~~~*Szanté meseháza*~~~~ Picurkák! Ismeritek milyen ravaszdi állat a róka, én is találkoztam már egy párral, de ilyennel akiről ma mesélek Nektek még nem. A csalafinta róka (korjak mese)
A róka a folyóparton üldögélt, és törte a fejét: „Hogyan juthatnék friss halacskához?” Nézelődik a róka, egyszer csak látja, hogy egy rönk úszik feléje a folyón, a rönkön két sirály üldögél. Megkérdi tőlük a róka: – Mit csináltok, sirályok? – Halászunk. – Vigyetek el engem is! – Ugorj! Odaugrott melléjük a róka. Nagyot billent a rönk, a sirályok felrepültek, a róka meg beleesett a vízbe. Sodorta a folyó lefelé a rókát – lesodorta a tengerbe. Nézte a róka a tenger sok vizet. Így biztatta magát: – Rajta, mancsaim, evezőim legyetek! Rajta, lompos farkam, kormányrudam légy! Azzal úszni kezdett, mintha csónakon evezne. Mancsai, mint az evezők, csépelik a vizet, farka, mint a kormányrúd, forog ide-oda, ide-oda. Csak azt felejtette el a róka megparancsolni a farkának, hogy a part felé kormányozzon. Így hát a nyílt tengerre kormányozta a farka. Úszott a róka, evezett, de partot sehol sem látott. A tenger kellős közepéig úszott. Nem tudta, hova, merre forduljon. Akkor találkozott egy fókával. – Merre tartasz, róka? Eltévedtél a mi tengerünkben? Innen aligha vergődsz ki a partra! – Tudom én, hová evezek! – felelte a róka. – Meg akarom nézni, vannak-e még állatok a tenger vizében. Azt hallottam, igen kevesen maradtatok! – Rosszul hallottad – felelte a fóka. – Sok állat él még a tenger vizében: mi, fókák, aztán rozmárok, bálnák… – Ugyan? – csodálkozott a róka. – Bizony én azt el nem hiszem, amíg tulajdon szememmel nem látom! Bukkanjatok fel, ti, tengeri állatok mindanynyian a mélyből, feküdjetek egymás mellé, sorba, egészen a partig! Én meg majd megszámollak benneteket. Felbukkantak akkor a tenger mélyéből a fókák, a rozmárok, a bálnák, és ráfeküdtek a víz hátára, szép sorba, egészen a partig. A róka meg lépkedett a hátukon, mint valami hídon. Lépkedett és számolta: – Egy fóka, két fóka, három fóka… Egy rozmár, két rozmár, három rozmár… Egy bálna, két bálna, három bálna… Így ért el egészen a partig. Kiugrott a partra, és visszakiáltott a fókának: – Igazat mondtál, fóka: sokan vagytok még ostoba állatok a tenger vizében. Hidat lehet építeni belőletek a tengeren keresztül! No, most pedig ússzatok, ahova akartok, én meg pihenek. Elúsztak a tengeri állatok, a róka meg levetette a bundáját és felakasztotta száradni egy bokor ágára, a farkát meg letette egy kőre – hadd száradjon.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ilyenkor jönnek haza Afrikából kedves kis madarunk a fecskék. Sajnos idén nagyon kevesen jöttek, sokan elpusztultak a hosszú úton. Ezért ha láttok fecske fészket a közeletekben, vigyázzatok rájuk.
