Vége a gyöngyéletnek.
Megkezdődött hát számomra is az iskola. Ez volt az első gyerekközösség, ahova bekerültem. Igazán rossz soha nem voltam, de a fegyelem és figyelem új volt számomra. Ilonka néni elunta, hogy mindig csendre kell intenie. Ha belekotyogtam az óráiba, irány a sarok. Végül az első padba ültetett, hogy jobban szemmel tudjon tartani. Egyszer megkérdezte, mit csinálok a szünetben, hogy mindig óra alatt eszem.
-[FONT="] [/FONT]Hát végre beszélhetek, teli szájjal meg mégsem illik beszélni- feleltem halálos termesztességgel. Erre varrjon gombot, gondoltam. Láttam, nem igen tud mit felelni azon kívül, hogy ezt az órát is a sarokban töltöttem. Ott nem volt kivel beszélgetnem, és az uzsonnám sem volt nálam.
Élvezte is, hogy végre egyedül tarthatja az órát, a segédtanár nem szól bele. Eltelt pár hónap, megszoktam a rendet és fegyelmet. Kezdtünk számomra is új dolgokat tanulni. Az írás volt az erősségem.
-[FONT="] [/FONT]Most akkor rajzolunk egy szép karikát, ide a vonalra. De szépet akarok ám látni, gyerekek. Most mindenki ír egy sor karikát kék színessel, egyet meg pirossal. Fogjatok hozzá. Aki már végzett, hátratett kezekkel ül.
Amikor ideért a mondanivalójával, én már hátratett kezekkel ültem. Ilonka néni jött megnézni a füzetemet.
-Mik ezek a göcsörtök itt, hát azt mondtam, szép kerek legyen! Kezdd elölről, de kicsit lassabban.
Írhattam én gyorsabban, lassabban, akkor is leginkább a krumplira emlékeztettek. Nekem mindig kétszer annyi volt a házi feladat, mint másnak, mert ha Anyu nem találta elég szépnek, kitépte az egész oldalt, és mindent elölről kellett kezdeni. A füzetem salátára kezdett emlékeztetni, a sok kihulló fél oldallal. Anyu sem tudta, mi vár még rá. Nemsokára már az „F” betű előkészítésénél tartottunk.
-[FONT="] [/FONT]Most rajzolunk egy fecskét, ide a középső vonalra. Ez a drót, ezen ül a fecske. Felmegyünk kicsit ferdén, ide csinálunk egy kis kunkort, ez a fecske feje, azután függőlegesen jövünk le az első vonalig.
Hát mit mondjak. Én fel is mentem ferdén, le is jöttem ferdén, Anyu tépkedte a lapokat. Számolgattam, ha még kettőt kitép, nem lesz hova írni a házi feladatot. De nem volt szerencsém, Anyu is rájött, ezért onnantól csak kiradírozta, már csak akkor tépte ki, ha átlyukadt a papír a sok radírozástól. Végül valahogy elkészült. Anyu reményét vesztve bámult mag elé, de azután Öcsike sírt, és én lekerültem a napirendről. Anyu szomorú volt, én sajnáltam, hogy valahogy nem stimmelek, ezért elhatároztam, holnap azért is hozok egy dicséretet.
Reggel írás órával kezdtünk. Ilonka néni először a házi feladatokat nézte meg. Hosszan meredt a füzetemre, majd becsukta, és megnézte rajta a vignettát. Tévedés kizárva, rajta a nevem és az „írásfüzet” szó Anyu gyöngybetűivel.
-[FONT="] [/FONT]Marika, mik ezek itt a füzetben?- fordult hozzám, de láttam a szemén, hogy el van készülve a leglehetelenebb válaszra is.
-[FONT="] [/FONT]Fecske betűk, tanító néni kérem.
-[FONT="] [/FONT]????????
-[FONT="] [/FONT]Kiszíneztem feketére a közepüket, mert a fecske fekete, nem? Ez a sárga meg a csőre.
Így már teljesen világos volt számára, mit keresnek az írás füzetemben a fecskék. Azért néha a felnőttek nagyon értetlenek tudnak lenni. Nagyon mérges voltam rá, mert egyáltalán nem dicsért meg. Mérlegeltem, át lehetne-e festeni a kapott fekete pontot pirosra, és eldicsekszem vele Anyunak; de letettem róla, mert hátha Anyunak sem tetszenek majd a fecskéim, és akkor az egész oldalt kitépi majd. Annyit írni! Brrr! Így csak gemkapoccsal összetűztem a két oldalt, és megmondtam Anyunak: a tanár néni azt üzente, nem szabad visszalapozni a füzetben. Nem jött be, de legalább megpróbáltam.
