrajok. Ennek első lépése új királynő felnevelése. Rendszerint fél tucat királynő nevelkedik, ám közülük csak egy maradhat életben. Az első kikelő királynő az összes többit halálra szúrja. (Feltehetően a fölöslegben nevelkedő királynők biztonsági tartalékot jelentenek.) A királynők genetikailag felcserélhetők a dolgozókkal, csakhogy sajátos királynő-bölcsőkben nevelkednek, melyek a lép alatt lógnak, miközben a dajkaméhek különlegesen tápláló anyapempővel etetik őket. Például Barbara Cartland írónő ennek a csodaszernek tulajdonítja hosszú életét és királynői tartását. A dolgozók kisebb sejtekben nevelkednek, ugyanazokban a sejtekben, amelyekben később mézet tárolnak. A herék genetikailag különböznek a dolgozóktól és a királynőtől. Megtermékenyítetlen petékből származnak. Figyelemre méltó jelenség, hogy a királynő dönti el, vajon egy petéből here vagy nőstény (királynő/dolgozó) nevelkedjen-e. A királynő csupán egyetlen nászrepülés során párosodik, ivarérett élete kezdetén, majd egész hátralevő életében őrzi testében a hímivarsejteket. Mikor a pete kifele tart a petevezetéken, vagy bocsát rá ondót a magtarisznyából, hogy megtermékenyítse, vagy nem. Ezért a királynő szabályozni tudja a fiasítás nemi arányát. Ezt követően azonban minden hatalom a dolgozók kezében összpontosul, lévén hogy ők szabályozzák az álcák ellátását. Ha például a királynő (szerintük) túl sok hím petét rakott, éhhalálra ítélhetik a hím álcákat. Mindenképpen a dolgozók, közülük is a dajkaméhek szabályozzák, dolgozó vagy királynő fejlődik-e a nőstény petékből, mivel ez kizárólag a nevelés körülményeitől, különösen az étrendtől függ.
Térjünk vissza a nemek arányának kérdéséhez, és vizsgáljuk meg, milyen döntéssel szembesülnek a dolgozók. Mint láttuk, a királynővel ellentétben nem azt döntik el, lányokat vagy fiakat hozzanak-e létre, hanem hogy fivéreket (heréket) vagy nővéreket (fiatal királynőket). Ezzel vissza is jutottunk rejtvényünkhöz. A nemek tényleges aránya ugyanis erősen a hímek javára dől el, aminek Fisher szempontjából látszatra nincs értelme. Vegyük azonban szemügyre tüzetesebben a dolgozókra váró döntést. Mint mondtam, fivérek vagy nővérek között kell dönteniük. De várjanak egy pillanatra. Mit is jelent valójában egy fivér felnevelése? A kaptárnak biztosítania kell egy here felneveléséhez szükséges összes táplálékot és egyéb erőforrásokat. Ám egy új királynő felnevelése jóval több terhet ró a kaptárra, mint egyetlen királynő táplálása. Ez a döntés egy új raj kirajzásával egyenértékű. Az új királynő valódi költségeihez képest elhanyagolható az a kevés anyapempő és más táplálék, amit megeszik. Jelenti viszont a sok ezer dolgozó felnevelésének költségeit, amelyeket a kaptár az új raj távozásakor elveszít.
Csaknem bizonyos, hogy ez a magyarázata a hímek látszólag rendellenes túlsúlyának a méhek körében. Szélsőséges példája ez annak, amiről korábban beszéltem. Fisher törvénye szerint a hímeknek és nőstényeknek juttatott szülői ráfordításnak kell megegyeznie, nem az egyedek összlétszámának. Az új királynőnek juttatott ráfordítás tetemes dolgozóveszteséget von maga után, így e dolgozók felnevelésére fordított energia is elvész. Akárcsak hipotetikus fóka-populációnkban, ahol az egyik nem felnevelése kétszer annyiba kerül, mint a másiké, aminek az az eredménye, hogy az e nemhez tartozó fókák feleannyian lesznek. A méhek esetében egy királynő százszor vagy akár ezerszer is többe kerül, mint egy here, hiszen a rajt alkotó összes dolgozóra fordított kiadásokat is a hátán hordja. Ezért van az, hogy százszor kevesebb királynő van, mint here. E furcsa mesének különleges pikantériát ad, hogy rajzáskor rejtélyes módon az öreg és nem az új királynő vezeti a rajt. Mindez azonban nem változtat a gazdasági meggondolásokon. Az új királynő felnevelése mellett szóló döntés továbbra is az öreg királynőt új lakhelyére kísérő raj elvesztésével jár.