Fecskék Móra Ferenc
Egy áprilisi reggel édesapánk csendesen kinyitotta a szobánk ajtaját és közben ébresztgetett bennünket. Halljátok csak, ti álomszuszékok, vendégeink érkeztek az éjszaka. Hallgassátok csak, hogy köszöntenek benneteket! A tornácról a hajnali csendességben édesen csicsergett be a köszöntő: Fittyfiritty, fittyfiritty, Kikelet kivirit. Terike, gyere ki, Ferike ,gyere ki Csicseri,csicseri. Megjöttek a fecskéink! Még abban az órában hozzáfogtak a fészekrakáshoz. Az eresz szögletében ragasztották meg gömbölyű kis fészküket, magukgyúrta sárból, szalmatörekből. Nincs az a kőműves, aki fürgébben dolgozna náluk. S ahogy a sarat hordták, rakták, simitották, gömbölyitették, minden mozdulatuknál mondtak valamit. - Vakolat van e még? - Van elég. - Add errébb! - Fuss szalmáért picike! - Hozom én izibe. - Hocc ide! - Cvikk, cvikk, cvikk! - Mi tetszik? - Jó ebéd tetszenék. - Mi legyen az ebéd? - Bogaracska, legyecske. - Kis fecske, gyere csak a kertbe, gyere, gyere, gyere! Azzal huss, ki a kertbe, ahol igazán teritett asztalt találtak. Csak a szájukat kellett tátogatni: szinte magától hullott bele a sok bogár. El is pusztitották őket egy hét alatt úgy, hogy aranyért se lehetett volna egyet se találni közülök. Még az utcánk tájékáról is eltakarodott a sok bogár, olyan rendet tudtak tartani a mi kis zselléreink.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Szép idő van ezért csak egy rövid mesét hoztam, ha elolvastátok irány ki a szabadba játszani, kirándulni!
Az időjós szamár és a szamár időjós
Egyszer Mátyás király vadászatra készült. Szerette volna tudni, hogy milyen időre számíthat. Megkérdezte hát az időjóst: – Lesz-e eső? Az időjós mindenféle tudós könyvekben lapozott. Belekukucskált a csillagvizsgálójába, hogy kifürkéssze a csillagok állását, végül jelentette: – Uram, legalább két hétig nem lesz eső. Mehet felséged bátran vadászni. Felkészült a király a vadászatra. El is indult másnap a kíséretével. Magával vitte az időjóst is. Amint egy legelésző nyáj közelébe értek, a juhász szamara éktelen iázásba fogott, aztán vadul hengergőzni kezdett a földön. Mátyás király megkérdezte a juhászt: – Ugyan, mi baja annak a szamárnak, hogy olyan fertelmesen iázik s hempereg? – Nincs annak semmi baja uram, csak vihart érez – mondta a juhász. – Meglátják, fél óra se múlik el, s itt a nagy jégeső s a vihar. Mondja ezt Mátyás király az időjósnak, de az váltig állította, hogy jó idő lesz. Menegettek tovább. Hát, fél óra múltán olyan vihar kerekedett, akkora felhőszakadás lett, hogy a vadászok bőrig áztak. Mátyás király akkor odasúgta az időjósnak: – A szamár lett az időjós, s az időjós lett a szamár!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Lehet hogy már elmeséltem, bocsánatotokat kérem, de az eszem már oly' rövid, mint a nyúl farka tövig.
Nyúlfarknyi mese
Egyszer régen, nagyon régen… Nos, az élet más volt éppen. Akkoriban erdőn, réten Nem élt állat, csak növényen. Medve szőlőt, málnát evett, A róka meg gyökereket, Mohán élt a farkasfalka, Senki sem a társát falta! Akkor még a nyuszifarok Díszes zászlóként lobogott Hosszan nyúlfi úrfi után, Büszkébb senki sem volt talán!