És akkor jött maga a rettenet, a „k” betű. Ki volt az a pihent agyú, aki a „k” betűt kitalálta?
Felmegyünk ferdén, kunkor, lejövünk, de nem ám addig, mint a fecskénél. Az túl egyszerű lenne. Ha végre eltaláltuk, meddig megyünk le, akkor vissza, de pont ugyanazon a vonalon ám! Már azt hitted, végzel, de akkor még egy hasat is kell rajzolnod, a középső vonalra kell a pocakkal visszaérned, és akkor jön még egy lába is, kis kunkorral a végén. De ne ekkora kunkorral, ez már inkább egy harcsabajusz.
A papírgyárak nyereségessé váltak abban az évben, amikor elsős voltam, annyi gyakorlót teleírtam. Ha végre kikínlódtam, még be kellett másolni a rendes füzetbe is. Ott bejött még egy- két baki, Anyu már készen állt, egyik karján Öcsikével, másik kezében a radírral. Öcsike vigyorgott, na ezért majd még külön számolunk. Négy hónapos volt, de ha meglátott, folyton vigyorgott. Egyszer meg kellene kérdeznem már tőle, vajon rám, vagy rajtam?
Mire végigértünk az ABC-n, Anyu elég megviseltnek látszott. Olvastam, mint a vízfolyás, de az írásom erősen emlékeztetett Cirmiére, amikor eltemeti a dolgait.
Nem volt semmi baj az iskolában, azon kívül, hogy ha tanfelügyelő jött, nekem nem volt szabad elővennem a füzetemet, mert az, aki először látta, rendszerint olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívni hozzá.
Év végére azért ötös lett a bizonyítványom, kis tétovázás után írásból is meglett az ötös. A betűket ismertem, csak az én betűimhez kellett írásszakértőt hívni. Ez a jó tulajdonságom ma is megvan. Ha másnak írok fel valamit, nyomtatott betűkkel kell írnom, mert eltéved a betűim útvesztőjében.
Sohasem szerettem a szabályokhoz kötött dolgokat. A számtanpéldát pillanatok alatt kiszámoltam, de ha a szabályt kérdezték, már végem volt. Pedig ezután következtek a szabályok. Számtanból is, nyelvtanból is. Anyu zilált külsővel, megszaggatott ruházatban, felborzolt hajjal ütötte a taktust az asztalon: Kettővel! Azok! A! Számok! Oszthatók! Amelyeknek! Az! Utolsó! Számjegye! Osztható! Kettővel! Most te jössz!
-[FONT="] [/FONT]Kettővel azok oszthatók….amelyek oszthatók….utolsó….kettő.
Gyűlöltem a magolást. Azt szerettem, amit értek, vagy nem értek. De szóról szóra bebiflázni valamit? Anyu kitartásának tartozom hálával, hogy az első két osztály elvégzése alatt percet sem engedett lazsálni. Hasznomra vált később, hogy jók voltak az alapok. Átverekedtük magunkat a szorzótáblán, ezzel nem is volt baj, mert ha sorban mondtam, mindig hozzáadtam az előzőhöz a megfelelő számot. Hanem az osztás! Még sorban sem ment, nemhogy összevissza. Anyu ült a varrógép mellett, én meg a hokedlin ülve folyamatosan duruzsoltam: kilencvenben a kilenc megvan tízszer, nyolcvanegyben a kilenc megvan kilencszer….. Anyu közbevágott:
-[FONT="] [/FONT]Ötvennégyben a kilenc?
-[FONT="] [/FONT]Ötször kilenc az negyvenöt, hatszor kilenc az, hatszor, hatszor van meg.
És így ment minden áldott nap. Nem tudom, talán nem is ment annyira rosszul, csak Anyu minden áron a maximumot szerette volna kihozni belőlem. Most utólag hálás vagyok ezért, mert ma is gyorsabban számolok fejben, mint a mostani gyerekek.