Hogy rövidre zárjuk a nemek arányával foglalkozó fejtegetéseinket, térjünk vissza a háremek rejtvényéhez, amivel töprengéseinket kezdtük. A hárem fölöttébb tékozló intézmény, ahol az agglegény hímek tetemes hada a populáció táplálékforrásainak csaknem felét (vagy akár több mint felét) feléli, miközben nem szaporodik, és az égvilágon semmi hasznot nem hajt. Nyilvánvaló, hogy nem a populáció gazdasági jólétét maximalizálta itt a természet. Miről van tulajdonképpen szó? Megint arra kérem Önöket, képzeljék magukat a döntéshozó helyzetébe - mondjuk egy anyáéba, amelyik megpróbálja "eldönteni", fiat vagy lányt szüljön-e unokái számának maximalizálása érdekében. Döntésekor az első felületes pillantásra nincs egyensúlyban a mérleg nyelve: "Fiút neveljek-e, aki talán agglegényként végzi, és unoka nélkül hagy, vagy lányt, aki valószínűleg háremben köt ki, és tisztes számú unokával ajándékoz meg?" A helyes válasz e leendő szülőnek így hangzik: "Csakhogy ha fiút nevelsz, ő is kiköthet háremben, s ez esetben jóval több unokát kapsz tőle, mint amire egy leánygyermeknél valaha is számíthatsz." Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy minden nőstény átlagos ütemben szaporodik, miközben a hímek egytizede tulajdonítja ki a nőstényeket. Így leánygyermeknél átlagos számú unokát várhatnak. Fiúgyermeknél 90% annak az esélye, hogy egyáltalán nem lesz unokájuk, 10% ezzel szemben a lehetőségült arra, hogy tízszer annyi unokájuk lesz, mint az átlag. A fiúk és lányok révén tehát átlagban ugyanannyi unokára számíthatnak. A természetes kiválasztódás továbbra is az 50:50 nemi aránynak kedvez, még ha a fajt érintő gazdasági meggondolások a nőstények túlsúlyát eredményezik is az elefántfókák körében. Fisher törvénye változatlanul érvényben van.
Okfejtéseimben mindvégig egyéni "döntésekre" hivatkoztam, ám ismétlem, pusztán az egyszerűség kedvéért. Valójában arról van szó, hogy az unokák számát maximalizáló gének szaporodnak el a génállományban. A világ olyan génekkel telik meg, amelyek sikeresen örökítődtek át az évmilliók során. S hogyan is képzelhetnénk el ezt másként, mint hogy a gének utódaik számának maximalizálására serkentették az egyedeket. Fisher elmélete leírja a maximalizálás folyamatát, jóllehet ez esetenként eltérhet a faj vagy populáció gazdasági jólétének maximalizálásától. Egyfajta haszonelvűség működik itt, ami azonban távol áll a mi emberi gazdasági meggondolásainktól.
A háremek intézményével járó tékozlás a következőképpen foglalható össze: a hímek, ahelyett, hogy hasznos munkának szentelnék magukat, erejüket hiábavaló párviadalokra fordítják. Ez igaz, még ha a "hasznosságot" darwinista szemmel mérlegeljük is, azaz az ivadékok felnevelésének fényében. Amennyiben a hímek hasznosabb csatornákba terelnék egymásra pazarolt energiáikat, a faj egésze kisebb erőfeszítéssel és kevesebb elfogyasztott táplálékkal több utódot nevelhetne. Egy munkaügyi szakértő nem győzne ámuldozni az elefántfókák láttán. Ha saját szakterületét az ő rendszerük szerint szervezné meg, akkor az a következőképpen festene. Egy műhelyben mindössze tíz munkásra van szükség, mivel csupán tíz esztergapaddal rendelkezik. A vezetőség azonban ahelyett, hogy egyszerűen ennyi munkást alkalmazna, száz embert foglalkoztat. Naponta mind a százan megjelennek, hogy felvegyék a bérüket, majd a tíz esztergapad birtoklásáért folytatott harccal töltik a napot. Néha ugyan készül valami az esztergapadon, de nem több, mint amennyit tíz munkás elkészíthetne, feltehetően ennél is kevesebb, mivel a száz munkást annyira lefoglalja a küzdelem, hogy nem használják ki hatékonyan az esztergapadokat. A munkaügyi szakértő habozás nélkül intézkedik, s elbocsátja a munkások 90%-át.