Messzi földön, réges-régen, Magas hegynek épp tövében Messze hangzón folyt a móka: Épp akkor nősült a róka. Folyt az óbor, jó kedv tombolt, Aki nem holt, az mind ott volt, Ily harsogó dáridóra Példa sem volt már az óta! Vigadoztak erdők, rétek, Bő volt a kedv, víg az ének! Együtt táncolt farkas, kecske, Fiatalka, öregecske. Kivilágos kihajnalig, Kakasszavú pirkadatig, Táncot roptak karikára, Vedeltek mind a rókára! Másnap reggel szétszéledtek, Hazafelé kerekedtek. Futott árkon-bokron túl Hazafelé a kis nyúl. Hát, ha futott, jól is tette! Szedte-vette, teringette! Az a rosszcsont mit csinált!? Elcsent répát rágicsált! Á, nem ez volt a hiba, Nem ebből lett galiba: A kis mohó, mit se nézett! Hanem szépen levitézlett! Mert ki talált répát rágcsál, Jobb, ha figyel, mit is csócsál! A répának nincs bundája, Nincs külön piros kabátja! Amit a kis falánk rágott, (Ilyet erdő sosem látott!) Bizony, hogy nem répa volt! A vőlegény farka volt! Ez a buta tapsifüles Azt rágta meg, a kis ügyes! Jajveszékelt róka koma, Ékessége végképp oda? Mire megfordult, hogy szóljon, Támadója meglakoljon, Addigra a farka hegyét Úgy hívták, hogy nyuszi-ebéd! Hiányzott egy jó arasznyi! Mit tegyen szegény ravaszdi? Mit szól hozzá majd a falka, Ha ily hiányos a farka? Mivé lesz majd a családja, A sok kölke, hogyha látja? Mi lesz majd szegény nejével: Mivel takaródzik éjjel? "Jaj-jaj neki, milyen szégyen, Hogy egy rókát ilyen érjen! Rítták mind a rokonok, Jaj, ez micsoda dolog!" Összetanakodtak szépen, A rókalyuk legmélyében. De hiába, nincs megoldás… Ha csak egy nem: hát a toldás! "Ez már, atyafiak, igaz! Na de mivel toldjuk meg azt? Menjünk, kérjünk jó tanácsot, Hadd hallunk jó okosságot!" Mentek, mentek, mendegéltek, Míg a kígyóhoz nem értek. "Bölcs kígyó, mondd, jó mesterünk, E bajban mitévők legyünk?" "Rókafarok, sszsz… lerágva? Ilyenről nem sszól a fáma! Erre nincen orvosszágom! De… a medve jó barátom! Cússzunk hozzzá azzon nyomban, Hátha szegít a gondodban!" Rögtön fel is kerekedtek A Hegy felé tekeredtek. Mentek, mentek, mendegéltek, Míg egy barlanghoz nem értek. "Hahó, medve, jó barátom, Tart-e még a téli álom?" "Nem aluszok, itthol vagyok! Ki zargat, ha málnázgatok? Az egyik a kélgyó vóna, De ki a másik ott? A róka? Olyasforma, de a farkát, Ahogy nézem, leharapták!" "Ne mondd, ne mondd, kedves medve, Úgy el vagyok keseredve! Az a szeleburdi nyúl Bánt velem ily gonoszul! Segíts nekem megoldani, Mivel kéne megtoldani?" "Róka farkán nyuszirágás? Száz csupor méz, ezer málnás! Erre nincsen jó tanácsom… De a bagoly jó barátom!" Neki indultak hát megint, Csak úgy toronyirány szerint, Mert a legmagasabb fára Épült fel a bagoly háza. Épp estére értek oda, Így köszönt a medve koma: "Kedves bagoly, jóéccakát!" Mire szólt a bagoly: "nahát Ki zargat ily kora este? Hisz ez barátom, a medve! Mellette a kígyó volna, És az ott ki? Jé, a róka!" "Segíts rajtam, kedves bagoly, Mert a gondom igen komoly: Szegény farkam, legszebb ékem Nyuszirágta - de nagy szégyen! Megcsócsált az ebugatta, S mire kölkem megugatta, Egy arasznyit elfogyasztott Mert hogy répára hajadzott! Így lettem én ilyen gondba’, Ezért lett a farkam csonka! Segíts nekem megoldani: Mivel kéne megtoldani?" "Ez aztán a fura eset: Ilyen itt még sosem esett! Hanem ki a kárt okozta, Helyre hozni legyen gondja!" "Azt mondod, menjek a nyúlhoz? Netán bölcsességed túloz?! Mit adhat a nyuszi nekem, Hogy a bajom enyhébb legyen?" Ment a róka nagy sietve, Nyusziházhoz, követelve: "Aki farkam leharapta, Jobb, ha rögtön visszaadja! De ha nincs már meg a vége, Mert azt ette estebédre, Az a saját farkán fizet, A bagoly így ítélkezett!" Ajjaj, nyulam-bulam uram! Ékességed most odavan! Ha a bagoly úgy ítélte: Rókánk jussa farkad vége! Futott nyuszink a bagolyhoz, Így szólott a jogtudorhoz: "Bagoly bácsi, kérlek szépen, Bocsáss meg, mert nekem végem! Hogyha szép farkamnak híja, Kinevet majd gerle, héja, És az összes többi állat: Ilyet róka sem kívánhat!" "Hű, te, irgum-burgum jószág! Tán a rókát nem kínozzák Nevetéssel, gúnykacajjal? Az ő gondja nem járt bajjal?" Így zsémbelt rá a bölcs bagoly. Látta nyuszink: ez már komoly, Jobb, ha enged a döntésnek, Mert itt nagy bajok történnek! Hosszú farkát megsiratta, És a rókának od’adta. Hanem az élt a kétséggel: Piros farok - fehér véggel? Hanem erre nincs segítség, Nincsen megfelelő festék, Hogy a farkát befesthesse, És a hibát eltüntesse!
