Én értem, hogy ez ugyanolyan sértő, mint azok a szavak amiket te Ernőre szórtál viszonzásként, csak a te szavaidat könnyebb kiválogatni és a moderátor elé tárni azzal a felkiáltással, hogy "J'accuse".
Pro Darwin
- Téma inditó Ernoe
- Kezdés dátuma
- Státusza
Én értem, hogy ez ugyanolyan sértő, mint azok a szavak amiket te Ernőre szórtál viszonzásként, csak a te szavaidat könnyebb kiválogatni és a moderátor elé tárni azzal a felkiáltással, hogy "J'accuse".
Jól teszi, ha olvassa, mert legalább így megalapozott lesz a döntés...:mrgreen:
Kedves Sirius
-
En még koboldot is eltudok képzelni meg hétfejü sárkányt, csakhogy itt tudományos világnézetröl van szo és nem fantáziálásrol.
-
Nekem felfoghatatlan, hogy miként jöttök egy nyitott kérdés láttán automatikusan egy teremtöhöz!
-
Hol van a logikai összekötö fonal? Ma reggel megrázkodott a Föld Kinában ez nem azonos egy asztalrázogatással és nem teszem ezért Mao Zedong-ot vagy Jézus apját felelössé. Erre tudunk olyan feleletet adni ami sok más jelenséget is megtud magyarázni nincs szükségünk egy kiszámithatatlan természetfeletti lény bevezetésére akinek a szándékát csak akkor ismerjük fel ha hatott.
-
Sokmindenre rácsodálkozhatunk az életben. Például, hogy a medvének a bundáján miért pont ott hiányzik a ször ahol az állat szeme van? Vagy hogy minek van az ember a Földön?
-
-
Ez nem igaz, kedves Siriusz, mert az állattenyésztéstöl kezdve, a bakteriumok ellen vallo küzdelemig mind az evolutiot igazolja.
-
Hogyan magyarázod meg az Istennel, hogy miért megy az én ondovezetékem a lábamközött logo zacskobol vissza a hasamig és onnan a himvesszöbe? Erre, és sokmillio kérdésre az evolutio egy logikus magyarázattal rendelkezik.
-
Kedves Jászladány
-
Igazságtalan vagy, én idézem Szent-Györgyit a saját álláspontom igazolására már évek ota. Másodszor itt nem szentéavatásrol van szo. "Az élet az anyag egy különleges állapota" irja Szent-Györgyi az álltalad idézet müben.
Es ez egyértelmü. Azonkivül az un. "Istenes verseiben" talányok vannak és nem egy konkret Isten képe.
Ugyan ez vonatkozik Einsteinre is. Ha egy kicsit utánakaparsz akkor megtudod, hogy Einsteint kiakarták utalni Amerikábol mert nem volt istenhivö.
-
A kreationista elveket támogato Doktorokrol meg anyit mondtam, hogy vagy vásárolt doktorátusuk van vagy pedig nem abban a témában doktoráltak amiben megszolalnak. De hagyjuk itt a személyikultuszt.
-
Kedves Karesz
-
Az élettelen anyagnak az informatiohoz valo jutása, az intelligentia ahogy azt te nevezed, nem tartozik a lehetetlen dolgok közé.
-
A vizmolekulák, pusztán a létezésükön keresztül is tartalmaznak informatiot mert nem ugy épülnek fel mint mondjuk a hydrogensulfid, ami teljesen szimetrikus mint egy sulyemelésnél használatos sporteszöz (barbell), hanem egy dipol, ami egy olyan forma aminél a hidogénhid képzödés oda vezet, hogy láncmolekulákat erösen össze tud kötni. A DNA-ban pl. a hidrogénhidak ugy lognak középen mint a létrának a fokai.
-
Remek, a víz az egyik legkülönlegesebb és "intelligensebb" tulajdonságokkal bíró anyag a földön, hívják még sok mindennek az élet bölcsőjétől elkezdve a túlélés zálogának, de ettől még nincs öntudata, szabad akarata, nem törekszik, nincs ösztönös cselekvése, nem él, nem szaporodik, nem örökít információt a nem létező utódaiba és nem okosodik ha rázogatjuk.Kedves Karesz
-
Az élettelen anyagnak az informatiohoz valo jutása, az intelligentia ahogy azt te nevezed, nem tartozik a lehetetlen dolgok közé.
-
A vizmolekulák, pusztán a létezésükön keresztül is tartalmaznak informatiot mert nem ugy épülnek fel mint mondjuk a hydrogensulfid, ami teljesen szimetrikus mint egy sulyemelésnél használatos sporteszöz (barbell), hanem egy dipol, ami egy olyan forma aminél a hidogénhid képzödés oda vezet, hogy láncmolekulákat erösen össze tud kötni. A DNA-ban pl. a hidrogénhidak ugy lognak középen mint a létrának a fokai.
-
Én még mindig arra vagyok kíváncsi hogy hogyan lesz abból a drága molekulából mondjuk egy egysejtű vagy egy rns lény ami megjegyzem a jelenlegi kísérletek szerint lehetetlennek bizonyul.
Érted a problémát ernoe remélem, az hogy a hidrogénből vagy a vízből nem lesz egysejtű még nem igazolja hogy van isten vagy ID vagy bármi más, az egyetlen dolog amit igazol hogy a feltevés téves és ezzel van a probléma.
A DNS-ben olyan információ van kódolva, ami nem jöhetett létre magától, ahogy a Révai Nagy Lexikona sem fog soha magától létrejönni.
Ilyen információt, pláne kódolva csak intelligencia tud létrehozni, ez a felismerés pedig mindenképpen egy teremtőhöz vezet. De mivel Te mind az információ, mind az intelligencia fogalmát sajátosan értelmezed, ez az oka, hogy a Te számodra ez nem mutat automatikusan egy teremtő intelligenciára.
Tehát tisztázzuk:
Információ = értelemmel bíró adat (mszt)
"A kommunikációban kód (magyarul: rejtjel) alatt egy transzformációt értünk, ami információk bizonyos egységét (például egy betű, szó, vagy kifejezés) átalakít más formába vagy megjelenésbe, nem szükségszerűen azonos típusúba. A kommunikációban és az információ feldolgozásban a kódoláseljárás amit egy forrás objektumon végrehajtva az információt adattá alakítja, amelyet aztán elküld a vevőnek, vagy egy adatfeldolgozó rendszernek. Dekódolás a kódolt adat visszaállítási eljárása, a forrás által elküldött adatot a vevő számára értelmezhető információvá alakítja. (lásd: dekódolási módszerek)" (wiki)
Ha szerinted egy ilyen rendszer magától a semmiből létrejöhet, akkor bocs, de nálad van a bibi, és nem azoknál, akik egy ilyen rendszer láttán intelligenciát sejtenek az információ, annak kódolása és dekódolása mögött.
(Az intelligencia meghatározását lásd lentebb, hogy tiszta legyen.)
Éppen hogy cáfolja!!! Soha sem sikerült másik fajt létrehozni sem tenyésztéssel, sem a bakteriológiával (nem a vasutas bakterekről beszélek), sem más módon. Az evolúció-elmélet tehát éppen hogy hamisnak bizonyult az általad említettek esetén, nem hogy igazolódott volna!
Erről inkább ne értekezzünk, most ebédeltem.
Ne akard Szent-Györgyit kisajátítani. Számos Istenhez szóló verse van, márpedig nem írhatott verseket olyasvalakihez, akiben nem hitt. Semmi talány nincs a verseiben, elég egyértelműen egy teremtőhöz szólnak: Pl:
"Uram! Ezt a gyönyörű földet adtad otthonunknak,
Mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél,
Képessé tettél, hogy megértsük művedet,
Megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és betegséget."
(Ötödik ima: A Föld, kiemelés tőlem)
Ha nem hitt Istenben miért nem a természeti erőknek tulajdonítja a föld és a kincseinek létrejöttét, ahogy általában az evolucionisták? Ők mindig azt mondják, "természet ezt tette, a természet hozta létre...stb" sosem mondják, hogy "Isten adta".
És hogy Szent-Györgyi Isten-képe mennyire volt konkrét, azt inkább ne Te ítéld meg. Én se örülnék, ha az enyémet Te akarnád megítélni. A lényeg amúgy is az, hogy a világ létrejöttét ID-nek tulajdonította.
"Isten! Tisztítsd meg szívemet, emeld fel elmémet,
Hogy testvéremnek testvére lehessek."
Ebben a világon semmi talány sincs, és erősen a keresztény szeretet-Istenképre utal, akárcsak ezek a sorok, amelyben Istentől kéri és várja az emberiség békéjét és boldogságát.
"Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban,
Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,
Hogy ez a mi bolygónk a békesség, a bőség,
A boldogság és szépség biztos otthona lehessen."
Ilyeneket nem ír egy hitetlen, már bocs.
Szent-Györgyit pedig sosem akarták kiutasítani Amerikából, akkor a Te logikád szerint is nyilván istenhívő volt.
Szerinted... ennyit legalább légyszíves tegyél hozzá, bár azzal együtt is elég sértő a kijelentésed. Azért tényleg érdekes, hogy Te gátlástalanul sértegethetsz mindenkit ezen a fórumon, köztük azt a több ezer külföldi és magyar tudóst és szakembert, akik elvetik az evolúciót. Simán csalással vádolod őket. Azért gondolkodhatnál is, mielőtt ilyen kijelentéseket teszel, amiért akár be is perelhetnének Téged a sértettek.
Néhány külföldi nevet már említettem, akiktől idéztem is, de hogy magyarokat is nevesítsünk, akiket rágalmazol, íme néhány magyar név:
Hornyánszky Balázs, biológusmérnök
Kelemenné Dr. Dávid Orsolya, neurológus
Dr. habil Kovács Géza J., a biológiai tudományok kandidátusa, tanszékvezető egyetemi magántanár
Dr. Makkos Gyula, orvos
Mák Erzsébet, dietetikus, biológiatanár, agrármérnök
Nagy Gyöngyvér, biológiatanár
Schnitchen Csaba, biológus
Dr. Siffel Csaba, orvos
Szabóné Novák Beáta, biológiatanár
Talmácsiné dr. Brachna Andrea, radiológus szakorvos
Prof. Dr. Tóth Tibor, a műszaki tudomány doktora, egyetemi tanár,
és még sokan mások.
Ez csak néhány név egy hosszú listáról, amit azok írtak alá, akik megkérdőjelezik az evolúciót.
Kíváncsi vagyok, a szemükbe mondanád-e, hogy csak vásárolták a diplomájukat.
Kedves Ernoe, Te simán a bolondját járatod velünk. Azért az még Tőled is elvárható, hogy tudd, mit értünk intelligencia alatt, de amint látom, már ez a kérdés is komoly gondot okoz neked. Mivel nem veszed a fáradtságot, hogy utánanézz, ideírom Neked a definícióit, hátha előbbre jutunk, és Kareszt sem kergeted végleg a falra:
"Az intelligencia az értelem szinonimájaként használt, kettős jelentésréteggel rendelkező tudományos fogalmi absztraktum.
Az intelligencia az elme elemző és megkülönböztető képessége.
Mindenféle intelligencia - együtt - az élőlény, így az emberi minőség mértéke.
Az intelligencia az a képességünk, hogy "nem-teljesen meghatározott" célok elérése érdekében is tudunk döntéseket hozni. Intelligenciánk fokmérője az, hogy döntésünk mennyire volt "jó" -- azaz végrehajtása után milyen pontosan sikerült elérnünk célunkat -- és mennyire volt gyors. (Klasszikus példa: mozaik-kirakós játékban (puzzle) a következő elem helyének megtalálása.) Intelligenciánktól függ, hogy a hétköznapi életben nemvárt helyzetekben (balesetben, kritikus (például felvételt eldöntő) kérdés feltevésekor stb.) milyen jól és milyen gyorsan reagálunk.
Az intelligencia komplex képesség, ami a problémamegoldásra irányul. Ide tartozik például az összefüggések átlátása, az emlékezőképesség, a gondolkodás gyorsasága.
Az intelligencia az a képesség, amit az intelligenciatesztek mérnek.
(Wikipédia)
Na most akkor szeretnénk végre tudni a magyarázatodat arra nézve, hogyan tesz szert a fenteikre az élettelen anyag.
(mint pl. döntéshozatal, mérlegelés, reagálás, problémamegoldás, összefüggések átlátása, emlékezőlépesség, gyors vagy lassú gondolkodás stb.)
Remélem, így már eléggé pontosítottam, és most már nem okoz neked gondot a válasz.
Richard Dawkins Folyam az Édenkertből - Darwinista elmélkedések az életről -
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]1. FEJEZET
[/FONT][FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]A digitális folyam [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]1. FEJEZET
[/FONT][FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]A digitális folyam [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] Minden nép legendákban meséli el ősei történetét, és ezek a legendák gyakran vallási kultuszokba szerveződnek. Az emberek tisztelik, mi több, imádják őseiket - és jó okkal: hiszen az ősök, és nem természetfölötti istenek őrzik az élet kulcsát. A megszülető szervezetek többsége elpusztul, mielőtt ivaréretté válna. A fennmaradó, szaporodó kisebbségből újabb elkülönülő kis csoport mondhat csak magáénak több ezer nemzedéket megélt utódokat. Ez a parányi kisebbség alkotja az ősök kiválasztott gyülekezetét. Az ősök kevesen vannak, az utódok sokan.
Minden valaha is élt szervezet - állat, növény, baktérium vagy gomba, minden "csúszó-mászó állat", sőt e könyv valamennyi okasója - őseire visszatekintve a következő büszke kijelentéssel élhet: egyetlen ősöm sem múlt ki fiatalon. Valamennyien megélték a felnőttkort, és mindegyik talált magának legalább egy másik nembeli partnert, amellyel sikeresen párosodott. (*) Egyetlenegy ősünket sem terítette le ellenség, ölte meg vírus vagy egy elhibázott lépés a szikla peremén, mielőtt legalább egyetlen utódot világra hozott volna. Kortársaik ezrei vallottak kudarcot a fenti szempontból, őseink közül azonban egyetlen sem. Az iménti kijelentések megtévesztően kézenfekvőnek tűnnek, mégis számtalan következménnyel járnak: számtalan furcsa, váratlan, meglepő vagy megvilágító erejű következménnyel. Könyvem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
[/FONT]
Minden valaha is élt szervezet - állat, növény, baktérium vagy gomba, minden "csúszó-mászó állat", sőt e könyv valamennyi okasója - őseire visszatekintve a következő büszke kijelentéssel élhet: egyetlen ősöm sem múlt ki fiatalon. Valamennyien megélték a felnőttkort, és mindegyik talált magának legalább egy másik nembeli partnert, amellyel sikeresen párosodott. (*) Egyetlenegy ősünket sem terítette le ellenség, ölte meg vírus vagy egy elhibázott lépés a szikla peremén, mielőtt legalább egyetlen utódot világra hozott volna. Kortársaik ezrei vallottak kudarcot a fenti szempontból, őseink közül azonban egyetlen sem. Az iménti kijelentések megtévesztően kézenfekvőnek tűnnek, mégis számtalan következménnyel járnak: számtalan furcsa, váratlan, meglepő vagy megvilágító erejű következménnyel. Könyvem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] (*) Vannak kivételek is. Bizonyos állatok, így például a levéltetvek aszexuálisan szaporodnak. A mesterséges megtermékenyítés lehetővé teszi a ma embere számára, hogy párosodás nélkül szülessék gyermeke, akár a felnőttkor elérése előtt is, mivel petesejt akár a lány magzatból is nyerhető. Az esetek többségére azonban igaz az állításom. [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] Mivel minden szervezet minden génjét őseitől kapja, nem pedig ősei sikertelen kortársaitól, ezért minden szervezet sikeres génekkel rendelkezik. Megvan bennük az őssé válás - azaz a túlélés és szaporodás - képessége. Ezért a szervezetek olyan géneket örökölnek, amelyek jól megépített géppé formálják őket - olyan testekké, amelyeknek legfőbb célja, hogy ősökké váljanak. Ezért olyan jó repülők a madarak, jó úszók a halak, másznak olyan ügyesen a majmok, terjednek olyan ellenállhatatlanul a vírusok. Ezért szeretjük az életet és a nemiséget, ezért szeretjük a gyerekeket. Mindez azért van, mert kivétel nélkül valamennyien sikeres ősök megszakítatlan sorától örököljük valamennyi génünket. A világ olyan szervezetekkel népesül be, amelyek rendelkeznek az őssé válás képességével. Ez dióhéjban a darwinizmus lényege. Természetesen Darwin jóval többet mondott ennél, és napjainkban mi is többet mondhatunk, ezért is íródott ez a könyv.
Többen mégis félreértik az előző bekezdésben mondottakat, ami ha természetes is, mélységesen kártékony. Az ember kísértésbe esik, hogy azt gondolja: amennyiben őseink sikeresek voltak, az utódaikra örökített gének is jobb minőségűek lehettek, mint amit szüleiktől kaptak. Vagyis a sikerük valamiként rányomta bélyegét génjeikre, s ezért olyan ügyesek utódaik a repülésben, úszásban, udvarlásban. Ez teljesen helytelen, elhibázott nézet! A gének nem javulnak fel használat közben, egyszerűen csak továbbörökítődnek, éspedig néhány igen ritka véletlen hibától eltekintve változatlanul. Nem a siker teszi a jó géneket. A jó gének teszik a sikert, és bármit művel is egy egyed élete folyamán, ennek a legcsekélyebb kihatása sincs génjeire. A jó génekkel született egyedeknek a legnagyobb az esélye, hogy sikeres ősökké váljanak; ezért a jó gének nagyobb valószínűséggel adódnak tovább, mint a rosszak. Minden nemzedék egyfajta szűrőként, rostaként működik: a jó gének átrostálódnak a következő nemzedékbe, míg a rosszak fiatalon vagy szaporodás nélkül elpusztult testekben végzik. Sokszor az utóbbiak is megélhetnek egy-két nemzedéket, talán mert szerencséjükre jó génekkel osztoznak ugyanazon a testen. Ahhoz azonban, hogy rosták ezrein jusson keresztül, egyiken a másik után, a génnek többre van szüksége szerencsénél. A több ezer nemzedéken átörökítődött gének valószínűleg a jók közül kerülnek ki.