A hím állatok nem csupán fizikai küzdelmekben vesztegetik erejüket - vesztegetésről persze megint csak a közgazdász vagy a munkaügyi szakértő szemszögéből beszélhetünk. Sok fajnál szépségverseny is folyik. Ez a haszonelvűség újabb vetületével ismertet meg bennünket a természetben, amelyet mi, emberek is értékelni tudunk, ha nem is jár közvetlen gazdasági haszonnal: a szépségével. Úgy tűnik, mintha Isten haszonelvűsége hébe-korba egyfajta, egyre kevésbé népszerű Miss World versenybe torkollana, csakhogy itt a hímek páváskodnak a kifutón. Legszembeszökőbb megnyilvánulása ennek némely madarak, így a fajd vagy a pajzsos cankó közös dürgőhelye, a lek. A lek olyan földdarabka, amelyen hím madarak parádéznak a nőstények előtt. A nőstények figyelik a dürgőhelyen egybegyűlt hímek hivalkodását, majd kiválasztanak egyet közülük, és párosodnak vele. A dürgő fajok hímjei gyakran bizarrul díszesek, s ékeiket nem kevésbé figyelemre méltó hajbókolás meg különös hangok kíséretében tárják a nőstények elé. A "bizarr" szó persze szubjektív értékítélet; a dürgő pusztai talpastyúk a maga felfújt táncával és a kukorica pattogtatásához hasonló hangjaival feltehetően nem bizarr látvány a saját fajához tartozó nőstények szemében, és úgyis ez számít. Megesik, hogy a madarak szépségeszménye egybeesik a mienkkel, ennek példája a páva vagy a paradicsommadár.
A csalogány dala, a fácánkakas farktollai, a szentjánosbogarak felvillanásai, a trópusi korallsügér szivárványszín pompája mind-mind a szépséget maximalizálja, ha nem is az emberi szem gyönyörködtetése a céljuk (amennyiben igen, akkor is csak mintegy mellékesen). Ha élvezzük a látványt, az mindössze a sors ajándéka, melléktermék. Azok a gének, amelyek vonzóvá teszik a hímeket a nőstények előtt, automatikusan tovajutnak a jövő felé hömpölygő digitális folyamon. A természet haszonelvűsége csak egy szempontból aknázza ki e sok szépséget. Ugyanaz az elv magyarázza meg az elefántfókák nemi arányát, a gepárdok és antilopok látszólag hiábavaló futóversenyét, a kakukkot és a tetveket, a szemeket, füleket, légcsöveket, a steril dolgozó hangyákat és a szupertermékeny méhkirálynőket. A természet egyetemes haszonelvűsége, az élővilág bármely parányában buzgón maximalizált mennyiség, a DNS életképessége felelős mindezért.
A pávákat annyira megterheli cicomás öltözetük, hogy útját állja minden hasznos erőfeszítésnek, már ha hajlandók volnának effélére, amire persze nem hajlandók. A hím énekes madarak veszedelmesen sok időt és energiát fordítanak éneklésre. Ez nyilván veszélybe sodorja őket, nemcsak mert odavonzza a ragadozókat, hanem mert azt az időt és energiát emészti fel, amit pihenésre fordíthatnának. Egy ökörszemeket tanulmányozó fiatal biológus beszámolt arról, hogy az egyik vadon élő hím a szó szoros értelmében halálba énekelte magát. Bármely haszonelvűségi szempont, amely a faj hosszú távú boldogulását, mi több, a szóban forgó egyed hosszú távú boldogulását tartaná szem előtt, drasztikusan lecsökkentené az éneklés, páváskodás, párviadal mértékét. Mégis, mivel voltaképpen a DNS fennmaradásának maximalizálásáról van szó, semmi sem állíthatja meg annak a DNS-nek a terjedését, aminek egyedüli haszna, hogy csábítóvá tegye a hímeket a nőstények számára. A szépség önmagában még nem erény. Elkerülhetetlen azonban, hogy - tetszik, nem teszik - azok a gének maradjanak fent, amelyek az adott faj nőstényei számára kívánatossá teszik a hímeket.