Nagy létszámú osztály voltunk, negyvenketten kezdtük az első osztályt. Miután első szerelmem csúfos véget ért, hamar akadt egy hódolóm a sok fiú közül. Dinnyés Jóska meg is ígérte, hogy feltétlenül elvesz feleségül. Az ötlet tetszett, mert abban az időben leginkább feleség szerettem volna lenni. Hát nem nekik a legjobb? Ülnek az asztalnál, verik a taktust, te meg vagy tudod, mi következik a szabályban, vagy te is kapsz egyet. Aput kicsit nyugtalanította korai férjhez menésem gondolata, ezért rá is kérdezett, meddig jutottunk Jóskával a szerelemben. Hát meddig jutottunk volna; ő megmondta, hogy vagy én leszek a felesége, vagy senki. Én pedig rábólintottam, hogy úgy lesz. Meg is védtem, ha a fiúk meg akarták verni valamiért, úgyhogy ez egy komoly kapcsolat, minket már szét nem választhat senki sem. Azóta is várom, hátha megjelenik egy szép napon. Lehet, hogy remetének állt bánatában?
Egy szép napon véget ért a ceruzás korszak, elkezdtünk tollal írni. Ezzel egy időben megjelent a vízfesték is a rajzórákon. A golyós toll tiltott eszköz volt, mártogatós tollal írtunk, itatóst használtunk. Boldog voltam, azt gondoltam, most próbálja Anyu kiradírozni, amit írok. A tanító néni nem engedi kitépni a füzetlapokat, radírozni nem lehet a tintát, mostantól arany életem lesz. Igaz az a mondás, ki miben bízik, abban csalatkozik. Anyu túltett leleményes Odüsszeuszon is. Addig kellett újra leírnom a feladatot, amíg hiba és paca nélkül be nem fejeztem. Egy idő után paca több volt, mint hiba. Anyu hajában az ősz szálak, az én füzetemben a pacák gomba módjára szaporodtak. Végül az mentette meg a teljes őszüléstől, hogy Öcsike két éves lett, vissza kellett mennie dolgozni. Akkor még nem volt GYES, Öcsike ment a bölcsődébe, Anyu pedig vissza a varrodába. Harmadikos koromtól már nem ellenőrizték a tanulásomat. Rám volt bízva, tanulok rendesen, vagy sem. De akkorra már ráéreztem a siker ízére, hogy volt valami, amiben én is jó lehetek.
Ötödikes koromtól nagyon izgalmasak voltak a rajz órák. Egy helybeli festőművész tanította a rajzot. Valószínűleg nem érzete igazságosnak, elismert művész létére általános iskolásokat rajzra tanítani, néha kicsit türelmetlen volt velünk. Ha kihoztuk a sodrából, goromba tudott lenni. Nem ártott kétszer meggondolni, mielőtt bármit mondunk neki. Nálam az ilyen figyelmeztetés általában olaj volt a tűzre.
Ceruzával halványan előrajzolhattuk a körvonalat, majd vízfestékkel kifestettük. A radírt nem tűrte, akinél meglátta, rögtön kihajította az ablakon (csak a radírt, nem a gyereket) Számtalanszor gondoltam rá, meg kellene hívni hozzánk egyszer, hátha Anyut is megtanítaná a tudományára, már ami a radírt illeti.
Az első feladat egy téli fa volt, lombja nélkül. Szépen megrajzoltam az ágait, majd feketére festettem. Kék ég, zöld fű. Gábor bácsi megnézte a művemet.
-[FONT="] [/FONT]Szép ez az ágseprű, és majd emellé teszed a fát?
-[FONT="] [/FONT]De hát ez a fa!
-[FONT="] [/FONT]Hát, gyerekem, ez inkább fakezű munka, mint fa. Vízfestékkel úgy festünk, hogy engedjük kicsit összefolyni a színeket. Így meg így, látod! Ez már szép.
Gondoltam, szép ám a halál, én ilyen pocsék munkát ki sem adnék a kezem közül. De már nem kezdhettem újból, mert kicsengettek. A következő órán kiosztották az előző rajzokat, leosztályozva. Nézem az enyémet: kettes. Hát ez marha jó! Belerondít, és akkor kettes. Ha még neki sem tetszik a saját mázolmánya, akkor hogy akarja eladni a képeit? Nem is csodálom, ha el kellett jönnie tanítani. Ha ilyen pocsékságokat fest, az isten se venne tőle képet. Jelentkeztem:
-[FONT="] [/FONT]Gábor bácsi, kérem, az enyém kettes lett……
-[FONT="] [/FONT]Mutasd, fiam, had nézem. Hát hányast akarsz erre a mázolmányra, édes egy gyermekem!