Azt mondtam tehát, hogy a nemzedékek során átörökített gének azok, amelyek az ősöket alkotják. Ez igaz is, mégis létezik egy szembeszökő kivétel, amellyel foglalkoznom kell, mielőtt a jelenség tisztázatlansága zavart keltene. Némely egyed gyógyíthatatlanul steril, mégis szemlátomást arra rendeltetett, hogy segédkezzék génjei továbbadásában. A dolgozó hangyák, méhek, darazsak és termeszek sterilek. Nem azon munkálkodnak, hogy maguk váljanak ősökké, hanem nővéreiket és fivéreiket segítik ehhez hozzá. Itt két dolgot kell megértenünk. Először is, bármely állatfajban egyazon nemzedék tagjai nagy valószínűséggel ugyanazon génekkel rendelkeznek. Másodszor, a környezet és nem a gének határozzák meg mondjuk, hogy valamely termesz tovább szaporodik-e vagy steril dolgozóvá válik. Minden termeszben vannak olyan gének, amelyek adott környezeti feltételek mellett steril dolgozóvá formálják, más feltételek között viszont ivaros egyeddé. Az utóbbi ugyanazokat a géneket adja tovább, amelyek továbbadásában a steril dolgozók segédkeznek. Ôk pedig ugyanazon gének hatása alatt tevékenykednek, amelyek másodpéldányait az ivaros egyedek szervezete tartalmazza. E géneknek a dolgozókban található példányai azon munkálkodnak, hogy ivaros társaikat átsegítsék a nemzedékek rostáján. A termesz dolgozók hím- és nőneműek egyaránt lehetnek, a hangyáknál, méheknél és darazsaknál azonban minden dolgozó nőstény; az elv egyebekben változatlan.
Tulajdonképpen nagy vonalakban ugyanez vonatkozik a madarak, emlősök és más állatok bizonyos fajaira, amelyekben a fiatalokat idősebb testvérek és nővérek gondozzák. Az előbb mondottakat összegezve, a gének mintegy megválthatják átjutásukat a rostán azzal, hogy nemcsak a saját test, hanem egy rokon őssé válásában is segédkeznek.
A könyvem címében megidézett folyam a DNS folyama, ez pedig az időn és nem a téren folyik át. Az információ folyója ez, nem csontoké és szöveteké: nem maguké a szilárd testeké. Az információ voltaképpen átfolyik a testeken és hatással van rájuk, viszont az információnak ezt a folyamát az egymás után sorjázó testek tapasztalatai és teljesítményei egyáltalán nem befolyásolják. Sőt, nem hat rá, nem szennyezi egy további lehetséges, látszólag sokkalta hatalmasabb erő: a nemiség sem.
Minden egyes sejtünkben felerészt anyai, felerészt apai gének találhatók. Ezek titkos összeesküvése tesz bennünket azzá a finom és egységes ötvözetté, amik vagyunk. Maguk a gének azonban nem olvadnak össze, mindössze a hatásaik. A maguk részéről sziklaszilárd önállósággal rendelkeznek. Ha eljön az ideje, egy gén vagy átörökítődik egy utódba, vagy sem. Az apai és anyai gének nem olvadnak össze: önállóságukat megőrizve rekombinálódnak. Egy adott génünk vagy anyai, vagy apai eredetű. Négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk stb. egyikéből, és csakis egyikéből származik.
A gének folyamáról beszéltem, de ugyanígy beszélhettem volna a földtörténeti korokon keresztül masírozó jó cimborák csapatáról is. Egy-egy nemzedék összes génje hosszú távon társa egymásnak. Rövid távon az ugyanabban a testben lakozó többi génhez van több közük. A gének akkor örökítődnek tovább, ha olyan testeket építenek, amelyek a faj által választott életmódot és szaporodási formát szolgálják. Ennél azonban többről van szó. Egy gén akkor maradhat fent, ha eredményesen működik együtt ugyanazon faj - ugyanazon folyam - más génjeivel. A hosszú távú fennmaradáshoz egy génnek jó cimborának kell lennie. Egy másik faj génjei más folyamhoz tartoznak. Ezekkel már nem muszáj szót értenie - legalábbis nem az előbbi értelemben -, mivel másfajta testeken osztoznak.
Egy faj meghatározó sajátossága, hogy minden tagján ugyanaz a génfolyam áramlik keresztül, ezért egy faj valamennyi génjének jó barátságban kell állnia a többivel. Új faj akkor jön létre, amikor egy létező faj kétfelé ágazik. Ekkor a génfolyamok is elágaznak az időben. A gén szemszögéből a faji elkülönülés, új faj keletkezése a "hosszú búcsú" kezdete. A részleges elkülönülés rövid időszakát követően a két folyam útja mindörökre elválik egymástól, egyikük vagy másikuk az idők során ki is száradhat. A folyamok partjai által határolt víz újra meg újra elkeveredik a nemi rekombináció révén. Ám a víz sosem lép ki medréből, nem szennyez be más folyamot. Miután egy faj kettéoszlott, a létrejövő két génállomány többé nem társulhat egymással. Immár nem találkoznak ugyanabban a testben, így nem is kell barátságban maradniuk. Nem érintkezhetnek egymással - amin ez esetben a szó szoros értelmében a nemi érintkezés lehetetlenségét értjük, a gének ideiglenes szálláshelye, a test, nem közösülhet más fajhoz tartozó testtel.
Miért kell a két fajnak elkülönülnie? Mi az oka génjeik hosszú búcsújának? Mi készteti a folyamot arra, hogy elágazzon, hogy szétkanyargó két ága soha többé ne találkozzon? Ha a részletek tisztázatlanok is, a jelenség legfőbb összetevője vitán felül a földrajzi elkülönülések véletlene. Való igaz, a gének folyama az időben folyik, de társulásuk testekhez kötött, a testek pedig a tér adott pontjához rendelhetők. Egy észak-amerikai szürke mókus kereszteződni tud egy angol szürke mókussal, már ha valaha is találkoznak az életben. Csakhogy nem valószínű, hogy találkoznak. Az észak-amerikai szürke mókusok génfolyamát majd ötezer kilométernyi óceán választja el az angol szürke mókusokétól. A két génállomány megszakította a barátságot, habár feltehetőleg alkalomadtán szót értenének még. Búcsút mondtak egymásnak, ha - egyelőre - a búcsú nem is végleges. Ám néhány évezredes elkülönülés után a két folyam már annyira eltávolodott egymástól, hogy többé nem tudják kicserélni génjeiket. Az "eltávolodás" ez esetben nem a térre, hanem a genetikai összeférhetőségre értendő.
Szinte bizonyos, hogy valami ehhez hasonló játszódott le a szürke és vörös mókusok még régebbi elkülönülése során. Ezek a fajok már nem keverednek. Ha elterjedési területük földrajzilag átfedi is egymást Európában, és jóllehet némelykor összekülönbözhetnek egy-egy dión, szaporodóképes utódokat már nem hozhatnak létre. Genetikus folyamuk túl messzire kanyarodott egymástól, magyarán, génjeik többé nem férnek meg egy testben. Sok-sok nemzedékkel korábban a szürke és vörös mókusok ősei ugyanazok az egyedek voltak. Később azonban földrajzilag elszigetelődtek - talán egy hegylánccal vagy vízzel, végül pedig az Atlanti-óceánnal. Génállományuk is különvált tehát. A földrajzi elkülönülés az összeférhetőség hiányát eredményezte. A jó cimborákból rossz cimborák lettek (vagy ez derült volna ki róluk egy párosodási kísérlet során). A rossz cimborákból azután még rosszabb cimborák, míg végül, napjainkra szó sem lehet többé cimboraságról. Búcsújuk immár végleges. A két folyam elkülönült, és a továbbiakban csak még inkább elkülönül egymástól. Ugyanez történt mondjuk őseink és az elefántok őseinek jóval korábbi elválása során. Vagy a struccok (ugyancsak őseink) és a skorpiók őseinek esetében.
Mostanára hozzávetőleg harmincmillió ága létezik a DNS-folyamnak, mert ennyire becsülik a fajok számát a Földön. Azt is kiszámították, hogy a jelenleg élő fajok az összes valaha élt faj mindössze egy százalékát teszik ki. Ebből következik, hogy összesen hárommilliárd DNS-folyam létezett. A mai harmincmillió egyszer és mindenkorra elkülönült egymástól. Sokuknak az a sorsa, hogy elenyésszen, mivel a fajok zöme kihal. Ha visszafelé haladunk a harmincmillió folyam mentén (az egyszerűség kedvéért a folyamágakat is folyamoknak nevezem), azt találjuk, hogy egyik a másik után más folyókkal egyesül. Az emberi gének folyama nagyjából ugyanakkor egyesült a csimpánz- gének folyamával, mint a gorilla-géneké, tehát mintegy hétmillió évvel ezelőtt. Néhány millió évvel visszafelé haladva az időben azután az afrikai emberszabású majmok közös folyama egyesül az orangután-gének folyójával. Még korábban a gibbon-gének folyója is csatlakozik hozzá - ez a folyó folyása mentén haladva több ágra, gibbonnok és sziamangok önálló fajaira ágazik szét. Visszafelé haladva az időben genetikai folyónk mind több és több folyóval egyesül, az időben előrejutva pedig az óvilági és újvilági majmokra, továbbá a madagaszkári makikra válik szét. Még távolabb az időben folyamunk más nagyobb emlőscsoportokéval egyesül: a rágcsálókéval, macskafélékével, denevérekével, elefántokéval. Eztán elérünk a különböző hüllők, madarak, kétéltűek, halak, gerinctelenek leágazási pontjára.
Csínján kell azonban bánnunk a folyam-metaforával. Ha az összes emlőshöz torkolló elágazásra gondolunk - mondjuk a szürke mókushoz vezető folyócskával szemben -, könnyen kísértésbe eshetünk, hogy holmi óriásfolyót képzeljünk el, amilyen a Mississippi és a Missouri egybeömlése. Hisz az emlősök származásvonala végső soron újra meg újra elágazik, míg az összes emlőst létrehozza - a mókuscickánytól az elefántig, a föld alatt túró vakondtól a fák koronáján himbálózó majmokig. A folyam emlős-ágának oly rengeteg nagy fontosságú fő vízi utat kell táplálnia, hogyan is lehetne más, mint hatalmas, hömpölygő víztömeg? Csakhogy ez az elképzelés alapjaiban elhibázott. Amikor az összes mai emlős ősei elszakadtak a nem-emlősöktől, ez az esemény semmivel sem volt jelentősebb bármely más faji elkülönülésnél. Ha élnek akkor természettudósok, tán észre sem veszik. A gének új folyamága vékony erecske lehetett csupán. Egy apró éjszakai lény génjeit hordozta, amely nem különbözött jobban nem-emlős unokatestvéreitől, mint a vörös mókus a szürkétől. Csak utólag visszatekintve ítéljük egyáltalán emlősnek az ősi emlőst. Akkoriban mindössze egy volt a számtalan emlősszerű hüllőfaj közül, s semmi sem különböztette meg a tucatnyi apró, pofával rendelkező, rovarevő lénytől, a dinoszaurusz-étkek parányi morzsájától.
A drámaiság ugyanilyen hiánya jellemezhette az állatok összes többi nagy rendszertani csoportja - a gerincesek, puhatestűek, rákok, rovarok, gyűrűsférgek, laposférgek, csalánozók stb. - korábbi elkülönülését. A folyamot - amelyből kiváltak a puhatestűek (és mások), hogy ebből az ágból megint elkülönüljenek a gerincesek (és mások) - alkotó (valószínűleg féregszerű) lények két populációja még annyira hasonlíthatott, hogy kereszteződni tudtak egymással. Az egyedüli ok, amiért mégsem tették, holmi esetleges földrajzi akadály lehetett, talán a korábban összefüggő vizeket elszigetelő szárazulat. Senki sem sejthette, hogy az egyik populációból származnak később a puhatestűek, míg a másikból a gerincesek. A két DNS- folyó ekkor csupán alig elkülönülő erecske volt, amiként az állatok fenti két törzse is alig különbözhetett egymástól.
A zoológusok mindezt persze tökéletesen tudják, mégis hajlamosak elfeledkezni róla a valóban nagy rendszertani csoportok, például a puhatestűek és gerincesek vizsgálatakor. Abba a hibába esnek, hogy sorsdöntő eseményként képzelik el ezeknek a nagyobb rendszertani egységeknek a szétágazását. Tévedésük oka, hogy abban az áhítatos tiszteletben nőttek fel, amely az állatok országának minden egyes leágazásában valami mélységesen egyedi eseményt látott; ezt néha a német Bauplan szóval jelölik. Jóllehet a szó mindössze "tervrajzot" jelent, elismert szakszóvá vált, úgyhogy magam is így használom, ha (mint megdöbbenve fedeztem fel) nincs is bent az Oxford English Dictionary legújabb kiadásában. (Mivel némely kollégámnál kevésbé rajongok ezért a szóért, bevallom, nem csekély Schadenfreude, káröröm borzongatja hátamat hiánya láttán: az utóbbi példának okáért bent van a szótárban, nincs tehát miért tiltakoznunk az idegen kifejezések használata ellen.) A Bauplant gyakran fordítják "alapvető testtervnek". A bajkeverő itt az "alapvető" jelző (vagy ami ezzel egyenértékű, a fellengzős némethez fordulás, a mélység érzékeltetésére). Mindez komolyan félrevezeti a zoológusokat.
Egyikük például felvetette, hogy a kambrium (mintegy 500-600 millió évvel ezelőtt) korabeli evolúció gyökeresen különbözhetett a későbbitől. Okfejtésének lényege, hogy napjainkban már csak új fajok keletkeznek, míg a kambriumban jelentek meg a főbb rendszertani csoportok, amilyenek a puhatestűek és a rákok. Óriási tévedés! Még az olyan gyökeresen eltérő élőlények is, mint amilyenek a puhatestűek és a rákok, eredetileg ugyanannak a fajnak földrajzilag elkülönülő populációi voltak. Egy darabig még kereszteződhettek volna is, ha találkoznak, de ez elmaradt. Évmilliók elszigetelt fejlődése után tettek szert azután azokra a bélyegekre, amelyek alapján a mai zoológus puhatestűekként és rákokként osztályozza őket. Ezeket a jegyeket a hangzatos "alapvető testterv" vagy Bauplan elnevezéssel illetik. Csakhogy az állatok országának főbb Bauplanjai csupán fokonként tértek el a közös kezdetektől.
Bevallom, némi, meglehetősen nagydobra vert nézeteltérés uralkodik a zoológusok között arra vonatkozólag, mennyire fokozatos vagy "ugrásszerű" az evolúció. Ám senki, hangsúlyozom, senki sem képzeli, hogy az evolúciós ugrások egyszeriben vadonatúj Bauplant eredményezhettek. Az említett szerző 1958-ban vetette papírra sorait. Ma már csak kevés zoológus helyezkedik nyíltan erre az álláspontra, ki nem mondottan mégis megteszik, amikor úgy beszélnek, mintha a főbb rendszertani csoportok mintegy maguktól, készen szökkentek volna elő, ahogyan Pallasz Athéné Zeusz fejéből, és nem a földrajzilag véletlenszerűen elszigetelődött ősi populációk elágazásából keletkeztek. (*)
[/FONT]
Többen mégis félreértik az előző bekezdésben mondottakat, ami ha természetes is, mélységesen kártékony. Az ember kísértésbe esik, hogy azt gondolja: amennyiben őseink sikeresek voltak, az utódaikra örökített gének is jobb minőségűek lehettek, mint amit szüleiktől kaptak. Vagyis a sikerük valamiként rányomta bélyegét génjeikre, s ezért olyan ügyesek utódaik a repülésben, úszásban, udvarlásban. Ez teljesen helytelen, elhibázott nézet! A gének nem javulnak fel használat közben, egyszerűen csak továbbörökítődnek, éspedig néhány igen ritka véletlen hibától eltekintve változatlanul. Nem a siker teszi a jó géneket. A jó gének teszik a sikert, és bármit művel is egy egyed élete folyamán, ennek a legcsekélyebb kihatása sincs génjeire. A jó génekkel született egyedeknek a legnagyobb az esélye, hogy sikeres ősökké váljanak; ezért a jó gének nagyobb valószínűséggel adódnak tovább, mint a rosszak. Minden nemzedék egyfajta szűrőként, rostaként működik: a jó gének átrostálódnak a következő nemzedékbe, míg a rosszak fiatalon vagy szaporodás nélkül elpusztult testekben végzik. Sokszor az utóbbiak is megélhetnek egy-két nemzedéket, talán mert szerencséjükre jó génekkel osztoznak ugyanazon a testen. Ahhoz azonban, hogy rosták ezrein jusson keresztül, egyiken a másik után, a génnek többre van szüksége szerencsénél. A több ezer nemzedéken átörökítődött gének valószínűleg a jók közül kerülnek ki.
Azt mondtam tehát, hogy a nemzedékek során átörökített gének azok, amelyek az ősöket alkotják. Ez igaz is, mégis létezik egy szembeszökő kivétel, amellyel foglalkoznom kell, mielőtt a jelenség tisztázatlansága zavart keltene. Némely egyed gyógyíthatatlanul steril, mégis szemlátomást arra rendeltetett, hogy segédkezzék génjei továbbadásában. A dolgozó hangyák, méhek, darazsak és termeszek sterilek. Nem azon munkálkodnak, hogy maguk váljanak ősökké, hanem nővéreiket és fivéreiket segítik ehhez hozzá. Itt két dolgot kell megértenünk. Először is, bármely állatfajban egyazon nemzedék tagjai nagy valószínűséggel ugyanazon génekkel rendelkeznek. Másodszor, a környezet és nem a gének határozzák meg mondjuk, hogy valamely termesz tovább szaporodik-e vagy steril dolgozóvá válik. Minden termeszben vannak olyan gének, amelyek adott környezeti feltételek mellett steril dolgozóvá formálják, más feltételek között viszont ivaros egyeddé. Az utóbbi ugyanazokat a géneket adja tovább, amelyek továbbadásában a steril dolgozók segédkeznek. Ôk pedig ugyanazon gének hatása alatt tevékenykednek, amelyek másodpéldányait az ivaros egyedek szervezete tartalmazza. E géneknek a dolgozókban található példányai azon munkálkodnak, hogy ivaros társaikat átsegítsék a nemzedékek rostáján. A termesz dolgozók hím- és nőneműek egyaránt lehetnek, a hangyáknál, méheknél és darazsaknál azonban minden dolgozó nőstény; az elv egyebekben változatlan.