Így aztán a róka farka Fehér végét lobogtatja, Amikor az erdőt járja Mind a nyúl nyomába járva, Mert haragja mit se csökken; És ha a nyúl elészökken Kipróbálná úgy, mint ételt: Így venne rajt elégtételt! Ezt viszont a nyuszi sejti, Ezért házát jól elrejti, És folyton azt szimatolja, Nincs-e sarkában a róka? Ezért ilyen már a nyuszi, Táncos orrú, alamuszi, És a füle azért hosszú, Hogy hallja, ha jön a bosszú. Végül pedig, tanulságul: Ha a meséd rosszul zárul, Mondj egy bölcset, s kalap-kabát: Mindenkinek jóéccakát!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Tudjátok hogy Mátyás király szerette megtréfálni az urakat ha nem jól szóltak. Ma is egy ilyen esteről mesélek Nektek.
Mátyás király meg a nád
– De kőne má, fiatalúr, az esső erre a kis sargyúra! – Ugyan minek, Mihá bácsi, hiszen milyen vizenyős a födje! – Ha-á! Nem úgy van ám a, kő azér erre is az esső! De a fiatalúr is úgy van ám, mint Mátyás kirá meg az udvari emberei a náddó! – Hogyan, Mihá bácsi? Hát, hogy aszonta Mátyás kirá ott kinn a réten, mikor úgy járt, hogy: – De jó vóna, ha megáznó ez a kis nád is eccer! Ekéne nékik ek kis esső! Aztán azok a többi nagy urak meg igen kinevették, hogy: – Hát, minek arra esső, mikor úgyis mindig vízbe áll! Erre gondút egyet a kirá. Meghíta ezeket az urakat eccer ebédre magáho, de igen nagy vendégséget csapott! Temérdek sok mindenféle ennivalót összehordatott, de meghatta a szógáknak, hogy e csepp itat se mergyenek tennyi az asztara, hanem mindenkinek a lábáho tegyenek en nagy sajtárt, oszt azt öntözzék teli a finom borokka. Hát, jó van, emennek a kiráho, de még sokáig nem kezdték az ebédet, hogy azok jó megehüdjenek, oszt sokat tudjanak ennyi. Hát, osztán amind nagy sokára leűhetnek, eccerre csak nekikesik a sok szóga, aztán csapkodják ám el a lábát valamennyinek, oszt lecincáták kinek a csizmáját, kinek amije vót a lábán, egykettőre. Oszt bele köllött raknyi a lábukat a sajtárba. Mikor má jó sokat ettek, ekezdi súgnyi az egyik a pajtássának, hogy: – Te, uf fordú, itt még vizet se kapunk innya, nem ho bort; csak azt nem tom elértenyi, minek a harogos istennyilának kő a lábunkat lóggatnyi ebbe a sok finom itaba! Le is akart bujnyi az asztal alá oik, hogy maj beleiszik a sajtárbo, de hát nem lehetett, mer a kirá szemme tartotta üket, meg hát beszét is hozzájuk. Mikor aztán má sorba megszongyútak, mégiscsak megszólat az egyik, hogy: – Há, engedelmet kérek, uram, fölséges királyom, ne tegye meg velünk azt a csúfságot, ho nem ad innyavalót, má mind összedülünk a szongyasságtú! Hát aztán megmondta nekik Mátyás kirá, hogy: – Látjátok, fiaim, így van a nád is; heába áll vízbe a lábo, azér fönn is megkívánjo a nedvességit!
Köszöntök minden kedves Édesanyát, Nagymamát Anyák napja alkalmából!