Miért nőnek olyan magasra az erdő fái? Egyszerűen hogy fölénőjenek a vetélytárs fáknak. Egy "értelmes" haszonelvűségi szempontnak gondja volna arra, hogy valamennyien alacsonyak maradjanak. Pontosan ugyanannyi napfényben részesülnének, miközben jóval kevesebb energiát kellene a vastag törzsek és szilárd támpillérek növesztésére fordítaniuk. Csakhogy amennyiben valamennyien alacsonyak maradnának, a természetes kiválasztódás kénytelen- kelletlen kedvezne a valamivel magasabbra növő változatnak. Márpedig ha a tét magas, a többiek ezt csak növelni fogják. Semmi sem állíthatja meg a játék elvadulását, amíg minden fa nevetségesen és pazarlóan nagyra nem nő. Mindez azonban csupán a racionális gazdasági tervező szemszögéből nevetséges pazarlás. Azonnal értelmet nyer, amint megértjük, valójában mi célt szolgál - a természet haszonelvűsége alapján a gének maximalizálják saját fennmaradásukat. Önök is lépten-nyomon találkoznak hasonlóval a mindennapi életben. Egy koktélpartin például rekedtre kiabálják magukat. Mégpedig azért, mert mindenki teli torokból beszél. Ha a vendégek meg tudnának egyezni abban, hogy suttogni fognak, ugyanolyan jól hallanák egymást, nem rekednének be, és nem fáradnának el. De az efféle egyezségeket csak katonás rendszabályokkal lehet betartani. Valaki mindig megszegi őket, aki önző módon valamelyest hangosabban beszél, ezt aztán sorjában követik a többiek. Stabil egyensúly akkor alakul ki, mikor mindenki teljes hangerővel kiabál, azaz sokkal hangosabban, mint "ésszerű" volna. A köz érdekében kialakított megszorításokat időről időre romba dönti saját belső ingatagságuk. Isten haszonelvűsége csak ritkán a legfőbb jó minél szélesebb rétegek számára. Előbb-utóbb megmutatkozik igazi arca, az önös célokért folytatott gátlástalan tülekedés. Rokonszenves emberi vonás, hogy összekeverjük a jólétet a köz javával, a faj vagy akár az ökoszisztéma leendő boldogulásával. Isten haszonelvűsége, ha a természetes kiválasztódás alapelveiből vezetjük le, szomorúan ellentmond ezeknek az utópista látomásoknak. Vannak persze alkalmak, mikor a gének - miközben saját szintjükön maximalizálják önös boldogulásukat - önzetlen együttműködésre, akár önfeláldozásra is beprogramozhatják az élőlényt a maga szintjén. Ám a közjó mindig a véletlen ajándéka, s nem elsődleges hajtóerő. Ebben áll tehát a "gének önzése".
Vegyük szemügyre Isten haszonelvűségének egy további vonatkozását. Kezdjük először is egy hasonlattal. A darwinista pszichológus, Nicholas Humphrey a következő tanulságos történetet mesélte Henry Fordról. Úgy hírlik, hogy Ford, a gyári hatékonyság védőszentje, egyszer elrendelte, hogy fésüljék át Amerika roncstelepeit, találnak-e T-modell alkatrészeket, amely gyártmányt addig hibátlannak ismertek. Emberei egy sereg megrongálódott alkatrésszel tértek vissza: tengelyekkel, fékekkel, dugattyúkkal - ezek mindegyike előbb-utóbb tönkrement. Egyetlen alkatrész jelentette a nagy kivételt, a roncsautók királycsapjai egytől egyig évekig működőképesek maradtak. Ford könyörtelen logikával levonta a következtetést, s úgy rendelkezett, hogy mivel a T-modell királycsapjai túl jók a feladatukhoz, a jövőben rosszabb minőségben készüljenek.
Önök talán hozzám hasonlóan nemigen tudják, mi az a királycsap, de nem ez a lényeg. Valami fontos autóalkatrész, és Ford állítólagos könyörtelensége valójában tökéletesen logikus volt. A másik járható út az lett volna, ha minden alkatrészt feljavíttat a királycsap szintjére. De ekkor már nem T- modellt gyártott volna, hanem Rolls Royce-ot, márpedig nem ez volt a cél. A Rolls Royce tisztes márka, és az a T-modell is, csak más árfekvésben. A trükk az, hogy az egész kocsi vagy Rolls Royce kivitelben készül, vagy T- modell kivitelben. Ha hibridet gyártanának, amelynek egyes alkatrészei Rolls Royce, míg mások T-modell minőségben készülnének, a gyártók két szék között a pad alá kerülnének, mivel a kocsit ki kellene dobni leggyengébb alkatrészei elkopásakor, így kidobott pénz volna a jó minőségű alkatrészek előállítása, amelyek elkopására már nem jutna idő.
Az előbbi történetből levonható tanulság még inkább vonatkozik az élővilágra, mint a kocsikra, hiszen az autóalkatrészek bizonyos korlátok között pótolhatók. A majmok és gibbonok a fák koronáján élnek, így mindig megvan a kockázat, hogy leesnek, és csontjuk törik. Tegyük fel, elrendeltük a majomtetemek átvizsgálását, hogy megállapítsuk, milyen gyakorisággal törnek a fontosabb csontok. Tegyük fel továbbá, hogy előbb-utóbb minden csont eltörik, egyetlen kivétellel: ez pedig a szárkapocscsont (a sípcsonttal párhuzamos csont), amelynek töréséről eddig egyetlen majomnál sem számoltak be. Henry Ford minden bizonnyal haladéktalanul elrendelné, tervezzék újra a szárkapocscsontot rosszabb kivitelben, és a természetes kiválasztódás is pontosan ezt az utat választja. A rosszabb minőségű szárkapocscsonttal született mutáns egyedek - amelyek növekedése értékes kalciumot von el a szárkapocscsontból - ezt az anyagot más csontjaik erősítésére használhatják, s ily módon elérhetik az eszményi állapotot, amikor minden egyes csontjuk egyenlő eséllyel törik. De használhatják a mutánsok a megtakarított kalciumot megnövekedett tejtermelésre és így több ivadék felnevelésére is. A csontszövet mindaddig farigcsálható a szárkapocscsontról, amíg ugyanolyan törékeny nem lesz, mint a sorban utána legszilárdabb csont. Nehezebben járható a másik út - a "Rolls Royce megoldás", azaz az összes csont feljavítása a szárkapocscsont színvonalára.