Tulajdonképpen nagy vonalakban ugyanez vonatkozik a madarak, emlősök és más állatok bizonyos fajaira, amelyekben a fiatalokat idősebb testvérek és nővérek gondozzák. Az előbb mondottakat összegezve, a gének mintegy megválthatják átjutásukat a rostán azzal, hogy nemcsak a saját test, hanem egy rokon őssé válásában is segédkeznek.
A könyvem címében megidézett folyam a DNS folyama, ez pedig az időn és nem a téren folyik át. Az információ folyója ez, nem csontoké és szöveteké: nem maguké a szilárd testeké. Az információ voltaképpen átfolyik a testeken és hatással van rájuk, viszont az információnak ezt a folyamát az egymás után sorjázó testek tapasztalatai és teljesítményei egyáltalán nem befolyásolják. Sőt, nem hat rá, nem szennyezi egy további lehetséges, látszólag sokkalta hatalmasabb erő: a nemiség sem.
Minden egyes sejtünkben felerészt anyai, felerészt apai gének találhatók. Ezek titkos összeesküvése tesz bennünket azzá a finom és egységes ötvözetté, amik vagyunk. Maguk a gének azonban nem olvadnak össze, mindössze a hatásaik. A maguk részéről sziklaszilárd önállósággal rendelkeznek. Ha eljön az ideje, egy gén vagy átörökítődik egy utódba, vagy sem. Az apai és anyai gének nem olvadnak össze: önállóságukat megőrizve rekombinálódnak. Egy adott génünk vagy anyai, vagy apai eredetű. Négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk stb. egyikéből, és csakis egyikéből származik.
A gének folyamáról beszéltem, de ugyanígy beszélhettem volna a földtörténeti korokon keresztül masírozó jó cimborák csapatáról is. Egy-egy nemzedék összes génje hosszú távon társa egymásnak. Rövid távon az ugyanabban a testben lakozó többi génhez van több közük. A gének akkor örökítődnek tovább, ha olyan testeket építenek, amelyek a faj által választott életmódot és szaporodási formát szolgálják. Ennél azonban többről van szó. Egy gén akkor maradhat fent, ha eredményesen működik együtt ugyanazon faj - ugyanazon folyam - más génjeivel. A hosszú távú fennmaradáshoz egy génnek jó cimborának kell lennie. Egy másik faj génjei más folyamhoz tartoznak. Ezekkel már nem muszáj szót értenie - legalábbis nem az előbbi értelemben -, mivel másfajta testeken osztoznak.
Egy faj meghatározó sajátossága, hogy minden tagján ugyanaz a génfolyam áramlik keresztül, ezért egy faj valamennyi génjének jó barátságban kell állnia a többivel. Új faj akkor jön létre, amikor egy létező faj kétfelé ágazik. Ekkor a génfolyamok is elágaznak az időben. A gén szemszögéből a faji elkülönülés, új faj keletkezése a "hosszú búcsú" kezdete. A részleges elkülönülés rövid időszakát követően a két folyam útja mindörökre elválik egymástól, egyikük vagy másikuk az idők során ki is száradhat. A folyamok partjai által határolt víz újra meg újra elkeveredik a nemi rekombináció révén. Ám a víz sosem lép ki medréből, nem szennyez be más folyamot. Miután egy faj kettéoszlott, a létrejövő két génállomány többé nem társulhat egymással. Immár nem találkoznak ugyanabban a testben, így nem is kell barátságban maradniuk. Nem érintkezhetnek egymással - amin ez esetben a szó szoros értelmében a nemi érintkezés lehetetlenségét értjük, a gének ideiglenes szálláshelye, a test, nem közösülhet más fajhoz tartozó testtel.
Miért kell a két fajnak elkülönülnie? Mi az oka génjeik hosszú búcsújának? Mi készteti a folyamot arra, hogy elágazzon, hogy szétkanyargó két ága soha többé ne találkozzon? Ha a részletek tisztázatlanok is, a jelenség legfőbb összetevője vitán felül a földrajzi elkülönülések véletlene. Való igaz, a gének folyama az időben folyik, de társulásuk testekhez kötött, a testek pedig a tér adott pontjához rendelhetők. Egy észak-amerikai szürke mókus kereszteződni tud egy angol szürke mókussal, már ha valaha is találkoznak az életben. Csakhogy nem valószínű, hogy találkoznak. Az észak-amerikai szürke mókusok génfolyamát majd ötezer kilométernyi óceán választja el az angol szürke mókusokétól. A két génállomány megszakította a barátságot, habár feltehetőleg alkalomadtán szót értenének még. Búcsút mondtak egymásnak, ha - egyelőre - a búcsú nem is végleges. Ám néhány évezredes elkülönülés után a két folyam már annyira eltávolodott egymástól, hogy többé nem tudják kicserélni génjeiket. Az "eltávolodás" ez esetben nem a térre, hanem a genetikai összeférhetőségre értendő.
Szinte bizonyos, hogy valami ehhez hasonló játszódott le a szürke és vörös mókusok még régebbi elkülönülése során. Ezek a fajok már nem keverednek. Ha elterjedési területük földrajzilag átfedi is egymást Európában, és jóllehet némelykor összekülönbözhetnek egy-egy dión, szaporodóképes utódokat már nem hozhatnak létre. Genetikus folyamuk túl messzire kanyarodott egymástól, magyarán, génjeik többé nem férnek meg egy testben. Sok-sok nemzedékkel korábban a szürke és vörös mókusok ősei ugyanazok az egyedek voltak. Később azonban földrajzilag elszigetelődtek - talán egy hegylánccal vagy vízzel, végül pedig az Atlanti-óceánnal. Génállományuk is különvált tehát. A földrajzi elkülönülés az összeférhetőség hiányát eredményezte. A jó cimborákból rossz cimborák lettek (vagy ez derült volna ki róluk egy párosodási kísérlet során). A rossz cimborákból azután még rosszabb cimborák, míg végül, napjainkra szó sem lehet többé cimboraságról. Búcsújuk immár végleges. A két folyam elkülönült, és a továbbiakban csak még inkább elkülönül egymástól. Ugyanez történt mondjuk őseink és az elefántok őseinek jóval korábbi elválása során. Vagy a struccok (ugyancsak őseink) és a skorpiók őseinek esetében.
Mostanára hozzávetőleg harmincmillió ága létezik a DNS-folyamnak, mert ennyire becsülik a fajok számát a Földön. Azt is kiszámították, hogy a jelenleg élő fajok az összes valaha élt faj mindössze egy százalékát teszik ki. Ebből következik, hogy összesen hárommilliárd DNS-folyam létezett. A mai harmincmillió egyszer és mindenkorra elkülönült egymástól. Sokuknak az a sorsa, hogy elenyésszen, mivel a fajok zöme kihal. Ha visszafelé haladunk a harmincmillió folyam mentén (az egyszerűség kedvéért a folyamágakat is folyamoknak nevezem), azt találjuk, hogy egyik a másik után más folyókkal egyesül. Az emberi gének folyama nagyjából ugyanakkor egyesült a csimpánz- gének folyamával, mint a gorilla-géneké, tehát mintegy hétmillió évvel ezelőtt. Néhány millió évvel visszafelé haladva az időben azután az afrikai emberszabású majmok közös folyama egyesül az orangután-gének folyójával. Még korábban a gibbon-gének folyója is csatlakozik hozzá - ez a folyó folyása mentén haladva több ágra, gibbonnok és sziamangok önálló fajaira ágazik szét. Visszafelé haladva az időben genetikai folyónk mind több és több folyóval egyesül, az időben előrejutva pedig az óvilági és újvilági majmokra, továbbá a madagaszkári makikra válik szét. Még távolabb az időben folyamunk más nagyobb emlőscsoportokéval egyesül: a rágcsálókéval, macskafélékével, denevérekével, elefántokéval. Eztán elérünk a különböző hüllők, madarak, kétéltűek, halak, gerinctelenek leágazási pontjára.
Csínján kell azonban bánnunk a folyam-metaforával. Ha az összes emlőshöz torkolló elágazásra gondolunk - mondjuk a szürke mókushoz vezető folyócskával szemben -, könnyen kísértésbe eshetünk, hogy holmi óriásfolyót képzeljünk el, amilyen a Mississippi és a Missouri egybeömlése. Hisz az emlősök származásvonala végső soron újra meg újra elágazik, míg az összes emlőst létrehozza - a mókuscickánytól az elefántig, a föld alatt túró vakondtól a fák koronáján himbálózó majmokig. A folyam emlős-ágának oly rengeteg nagy fontosságú fő vízi utat kell táplálnia, hogyan is lehetne más, mint hatalmas, hömpölygő víztömeg? Csakhogy ez az elképzelés alapjaiban elhibázott. Amikor az összes mai emlős ősei elszakadtak a nem-emlősöktől, ez az esemény semmivel sem volt jelentősebb bármely más faji elkülönülésnél. Ha élnek akkor természettudósok, tán észre sem veszik. A gének új folyamága vékony erecske lehetett csupán. Egy apró éjszakai lény génjeit hordozta, amely nem különbözött jobban nem-emlős unokatestvéreitől, mint a vörös mókus a szürkétől. Csak utólag visszatekintve ítéljük egyáltalán emlősnek az ősi emlőst. Akkoriban mindössze egy volt a számtalan emlősszerű hüllőfaj közül, s semmi sem különböztette meg a tucatnyi apró, pofával rendelkező, rovarevő lénytől, a dinoszaurusz-étkek parányi morzsájától.
A drámaiság ugyanilyen hiánya jellemezhette az állatok összes többi nagy rendszertani csoportja - a gerincesek, puhatestűek, rákok, rovarok, gyűrűsférgek, laposférgek, csalánozók stb. - korábbi elkülönülését. A folyamot - amelyből kiváltak a puhatestűek (és mások), hogy ebből az ágból megint elkülönüljenek a gerincesek (és mások) - alkotó (valószínűleg féregszerű) lények két populációja még annyira hasonlíthatott, hogy kereszteződni tudtak egymással. Az egyedüli ok, amiért mégsem tették, holmi esetleges földrajzi akadály lehetett, talán a korábban összefüggő vizeket elszigetelő szárazulat. Senki sem sejthette, hogy az egyik populációból származnak később a puhatestűek, míg a másikból a gerincesek. A két DNS- folyó ekkor csupán alig elkülönülő erecske volt, amiként az állatok fenti két törzse is alig különbözhetett egymástól.
A zoológusok mindezt persze tökéletesen tudják, mégis hajlamosak elfeledkezni róla a valóban nagy rendszertani csoportok, például a puhatestűek és gerincesek vizsgálatakor. Abba a hibába esnek, hogy sorsdöntő eseményként képzelik el ezeknek a nagyobb rendszertani egységeknek a szétágazását. Tévedésük oka, hogy abban az áhítatos tiszteletben nőttek fel, amely az állatok országának minden egyes leágazásában valami mélységesen egyedi eseményt látott; ezt néha a német Bauplan szóval jelölik. Jóllehet a szó mindössze "tervrajzot" jelent, elismert szakszóvá vált, úgyhogy magam is így használom, ha (mint megdöbbenve fedeztem fel) nincs is bent az Oxford English Dictionary legújabb kiadásában. (Mivel némely kollégámnál kevésbé rajongok ezért a szóért, bevallom, nem csekély Schadenfreude, káröröm borzongatja hátamat hiánya láttán: az utóbbi példának okáért bent van a szótárban, nincs tehát miért tiltakoznunk az idegen kifejezések használata ellen.) A Bauplant gyakran fordítják "alapvető testtervnek". A bajkeverő itt az "alapvető" jelző (vagy ami ezzel egyenértékű, a fellengzős némethez fordulás, a mélység érzékeltetésére). Mindez komolyan félrevezeti a zoológusokat.
Egyikük például felvetette, hogy a kambrium (mintegy 500-600 millió évvel ezelőtt) korabeli evolúció gyökeresen különbözhetett a későbbitől. Okfejtésének lényege, hogy napjainkban már csak új fajok keletkeznek, míg a kambriumban jelentek meg a főbb rendszertani csoportok, amilyenek a puhatestűek és a rákok. Óriási tévedés! Még az olyan gyökeresen eltérő élőlények is, mint amilyenek a puhatestűek és a rákok, eredetileg ugyanannak a fajnak földrajzilag elkülönülő populációi voltak. Egy darabig még kereszteződhettek volna is, ha találkoznak, de ez elmaradt. Évmilliók elszigetelt fejlődése után tettek szert azután azokra a bélyegekre, amelyek alapján a mai zoológus puhatestűekként és rákokként osztályozza őket. Ezeket a jegyeket a hangzatos "alapvető testterv" vagy Bauplan elnevezéssel illetik. Csakhogy az állatok országának főbb Bauplanjai csupán fokonként tértek el a közös kezdetektől.
Bevallom, némi, meglehetősen nagydobra vert nézeteltérés uralkodik a zoológusok között arra vonatkozólag, mennyire fokozatos vagy "ugrásszerű" az evolúció. Ám senki, hangsúlyozom, senki sem képzeli, hogy az evolúciós ugrások egyszeriben vadonatúj Bauplant eredményezhettek. Az említett szerző 1958-ban vetette papírra sorait. Ma már csak kevés zoológus helyezkedik nyíltan erre az álláspontra, ki nem mondottan mégis megteszik, amikor úgy beszélnek, mintha a főbb rendszertani csoportok mintegy maguktól, készen szökkentek volna elő, ahogyan Pallasz Athéné Zeusz fejéből, és nem a földrajzilag véletlenszerűen elszigetelődött ősi populációk elágazásából keletkeztek. (*)
[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] (*) Az olvasó figyelmébe ajánlom e szempontot, ha Stephen J. Gould Wonderful Life (Csodálatos élet) című könyvét forgatja, amely varázslatos beszámoló a burgessi agyagpala kambrium kori állatvilágáról. [/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] Molekuláris biológiai vizsgálatok mindenesetre sokkalta közelebbi rokonoknak mutatták a nagy állatrendszertani csoportokat, mint gondolni szoktuk. A genetikus kódot egyfajta szótárnak is felfoghatjuk, amelynek hatvannégy szavát (egy négybetűs ábécé lehetséges tripletjeinek kombinációit) egy másik nyelv huszonegy szavára (a húsz aminosav és egy írásjel) fordítjuk le. Annak esélye, hogy véletlenségből még egyszer ugyanehhez a 64:21-es leképezési arányhoz jutunk, egy a milliószor milliószor milliószor milliószor millióhoz. Ennek ellenére a genetikai kód mondhatni pontról pontra megegyezik minden, valaha is megvizsgált állatban, növényben és baktériumban. Minden földi élőlény egyetlen közös őstől származik, ehhez nem férhet kétség. Senki nem is vitatja, mégis megrökönyödést keltett, milyen közeli hasonlatosság mutatkozik például a rovarok és gerincesek között, ha nem csupán a genetikai kódot magát vizsgáljuk, hanem a genetikus információ részletes sorrendjét is. Meglehetősen bonyolult genetikai mechanizmus felelős például a rovarok szelvényezett testfelépítéséért. Kísértetiesen hasonlatos genetikai hatásmechanizmust találtak az emlősökben is. Molekuláris szempontból minden állat igen közeli rokona egymásnak, mi több, a növényeknek is. A baktériumokig kell visszamennünk, hogy távoli unokatestvérekről beszélhessünk, és a genetilkai kód maga még ez esetben is megegyezik a mienkével. Azért tudunk ilyen pontos számításokat végezni a genetikai kóddal a Bauplanok anatómiája helyett, mert az előbbi szigorúan digitális, a számokkal pedig pontosan dolgozhatunk. A gének folyója digitális folyó. Most pedig sürgősen meg kell magyaráznom, mit is jelent ez a műszaki szakkifejezés.
A technika digitális és analóg kódoltat különböztet meg. A lemezjátszók és magnetofonok - s a mai napig a telefonok zöme - analóg kódokat használ. A kompakt lemezek, számítógépek és a legtöbb modern telefonrendszer ezzel szemben digitális kódokat alkalmaznak. Egy analóg telefonrendszerben a levegő nyomásváltozásainak (a hangoknak) állandó hullámzását ennek megfelelő feszültségkülönbségekké alakítják át az elektromos hálózatban. A lemezjátszó hasonló elv szerint működik: a hangbarázdák rezgésre késztetik a lejátszótűt, amelynek mozgását ennek megfelelő feszültségingadozásokká alakítják. A túloldalon azután ezeket a feszültségingadozásokat a telefon fülhallgatójába szerelt rezgő membrán vagy a lemezjátszó hangszórója visszaalakítja a megfelelő levegő- azaz hanghullámokká. Minden lehetséges feszültségérték, bizonyos határokon belül, elektromos jellé alakul, és a köztük mutatkozó különbség az, ami számít.
Egy digitális telefonnál mindössze két feszültségérték vagy lehetséges feszültségértékek - mondjuk 8, esetleg 256 - elkülönült sorozata kerül az elektromos hálózatba. Az információt nem ezek a feszültségértékek hordozzák, hanem az elkülönült szintek elrendezése, amit impulzuskód-modulációnak neveznek. Egy adott időpontban mérhető feszültségérték csak ritkán egyezik meg pontosan a mondjuk nyolctagú, névleges értékek valamelyikével, mégis a felfogó apparátus a megjelölt feszültségekhez legközelebb eső feszültségre kerekíti le, úgyhogy a vonal túloldalán csaknem tökéletes leképezés érhető el, ha maga az átvitel módja nem is tökéletes. Mindössze annyit kell tennünk, hogy kellő távolságban állapítsuk meg az egyes szinteket, hogy a véletlen ingadozásokat soha ne a rossz szinthez rendelje, ne magyarázza félre a felfogó készülék. Ez a digitális kódok felbecsülhetetlen előnye, és ezért tér át mind több audio- és videokészülék - s az információs technológia általában - a digitális rendszerekre. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy minden számítógépes művelet digitális. Kényelmi okokból bináris - azaz kettes számrendszerű - kóddal dolgoznak, vagyis mindössze két feszültségszinttel 8 vagy 256 helyett.