-[FONT="] [/FONT]De hát ezt a Gábor bácsi festette!
Először láttam némi érdeklődést felcsillanni a szemében. Kicsit szemlélt, majd azt mondta:
-[FONT="] [/FONT]Na, ha én festettem, akkor osztályozd le te!- és a kezembe nyomta a piros ceruzáját.
Kicsit néztem a rajzot, majd az öreg arcába bámultam:
-[FONT="] [/FONT]Végül is, a kettest én is megadnám rá, csak az a kérdés, kinek lesz beírva az ellenőrzőjébe?
Pici, meleg villanásokat láttam a szemében, de gyorsan elfordult, hogy leplezze nevetését.
Visszavette a ceruzáját, és kijavította ötösre a közös mázolmányunkat.
-[FONT="] [/FONT]Az igazi művész nem csak jól alkotja meg a művet, de el is tudja adni azt! Ezt most az eladásért kapod! –fűzte hozzá.
Akkor nem értettem, mire gondol. Ma már jobban értem.
Egy másik órán téli tájat kellett festeni, ki hogy képzeli el. Én egy házat gondoltam, hóembert építő gyerekeket, szürke égboltot, szállingózó hópihéket.
Gábor bácsi jött megnézni a mesterművet.
-[FONT="] [/FONT]Ez most egy fa itt a hóembernek támasztva?
-[FONT="] [/FONT]Nem, az egy seprű!
-[FONT="] [/FONT]Azt hittem, ez itt a seprű, a ház mellett.
-[FONT="] [/FONT]Dehogy, az a fa!
-[FONT="] [/FONT]Jó nagy seprű, éppen olyan magas, mint a fa. És hogy van az, hogy a háznak az oldala egy szintben van az elejével? Persze, ti még nem hallottatok a perspektíváról.- fejezte be elgondolkodva.
-[FONT="] [/FONT]Én gyakran hallottam a nagypapától!
-[FONT="] [/FONT]No- húzta fel a szemöldökét- mi a nagyapád, talán festő?
-[FONT="] [/FONT]Dehogyis, ő rendesen dolgozott mindig. Sok mindent csinált, cipész volt legutoljára.
Gábor bácsi most elkésett az elfordulással, vagy talán nem is akarta eltitkolni: hatalmas hahotára fakadt. Végül, mikor kimulatta magát, meghallgatta ismereteimet a perspektíváról.
-[FONT="] [/FONT]Papa többször is mondta Anyunak: nem tudom, milyen perspektíva áll ez előtt a gyerek előtt. Fakezű, falábú, topa, botfülű, nagyszájú. Ha nem lesz színjeles tanuló, hogy fog ez az életben boldogulni?
-[FONT="] [/FONT]Mondd meg öregapádnak, ne féltsen téged, megállod te a helyed így is- mondta az öreg.
Ezután órákon sokat segített a rajzban. Én pedig kezdtem élvezni a nem teljesen szabályos, kicsit elnagyolt formákat, a furcsa látásmódot.
Később már tárgyakat rajzoltunk, formákat, fényhatást, árnyékot. Én voltam a szertáros, óra elején át kellett hoznom az aznap rajzolandó tárgyat.
-[FONT="] [/FONT]Hozd át a kék ibriket!- hangzott az utasítás.
Kérdőn néztem rá, mi az az ibrik.
-[FONT="] [/FONT]Hát az a kék cserépvacak, na!
A szertárban két kék holmit találtam, egy bögrét, ami ugye nem ibrik. Egy vázát, ami esetleg elképzelhető, hogy festőnyelven ibrik. Átvittem, oda állítottam az asztalra. Gábor bácsi felnézett a könyvéből, és éktelen haragra gerjedt.
-[FONT="] [/FONT]Ó, te marhák szabadszakszervezetének hülye elnöke, hát ez neked ibrik! Add ide azt a nyomorult kulcsot!
Kis idő múlva visszajött, és mérgesen azt mondta, rajzoljátok a vázát, és nem is szólt többet.
Csak később tudtuk meg, hogy mérgében leverte az „ibriket”, ezért kellett a vázát rajzolni aznap.
Most már bevallhatom, éreztem pici elégedettséget a dolgok alakulásáért.