Számításaink azért nem ilyen egyszerűek, mert bizonyos csontok fontosabbak másoknál. Gyanítom, egy pókmajom könnyebben életben marad tört sarkcsonttal, mint ha a karcsontja törik el, ezért ne várjuk azt, hogy a természetes kiválasztás minden csontot ugyanolyan törékenyre formáljon. Minazonáltal Henry Ford történetének tanulsága továbbra is megállja a helyét. Ha egy állat valamely testrésze vagy szerve túl jó, számíthatunk arra, hogy a természetes kiválasztódás egy bizonyos pontig, de nem azon túl, lerontja ennek minőségét. Pontosabban a minőség kiegyenlítődésének kedvez mindkét irányban, míg megfelelő egyensúly nem alakul ki a test minden porcikája között.
Különösen akkor figyelhetjük meg ennek az egyensúlynak a játékát, ha az élet két egymástól elkülönülő vonatkozása között teremtődik meg: legyen ez a pávakakas túlélése a szépséggel szemben (már amit a tyúk annak lát). A darwinizmus megtanít minket arra, hogy minden túlélés csupán a gének továbbadásának eszköze, ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy felosszuk a testet olyan testrészekre, amelyek, mint a lábak az egyed túléléséért felelősek, és olyanokra, amelyek, mint a hímvessző, a szaporodás eszközei. De csoportosíthatjuk a testrészeket aszerint is, alkalmasak-e versengésre, mint az agancs, vagy fontosságuk nem a vetélytársak meglétén múlik, így a lábak és hímvessző esetében. Sok rovar élete egymástól gyökeresen eltérő életszakaszokra különül. A hernyók a táplálék összegyűjtésének és a növekedésnek szentelik magukat. A pillangók ezzel szemben, a virágokhoz hasonlóan, amelyeket felkeresnek, a szaporodás szolgálatában állnak. Nem növekednek tovább, és a kiszívott nektárt azonnal elégetik, ez szolgáltatja repkedésük üzemanyagát. Egy pillangó sikeres szaporodásakor nem csupán a hatékonyan repülő és párosodó pillangó-lét génjeit örökíti tovább, hanem a hatékonyan táplálkozó hernyóét is, ami valaha volt. A kérészek három éven át lárvaként táplálkoznak és növekednek a víz alatt. A kifejlett, röpülő rovarok mindössze néhány óráig élnek. Sokukat halak eszik meg, de amúgy is hamarosan elpusztulnának, mivel nincs bélcsatornájuk, nem tudnak táplálkozni (Henry Ford imádta volna őket). Az a dolguk, hogy addig repüljenek, amíg párra nem találnak. Miután továbbadták génjeiket - azokat is beleértve, amelyek biztosítják, hogy lárvaként hatékonyan táplálkozzanak a víz alatt három évig -, elhullanak. A kérész olyan, akár az évekig növő fa, amely egyetlen napig pompázatos virágba borul, majd elpusztul. A kifejlett kérész a virág, amely élete alkonyán s egy új élet kezdetén néhány elröppenő órára kinyílik. (*)
[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] (*) Magyarul tiszavirágnak nevezik. (A ford. megj.) [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] A lazacivadék lefele vándorol a patakban, ahol világra jött, majd élete zömében a tengerben táplálkozik és növekszik. Mikor ivaréretté lesz, ismét felkeresi, valószínűleg szaglás alapján tájékozódva, születése színhelyét. Ennek a fordulatokban gazdag, ünnepelt utazásnak a során a lazac a patak folyásával szemben úszik, zuhatagokon és vízeséseken szökken át, hogy eljusson a forráshoz, ahol született. Itt ívik, amivel új ciklus veszi kezdetét. E ponton eltér az atlanti- és a csendes-óceáni lazacok sorsa. Az atlanti-óceáni lazac, ívás után visszatér a tengerre, és esetleg másodszor is megismétli utazását. A csendes-óceáni lazac ezzel szemben néhány nappal az ívás után elpusztul.