Még egy digitális telefon esetében is a kagylóba érkező és a fülhallgatót elhagyó hanghullámok változatlanul a levegő nyomásának analóg ingadozásai. Csupán az átalakított, továbbított információ digitális. Egyfajta kódot kell itt is felállítani, amely az analóg értékeket mikroszekundumonként elkülönült impulzusok sorozatává alakítja, tehát digitálisan kódolt számokká. Mikor szerelmünkkel enyelgünk telefonon, hangunk és érzelmeink minden aprócska rezdülése, minden szenvedélyes sóhajtás, az epekedés megannyi finom árnyalata kizárólag számok formájában továbbítódik a telefonhuzalon. Számok fakasztanak könnyekre bennünket - feltéve ha elég gyorsan kódolják és dekódolják őket. A modern elektronika kapcsolási sebessége oly gyors, hogy egy telefonvonal idejét feldarabolhatják, valahogy úgy, ahogyan a sakkmester osztja meg idejét húsz partner között egy szimultán játszmában. Ezért ugyanaz a telefonvonal egyszerre több ezer beszélgetést közvetíthet, amelyek ha látszatra egyidejűek is, elektronikusan elszigeteltek, és nem zavarják egymást. Egy adatokat szállító központi vonaton - sokuk manapság már nem elektromos huzal, hanem vagy közvetlenül hegycsúcstól hegycsúcsig sugárzott, vagy műholdakról visszaverődő rádióhullámok - számok tömkelege áramlik át. Ám az imént elemzett leleményes elektronikus elszigetelődés következtében ez digitális folyamok ezreiből áll, amelyek csak a szó felszínes értelmében folynak ugyanabban a mederben, amiként a szürke és vörös mókusok is hiába osztoznak ugyanazokon a fákon, génjeik soha nem keveredhetnek el.
Visszatérve a technika világába, az analóg jelek hibái nem sokat számítanak mindaddig, amíg ismételten másolásra nem kerülnek. Egy magnószalag csak alig hallhatóan surrog - hacsak nem erősítjük föl a hangot, amivel egyúttal a surrogást is felhangosítjuk, újfajta zajt keltve a lejátszás során. Ám ha többször átmásoljuk a szalagot, úgy vagy száz "nemzedék" után már nem hallunk mást rajta, csak pokoli surrogást. Hasonló gonddal kellett megküzdeni az analóg telefonrendszerek korában. Egy telefonjel elenyészik a hosszú huzalon, ezért körülbelül 1,5 kilométerenként fel kell erősíteni. Az analóg rendszerek idején ez igen nagy problémának számított, mivel minden egyes erősítés tovább növelte a háttérzaj mértékét. A digitális jeleket ugyancsak fel kell erősíteni. Csakhogy ez esetben a már ismertetett okokból a felerősítés nem jár hibával: az információ tökéletesen átjut, függetlenül attól, hány felerősítő állomást iktattunk közbe. A háttérzaj száz és száz kilométer után sem növekszik.
Gyerekkoromban anyám elmagyarázta nekem, hogy idegsejtjeink a szervezet telefonhálózatát képviselik. De vajon analóg vagy digitális hálózatot-e? Érdekes módon a kettő keverékét. Egy idegsejt különbözik az elektromos huzaltól. Hosszú, vékony cső ez, amelyen kémiai változások hullámai terjednek tova, olyan, akár egy földön sistergő gyújtózsinór. Azzal a különbséggel, hogy az idegsejt eredeti állapota gyorsan helyreáll, és rövid pihenés után újabb kisülésre képes. Az idegrostokon terjedő hullámok kilengésének mértéke - a gyújtózsinór hőmérséklete - változhat, amint a hullám tovahalad, ez azonban lényegtelen. A kód nem vesz róla tudomást. Vagy ott van a kémiai impulzus, vagy sem, akárcsak két elkülönült feszültségszint a digitális telefonnál. Ilyen értelemben az idegrendszer digitálisnak mondható. Csakhogy az idegi impulzusok nem szorulnak bitekbe: nem alkotnak elkülöníthető kódszámokat. Ehelyett az üzenet erősségét (a hangerősséget, a fényerőt, talán még az érzelmek hőfokát is) az impulzusok szaporasága kódolja. A mérnökök impulzusfrekvencia-modulációnak nevezik ezt a mechanizmust, amely az impulzuskód-moduláció alkalmazása előtt nagy népszerűségnek örvendett körükben.
Az impulzusok gyakorisága analóg mennyiség, ha maguk az impulzusok digitálisak is: vagy ott vannak, vagy sem, középút nincs. Az idegrendszer ugyanazt a hasznot húzza mindebből, mint bármely más digitális rendszer. Az idegsejtek működésmódjából adódik az erősítő állomások jelenléte, nem százkilométerenként, hanem milliméterenként - hozzávetőleg nyolcszáz ilyen állomás található a gerincvelő és ujjbegyeink között. Amennyiben számítana az idegimpulzusok kilengésének - a gyújtózsinór sistergésének - mértéke, az üzenet már karunkon végigfutva felismerhetetlenül eltorzulna, a zsiráf nyakáról nem is szólva. Minden egyes erősítés további véletlen hibákkal tetézné a rendszert, hasonlóan ahhoz, mint amikor nyolcszázadszor másolják le ugyanazt a magnószalagot, vagy minden xeroxmásolatról újabb másolatot készítenek. A nyolcszázadik fénymásolt "nemzedéken" már csak elmosódott szürke foltokat látnánk. Az idegsejtek problémájára a digitális kódolás nyújtja az egyetlen megoldást, és a természetes kiválasztódás élt is a lehetőséggel. Ugyanez mondható el a génekről.
Francis Crick és James Watson - a gének molekuláris szerkezetének felfedezői - helye, véleményem szerint, Arisztotelész és Platón mellett van. Nobel-díjukat az "élettan és orvostudomány" területén elért eredményeikért kapták, ami nagyon is helyénvaló, mi több, másként elképzelni sem lehet. Folyamatos forradalomról beszélnünk csaknem önellentmondás, pedig a két fiatalember által 1953-ban elindított szemléletváltozás nem csupán az orvostudományt forradalmasította újra meg újra, hanem az életre vonatkozó egész tudásunkat. Maguk a gének és a genetikai betegségek mindössze a jéghegy csúcsát képviselik ebben a gyökeres átalakulásban. A Watson és Crick utáni molekuláris biológiában a legforradalmibb az, hogy digitálissá vált.
Watson és Crick munkássága nyomán tudjuk, hogy a gének finom belső szerkezete merőben digitális információ hosszú fonalaiból áll. Mi több, velejéig digitális információról beszélhetünk a szó valódi értelmében, amiként az a számítógépekben és kompakt lemezekben feldolgozásra kerül, nem olyan felemásan, mint az idegrendszerben. A genetikai kód nem bináris, mint a számítógépek, és nem is nyolcszintes, mint a telefonrendszerek esetében, hanem négy elemből, négy jelből áll. A géneknek ez a gépies kódja kísértetiesen hasonlít a számítógépekéhez. A szakkifejezések különbségeitől eltekintve egy molekuláris biológiai folyóirat oldalait bármikor felcserélhetjük egy számítógépes szaklap hasábjaival. Több más következménye mellett az élet lényegét átértelmező digitális forradalom egyszersmind a végső, halálos csapást jelentette a vitalizmusra - arra a meggyőződésre, amely szerint az élő anyag mélységesen különbözik a nem élőtől. 1953-ig még hihető volt, hogy van valami alapvetően és tovább nem egyszerűsíthetően titokzatos az élő protoplazmában. Ennek vége szakadt. Az élet mechanisztikus szemléletére hajló filozófusok legmerészebb álmaikban sem reméltek ilyen hatalmas áttörést.
Képzeljük el a következő sci-fi cselekményt. A mű nagyobbára a mienkével megegyező technológiai környezetben játszódna, mindössze felpörögnének kissé az események. Jim Crickson professzort elrabolja egy gonosz idegen erő, és arra kényszeríti, hogy biológiai fegyvereket kikísérletező laboratóriumaiban dolgozzék. A civilizáció megmentéséhez elkerülhetetlen, hogy néhány szigorúan titkos információt a külvilág tudomására hozzon, csakhogy minden normális kommunikációs csatorna megtagadtatott tőle. Egy kivételével. A DNS kód hatvannégy triplet "kodonból" áll, amely elegendő a teljes kis- és nagybetűs ábécé, a tíz szám, térköz és egy pont átírására. Crickson professzor leemel egy fertőző influenzavírust a laboratóriumi polcról, és genomjába beírja palackpostája teljes szövegét, tökéletes angol mondatokban. Többször is elismétli üzenetét a manipulált genomban, amelyhez könnyen felismerhető "zászlójelzést" biggyeszt - mondjuk az első tíz törzsszámot. Ezt követően beoltja magát a vírussal, majd egy emberekkel telezsúfolt helyiségben tüsszögni kezd. Influenzajárvány söpör végig a világon, és távoli országok orvosi laboratóriumaiban lázasan próbálják feltérképezni a genomot az oltóanyag elkészítéséhez. Hamarosan kiderül, hogy a genomban furcsa minta ismétlődik. A törzsszámokon felbátorodva - amelyek semmiképpen nem köszönhetők a véletlennek - valaki kódtörő módszereket javasol. Innen már rövid út vezet Crickson professzor üzenete teljes szövegének megfejtéséhez, amelyet szertetüsszögött a világban.
Az öröklődés, amely a Földön előforduló bármely életformára egyetemesen érvényes, velejéig digitális. Szóról szóra átmásolhatnánk mondjuk az Újszövetséget az emberi genom azon részeibe, amelyeket jelenleg "hulladék" DNS tölt ki - azaz a szervezet által fel nem használt vagy legalábbis a mindennapi értelemben fel nem használt DNS. Testünk minden egyes sejtje tartalmazza a negyvenhat nagyszerű mágnesszalag megfelelőjét, amelyekről számtalan, egyszerre munkálkodó olvasó-író fej veszi le a digitális jeleltet. Minden egyes sejtben ezek a szalagok - a kromoszómák - ugyanazt az információt tartalmazzák, csakhogy a különböző sejtekben az olvasó-író fejek az adatbázis különböző részleteit keresik ki a maguk sajátos céljainak megfelelően. Ezért különböznek az izomsejtek a májsejtektől. Nincs tehát semmiféle lélek kormányozta életerő, semmiféle lüktető, fújtató, sarjadzó rejtelmes protoplazma-kocsonya. Az élet nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza.
A gének is merőben információból állnak, amelyet kódolni, újrakódolni és dekódolni kell, anélkül, hogy az információ eközben szemernyit is sérülne, vagy megmásítaná jelentését. A tiszta információ átmásolható, és mivel digitális információról van szó, az átmásolás hitelessége rendkívüli. A DNS elemei oly pontossággal másolódnak át, ami túlszárnyalja a modern technika valahány vívmányát. Nemzedékeken át másolódnak át így, s az időnkénti hibák gondoskodnak a változatosság megteremtéséről. Az élővilágnak ebben a változatosságában automatikusan azok a kódolt kombinációk szaporodnak el, amelyek dekódolva ugyane DNS-üzenetek megőrzésére serkentik az őket hordozó szervezeteket. Mi - és velünk együtt valamennyi élőlény - a programozásért felelős digitális adatbázis elterjesztésére programozott túlélőgépek vagyunk. A darwinizmust ma a tiszta, digitális kód szintjén a túlélők túléléseként értelmezhetjük.
Ha jól meggondoljuk, nem is lehetne másként. Elképzelhetnénk ugyan analóg átöröklési rendszert is. Láttuk azonban, mi történik az analóg információval, mikor több, egymást követő nemzedéken át átmásolásra kerül. Kínai suttogássá fajulna. A felerősített telefonrendszerek, újramásolt magnószalagok, a fénymásolatok fénymásolatai esetében az analóg jelek oly érzékenyek a felgyülemlő károsodásokkal szemben, hogy bizonyos korlátozott számú másolatnál több nem is készíthető. A gének ezzel szemben akár tízmillió nemzedéken át is képesek önmaguk másolására, miközben alig károsodnak. Az evolúció azért működik, mert - az alkalmankénti mutációktól eltekintve, amelyeket a természetes kiválasztódás vagy kigyomlál, vagy megőriz - a másoló folyamat tökéletes. Csupán egy digitális átörökítő rendszer képes fenntartani a darwini elveket a földtörténeti korok évmillióin keresztül. 1953, a kettős spirál felfedezésének éve, tehát nem csupán az élet misztikus, ködös értelmezésének vetett véget, hanem ettől az évtől kezdve tekintik az evolúciót digitális folyamatnak.
Nagy erejű kép, ha elképzeljük a merőben digitális információ földtörténeti korokon méltóságteljesen áthömpölygő folyamát, amely hárommilliárd ágra szakad. De mikor hagyja el ez az információ az élet ismerős tájait? Mikor hagyja oda a testeket, kezeket, lábakat, szemeket, agyakat, pofaszakállakat, leveleket és fatörzseket, gyökereket? Mikor hagy el minket és testrészeinket? Vajon mi valahányan - állatok, növények, egysejtűek, gombák és baktériumok - puszta partok vagyunk, amelyek között a digitális információ folyócskái áramlanak? Bizonyos értelemben igen. Ám, amint már jeleztem, többről van itt szó. A gének tevékenysége nem merül ki abban, hogy másolatokat készítenek magukról, amelyek nemzedékről nemzedékre továbbadódnak. Idejüket a testekben töltik, és meghatározzák annak a testnek a formáját és viselkedését, amelyben éppen tartózkodnak. Eszerint a testek is fontosak.
Egy jegesmedve teste példának okáért - a fenti szóképpel élve - nem puszta folyópart, amely digitális folyócskát határol. Egyszersmind a jegesmedvékre jellemző bonyolultsággal rendelkező gép is. A jegesmedvék egész populációjának összes génje egyfajta közösséget alkot - jó cimborák ők, akik ellökdösődnek egymással az időben. Mégsem töltik minden idejüket a közösség többi tagjának társaságában: váltogatják partnereiket a közösséget alkotó génkészletből. A géneknek ezt a közösségét úgy határozhatjuk meg, hogy olyan génkészletet jelentenek, amely a közösség bármely más génjével találkozhat (nem találkozhat viszont a világon fellelhető harmincmillió többi közösség egyetlen más tagjával sem). A tulajdonképpeni találkozásra mindig a jegesmedve egy sejtjében kerül sor. Ez a test pedig több a DNS-t hordozó egyszerű tartálynál.
Kezdetnek legyen elég annyi, hogy már maga a sejtek száma, amelyek mindegyikén belül teljes génkészlet található, szédítő: mintegy kilencszázbillió egy kifejlett hím medve esetében. Ha sorba állítanánk egyetlen jegesmedve sejtjeit, e sor oda-vissza érne a Föld és a Hold között. E sejtek több száz jól megkülönböztethető típusba sorolhatók. Kivált az emlősöket jellemzik ugyanazok a sejttípusok, amilyenek az izomsejtek, idegsejtek, csontsejtek, hámsejtek és így tovább. Az azonos típushoz tartozó sejtek társulása szöveteket alkot: izomszöveteket, csontszöveteket stb. Mind e settípusok valamennyi típus felépítéséhez szükséges genetikai utasításokat tartalmazzák, csupáncsak a szövetnek megfelelő gének lépnek műkődésbe. Ezért különböző megjelenésűek és méretűek a különböző szöveteket alkotó sejtek. Ami ennél is érdekesebb, egy adott sejttípusban működésbe lépő gének a szóban forgó szövet formáját is megszabják. A csontok például nem kemény, merev szövet alaktalan tömegei. Sajátos alakjuk van, üreges nyelekkel, golyókkal és foglalattal, tüskékkel és sarkantyúkkal. Mintha csak a bennük lévő, működő gének által beprogramozott sejtek tudnák, milyen a kapcsolatuk a környező sejtekkel. Így építik fel a szöveteket úgy, hogy azok fülkagylót, szívbillentyűt, szemlencsét vagy záróizmot formáljanak.
Egy jegesmedvéhez hasonló szervezet bonyolultsága sokrétű. Ez a szervezet pontosan meghatározott alakú szervek - amilyen a máj, vesék és csontok - bonyolult együttese. Minden szerv adott szövetekből formált bonyolult építmény, amelynek építőkövei a sejtek, melyek gyakran rétegekbe, lapokba rendeződnek, máskor viszont szilárd tömeget alkotnak. Ennél sokkalta kisebb mérettartományban minden sejt rendkívül összetett belső szerkezettel rendelkezik a benne összehajtogatott membránokból. E membránok és a köztük lévő víz számtalan bonyolult kémiai reakció színhelye. Az ICI-hez vagy az Union Carbide-hoz tartozó vegyiüzemben több száz kémiai reakciót végeznek. Ezeket lombikokkal, csövekkel stb. különítik el egymástól. Egy élő sejt belsejében hasonlóan nagyszámú kémiai reakció játszódik le egyidejűleg. Bizonyos mértékig a sejt membránrendszere a laboratórium üvegedényeinek feladatát tölti be, jóllehet a hasonlat két okból is sántít. Először is, habár sok kémiai reakcióra kerül sor a membránok felületén, tetemes részük magában a membránban zajlik. Másodszor, a reakciók elkülönítésének létezik egy, az előbbinél fontosabb módja. Minden reakciót saját enzimje katalizál.
Az enzim igen nagy molekula, amelynek háromdimenziós formája meghatározott kémiai reakciót gyorsít fel azáltal, hogy megfelelő felszínt biztosít a reakció lezajlásához. Mivel a biológiai molekulákból leginkább háromdimenziós megjelenésük számít, ezért egy enzimet nagyobbfajta szerszámnak is tekinthetünk, amelyet körültekintően úgy alakított ki a természet, hogy meghatározott alakú molekulák szalagtermelését biztosítsa. Ezért bármely sejt belsejében egyidejűleg és egymástól mégis elszigetelten független kémiai reakciók százai játszódnak le a különböző enzimmolekulák felszínén. Hogy adott sejtben mely kémiai reakciók zajlanak, azt az határozza meg, mely enzimmolekulák vannak jelen nagyobb számban. Minden enzimmolekula felépítéséért, perdöntő alakját is beleértve, egy meghatározott gén a felelős. Közelebbről, a gén több száz kódjelének pontos sorrendje adott, tökéletesen ismert szabályok (a genetikai kód) szerint megszabja az enzimmolekula aminosavsorrendjét. Minden enzimmolekula aminosavak lineáris láncolata, amely önmagától a csak számára jellemző háromdimenziós szerkezetbe göngyölődik fel, s akárcsak valami masninál, a lánc meghatározott részei keresztkötéseket alkotnak annak más részeivel. A masni pontos háromdimenziós képét az aminosavak egydimenziós sorrendje dönti tehát el, azaz végső soron a gén kódjeleinek egydimenziós sorrendje. Ilyeténképpen a sejtben lejátszódó kémiai reakciókat a működő gének határozzák meg.