Picurkák! Reggel már biztos felköszöntöttétek Édesanyátokat verssel és virágokkal. Sajnos az én Édesanyám már nem él, fenn van a Menyországban. Én most Őt köszöntöm ezzel a dallal, biztos meghallja majd.
Kell ott fenn egy ország
Kendőbe zárta ősz haját Ahogy a régi nagymamák S ha látta, apánk nem figyel Esténként súgva kezdte el
Tedd össze így a két kezed Így teszi minden jó gyerek S szomorú szemmel végigmért S nevettünk - Isten tudja, miért
Nézz csak fel, az ég magas Bár azt mondják, hogy nem igaz Ott jártak ők, a repülők És nem látták sehol
Kell ott fenn egy ország Mely talán ránk is vár Kell ott fenn egy ország Amit senki nem talál Kell ott fenn egy ország Mely bárkit átölel Kell ott fenn egy ország Amit sosem rontunk el
Felnőtt az ember s mindent lát Szobánkban ott a nagyvilág Melyből a gyermek mit sem ért Egy kőre hajtja kis fejét
Az arca szép, nem álmodó Nem kelti fel már ágyúszó Csak egy hang szól, halk és fáradt Mint egy régi altató
Nézz csak fel, az ég magas Csak hadd mondják, hogy nem igaz Mit tudnak ők, a repülők A szívük jég, csak jég
Kell ott fenn egy ország Mely talán ránk is vár Kell ott fenn egy ország Amit senki nem talál Kell ott fenn egy ország Mely bárkit átölel Kell ott fenn egy ország Amit sosem rontunk el
Picurkák! Nem voltam pár napig, de azért remélem hallgattatok mesét, pláne akkor ha volt Nektek egy mesegépetek. Hogy milyen is az, elmesélem.
Mesegép
Május meséje a mesegép meséje. A mesegépet egy híres mesekutató találta fel és a csodálatos, távoli keleten uralkodó Sahriár király leghíresebb felesége, az ezeregy éjszakán keresztül pontosan ezeregy mesét mesélő Seherezádé tiszteletére seherezádornak nevezte el. A seherezádor éppen akkora volt, mint egy szentjánosbogár. Halkan mondta a meséit, oda kellett rá figyelni nagyon. Hétfőn hosszú mesét mondott, kedden kalandosat, szerdán szomorút, csütörtökön csacsogót, pénteken pergőt, szombaton szerelmeset, vasárnap pedig varázslatosat. Minden nap csak egyet, amikor a nap lement és az árnyak egybemosódtak az éjszakával. Egyetlen példányban készítette el gépét a híres mesekutató és nekiajándékozta az első kisfiúnak, aki szembejött vele az utcán. - Tessék. Este tedd a párnád alá, s majd meglátod, milyen különös dolgok fognak történni. Arra azonban jól vigyázz, ha valakinek beszélsz erről a gépről, neked többé nem mesél, el kell ajándékoznod. A kisfiú ezen igen csodálkozott. Igazából el sem akarta fogadni, amit az idegen bácsi a kezébe nyomott, mert azt tanulta a szüleitől, ne álljon szóba olyanokkal, akiket nem ismer, sőt ne is fogadjon el tőlük semmit, de ez a seherezádor, ez a mesegép nagyon izgatta a fantáziáját. Elvette hát, s úgy elszaladt, hogy szinte meg sem köszönte. Este aztán, amikor már a fogát is megmosta, lehajtotta fejét a párnára és szívdobogva várta, mi történik. A seherezádor pedig halkan mesélni kezdett. Mikor azt mondta, itt a vége, fuss el véle, a kisfiú abban a pillanatban elaludt és olyan jól aludt egészen reggelig, olyan mélyen, mint talán még soha. Másnap lement a játszótérre a barátaihoz. Nem hitte el, amit az idegen mondott, ezért mindenkinek eldicsekedett az új játékával. Nagyon, nagyon lassan telt ez a nap. Szeretett volna már otthon lenni az ágyában és hallgatni, milyen mesét mond a mesegép. Hiába ment azonban aludni a nap, s hiába feküdt le ő is, hallgatott a seherezádor. Ebből megértette, igazat mondott az idegen, s ha nem akarja, hogy egy élettelen, néma valami feküdjön a párnája alatt, el kell ajándékoznia. Egy kislánynak adta a mesegépet. Az a kislány egy másik kislánynak, aki meg egy kisfiúnak. Így járt a világban körbe a seherezádor a gyerekek között, s így jár körben ma is. Ha netalán hozzád kerülne, hallgass róla. Pssszt!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma királyi mesét hoztam Nektek.