A tipikus csendes-óceáni lazac a kérészhez hasonlít, csupán a lárva és a kifejlett állapot közötti éles anatómiai határ hiányzik egyedfejlődéséből. Oly hatalmas erőfeszítésébe kerül folyással szemben felfele úszni a patakon, hogy nem fizetődik ki kétszer megtennie ezt az utat. Ezért a természetes kiválasztódás olyan egyedeknek kedvez, amelyek minden erejüket egyetlen kirobbanó szaporodási erőfeszítésbe, a "Nagy Bummba" ölik. A nemzés után megmaradt minden erőforrásuk elfecsérlődik - Henry Ford túltervezett királycsapjaihoz hasonlóan. A csendes-óceáni lazac tehát úgy fejlődött, hogy a szaporodás után életereje fokozatosan megcsappan, amíg teljesen ki nem huny, s így erőforrásai mindenestől az ikrák és tej előállítására fordítódnak. Az atlanti-óceáni lazac más úton jár. Talán mert a folyók, amelyeken át kell kelniük, rövidebbek, és kevésbé magas hegyóriások között erednek, azok az egyedek, amelyek erőforrásaik egy részét egy második szaporodási ciklus számára tartalékolják, néha sikerrel járhatnak. Ennek az az ára, hogy nem fordítanak olyan nagy gondot az ívásra. Egyfajta alku áll fent az élettartam és a szaporodás között, és az egyes lazacfajok különbözőképpen teremtették meg a maguk egyensúlyát. A lazacok életciklusának megkülönböztető sajátsága, hogy keserves vándorlásuk, e viszontagságos Odüsszeia egyfajta határvonalat, törést jelent az életükben. Nincs könnyű átmenet az egyik szaporodási időszakból a másikba. A második párzási időszak drasztikusan lecsökkenti az első hatékonyságát. A csendes- óceáni lazac egyértelműen az első szaporodási időszak mellett döntött, s az egyed kérlelhetetlenül elpusztul, közvetlenül egyetlen titáni ívását követően.
Ugyanilyen alku jellemez minden életet, ha többnyire kevésbé drámai mezben jelentkezik is. Saját halálunk valószínűleg hasonló meggondolások alapján programozódik sejtjeinkbe, csak kevésbé nyílt, kendőzetlen formában. Egy eugenetikus kétségtelenül elmondhatatlanul hosszú életű emberfajt tudna kitenyészteni. Ez esetben olyan egyedek kitenyésztése mellett döntene, akik erőforrásaik zömét saját testükbe építik, s nem gyermekeikre fordítják: ezeknek az egyedeknek a csontjai például igen szilárdak lennének, nehezen törnének, de kevés kalciumot hagynának tejtermelésre. Könnyű sokáig élni, ha az embert a jövendő nemzedék rovására kényeztetik. Eugenetikusunk kényeztethetné is tenyészetét, és alkut köthetne a hosszú élet érdekében. A természet azonban nem kényeztet el így, mivel a következő nemzedéket megrövidítő gének nem örökítődnek át.
A természet haszonelvűsége nem kedvez az öncélúan hosszú életnek, csak annak, amely a szaporodás biztonságát szolgálja. Minden állatfaj, amely hozzánk hasonlóan és a csendes-óceáni lazaccal ellentétben többször szaporodik, alkura kényszerül jelenlegi ivadéka (vagy ellése) és jövendő utódai között. Az üregi nyúl, amely minden energiáját és összes erőforrásait első ellésére fordította, feltehetően kiváló ellést hoz világra. Nem marad viszont elég ereje egy újabb ellés számára. Ezért az erőtartalékolást előmozdító gének elterjednek a nyúl-populációban a másod- és harmadellésből származó ivadékok szervezetében. Ezek azok a gének, amelyek olyan szembeszökően hiányoznak a csendes-óceáni lazac populációjából, ahol félelmetes szakadék tátong a két szaporodási időszak között.
Ahogy öregszünk, egy éven belüli elhalálozásunk valószínűségének görbéje - kezdeti csökkenés, majd rövidebb egyenes szakasz után - kitartóan emelkedik. Mi az oka a halálozási arány hosszas növekedésének? Alapjában véve ugyanarról az elvről van szó, mint a csendes-óceáni lazac esetében, csupán halálunk esélye széthúzódik az időben, s nem az ívás orgiáját követő rövidke haláltáncra korlátozódik. Az öregedés fejlődéstörténetét a Nobel- díjas kutatóorvos, Sir Peter Medawar dolgozta ki az 1950-es évek elején, majd alapötletét tovább gazdagították a jeles darwinisták, G. C. Williams és W. D. Hamilton gondolatai.
Okfejtésük lényege a következő. Először is, amint azt már az 1. fejezetben láttuk, minden genetikai hatás az egyedfejlődés egy bizonyos pontjához kötődik. Sok gén a korai embrionális élet során lép működésbe, míg mások - például a Huntington-féle vitustánc génje, amely oly tragikusan végzett Woody Guthrie népdalénekessel és költővel - csak a középkorúaknál fejtik ki hatásukat. Másodszor, a genetikai hatás részleteit, időpontját is beleértve, más gének módosíthatják. Ha valaki szervezetében ott van a Huntington-féle vitustánc génje, számíthat rá, hogy belehal ebbe a betegségbe, de hogy negyvenévesen vagy ötvenöt esztendősen viszi-e el (mint Woody Guthrie-t), egyéb gének hatásán is múlik. E "módosító gének" közbelépése ezek szerint kitolhatja vagy előrehozhatja egy adott gén befolyását.