Mi dönti el, milyen gének lépnek működésbe egy adott sejt esetében? A sejtben már jelenlevő kémiai anyagok. Rejlik mindebben egyfajta tyúk-tojás paradoxon, ám nem feloldhatatlan. Feloldása voltaképpen végtelenül egyszerű elméletben, ha a gyakorlatban tekervényesebb is. A számítógéptudósok programbehúzásnak nevezik ezt a megoldást. Mikor először kezdtem el számítógépet használni, valamikor az 1960-as években, minden programot papírszalagon kellett betölteni. (A korszak amerikai számítógépeiben gyakran lyukkártyákat alkalmaztak, de az elv ugyanaz.) Mielőtt azonban az ember betöltötte volna egy komolyabb program jókora szalagját, be kellett töltenie egy úgynevezett behúzóprogramot. Ez egyvalamit tudott: megmondta a számítógépnek, hogyan töltse be a papírszalagokat. Itt van azonban a tyúk vagy tojás paradoxon: hogyan tölti be önmagát a behúzóprogram szalagja? A mai számítógépeken a behúzóprogram megfelelőjét már beépítik a gépekbe, a régi időkben azonban az embernek először meghatározott szertartásrend szerint végig kellett nyomogatnia egy sor gombot. A gombnyomások sorrendje közölte a számítógéppel, miként kezdje el olvasni a behúzóprogram szalagjának elejét. Ez azután további utasításokat tartalmazott e szalag következő részletéről és így tovább. Amikorra az egész szalagot beette a gép, már bármely papírszalagot el tudott olvasni, úgyhogy használni lehetett.
Mikor egy embrió fejlődésnek indul, egyetlen sejt, a megtermékenyített petesejt osztódik ketté, ez azután megint tovább osztódik, s minden egyes új sejt megint csak tovább. Néhány nemzedék elég, hogy a sejtek száma billióra növekedjen, ilyen hatékony a mértani haladvány szerinti osztódás. Ám ha mindössze erről lenne szó, akkor ez a billió sejt mind ugyanolyan volna. Hogyan differenciálódnak (a szakszóval élve) ehelyett májsejtekké, vesesejtekké, izomsejtekké stb., miközben mindegyikben más és más gének lépnek működésbe és más enzimek aktiválódnak? Kérem szépen, a programbehúzás segítségével, mégpedig a következőképpen. Habár egy petesejt gömb alakú, kémiai összetételét tekintve különbség van a pólusai - a teteje és az alja és sok esetben az eleje és a hátulja (ezért a jobb és bal oldala) - között. Ezeken a pólusokon a vegyületek más-más koncentrációban vannak jelen. Bizonyos kémiai anyagok koncentrációja jelentősen megnövekszik például, ha hátulról előrefelé haladunk a petesejtben, másoké meg akkor, ha fentről lefelé. Ezek a korai koncentráció-különbségek meglehetősen egyszerűek, mindez azonban elég ahhoz, hogy beindítsa a programbehúzás első szakaszát.
Amikor a megtermékenyített petesejt, mondjuk, harminckét sejtté osztódik - tehát öt osztódás után -, e harminckét sejt némelyikében a petesejt csúcsában lévő vegyi anyagok jutnak túlsúlyba, míg másokban a petesejt aljára jellemző anyagok. Kiegyensúlyozatlanság mutatkozhat a sejtek között az elülső és hátulsó koncentrációgradiensek viszonylatában is. E különbségek elégségesek ahhoz, hogy a gének különböző kombinációját léptessék működésbe az egyes sejtekben. Ezért a kezdeti embrió különböző részeit alkotó sejtekben eltérő enzimkombinációk lesznek jelen. Ez pedig gondoskodik további génkombinációk beindításáról a különböző sejtekben. Az utódsejtek tehát különböznek az embrión belül, nem maradnak azonosak klón-ősükkel.
E különbségek azonban nagyon mások, mint a fajok korábban említett eltérései. A sejtek szétágazása programozott, és részletekbe menően kiszámítható, míg a fajoké földrajzi véletlenek szeszélyének műve volt, amelyekkel nem lehetett előre számolni. Azontúl a fajok szétválásakor maguk a gének is elválnak egymástól az általam kissé cirkalmasan hosszú búcsúnak nevezett folyamat során. Mikor azonban az utódsejtek ágaznak szét az embrióban, minden új osztódással ugyanazok a gének jutnak az új sejtekbe, ebben nincs kivétel. Csakhogy a különböző sejtek kémiai anyagok különböző kombinációiban részesülnek, amelyek eltérő génkombinációkat léptetnek működésbe, majd ezek újabbakat indítanak be vagy kapcsolnak ki. Így halad tovább a programbehúzás, míg ki nem alakul a különböző sejttípusok teljes készlete.
A fejlődő embrió nem csupán több száz eltérő típusú sejtté differenciálódik, hanem elegáns dinamikai változások során külső-belső formája is folyton átalakul. Talán a legdrámaibb e változások közül a legkorábbi, gasztrulációként, bélcsíra-képződésként ismert folyamat. Lewis Wolpert kiváló embriológus odáig ment, hogy kijelentette: "Nem a születés, házasság vagy halál, hanem a gasztruláció a legfontosabb az életünkben." A gasztruláció során egy sejtekből álló üres golyó görbül tölcsérré, melynek belső falát sejtbélés borítja. Az állatok országában minden embrió átesik ezen a gasztrulációs folyamaton. Ez az az egységes talapzat, amelyen az embriológiai fejlődés különbségei nyugszanak.
E virtuóz origami-bemutató végén, a sejtrétegek számtalan begyűrődése, kitüremkedése, kidudorodása, kinyúlása után, amelynek folyamán az embrió egyes részei más részek rovására finoman összehangolt növekedésnek indultak, miután maga az embrió több száz fajta, kémiailag és fizikailag is különböző sejtté differenciálódott, s a sejtek össz-száma elérte a több billiót, kialakult a folyamat végterméke: a magzat. De még ez sem végleges, hiszen az egyedfejlődés egész folyamatát - melynek során bizonyos részek megint gyorsabban növekednek a többinél -, a felnőtt- és öregkort is beleértve, az embrionális fejlődés meghosszabbításának tekinthetjük.
Az egyedek különbségei tehát teljes embrionális fejlődésük mennyiségi eltéréseire vezethetők vissza. Egy sejtréteg kissé tovább növekszik, mielőtt betüremkedne, és mi az eredmény: sasorr a fitos orrocska helyett, vagy lúdtalp, amely megmenti életünket, mert nem soroznak be katonának, míg a lapocka esetleg úgy formálódik, hogy különösen alkalmassá teszi tulajdonosát a dárdahajításra (vagy kézigránátokéra, krikettlabdákéra, a körülményektől függően). Néha a sejtrétegek origamijának egyedi különbségei tragikus következményekkel járhatnak, például mikor karok helyett csonkokkal, kezek nélkül jön világra egy csecsemő. A sejtrétegek origami-játékában meg nem mutatkozó, merőben kémiai jellegű egyedi különbségek hasonló horderejűek lehetnek: a születő utód esetleg képtelen a tej megemésztésére, hajlama van a homoszexualitásra vagy mogyoró-allergiára, netán terpentin ízűnek érzi a mangót.
Az embrionális fejlődés rendkívül bonyolult fizikai és kémiai folyamat. A bármely pontján lezajló aprócska változás jelentős további következményeket von maga után. Ez nem meglepő, ha visszaemlékszünk, milyen kimerítő programbehúzás előzi meg e folyamatot. Az egyedfejlődés különbségei zömmel környezeti különbségeknek tulajdoníthatók, amilyen az oxigénhiány vagy a talidomid hatása az embrióra. Más különbségek a genetikai eltéréseknek tudhatók be - itt nem csupán az elszigetelt génekre, hanem a gének összjátékára és a környezettel való kölcsönhatására gondolunk. Az olyan összetett, kaleidoszkopikus, szövevényes és kölcsönös programbehúzással vezényelt folyamat, amilyen az embrionális fejlődés, egyszerre átütő erejű és érzékeny. Átütő erejű, mert néha lehengerlően hátrányos környezeti hatások ellenére is életre segíti a csecsemőt. Másfelől érzékeny is a környezeti hatásokra, hiszen nincs két teljesen egyforma egyed, még az egypetéjű ikrek sem.
Most pedig térjünk át elmélkedéseink voltaképpeni tárgyára. Amennyiben az egyedi eltérések genetikai eredetűek (kisebb vagy nagyobb mértékben), a természetes kiválasztódás előnyben részesítheti az embrionális origami vagy embrionális kémia valamely szeszélyes képződményét a másikkal szemben. Ha karunk erejét gének szabályozzák, a természetes kiválasztódás helyeselheti vagy rosszallhatja ezt a jellegvonást. Amennyiben a messze hajító kar a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja a túlélést és így a nemzőképességet, s e készséget gének szabályozzák, ezeknek a géneknek ennek megfelelően nagyobb esélyük lesz, hogy átküzdjék magukat a következő nemzedékbe. Természetesen bármely egyed kimúlhat számtalan egyéb okból is, amelynek semmi köze a hajító képességhez. Ám a gén, amely jobb hajítóvá teszi az egyedeket, sok - jó és rossz - testben lakozik majd az elkövetkező nemzedékek sorában. Az adott gén szempontjából az egyéb halálokok tehát kiegyenlítődnek. A gén szemszögéből egyedül a DNS nemzedékeken átáramló folyama számít, amely csak néha talál szállásra egy-egy testben, csak néha osztozik egy-egy testen sikeres vagy sikertelen géntársaival.
Hosszú távon a folyam jó túlélési esélyeket biztosító génekkel telik meg, amelyek valamicskét feljavítják a hajító képességet, a mérgek megérzésének képességét vagy bármi más készséget. Nagy átlagban viszont azok a gének, amelyek csökkentik a túlélés esélyeit - mert kancsalságot okoznak az egymást követő testekben, amelyek ezért a dárdahajításban sem jeleskednek, vagy kevésbé vonzó testeltet formálnak, megcsappantván lehetőségeiket a párkeresésben -, ezek a gének előbb-utóbb eltűnnek a gének folyamából. Ne feledjük mindenekelőtt, hogy a folyamban azok a gének maradnak meg, amelyek megnövelik a túlélés esélyeit az adott faj megszokott körülményei között. Ennek legperdöntőbb vonatkozása a faj többi génje, amellyel a szóban forgó gén a testeken osztozik, az ugyanabban a folyamban a földtörténeti korokon áthömpölygő többi gén. [/FONT]
A technika digitális és analóg kódoltat különböztet meg. A lemezjátszók és magnetofonok - s a mai napig a telefonok zöme - analóg kódokat használ. A kompakt lemezek, számítógépek és a legtöbb modern telefonrendszer ezzel szemben digitális kódokat alkalmaznak. Egy analóg telefonrendszerben a levegő nyomásváltozásainak (a hangoknak) állandó hullámzását ennek megfelelő feszültségkülönbségekké alakítják át az elektromos hálózatban. A lemezjátszó hasonló elv szerint működik: a hangbarázdák rezgésre késztetik a lejátszótűt, amelynek mozgását ennek megfelelő feszültségingadozásokká alakítják. A túloldalon azután ezeket a feszültségingadozásokat a telefon fülhallgatójába szerelt rezgő membrán vagy a lemezjátszó hangszórója visszaalakítja a megfelelő levegő- azaz hanghullámokká. Minden lehetséges feszültségérték, bizonyos határokon belül, elektromos jellé alakul, és a köztük mutatkozó különbség az, ami számít.
Egy digitális telefonnál mindössze két feszültségérték vagy lehetséges feszültségértékek - mondjuk 8, esetleg 256 - elkülönült sorozata kerül az elektromos hálózatba. Az információt nem ezek a feszültségértékek hordozzák, hanem az elkülönült szintek elrendezése, amit impulzuskód-modulációnak neveznek. Egy adott időpontban mérhető feszültségérték csak ritkán egyezik meg pontosan a mondjuk nyolctagú, névleges értékek valamelyikével, mégis a felfogó apparátus a megjelölt feszültségekhez legközelebb eső feszültségre kerekíti le, úgyhogy a vonal túloldalán csaknem tökéletes leképezés érhető el, ha maga az átvitel módja nem is tökéletes. Mindössze annyit kell tennünk, hogy kellő távolságban állapítsuk meg az egyes szinteket, hogy a véletlen ingadozásokat soha ne a rossz szinthez rendelje, ne magyarázza félre a felfogó készülék. Ez a digitális kódok felbecsülhetetlen előnye, és ezért tér át mind több audio- és videokészülék - s az információs technológia általában - a digitális rendszerekre. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy minden számítógépes művelet digitális. Kényelmi okokból bináris - azaz kettes számrendszerű - kóddal dolgoznak, vagyis mindössze két feszültségszinttel 8 vagy 256 helyett.
Még egy digitális telefon esetében is a kagylóba érkező és a fülhallgatót elhagyó hanghullámok változatlanul a levegő nyomásának analóg ingadozásai. Csupán az átalakított, továbbított információ digitális. Egyfajta kódot kell itt is felállítani, amely az analóg értékeket mikroszekundumonként elkülönült impulzusok sorozatává alakítja, tehát digitálisan kódolt számokká. Mikor szerelmünkkel enyelgünk telefonon, hangunk és érzelmeink minden aprócska rezdülése, minden szenvedélyes sóhajtás, az epekedés megannyi finom árnyalata kizárólag számok formájában továbbítódik a telefonhuzalon. Számok fakasztanak könnyekre bennünket - feltéve ha elég gyorsan kódolják és dekódolják őket. A modern elektronika kapcsolási sebessége oly gyors, hogy egy telefonvonal idejét feldarabolhatják, valahogy úgy, ahogyan a sakkmester osztja meg idejét húsz partner között egy szimultán játszmában. Ezért ugyanaz a telefonvonal egyszerre több ezer beszélgetést közvetíthet, amelyek ha látszatra egyidejűek is, elektronikusan elszigeteltek, és nem zavarják egymást. Egy adatokat szállító központi vonaton - sokuk manapság már nem elektromos huzal, hanem vagy közvetlenül hegycsúcstól hegycsúcsig sugárzott, vagy műholdakról visszaverődő rádióhullámok - számok tömkelege áramlik át. Ám az imént elemzett leleményes elektronikus elszigetelődés következtében ez digitális folyamok ezreiből áll, amelyek csak a szó felszínes értelmében folynak ugyanabban a mederben, amiként a szürke és vörös mókusok is hiába osztoznak ugyanazokon a fákon, génjeik soha nem keveredhetnek el.
Visszatérve a technika világába, az analóg jelek hibái nem sokat számítanak mindaddig, amíg ismételten másolásra nem kerülnek. Egy magnószalag csak alig hallhatóan surrog - hacsak nem erősítjük föl a hangot, amivel egyúttal a surrogást is felhangosítjuk, újfajta zajt keltve a lejátszás során. Ám ha többször átmásoljuk a szalagot, úgy vagy száz "nemzedék" után már nem hallunk mást rajta, csak pokoli surrogást. Hasonló gonddal kellett megküzdeni az analóg telefonrendszerek korában. Egy telefonjel elenyészik a hosszú huzalon, ezért körülbelül 1,5 kilométerenként fel kell erősíteni. Az analóg rendszerek idején ez igen nagy problémának számított, mivel minden egyes erősítés tovább növelte a háttérzaj mértékét. A digitális jeleket ugyancsak fel kell erősíteni. Csakhogy ez esetben a már ismertetett okokból a felerősítés nem jár hibával: az információ tökéletesen átjut, függetlenül attól, hány felerősítő állomást iktattunk közbe. A háttérzaj száz és száz kilométer után sem növekszik.
Gyerekkoromban anyám elmagyarázta nekem, hogy idegsejtjeink a szervezet telefonhálózatát képviselik. De vajon analóg vagy digitális hálózatot-e? Érdekes módon a kettő keverékét. Egy idegsejt különbözik az elektromos huzaltól. Hosszú, vékony cső ez, amelyen kémiai változások hullámai terjednek tova, olyan, akár egy földön sistergő gyújtózsinór. Azzal a különbséggel, hogy az idegsejt eredeti állapota gyorsan helyreáll, és rövid pihenés után újabb kisülésre képes. Az idegrostokon terjedő hullámok kilengésének mértéke - a gyújtózsinór hőmérséklete - változhat, amint a hullám tovahalad, ez azonban lényegtelen. A kód nem vesz róla tudomást. Vagy ott van a kémiai impulzus, vagy sem, akárcsak két elkülönült feszültségszint a digitális telefonnál. Ilyen értelemben az idegrendszer digitálisnak mondható. Csakhogy az idegi impulzusok nem szorulnak bitekbe: nem alkotnak elkülöníthető kódszámokat. Ehelyett az üzenet erősségét (a hangerősséget, a fényerőt, talán még az érzelmek hőfokát is) az impulzusok szaporasága kódolja. A mérnökök impulzusfrekvencia-modulációnak nevezik ezt a mechanizmust, amely az impulzuskód-moduláció alkalmazása előtt nagy népszerűségnek örvendett körükben.
Az impulzusok gyakorisága analóg mennyiség, ha maguk az impulzusok digitálisak is: vagy ott vannak, vagy sem, középút nincs. Az idegrendszer ugyanazt a hasznot húzza mindebből, mint bármely más digitális rendszer. Az idegsejtek működésmódjából adódik az erősítő állomások jelenléte, nem százkilométerenként, hanem milliméterenként - hozzávetőleg nyolcszáz ilyen állomás található a gerincvelő és ujjbegyeink között. Amennyiben számítana az idegimpulzusok kilengésének - a gyújtózsinór sistergésének - mértéke, az üzenet már karunkon végigfutva felismerhetetlenül eltorzulna, a zsiráf nyakáról nem is szólva. Minden egyes erősítés további véletlen hibákkal tetézné a rendszert, hasonlóan ahhoz, mint amikor nyolcszázadszor másolják le ugyanazt a magnószalagot, vagy minden xeroxmásolatról újabb másolatot készítenek. A nyolcszázadik fénymásolt "nemzedéken" már csak elmosódott szürke foltokat látnánk. Az idegsejtek problémájára a digitális kódolás nyújtja az egyetlen megoldást, és a természetes kiválasztódás élt is a lehetőséggel. Ugyanez mondható el a génekről.