A fazékfedő
Volt egyszer egy király s annak három fia. Szép szál legény volt mind a három, már meg is házasodhattak volna, de az apjuk hiába beszélt nekik, hogy így s úgy, asszony kell a házhoz: nem volt kedvük a házasságra, mert nem találtak az országban szívük szerint való feleséget. Azt mondta a király: - Már bizony, ha nem találtok, menjetek idegen országba, s keressetek magatokhoz valót. Elindultak a királyfik, s addig mentek, mendegéltek, míg idegen országba nem értek. Egyszer, ahogy rájuk esteledett, betértek egy kicsi házba, hogy ott megháljanak. Egy öregasszony szundikált a kuckóban, de olyan öreg, hogy az orra a földet verte. Köszönnek illendőképpen:
Adjon isten jó estét, öreganyó! Adjon isten – fogadja az öregasszony -, hát ti mi jóban jártok, fiaim? Mondják a fiúk, hogy miben járnak. - Hm, hm – hümgetett az öregasszony -, csak vacsoráljatok s feküdjetek le, reggelig majd gondolok valamit. Nagy hirtelen tüzet rakott, s olyan vacsorát csinált a fiúknak, hogy nem győzték törölgetni a szájukat. Aztán lefeküdtek, s aludtak, mint a bunda. Reggel, amikor indulóban voltak, s megköszönték szépen a vacsorát s szállást, mondja az öregasszony: - No, édes fiaim, nesztek, adok három piros almát, még hasznát vehetitek. De jól megjegyezzétek, hogy csak olyan helyen vágjátok fel, ahol víz van, máskülönben erősen megbánjátok. Megköszönték a fiúk a vénasszony szívességét, szépen elbúcsúztak, s mentek tovább isten hírével. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mente, de egyik sem nyúlt az almájához, pedig hej, de jó lett volna! Hanem mikor a hetedik éjjel letelepedtek egy fa alá, a legidősebb elévette az almáját, nézte, nézegette, forgatta a tenyerében, s addig nézte, forgatta, hogy erősen megkívánta. Gondolta magában ő bizony kettévágja, akármi következzék utána. Elévette fehérvári bicskáját, s nyissz! kettéhasította az almát. Hát, uram, teremtőm! – egy olyan gyönyörűséges szép lány pattant ki az alma beléből, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. De ahogy kipattant a leány, az volt az első szava: ”vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!” No hiszen, szaladt a legény esze nélkül a víz után! De szaladhatott, egy cseppedős csepp vizet sem talált, s mire nagy lelkendezve visszaszaladt a fa alá, a szépséges szép leány meghalt. Búsult a királyfi, majd fölvetette a nagy erős búbánat, de már búsulhatott, sírhatott: a szép leány föl nem ébredett. Eltemették a leányt a fa alá, s mentek tovább nagy búsan. Este megint egy nagy fa alá heveredtek, s most a középső fiú vette elő az almáját. Úgy tetszett neki, hogy a fától nem messze egy tó van, gondolta magában: na, felvághatja az almáját bátran, nem jár úgy, mint a bátyja. Föl is vágta egyszerre, s hát ebből is egy szépséges szép leány pattant ki, szebb az elsőnél is. Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok! – kiáltott ez is. Szaladt a királyfi a tó felé, de mintha az is szaladt volna előtte, mind messzebb, messzebb látszott, s hát biza nem is tó volt az, hanem délibáb! Mire visszaszaladt a fa alá, az a leány is meghalt. Eltemették keserves sírással a leányt, s a két idősebb fiú búsan megfordult. Azt mondták az öccsüknek: “Te csak menj, mi visszafordulunk a hazánkba, s meg sem házasodunk.” Elváltak a fiúk, a két idősebb ment hazafelé, a legifjabb pedig tovább, toronyirányba. Addig ment, mendegélt, míg egy városnak a határába nem ért. Ott egy fának a tövében kutat talált, s