A Huntington-féle vitustánc génjéhez hasonló géneknek, amelyek harmincöt- ötvenöt éves kor között lépnek működésbe, nagy az esélyük, hogy továbbörökítődjenek, mielőtt megölik tulajdonosukat. Ezzel szemben, ha húszéves korban fejtenék ki hatásukat, csak a nagyon fiatalon gyermeket nemzőknek adódnának tovább, ezért erősen kirostálódnának. Ha például már tízéves korban hatni kezdenének, soha nem adódnának tovább. A természetes kiválasztódás minden olyan módosító génnek kedvez, amely kitolja azt az időszakot, mikor a Huntington-féle vitustánc génje működésbe lép. Medawar/Williams elmélete értelmében pontosan ezért hat ez a gén csak a középkorúaknál. Valamikor talán korán érő gén volt, ám a természetes kiválasztódás annak kedvezett, hogy a gén halálos hatását az élet derekára tolja. Enyhe szelekciós nyomással kétségkívül továbbra is számolhatunk, amely a génhatást az öregkor felé taszítja, ez a hatás azonban gyenge, mert csak kevés beteg hal meg, mielőtt gyermekeket nemzene és továbbadná a halálos gént.
A Huntington-féle vitustánc génje különösen beszédes példája a halálos, letális géneknek. Sok olyan gén van ezen túl, amelyek magukban nem halálosak, megnövelik viszont az egyéb okból bekövetkező halálozás esélyeit, ezért szubletális, majdnem halálos génnek nevezzük őket. Hatásuk időpontját megint csak befolyásolhatják módosító gének, amit kitol vagy előrehoz a természetes kiválasztódás. Medawar rájött, hogy az öregkori gyengeségek a letális és szubletális genetikai hatások összegződésének tulajdoníthatók, amelyek egyre későbbre tolódtak az egyén életidejében, s éppen kései hatásuk folytán csúszhattak át a szaporodási hálón, és juthattak át a következő nemzedékbe.
G. C. Williams, a mai amerikai darwinisták nagy örege, 1957-ben további jelentős felismeréssel gazdagította az elméletet. Ez visszavisz minket a gazdasági alkuk kérdéséhez. Megértéséhez némi háttérinformációra lesz szükségünk. Egy gén rendszerint többféle hatást is kifejt, gyakorta a test különböző részein. Ez a "pleiotrópia" nemcsak tény, de fölöttébb várható is, lévén hogy a gének kihatással vannak az embrionális fejlődésre, ami pedig bonyolult folyamat. Ezért minden új mutáció számos hatással jár. Ha egyik hatása jótékony is, csekély a valószínűsége, hogy a többi hatás is ilyen legyen. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a legtöbb mutációs hatás kedvezőtlen. Ez nemcsak hogy így van, de elvben sem lehet másként: egy bonyolult mechanizmust - mondjuk egy rádiót - sokkal többféleképpen lehet elrontani, mint megjavítani.
Valahányszor a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy gént fiatalkori jótékony hatásai miatt - mondjuk mert megnöveli a fiatal hímek nemi vonzerejét -, mindig van a dolognak árnyoldala is: például az élet derekán jelentkező betegség. Elméletben a korra gyakorolt hatások ezzel ellentétesek lehetnek, ám Medawar gondolatmenete szerint a természetes kiválasztódás aligha kedvez a fiatalkori betegségeknek ugyanazon gén jótékony időskori hatásai ellenében. Azontúl figyelembe kell vennünk a módosító gének befolyását. Egy gén számos hatásának mindegyike, jó és rossz hatásai, más-más időpontban lép életbe a törzsfejlődés során. Medawar elméletének megfelelően a jó gének egyre korábban hatnak az egyedfejlődésben, míg az ártalmas hatások későbbre tolódnak. Bizonyos esetekben egyenesen alku zajlik a korai és kései hatások dolgában. Ezt példázta a lazacok egyedfejlődése. Ha egy állatfajnak véges számú erőforrások állnak rendelkezésére, mondjuk az erős testfelépítés kialakítására, amely alkalmassá teszi a veszélyek elkerülésére, nagyobb a valószínűsége, hogy ezek az erőforrások korábban használódnak fel. Ha később kerülnének felhasználásra, az állat esetleg időközben egyéb okokból elpusztulna. Medawar okoskodásának fényében visszájára fordíthatjuk az 1. fejezetben kifejtett gondolatmenetünket, s fogalmazhatunk úgy is, hogy minden élőlény töretlen leszármazási vonalból ered, ahol az ősök mindegyike volt egyszer fiatal, de nem mindegyik érte meg az öregkort. Ezért örököljük azt, ami a fiatalsághoz segít hozzá, bármi legyen is, de azt, ami az öregséghez, már nem feltétlenül. Azokat a géneket örököljük, amelyek hosszú életet adnak, és nem azokat, amelyek rövidet.