Francis Crick és James Watson - a gének molekuláris szerkezetének felfedezői - helye, véleményem szerint, Arisztotelész és Platón mellett van. Nobel-díjukat az "élettan és orvostudomány" területén elért eredményeikért kapták, ami nagyon is helyénvaló, mi több, másként elképzelni sem lehet. Folyamatos forradalomról beszélnünk csaknem önellentmondás, pedig a két fiatalember által 1953-ban elindított szemléletváltozás nem csupán az orvostudományt forradalmasította újra meg újra, hanem az életre vonatkozó egész tudásunkat. Maguk a gének és a genetikai betegségek mindössze a jéghegy csúcsát képviselik ebben a gyökeres átalakulásban. A Watson és Crick utáni molekuláris biológiában a legforradalmibb az, hogy digitálissá vált.
Watson és Crick munkássága nyomán tudjuk, hogy a gének finom belső szerkezete merőben digitális információ hosszú fonalaiból áll. Mi több, velejéig digitális információról beszélhetünk a szó valódi értelmében, amiként az a számítógépekben és kompakt lemezekben feldolgozásra kerül, nem olyan felemásan, mint az idegrendszerben. A genetikai kód nem bináris, mint a számítógépek, és nem is nyolcszintes, mint a telefonrendszerek esetében, hanem négy elemből, négy jelből áll. A géneknek ez a gépies kódja kísértetiesen hasonlít a számítógépekéhez. A szakkifejezések különbségeitől eltekintve egy molekuláris biológiai folyóirat oldalait bármikor felcserélhetjük egy számítógépes szaklap hasábjaival. Több más következménye mellett az élet lényegét átértelmező digitális forradalom egyszersmind a végső, halálos csapást jelentette a vitalizmusra - arra a meggyőződésre, amely szerint az élő anyag mélységesen különbözik a nem élőtől. 1953-ig még hihető volt, hogy van valami alapvetően és tovább nem egyszerűsíthetően titokzatos az élő protoplazmában. Ennek vége szakadt. Az élet mechanisztikus szemléletére hajló filozófusok legmerészebb álmaikban sem reméltek ilyen hatalmas áttörést.
Képzeljük el a következő sci-fi cselekményt. A mű nagyobbára a mienkével megegyező technológiai környezetben játszódna, mindössze felpörögnének kissé az események. Jim Crickson professzort elrabolja egy gonosz idegen erő, és arra kényszeríti, hogy biológiai fegyvereket kikísérletező laboratóriumaiban dolgozzék. A civilizáció megmentéséhez elkerülhetetlen, hogy néhány szigorúan titkos információt a külvilág tudomására hozzon, csakhogy minden normális kommunikációs csatorna megtagadtatott tőle. Egy kivételével. A DNS kód hatvannégy triplet "kodonból" áll, amely elegendő a teljes kis- és nagybetűs ábécé, a tíz szám, térköz és egy pont átírására. Crickson professzor leemel egy fertőző influenzavírust a laboratóriumi polcról, és genomjába beírja palackpostája teljes szövegét, tökéletes angol mondatokban. Többször is elismétli üzenetét a manipulált genomban, amelyhez könnyen felismerhető "zászlójelzést" biggyeszt - mondjuk az első tíz törzsszámot. Ezt követően beoltja magát a vírussal, majd egy emberekkel telezsúfolt helyiségben tüsszögni kezd. Influenzajárvány söpör végig a világon, és távoli országok orvosi laboratóriumaiban lázasan próbálják feltérképezni a genomot az oltóanyag elkészítéséhez. Hamarosan kiderül, hogy a genomban furcsa minta ismétlődik. A törzsszámokon felbátorodva - amelyek semmiképpen nem köszönhetők a véletlennek - valaki kódtörő módszereket javasol. Innen már rövid út vezet Crickson professzor üzenete teljes szövegének megfejtéséhez, amelyet szertetüsszögött a világban.
Az öröklődés, amely a Földön előforduló bármely életformára egyetemesen érvényes, velejéig digitális. Szóról szóra átmásolhatnánk mondjuk az Újszövetséget az emberi genom azon részeibe, amelyeket jelenleg "hulladék" DNS tölt ki - azaz a szervezet által fel nem használt vagy legalábbis a mindennapi értelemben fel nem használt DNS. Testünk minden egyes sejtje tartalmazza a negyvenhat nagyszerű mágnesszalag megfelelőjét, amelyekről számtalan, egyszerre munkálkodó olvasó-író fej veszi le a digitális jeleltet. Minden egyes sejtben ezek a szalagok - a kromoszómák - ugyanazt az információt tartalmazzák, csakhogy a különböző sejtekben az olvasó-író fejek az adatbázis különböző részleteit keresik ki a maguk sajátos céljainak megfelelően. Ezért különböznek az izomsejtek a májsejtektől. Nincs tehát semmiféle lélek kormányozta életerő, semmiféle lüktető, fújtató, sarjadzó rejtelmes protoplazma-kocsonya. Az élet nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza.
A gének is merőben információból állnak, amelyet kódolni, újrakódolni és dekódolni kell, anélkül, hogy az információ eközben szemernyit is sérülne, vagy megmásítaná jelentését. A tiszta információ átmásolható, és mivel digitális információról van szó, az átmásolás hitelessége rendkívüli. A DNS elemei oly pontossággal másolódnak át, ami túlszárnyalja a modern technika valahány vívmányát. Nemzedékeken át másolódnak át így, s az időnkénti hibák gondoskodnak a változatosság megteremtéséről. Az élővilágnak ebben a változatosságában automatikusan azok a kódolt kombinációk szaporodnak el, amelyek dekódolva ugyane DNS-üzenetek megőrzésére serkentik az őket hordozó szervezeteket. Mi - és velünk együtt valamennyi élőlény - a programozásért felelős digitális adatbázis elterjesztésére programozott túlélőgépek vagyunk. A darwinizmust ma a tiszta, digitális kód szintjén a túlélők túléléseként értelmezhetjük.
Ha jól meggondoljuk, nem is lehetne másként. Elképzelhetnénk ugyan analóg átöröklési rendszert is. Láttuk azonban, mi történik az analóg információval, mikor több, egymást követő nemzedéken át átmásolásra kerül. Kínai suttogássá fajulna. A felerősített telefonrendszerek, újramásolt magnószalagok, a fénymásolatok fénymásolatai esetében az analóg jelek oly érzékenyek a felgyülemlő károsodásokkal szemben, hogy bizonyos korlátozott számú másolatnál több nem is készíthető. A gének ezzel szemben akár tízmillió nemzedéken át is képesek önmaguk másolására, miközben alig károsodnak. Az evolúció azért működik, mert - az alkalmankénti mutációktól eltekintve, amelyeket a természetes kiválasztódás vagy kigyomlál, vagy megőriz - a másoló folyamat tökéletes. Csupán egy digitális átörökítő rendszer képes fenntartani a darwini elveket a földtörténeti korok évmillióin keresztül. 1953, a kettős spirál felfedezésének éve, tehát nem csupán az élet misztikus, ködös értelmezésének vetett véget, hanem ettől az évtől kezdve tekintik az evolúciót digitális folyamatnak.
Nagy erejű kép, ha elképzeljük a merőben digitális információ földtörténeti korokon méltóságteljesen áthömpölygő folyamát, amely hárommilliárd ágra szakad. De mikor hagyja el ez az információ az élet ismerős tájait? Mikor hagyja oda a testeket, kezeket, lábakat, szemeket, agyakat, pofaszakállakat, leveleket és fatörzseket, gyökereket? Mikor hagy el minket és testrészeinket? Vajon mi valahányan - állatok, növények, egysejtűek, gombák és baktériumok - puszta partok vagyunk, amelyek között a digitális információ folyócskái áramlanak? Bizonyos értelemben igen. Ám, amint már jeleztem, többről van itt szó. A gének tevékenysége nem merül ki abban, hogy másolatokat készítenek magukról, amelyek nemzedékről nemzedékre továbbadódnak. Idejüket a testekben töltik, és meghatározzák annak a testnek a formáját és viselkedését, amelyben éppen tartózkodnak. Eszerint a testek is fontosak.
Egy jegesmedve teste példának okáért - a fenti szóképpel élve - nem puszta folyópart, amely digitális folyócskát határol. Egyszersmind a jegesmedvékre jellemző bonyolultsággal rendelkező gép is. A jegesmedvék egész populációjának összes génje egyfajta közösséget alkot - jó cimborák ők, akik ellökdösődnek egymással az időben. Mégsem töltik minden idejüket a közösség többi tagjának társaságában: váltogatják partnereiket a közösséget alkotó génkészletből. A géneknek ezt a közösségét úgy határozhatjuk meg, hogy olyan génkészletet jelentenek, amely a közösség bármely más génjével találkozhat (nem találkozhat viszont a világon fellelhető harmincmillió többi közösség egyetlen más tagjával sem). A tulajdonképpeni találkozásra mindig a jegesmedve egy sejtjében kerül sor. Ez a test pedig több a DNS-t hordozó egyszerű tartálynál.
Kezdetnek legyen elég annyi, hogy már maga a sejtek száma, amelyek mindegyikén belül teljes génkészlet található, szédítő: mintegy kilencszázbillió egy kifejlett hím medve esetében. Ha sorba állítanánk egyetlen jegesmedve sejtjeit, e sor oda-vissza érne a Föld és a Hold között. E sejtek több száz jól megkülönböztethető típusba sorolhatók. Kivált az emlősöket jellemzik ugyanazok a sejttípusok, amilyenek az izomsejtek, idegsejtek, csontsejtek, hámsejtek és így tovább. Az azonos típushoz tartozó sejtek társulása szöveteket alkot: izomszöveteket, csontszöveteket stb. Mind e settípusok valamennyi típus felépítéséhez szükséges genetikai utasításokat tartalmazzák, csupáncsak a szövetnek megfelelő gének lépnek műkődésbe. Ezért különböző megjelenésűek és méretűek a különböző szöveteket alkotó sejtek. Ami ennél is érdekesebb, egy adott sejttípusban működésbe lépő gének a szóban forgó szövet formáját is megszabják. A csontok például nem kemény, merev szövet alaktalan tömegei. Sajátos alakjuk van, üreges nyelekkel, golyókkal és foglalattal, tüskékkel és sarkantyúkkal. Mintha csak a bennük lévő, működő gének által beprogramozott sejtek tudnák, milyen a kapcsolatuk a környező sejtekkel. Így építik fel a szöveteket úgy, hogy azok fülkagylót, szívbillentyűt, szemlencsét vagy záróizmot formáljanak.
Egy jegesmedvéhez hasonló szervezet bonyolultsága sokrétű. Ez a szervezet pontosan meghatározott alakú szervek - amilyen a máj, vesék és csontok - bonyolult együttese. Minden szerv adott szövetekből formált bonyolult építmény, amelynek építőkövei a sejtek, melyek gyakran rétegekbe, lapokba rendeződnek, máskor viszont szilárd tömeget alkotnak. Ennél sokkalta kisebb mérettartományban minden sejt rendkívül összetett belső szerkezettel rendelkezik a benne összehajtogatott membránokból. E membránok és a köztük lévő víz számtalan bonyolult kémiai reakció színhelye. Az ICI-hez vagy az Union Carbide-hoz tartozó vegyiüzemben több száz kémiai reakciót végeznek. Ezeket lombikokkal, csövekkel stb. különítik el egymástól. Egy élő sejt belsejében hasonlóan nagyszámú kémiai reakció játszódik le egyidejűleg. Bizonyos mértékig a sejt membránrendszere a laboratórium üvegedényeinek feladatát tölti be, jóllehet a hasonlat két okból is sántít. Először is, habár sok kémiai reakcióra kerül sor a membránok felületén, tetemes részük magában a membránban zajlik. Másodszor, a reakciók elkülönítésének létezik egy, az előbbinél fontosabb módja. Minden reakciót saját enzimje katalizál.
Az enzim igen nagy molekula, amelynek háromdimenziós formája meghatározott kémiai reakciót gyorsít fel azáltal, hogy megfelelő felszínt biztosít a reakció lezajlásához. Mivel a biológiai molekulákból leginkább háromdimenziós megjelenésük számít, ezért egy enzimet nagyobbfajta szerszámnak is tekinthetünk, amelyet körültekintően úgy alakított ki a természet, hogy meghatározott alakú molekulák szalagtermelését biztosítsa. Ezért bármely sejt belsejében egyidejűleg és egymástól mégis elszigetelten független kémiai reakciók százai játszódnak le a különböző enzimmolekulák felszínén. Hogy adott sejtben mely kémiai reakciók zajlanak, azt az határozza meg, mely enzimmolekulák vannak jelen nagyobb számban. Minden enzimmolekula felépítéséért, perdöntő alakját is beleértve, egy meghatározott gén a felelős. Közelebbről, a gén több száz kódjelének pontos sorrendje adott, tökéletesen ismert szabályok (a genetikai kód) szerint megszabja az enzimmolekula aminosavsorrendjét. Minden enzimmolekula aminosavak lineáris láncolata, amely önmagától a csak számára jellemző háromdimenziós szerkezetbe göngyölődik fel, s akárcsak valami masninál, a lánc meghatározott részei keresztkötéseket alkotnak annak más részeivel. A masni pontos háromdimenziós képét az aminosavak egydimenziós sorrendje dönti tehát el, azaz végső soron a gén kódjeleinek egydimenziós sorrendje. Ilyeténképpen a sejtben lejátszódó kémiai reakciókat a működő gének határozzák meg.
Mi dönti el, milyen gének lépnek működésbe egy adott sejt esetében? A sejtben már jelenlevő kémiai anyagok. Rejlik mindebben egyfajta tyúk-tojás paradoxon, ám nem feloldhatatlan. Feloldása voltaképpen végtelenül egyszerű elméletben, ha a gyakorlatban tekervényesebb is. A számítógéptudósok programbehúzásnak nevezik ezt a megoldást. Mikor először kezdtem el számítógépet használni, valamikor az 1960-as években, minden programot papírszalagon kellett betölteni. (A korszak amerikai számítógépeiben gyakran lyukkártyákat alkalmaztak, de az elv ugyanaz.) Mielőtt azonban az ember betöltötte volna egy komolyabb program jókora szalagját, be kellett töltenie egy úgynevezett behúzóprogramot. Ez egyvalamit tudott: megmondta a számítógépnek, hogyan töltse be a papírszalagokat. Itt van azonban a tyúk vagy tojás paradoxon: hogyan tölti be önmagát a behúzóprogram szalagja? A mai számítógépeken a behúzóprogram megfelelőjét már beépítik a gépekbe, a régi időkben azonban az embernek először meghatározott szertartásrend szerint végig kellett nyomogatnia egy sor gombot. A gombnyomások sorrendje közölte a számítógéppel, miként kezdje el olvasni a behúzóprogram szalagjának elejét. Ez azután további utasításokat tartalmazott e szalag következő részletéről és így tovább. Amikorra az egész szalagot beette a gép, már bármely papírszalagot el tudott olvasni, úgyhogy használni lehetett.
Mikor egy embrió fejlődésnek indul, egyetlen sejt, a megtermékenyített petesejt osztódik ketté, ez azután megint tovább osztódik, s minden egyes új sejt megint csak tovább. Néhány nemzedék elég, hogy a sejtek száma billióra növekedjen, ilyen hatékony a mértani haladvány szerinti osztódás. Ám ha mindössze erről lenne szó, akkor ez a billió sejt mind ugyanolyan volna. Hogyan differenciálódnak (a szakszóval élve) ehelyett májsejtekké, vesesejtekké, izomsejtekké stb., miközben mindegyikben más és más gének lépnek működésbe és más enzimek aktiválódnak? Kérem szépen, a programbehúzás segítségével, mégpedig a következőképpen. Habár egy petesejt gömb alakú, kémiai összetételét tekintve különbség van a pólusai - a teteje és az alja és sok esetben az eleje és a hátulja (ezért a jobb és bal oldala) - között. Ezeken a pólusokon a vegyületek más-más koncentrációban vannak jelen. Bizonyos kémiai anyagok koncentrációja jelentősen megnövekszik például, ha hátulról előrefelé haladunk a petesejtben, másoké meg akkor, ha fentről lefelé. Ezek a korai koncentráció-különbségek meglehetősen egyszerűek, mindez azonban elég ahhoz, hogy beindítsa a programbehúzás első szakaszát.
Amikor a megtermékenyített petesejt, mondjuk, harminckét sejtté osztódik - tehát öt osztódás után -, e harminckét sejt némelyikében a petesejt csúcsában lévő vegyi anyagok jutnak túlsúlyba, míg másokban a petesejt aljára jellemző anyagok. Kiegyensúlyozatlanság mutatkozhat a sejtek között az elülső és hátulsó koncentrációgradiensek viszonylatában is. E különbségek elégségesek ahhoz, hogy a gének különböző kombinációját léptessék működésbe az egyes sejtekben. Ezért a kezdeti embrió különböző részeit alkotó sejtekben eltérő enzimkombinációk lesznek jelen. Ez pedig gondoskodik további génkombinációk beindításáról a különböző sejtekben. Az utódsejtek tehát különböznek az embrión belül, nem maradnak azonosak klón-ősükkel.
E különbségek azonban nagyon mások, mint a fajok korábban említett eltérései. A sejtek szétágazása programozott, és részletekbe menően kiszámítható, míg a fajoké földrajzi véletlenek szeszélyének műve volt, amelyekkel nem lehetett előre számolni. Azontúl a fajok szétválásakor maguk a gének is elválnak egymástól az általam kissé cirkalmasan hosszú búcsúnak nevezett folyamat során. Mikor azonban az utódsejtek ágaznak szét az embrióban, minden új osztódással ugyanazok a gének jutnak az új sejtekbe, ebben nincs kivétel. Csakhogy a különböző sejtek kémiai anyagok különböző kombinációiban részesülnek, amelyek eltérő génkombinációkat léptetnek működésbe, majd ezek újabbakat indítanak be vagy kapcsolnak ki. Így halad tovább a programbehúzás, míg ki nem alakul a különböző sejttípusok teljes készlete.
A fejlődő embrió nem csupán több száz eltérő típusú sejtté differenciálódik, hanem elegáns dinamikai változások során külső-belső formája is folyton átalakul. Talán a legdrámaibb e változások közül a legkorábbi, gasztrulációként, bélcsíra-képződésként ismert folyamat. Lewis Wolpert kiváló embriológus odáig ment, hogy kijelentette: "Nem a születés, házasság vagy halál, hanem a gasztruláció a legfontosabb az életünkben." A gasztruláció során egy sejtekből álló üres golyó görbül tölcsérré, melynek belső falát sejtbélés borítja. Az állatok országában minden embrió átesik ezen a gasztrulációs folyamaton. Ez az az egységes talapzat, amelyen az embriológiai fejlődés különbségei nyugszanak.
E virtuóz origami-bemutató végén, a sejtrétegek számtalan begyűrődése, kitüremkedése, kidudorodása, kinyúlása után, amelynek folyamán az embrió egyes részei más részek rovására finoman összehangolt növekedésnek indultak, miután maga az embrió több száz fajta, kémiailag és fizikailag is különböző sejtté differenciálódott, s a sejtek össz-száma elérte a több billiót, kialakult a folyamat végterméke: a magzat. De még ez sem végleges, hiszen az egyedfejlődés egész folyamatát - melynek során bizonyos részek megint gyorsabban növekednek a többinél -, a felnőtt- és öregkort is beleértve, az embrionális fejlődés meghosszabbításának tekinthetjük.
Az egyedek különbségei tehát teljes embrionális fejlődésük mennyiségi eltéréseire vezethetők vissza. Egy sejtréteg kissé tovább növekszik, mielőtt betüremkedne, és mi az eredmény: sasorr a fitos orrocska helyett, vagy lúdtalp, amely megmenti életünket, mert nem soroznak be katonának, míg a lapocka esetleg úgy formálódik, hogy különösen alkalmassá teszi tulajdonosát a dárdahajításra (vagy kézigránátokéra, krikettlabdákéra, a körülményektől függően). Néha a sejtrétegek origamijának egyedi különbségei tragikus következményekkel járhatnak, például mikor karok helyett csonkokkal, kezek nélkül jön világra egy csecsemő. A sejtrétegek origami-játékában meg nem mutatkozó, merőben kémiai jellegű egyedi különbségek hasonló horderejűek lehetnek: a születő utód esetleg képtelen a tej megemésztésére, hajlama van a homoszexualitásra vagy mogyoró-allergiára, netán terpentin ízűnek érzi a mangót.
Az embrionális fejlődés rendkívül bonyolult fizikai és kémiai folyamat. A bármely pontján lezajló aprócska változás jelentős további következményeket von maga után. Ez nem meglepő, ha visszaemlékszünk, milyen kimerítő programbehúzás előzi meg e folyamatot. Az egyedfejlődés különbségei zömmel környezeti különbségeknek tulajdoníthatók, amilyen az oxigénhiány vagy a talidomid hatása az embrióra. Más különbségek a genetikai eltéréseknek tudhatók be - itt nem csupán az elszigetelt génekre, hanem a gének összjátékára és a környezettel való kölcsönhatására gondolunk. Az olyan összetett, kaleidoszkopikus, szövevényes és kölcsönös programbehúzással vezényelt folyamat, amilyen az embrionális fejlődés, egyszerre átütő erejű és érzékeny. Átütő erejű, mert néha lehengerlően hátrányos környezeti hatások ellenére is életre segíti a csecsemőt. Másfelől érzékeny is a környezeti hatásokra, hiszen nincs két teljesen egyforma egyed, még az egypetéjű ikrek sem.
Most pedig térjünk át elmélkedéseink voltaképpeni tárgyára. Amennyiben az egyedi eltérések genetikai eredetűek (kisebb vagy nagyobb mértékben), a természetes kiválasztódás előnyben részesítheti az embrionális origami vagy embrionális kémia valamely szeszélyes képződményét a másikkal szemben. Ha karunk erejét gének szabályozzák, a természetes kiválasztódás helyeselheti vagy rosszallhatja ezt a jellegvonást. Amennyiben a messze hajító kar a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja a túlélést és így a nemzőképességet, s e készséget gének szabályozzák, ezeknek a géneknek ennek megfelelően nagyobb esélyük lesz, hogy átküzdjék magukat a következő nemzedékbe. Természetesen bármely egyed kimúlhat számtalan egyéb okból is, amelynek semmi köze a hajító képességhez. Ám a gén, amely jobb hajítóvá teszi az egyedeket, sok - jó és rossz - testben lakozik majd az elkövetkező nemzedékek sorában. Az adott gén szempontjából az egyéb halálokok tehát kiegyenlítődnek. A gén szemszögéből egyedül a DNS nemzedékeken átáramló folyama számít, amely csak néha talál szállásra egy-egy testben, csak néha osztozik egy-egy testen sikeres vagy sikertelen géntársaival.
Hosszú távon a folyam jó túlélési esélyeket biztosító génekkel telik meg, amelyek valamicskét feljavítják a hajító képességet, a mérgek megérzésének képességét vagy bármi más készséget. Nagy átlagban viszont azok a gének, amelyek csökkentik a túlélés esélyeit - mert kancsalságot okoznak az egymást követő testekben, amelyek ezért a dárdahajításban sem jeleskednek, vagy kevésbé vonzó testeltet formálnak, megcsappantván lehetőségeiket a párkeresésben -, ezek a gének előbb-utóbb eltűnnek a gének folyamából. Ne feledjük mindenekelőtt, hogy a folyamban azok a gének maradnak meg, amelyek megnövelik a túlélés esélyeit az adott faj megszokott körülményei között. Ennek legperdöntőbb vonatkozása a faj többi génje, amellyel a szóban forgó gén a testeken osztozik, az ugyanabban a folyamban a földtörténeti korokon áthömpölygő többi gén. [/FONT]
Tehát a pontos mondandód Shuts?
Úgy értem bevágtad egyikét Darwin sok mai újrafeldolgozásából az egyedfejlődésről de nem egészen értem mi a célod vele egészen pontosan.
Ez a szövegrész túl nagy ahhoz hogy érdemben beszélni lehessen róla, pedig bővelkedik a feltételezésekben, félre értelmezésekben és a feltételezések tényszerű módon kezelésében.
A legelső dolog ami megmozgatta a fantáziám az rögtön az amivel a könyv írója elméletileg foglalkozik:
Azonban minél intelligensebb és minél szociálisabb egy faj annál kevésbé működik ez a rendszer. Gyakorlatilag az evolúció legsikeresebb fajai aminek a legszebb példája az ember, az ami ezeket a szabályokat a legnagyobb mértékben áthágja, nem csak biológiai de szellemi vonatkoztatásban is.
Leginkább az előreprogramozott összeomlásra hasonlít ez az egész magatartás.
Úgy gondolom hogy ha bármely populációt vizsgálunk akkor a természetes kiválasztódás szerepe nem a legjobbak megválasztása hanem a legrosszabbak távol tartása. Kis különbség de fontos mert amíg az első verzió azt sejteti hogy minden új generáció egyre jobb lesz addig a második csak annyit hogy minden vérvonal megpróbálja egészségesen vagyis működőképesen tartani önmagát.
Ebben a "szuper evolúciós fejlődésben" már rögtön ott elkezdődik a félreértések hosszú sorozata hogy az egész dolog szinte kizárólag a hímek nyakán nyugszik lévén ők azok akik a nőstények kegyeiért vetekszenek. Vannak kivételek mint pl az oroszlánok esetében is, de javarészt elmondható hogy az egyik fél mindenképpen lehúzza a másik által nyújtott top DNS-t.
Mire gondolok? Ha születik egy szuper egyed és utódokat nemz akkor a vérvonala rögtön degenerálódik hála a másik fél DNS-ének.
Összességében én kétlem hogy ennek a folyamatnak a végén (akárhány generációt is nézünk mint pl a baktériumok esetében amik óránként 3 generációt hagynak maguk után) kijönne valami "übermesch". Továbbá HA egyáltalán elfogadom a feltételezést akkor is csak kő-papír-ollós körforgásról beszélhetünk, hiszen amikor az első madár megtanult repülni azért hogy a ragadozóit maga mögött hagyhassa akkor a ragadozók utána mentek minek okán ismét a földre kényszerül a levegőből.
Bár meg kell valljam már önmagában ez meg ér egy misét. Vajon hogyan került ennyi szárnyas a levegőbe? Meglátták az elsőt és annyira megirigyelték hogy onnantól csak a szárny növesztésre koncentráltak?
Sok mindenen lehet ebben vitázni, éppen ezért favorizálom a mechanizmus megértését ugyanis nincs tudomásunk olyan genetikai rendellenességről ami pozitívan érintett volna egy fajt, azaz életképesebb lett volna tőle.
Kétkedve hallgatom az olyan dolgokat mint hogy a kezdeti egysejtűkből (azóta sem tudom hogy ezek hogyan álltak elő mert ernoe nem méltóztatik válaszolni) fák, halak meg mindenféle sokszínű dolog nőtt. A baktériumok 24 óra alatt 72 generációt ugranak az időben. Egyetlen nap alatt 70 generációt. Mégsem lesz belőlük semmi más mint baktérium pedig mutációk ilyen sebesség mellett egymás hegyét hátát kellene hogy érjék.
Szóval elég sok a gyakorlati hiányosság ebben az elméletben amit ha akarunk meglátunk ha nem akarunk elsiklunk felette, de hogy visszatérjek az eredeti kérdésre, mit akarsz ezzel mondani?
Úgy értem bevágtad egyikét Darwin sok mai újrafeldolgozásából az egyedfejlődésről de nem egészen értem mi a célod vele egészen pontosan.
Ez a szövegrész túl nagy ahhoz hogy érdemben beszélni lehessen róla, pedig bővelkedik a feltételezésekben, félre értelmezésekben és a feltételezések tényszerű módon kezelésében.
A legelső dolog ami megmozgatta a fantáziám az rögtön az amivel a könyv írója elméletileg foglalkozik:
Az egész szövegrész feltételezi a természetes kiválasztódás működését ami egymás eltaposásából áll legyen szó pár szerzésről vagy túlélésről.
Azonban minél intelligensebb és minél szociálisabb egy faj annál kevésbé működik ez a rendszer. Gyakorlatilag az evolúció legsikeresebb fajai aminek a legszebb példája az ember, az ami ezeket a szabályokat a legnagyobb mértékben áthágja, nem csak biológiai de szellemi vonatkoztatásban is.
Leginkább az előreprogramozott összeomlásra hasonlít ez az egész magatartás.
Úgy gondolom hogy ha bármely populációt vizsgálunk akkor a természetes kiválasztódás szerepe nem a legjobbak megválasztása hanem a legrosszabbak távol tartása. Kis különbség de fontos mert amíg az első verzió azt sejteti hogy minden új generáció egyre jobb lesz addig a második csak annyit hogy minden vérvonal megpróbálja egészségesen vagyis működőképesen tartani önmagát.
Ebben a "szuper evolúciós fejlődésben" már rögtön ott elkezdődik a félreértések hosszú sorozata hogy az egész dolog szinte kizárólag a hímek nyakán nyugszik lévén ők azok akik a nőstények kegyeiért vetekszenek. Vannak kivételek mint pl az oroszlánok esetében is, de javarészt elmondható hogy az egyik fél mindenképpen lehúzza a másik által nyújtott top DNS-t.
Mire gondolok? Ha születik egy szuper egyed és utódokat nemz akkor a vérvonala rögtön degenerálódik hála a másik fél DNS-ének.
Összességében én kétlem hogy ennek a folyamatnak a végén (akárhány generációt is nézünk mint pl a baktériumok esetében amik óránként 3 generációt hagynak maguk után) kijönne valami "übermesch". Továbbá HA egyáltalán elfogadom a feltételezést akkor is csak kő-papír-ollós körforgásról beszélhetünk, hiszen amikor az első madár megtanult repülni azért hogy a ragadozóit maga mögött hagyhassa akkor a ragadozók utána mentek minek okán ismét a földre kényszerül a levegőből.
Bár meg kell valljam már önmagában ez meg ér egy misét. Vajon hogyan került ennyi szárnyas a levegőbe? Meglátták az elsőt és annyira megirigyelték hogy onnantól csak a szárny növesztésre koncentráltak?
Sok mindenen lehet ebben vitázni, éppen ezért favorizálom a mechanizmus megértését ugyanis nincs tudomásunk olyan genetikai rendellenességről ami pozitívan érintett volna egy fajt, azaz életképesebb lett volna tőle.
Kétkedve hallgatom az olyan dolgokat mint hogy a kezdeti egysejtűkből (azóta sem tudom hogy ezek hogyan álltak elő mert ernoe nem méltóztatik válaszolni) fák, halak meg mindenféle sokszínű dolog nőtt. A baktériumok 24 óra alatt 72 generációt ugranak az időben. Egyetlen nap alatt 70 generációt. Mégsem lesz belőlük semmi más mint baktérium pedig mutációk ilyen sebesség mellett egymás hegyét hátát kellene hogy érjék.
Szóval elég sok a gyakorlati hiányosság ebben az elméletben amit ha akarunk meglátunk ha nem akarunk elsiklunk felette, de hogy visszatérjek az eredeti kérdésre, mit akarsz ezzel mondani?
Kedves Jászladány
-
En nem Szent-Györgyiröl irtam, hogy elakarták tölle venni a hitetlensége miatt az amerikai állampolgárságot hanam Einsteinröl. Kérlek olvass pontosabban.
-
Gyenge argumentum, hogy nevek felsorolásával akarsz hangsulyt adni a kreationizmusnak. Tudod, hogy egy ember mit mond a halálos ágyán és mit mond élete teljében az két különbözö dolog. Ezzel nem szabad visszaélni.
-
Egy biztos, hogy egy természettudos sem kapott még nobeldijat az istenes versei miatt. Teljesen nevetséges lenne ha én most a 200 oldalnyi magát atheistának vallo tudos listáját belinkelném az internetböl. Pedig van ilyen.
-
A döntö, hogy egyetlen természettudományos tétel sincs ahol a Kisjézus vagy az édesapja lenne a megoldás.
-
A világ anyi csodálatos dologgal van tele , hogy nincs szükségünk egy fiktiv lénynek a kitalálásához.
Kell annál csodálatosabb mint, hogy az elemirészek tulajdoságaibol megjosolhatjuk a szuppernovák halálát?
-
Hogy te mit nevezel intelligentiának azt döntsed el a Karessz28-al. En az informatiorol irtam. Ha egy szimetrikus golyon csavarsz egyet akkor az neked soha nem fogja elárulni, hogy hogyan állt a golyo korábban, ha ugyanezt egy nem szimetrikus atommal (pl. viz) teszed akkor abbol a multra tudsz következtetni.
-
Mit látsz a képen? Füstöt. Azt mondtad a felhöben nincs informatio.
-
-
Majd minden keresztény tudja azonban, hogy itt a Sixtus-i kápolna kéményéröl van szo és a fehér füst azt jelenti "Habemus Papam", tehát egy informatio nem kevés jelentöséggel.
-
Az egyetlen témához tartozo komoly dolgot, hogy "Miért megy az én ondovezetékem a herémtöl elöször a hasamig?" elintézed ezzel az egyszerü kibuvással. Ezek a döntö kérdések amikre a Joisten semmi, az evolutio pedig egy kielégitö magyarázatot tud adni!
-
Mosolyogtató, de persze igaz.
Ugyanakkor az valahogy mindig elfelejtődik ilyen esetekben hogy az általad idézett könyvet is egy ember írta a saját és mások véleménye alapján, így pontosítanék a mondásodon.
Csupán egy dolog létezik az pedig a vélemény. Néha hasonlít a valóságra, néha pedig nem.
Nem tudom miért lenne hitelesebb az érvelésed azáltal hogy a saját véleményed helyett másokét használod fel az írásaidban. Remélem érzed a paradox iróniát az elgondolásodban.
Mit látsz a képen? Füstöt. Azt mondtad a felhöben nincs informatio.
-
-
Majd minden keresztény tudja azonban, hogy itt a Sixtus-i kápolna kéményéröl van szo és a fehér füst azt jelenti "Habemus Papam", tehát egy informatio nem kevés jelentöséggel.
1. Te jobb keresztény vagy mint én mert én csak egy kéményt látok.
2. Te magad is azt mondod hogy a kéményről tudni mi a füst jelentése és nem a füstről.
3. Megint demagóg marhaságot írtál ami valószínűleg csak a te fejedben tűnik logikusnak, de ettől függetlenül
4. kreditálom az elgondolásod és mivel szerinted a füst információt tartalmaz rögtön meg is mondhatod a következő képen látható füstről hogy mi a cigaretta márkája.
Egyébként tényleg nehezemre esik elhinni hogy olyan emberek akiknek ilyen az érvelése szabadlábon tartózkodhatnak. Persze kitudja... elméletileg az elmegyógyintézetekben is van internet.
Kedves Shuts, nem tudom hogy jol ertelmezem-e a fenti idezetedet a jelenlegi eszmecserehez kapcsolodoan, de ha ugy erted hogy az evolucios elmelet "tudomany" es minden mas "velemeny" akkor kezdhetjuk elolrol az egesz topikot......
Én jól olvastam, Te nem érted, amit én írtam.
Azt írtad, hogy Einsteint kiutasították Amerikából, mert nem volt istenhívő (nem ellenőriztem az információdat). Erre írtam, hogy ha Szent-Györgyit viszont nem utasították ki, minthogy nem utasították ki, akkor a logikád alapján Szent-Györgyinek istenhívőnek kellett lennie, mivel ha nem lett volna istenhívő, nyilván őt is kiutasították volna.
Persze lehet, hogy Te még így sem érted.
A többiről majd később.
Nevesítettem azokat, akikről Te azt állítod, csupán vásárolták a diplomájukat. Csak hogy tudd, kikről beszélsz. Még sorolhattam volna sokkal több embert is.
Nem tudom, Te mit fogsz mondani a halálos ágyadon, de azt tudom, hogy az általam felsorolt emberek mit mondanak most, amikor élnek.
Nem hiszem, hogy tévedek, ha azt gondolom, hogy ők valamennyien sokkal jártasabbak a tudomány azon területein, amelyekre Te hivatkozol, mégis elvetik az evolúció elméletet.
Én egy percig sem vitattam, hogy vannak evolucionista tudósok. Te vagy az, aki vitatod, hogy vannak kreacionista tudósok, vagy legalábbis olyanok, akik elvetik az evolúciót. Az olyanokat egyszerűen csalóknak nevezed.
Pedig épp az evolucionisták azok, akik nem átallottak nem is egyszer jó nagyokat csalni az elméletük alátámasztására.