Visszatérve e fejezet pesszimista hangütéséhez, miszerint a természet haszonelvűsége a DNS fennmaradásán őrködik, ezt maximalizálja, nyilvánvaló hogy mindez nem épp a boldogság záloga. Amíg a DNS továbbörökítődik, nem számít, ki és mi sérül meg közben. A Darwin által emlegetett fürkészdarázs génjei szempontjából előnyösebb, ha a hernyót elevenen és frissen falja fel, függetlenül attól, mekkora szenvedés az ára. A gének nem törődnek a szenvedéssel, mivel semmivel sem törődnek.
Ha a természet jóságos volna, legalább annyi engedményt tenne, hogy gondoskodna a hernyó elkábításáról, mielőtt belülről elevenen felfalják. Csakhogy a természet se nem jó, se nem rossz. Csupán akkor törődik a szenvedéssel, ha az befolyásolja a DNS fenmaradását. Könnyű elképzelnünk olyan gént, amely, mondjuk elkábítja a gazellákat a gyilkos harapás pillanatában. Vajon a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy ilyen gént? Nem, csak ha a gazella elkábítása megnöveli a gén továbbadásának esélyeit. Nehéz belátnunk ennek szükségességét, s elképzelhetjük, milyen iszonyatos szenvedés és félelem vár a halálra űzött gazellákra. A szenvedés éves átlaga a természet világában minden képzeletet felülmúl. E pillanatban, hogy e mondatot papírra vetem, ezer és ezer állatot falnak fel elevenen; mások az életükért küzdenek, nyüszítve a félelemtől; megint másokat rágcsáló paraziták emésztenek fel lassan; ezren és ezren hullnak el éhínség, vízhiány és betegségek következtében. Ennek így is kell lennie. Ha egyszer valaha bőség köszöntene a világra, maga ez a tény addig növelné a populáció létszámát, amíg helyre nem állna az éhezés és szűkölködés természetes állapota.
A teológusok egyre a "gonosz" és a "szenvedés" problémáján rágódnak. Mikor ezt a bekezdést eredetileg írtam, az angol újságok mind egy buszszerencsétlenséggel foglalkoztak. A busz egy római katolikus iskola diákjait szállította, és minden látható ok nélkül karambolozott. A tömegszerencsétlenség során sok gyerek meghalt. Nem először fordult elő, hogy az egyház őrjöngve vetette magát az így felmerülő teológiai kérdésre, amelyet egy londoni lap (The Sunday Telegraph) újságírója a következőképpen fogalmazott meg: "Hogyan hihetünk ezek után egy mindenható Istenben, ha megenged ekkora tragédiát?" A cikk ezt követően az egyik pap válaszát idézi: "A felelet egyszerűen az, hogy nem tudjuk, miért enged meg Isten ilyen szörnyűségeket. Ám ez az iszonyatos baleset egyszersmind azt is sugallja a keresztény ember számára, hogy valódi - povitív és negatív - értékek világában élünk. Ha a világmindenség nem volna egyéb elektronok halmazánál, fel sem merülne a gonosz vagy a szenvedés problémája."
Ellenkezőleg, ha a világmindenség csupán elektronok és önző gének halmaza volna, az ehhez a karambolhoz hasonló értelmetlen tragédiák nem jelentenének többet önmaguknál, s mi csupán az ugyanolyan értelmetlen jó szerencsében bízhatnánk. Az ilyen világmindenség se jó, se rossz szándékokat nem hordozna. Egyáltalán semmiféle szándékról nem árulkodna. A vak fizikai erők és genetikai replikáció világában egyesek megsérülnének, mások jobban járnának, és mi semmi ismétlődést, okot, igazságtételt nem olvasnánk az eseményekbe. A minket körülfogó világmindenség pontosan úgy viselkedik, amire akkor számíthatnánk, ha semmiféle tervszerűséget, célt, gonoszat és jót nem hordozna a mélyén, csupán vak, könyörtelen közömbösséget. Ez csendül ki A. E. Housman szomorú soraiból is:
[/FONT][FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] Mert a szívtelen, oktalan természet
semmit sem tud, semmivel nem gondol. [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] A DNS semmit sem tud és semmit sem gondol. Egyszerűen csak van. Mi pedig úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül. [/FONT]