És akármennyire is fáj Neked, Szent-Györgyi Albert egy olyan tudós, aki Nobel díjat kapott, azzal együtt, hogy a teremtésben hisz. Csak Te vagy olyan golyhó, hogy felmerül Benned, ami senki másban, hogy a díjat a verseiért kapta.
Inkább arról beszélj, hogyan jött létre magától a DNS és hogyan került bele az információ. Mert erre aztán végképp nincs egyetlen természettudományos tétel sem, de ez nem tart vissza Téged attól, hogy határozottan állítsd.
A világban azért van annyi csodálatos dolog, mert egy csodálatos intelligencia hozta létre őket.
Ezt nem mi döntjük el, kedves Ernoe, ennek van megfelelő definíciója, amit én idéztem Neked, hogy végre tudd már, mi is az.
Ez sem tartozik ide, kedves Ernoe, de ha már felhoztad: ami azt illeti, pontosan meg lehet határozni, hogyan állt a golyó korábban. Ha pl. puskagolyóról beszélünk, még azt is meg lehet állapítani, honnan, milyen szögből, és miből lőtték ki.
Egy tárgy mozgásából igenis ki lehet számítani, milyen erőhatás és honnan érte, sőt még az is, hogy mikor, azaz mennyi ideje pörög.
-
Mit látsz a képen? Füstöt. Azt mondtad a felhöben nincs informatio.
-
-
Majd minden keresztény tudja azonban, hogy itt a Sixtus-i kápolna kéményéröl van szo és a fehér füst azt jelenti "Habemus Papam", tehát egy informatio nem kevés jelentöséggel.
Magában a füstben nincs információ. Amiről Te beszélsz, egy egyezményes jel, aminek alapján a fehér füst információt hordoz azok számára, akik tudnak a jel jelentéséről.
Ugyanúgy, ahogy bármilyen más kódrendszer, pl. az indiánok füstjelei, vagy a Morze, stb. melyek egyezményes jelek voltak. És ez megint nem tartozik a témához. Jó lenne, ha nem offolnál folyton.
-
Az egyetlen témához tartozo komoly dolgot, hogy "Miért megy az én ondovezetékem a herémtöl elöször a hasamig?" elintézed ezzel az egyszerü kibuvással. Ezek a döntö kérdések amikre a Joisten semmi, az evolutio pedig egy kielégitö magyarázatot tud adni!
-
Mi vagy Te, valami mutogatós perverz?
Nézd, van olyan akinek érdekelnek az ilyen szervei, de az nem Te vagy.
Az evolúció egyetlen szerv kialakulására sem tud magyarázatot adni, így erre sem, mint ahogy eleve az élet kialakulására sincs magyarázata, amint ezt már korábban Te is elismerted.
Egy olyan elmélet, aminek már az alapja sincs meg, és ami ellentmond minden tudományos ténynek, számomra teljesen hiteltelen, amit még a Te nemesebb szerveid sem tudnak bizonyítani.
Kedves Shuts!
Idézet a beírásodból:
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Új faj akkor jön létre, amikor egy létező faj kétfelé ágazik.[/FONT]
Erre várunk példákat illetve bizonyítékokat már jó ideje. Volnál szíves mondani?
Idézet a beírásodból:
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]Új faj akkor jön létre, amikor egy létező faj kétfelé ágazik.[/FONT]
Erre várunk példákat illetve bizonyítékokat már jó ideje. Volnál szíves mondani?
Ez éppen hogy azokat igazolja, akik nem fogadják el a véletlen evolúciót. Példáidban is ott van egy magasabb létforma: az Ember.
A véletlen evolúciót elfogadni annyi, mint megsérteni a józan ész és a logika alapelveit. Amikor azt elismered, hogy információ létezik amelynek alapján szerveződnek a sejtek, akkor azt is el kell ismerned, hogy az információnak valahonnan jönnie kell.
Ismersz forrás nélküli információt?
Ha a véletlen lenne az egyetlen rendező erő az evolúció során, akkor hogy jöhetnének létre egyre bonyolultabb szervezetek? Ez a fizikai törvényekkel is ellenkezne, mert az irány ellentétes. Önmaguktól a bonyolult dolgok egyszerűsödnek és nem fordítva történik.
Kedves Jászladány
-
Egy tudos a világnézetét a munkáján keresztül közli velünk és Szent-Györgyi egyik tudományos müvében sem beszél "deus ex machinákrol" hanem energiasávakrol, elektronokrol, az "anyag egy sajátos tulajdonságárol".
Egy versbe mindent belelehet értelmezni, ezt ismerjük a "prolettár költök" esetéböl.
-
Jaszladány: "Pedig épp az evolucionisták azok, akik nem átallottak nem is egyszer jó nagyokat csalni az elméletük alátámasztására."
-
Most ügye az 1930-as gazdasági váltság idelyére gondolsz amikor az Ohio államában kreationisták emberi lábnyomokat "csempésztek" dinoszauria leletek mellé? Ezzel probálták az idegenforgalmat megnövelni.
-
Jaszladány:"Inkább arról beszélj, hogyan jött létre magától a DNS és hogyan került bele az információ. Mert erre aztán végképp nincs egyetlen természettudományos tétel sem, de ez nem tart vissza Téged attól, hogy határozottan állítsd."
-
Elöszöris megkell tisztitani az álltalad használt "informatio" fogalmat a teleologiai komponenstöl. Te DNS-kodrol beszélsz, a DNS-be rejlö informatiorol mindha létezne egy tudatos megállapodás egy informatiot kibocsájto és egy informatiot értelmezö között. Ez az ami téged téves utra vezet.
-
A "DNS-kod" nem több mint egy lejtö ami egy rajta legurulo golyonak minden pillanatban és helyzetben megadja a mozgás irányát. A DNS-ben "tárolt informationak" semmi köze egy teremtöhöz.
-
-
Ha akarod tekintheted egy hullámvasutnak ami meghatározza a száguldani kivánok utját. Vagy tekintheted a DNA-ban "rejlö kodot" az ekliptikának (a Föld járása a Nap körül) ami precizen leirja az évszakok változását.
-
A DNA csak egy a számtalan folyamatot meghatározni tudo strukturábol. A folyo medre határozza meg merre folyon le a viz stb. a végtelenségig. Semmi meglepö nincs mögötte azon kivül, hogy bennünket közvetlen érint.
-
Jaszladány:"A világban azért van annyi csodálatos dolog, mert egy csodálatos intelligencia hozta létre őket."
-
Ezt meséld be egy rákos betegnek, egy földrengés álldozatának, egy antilopnak akit éppen felfal egy krokodil.
Ezenkivül érdemes lenne megtudni milyen tervei vannak ennek az intelligentiának velünk? Szivinfarktus vagy rák? Erdekes lenne megtudni miért volt tegnapelött a Földrengés? Nem hodoltunk neki eleget? Vagy hogy is van ez?
-
Jaszladány:"Ez sem tartozik ide, kedves Ernoe, de ha már felhoztad: ami azt illeti, pontosan meg lehet határozni, hogyan állt a golyó korábban. Ha pl. puskagolyóról beszélünk, még azt is meg lehet állapítani, honnan, milyen szögből, és miből lőtték ki. Egy tárgy mozgásából igenis ki lehet számítani, milyen erőhatás és honnan érte, sőt még az is, hogy mikor, azaz mennyi ideje pörög."
-
Egy puskagolyo nem térszimetrius. A sörétes puska töltényének a helyzetét meg szeretném megtudni, hogyan méri egy ballisztikus? Azt hiszem nem értetted meg miröl beszéltünk.
-
Assymetrikus elemek elforgatással informatiokat tudnak tárolni. Egy assymetrikus elem pl. egy bipol mint a vizmolekula vagy egy mágnes. A magnoszallag, a mágneslemezes tárolo a számitogépedben ilyen elforgatott mágnesek segitségével tárol informatiokat. Egy frissen elöállitott szallag vagy lemez is tele van ilyen informatioval aminek a tartalmát "zajnak" nevezzük. Csak hogy a mechanizmusrol egy fogalmunk legyen.
-
Jaszladány:"Az evolúció egyetlen szerv kialakulására sem tud magyarázatot adni, így erre sem, mint ahogy eleve az élet kialakulására sincs magyarázata, amint ezt már korábban Te is elismerted."
-
Kérlek ne magyarázz félre. En csak azt mondom, hogy a keletkezés minden állomását nem ismerjük.
Ezenkivül az evolutiot a véletlennek és a rendnek a kölcsönös játéka hajtja. A véletlennek meg az a lényege, hogy rolla csak statisztikai informatioink vannak.
-
Egy biztos, hogy a herevezetékemnek ez a körülményes utja onnan ered, hogy mi a halakkal rokonok vagyunk. Miért nincsenek négyszögletes állatok? Miért néz ki egy hal áramvonalasan és nem ugy ahogy az asztalra kerül? Erre az gasztronomia istene nem tud válaszolni csak az evolutio.
-
-
A hal, a repülö madár formája és életmodja elválaszthatatlan egymástol. Nekem nehéz bevenni, hogy a fecske azért néz ki olyan formásan mert egy "intelligens designer" ezt csinosnak találta.
-
Végül szeretném ha elmondanád, hol van a problémád a "makroevolutioval"?
Ismersz valamilyen technikai okot ami miatt egy ilyen változás nem tudna létrejönni?
-
A kinézettel nem lehet probléma, mert látjuk, hogy mimikri, methymorphoze (hernyobol gyönyörü pillango stb) minden probléma nélkül rövid idön belül megtörténhet.
-
Na és a szexualis "inkompatibilitás" nem az egyik naprol a másikra jön létre.
A frigidtás, az impotentia, a szexualis praktikáknak a megváltozása a bölcsötöl a klimaxig tart és az sok idö.
-
Egy tudos a világnézetét a munkáján keresztül közli velünk és Szent-Györgyi egyik tudományos müvében sem beszél "deus ex machinákrol" hanem energiasávakrol, elektronokrol, az "anyag egy sajátos tulajdonságárol".
Egy versbe mindent belelehet értelmezni, ezt ismerjük a "prolettár költök" esetéböl.
-
Jaszladány: "Pedig épp az evolucionisták azok, akik nem átallottak nem is egyszer jó nagyokat csalni az elméletük alátámasztására."
-
Most ügye az 1930-as gazdasági váltság idelyére gondolsz amikor az Ohio államában kreationisták emberi lábnyomokat "csempésztek" dinoszauria leletek mellé? Ezzel probálták az idegenforgalmat megnövelni.
-
Jaszladány:"Inkább arról beszélj, hogyan jött létre magától a DNS és hogyan került bele az információ. Mert erre aztán végképp nincs egyetlen természettudományos tétel sem, de ez nem tart vissza Téged attól, hogy határozottan állítsd."
-
Elöszöris megkell tisztitani az álltalad használt "informatio" fogalmat a teleologiai komponenstöl. Te DNS-kodrol beszélsz, a DNS-be rejlö informatiorol mindha létezne egy tudatos megállapodás egy informatiot kibocsájto és egy informatiot értelmezö között. Ez az ami téged téves utra vezet.
-
A "DNS-kod" nem több mint egy lejtö ami egy rajta legurulo golyonak minden pillanatban és helyzetben megadja a mozgás irányát. A DNS-ben "tárolt informationak" semmi köze egy teremtöhöz.
-
-
Ha akarod tekintheted egy hullámvasutnak ami meghatározza a száguldani kivánok utját. Vagy tekintheted a DNA-ban "rejlö kodot" az ekliptikának (a Föld járása a Nap körül) ami precizen leirja az évszakok változását.
-
A DNA csak egy a számtalan folyamatot meghatározni tudo strukturábol. A folyo medre határozza meg merre folyon le a viz stb. a végtelenségig. Semmi meglepö nincs mögötte azon kivül, hogy bennünket közvetlen érint.
-
Jaszladány:"A világban azért van annyi csodálatos dolog, mert egy csodálatos intelligencia hozta létre őket."
-
Ezt meséld be egy rákos betegnek, egy földrengés álldozatának, egy antilopnak akit éppen felfal egy krokodil.
Ezenkivül érdemes lenne megtudni milyen tervei vannak ennek az intelligentiának velünk? Szivinfarktus vagy rák? Erdekes lenne megtudni miért volt tegnapelött a Földrengés? Nem hodoltunk neki eleget? Vagy hogy is van ez?
-
Jaszladány:"Ez sem tartozik ide, kedves Ernoe, de ha már felhoztad: ami azt illeti, pontosan meg lehet határozni, hogyan állt a golyó korábban. Ha pl. puskagolyóról beszélünk, még azt is meg lehet állapítani, honnan, milyen szögből, és miből lőtték ki. Egy tárgy mozgásából igenis ki lehet számítani, milyen erőhatás és honnan érte, sőt még az is, hogy mikor, azaz mennyi ideje pörög."
-
Egy puskagolyo nem térszimetrius. A sörétes puska töltényének a helyzetét meg szeretném megtudni, hogyan méri egy ballisztikus? Azt hiszem nem értetted meg miröl beszéltünk.
-
Assymetrikus elemek elforgatással informatiokat tudnak tárolni. Egy assymetrikus elem pl. egy bipol mint a vizmolekula vagy egy mágnes. A magnoszallag, a mágneslemezes tárolo a számitogépedben ilyen elforgatott mágnesek segitségével tárol informatiokat. Egy frissen elöállitott szallag vagy lemez is tele van ilyen informatioval aminek a tartalmát "zajnak" nevezzük. Csak hogy a mechanizmusrol egy fogalmunk legyen.
-
Jaszladány:"Az evolúció egyetlen szerv kialakulására sem tud magyarázatot adni, így erre sem, mint ahogy eleve az élet kialakulására sincs magyarázata, amint ezt már korábban Te is elismerted."
-
Kérlek ne magyarázz félre. En csak azt mondom, hogy a keletkezés minden állomását nem ismerjük.
Ezenkivül az evolutiot a véletlennek és a rendnek a kölcsönös játéka hajtja. A véletlennek meg az a lényege, hogy rolla csak statisztikai informatioink vannak.
-
Egy biztos, hogy a herevezetékemnek ez a körülményes utja onnan ered, hogy mi a halakkal rokonok vagyunk. Miért nincsenek négyszögletes állatok? Miért néz ki egy hal áramvonalasan és nem ugy ahogy az asztalra kerül? Erre az gasztronomia istene nem tud válaszolni csak az evolutio.
-
-
A hal, a repülö madár formája és életmodja elválaszthatatlan egymástol. Nekem nehéz bevenni, hogy a fecske azért néz ki olyan formásan mert egy "intelligens designer" ezt csinosnak találta.
-
Végül szeretném ha elmondanád, hol van a problémád a "makroevolutioval"?
Ismersz valamilyen technikai okot ami miatt egy ilyen változás nem tudna létrejönni?
-
A kinézettel nem lehet probléma, mert látjuk, hogy mimikri, methymorphoze (hernyobol gyönyörü pillango stb) minden probléma nélkül rövid idön belül megtörténhet.
-
Na és a szexualis "inkompatibilitás" nem az egyik naprol a másikra jön létre.
A frigidtás, az impotentia, a szexualis praktikáknak a megváltozása a bölcsötöl a klimaxig tart és az sok idö.
Ez éppen hogy azokat igazolja, akik nem fogadják el a véletlen evolúciót. Példáidban is ott van egy magasabb létforma: az Ember.
A véletlen evolúciót elfogadni annyi, mint megsérteni a józan ész és a logika alapelveit. Amikor azt elismered, hogy információ létezik amelynek alapján szerveződnek a sejtek, akkor azt is el kell ismerned, hogy az információnak valahonnan jönnie kell.
Ismersz forrás nélküli információt?
Ha a véletlen lenne az egyetlen rendező erő az evolúció során, akkor hogy jöhetnének létre egyre bonyolultabb szervezetek? Ez a fizikai törvényekkel is ellenkezne, mert az irány ellentétes. Önmaguktól a bonyolult dolgok egyszerűsödnek és nem fordítva történik.
Ez abszolút így van, de egy evolucionsta agitátor nem lát meg ilyen nyilvánvaló tényeket.
Gondolj bele, mekkora szellemi vakság kell ahhoz, hogy valaki ezt leírja, majd arra a következtetésre jusson, hogy mindez a semmiből, magától alakult ki:
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]"A gének is merőben információból állnak, amelyet kódolni, újrakódolni és dekódolni kell, anélkül, hogy az információ eközben szemernyit is sérülne, vagy megmásítaná jelentését. A tiszta információ átmásolható, és mivel digitális információról van szó, az átmásolás hitelessége rendkívüli. A DNS elemei oly pontossággal másolódnak át, ami túlszárnyalja a modern technika valahány vívmányát."
[/FONT]Tehát ez egy evolucionista szerint véletlenül, magától alakult ki a semmiből. Ez tényleg olyan, mint azt állítani, hogy ha egy majom elég ideig veri a klaviatúrát, az össze-vissza nyomkodással véletlenül egyszer csak megírja a Révai Lexikont, vagy Shakespeare szonettjeit.
Azután még evolucionista tudósunk ilyet ír:
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif]
"Nemzedékeken át másolódnak át így, s az időnkénti hibák gondoskodnak a változatosság megteremtéséről."[/FONT]
Minden tapasztalat azt igazolja, hogy a génhibák nem változatosságot okoznak, hanem deformációt, torzulást, életképtelen és szaporodásképtelen egyedet.
Ami a változatosságot okozza, az nem génhiba, hanem a fajon belüli tulajdonságok rendkívüli gazdagsága, ami eleve benne van az adott faj génjeiben.
Egy kutya nem attól válik rövid lábúvá vagy hosszú szőrűvé mert génhibás, hanem mert eleve bele vannak kódolva ezek a tulajdonságok a faj génjeibe, amiket tudatos tenyésztéssel fel lehet erősíteni, vagy vissza lehet szorítani.
Génhibás akkor lenne egy kutya, ha vakon születne, vagy végtagok nélkül, stb.
(Az embernél ilyen génhiba okozza pl. a Down-szindrómát.)
Ennek köze nincs a "változatossághoz", az ilyen egyed életképtelen, és kiszelektálódik a fajtársai közül. Evolucionista tudósunk szerint azonban az ilyen hibák által alakul át az egyik faj a másikba. Nem kis erőszakot kell tenni a józan észen, és nem semmi tapasztalatot ill. tudományos tényt kell félresöpörni ahhoz, hogy valaki ezt a nézetet magáévá tegye.
- Státusza
Hasonló témák