leült a kút mellé. Gondolta: itt már fölvághatja az almáját, ha ebből is leány pattan ki, megitathatja. Vette bicskáját, s kettéhasította az almát a kellős közepén. Bezzeg, hogy kipattant ebből is egy szép leány – de milyen szép! – mint az égen ragyogó csillag, még annál is szebb, és ennek is az volt az első szava: “Vizet, vizet, mert mindjárt meghalok!” Kétszer sem mondotta ezt a királyfi, pörge kalapjának a karimáját telemerítette, és megitatta a leányt. Most még szebb volt, ezerszerte szebb! - Hallod-e te szép leány – mondotta a királyfi -, én most bemegyek a városba, s hozok onnét drága aranyos ruhát tenéked, várj reám addig. Jól van – mondotta a leány -, de ültess fel elébb a fára, nehogy valaki meglásson, míg odajársz. A királyfi szép gyöngén megfogta a leányt, fölültette a fára, sűrű leveles ágak közé: no, itt ugyan senki meg nem látja! Aztán bement a városba. Egyszerre csak egy cigányasszony jő a kúthoz, fölébe hajlik, hogy igyék belőle, s hát mit lát a kútban! Egy gyönyörűséges szép leány arcot. Ne, te, ne!- mondja a cigányasszony. - De megszépültem! Az ám, nem sokáig tartott az öröme, mert ahogy fölkelt a kút mellől, megpillantotta a leányt a fán. Mit csinálsz azon a fán, te leány? – kérdezte a cigányasszony. A szép leány elmondott mindent, úgy ahogy történt. - Jaj de szép vagy- hízelkedett a cigányasszony -, gyere le a fáról, hadd lássam közelről a gyönyörűséges arcodat. A szép leány azt mondta, hogy nem mehet le, mert megharagudnék rá a királyfi; ha közelről akarja látni, másszék fel a fára. - Megyek, megyek, te gyöngyvirág – mondta a cigányasszony, s mint a macska, olyan hirtelen fölmászott a fára. Ott ölelgette, csókolgatta a leányt, s egyszerre –puff! beletaszította a kútba. Jön vissza a királyfi a drága aranyos ruhával, de csak hogy sóbálvánnyá nem változik, amikor meglátja a cigányasszonyt. - Csudálkozol, ugye – mondta a királyfinak -, hogy úgy megfeketedtem! Ne búsulj emiatt, megszépülök ismét, csak vígy haza. Elszontyolodott a királyfi, de mit csináljon? Hátha csakugyan ismét megszépül? Levette a fáról a cigányasszonyt, felöltöztette az aranyos ruhába. Aközben látja a cigányasszony, hogy a kútban egy aranyhal úszkál. Mindjárt gondolta, hogy ez nem lehet más, mint a szép leány, kapkodott is utána, hogy kifogja, de az aranyhal mindig kisiklott a keze közül. Na, hazamentek, összeesküdtek, s a királyfinak lassan mintha meg is jött volna a kedve, mert a cigányasszony sem volt olyan rettenetesen csúnya a szép drága köntösökben. De a cigányasszony csak nem tudott nyugodni amiatt az aranyhalacska miatt. Attól félt, hogy egyszer mégiscsak visszaváltozik leánnyá, s vége az ő életének, ha kitudódik a hitványsága. Betegnek tettette magát, s azt kívánta az urától, hogy fogassa ki az aranyhalacskát, mert meghal, ha annak a májából nem eszik. A király még aznap hívatta az udvari halászt, megmagyarázta, hogy hol, merre van az a kút, amelyikben a királyné aranyhalat látott, s megparancsolta, hogy fogja ki. Egy nap, két nap ahogy elmúlt, jött a halász az aranyhallal, kivették a máját, megsütötték, s a királyné megette. De amint a halat tisztították, egy halpénz ott maradt az udvarban, s másnap reggelre egy szép fa nevekedett a helyén. Csudálkozott a királyné, de még a nép is, hogy ilyen hirtelen fa nőtt az udvaron. - Bizonyosan az a szép leány lesz – gondolta magában, s megint nem volt nyugta, míg a király a fát is ki nem vágatta. Elégették a fának minden ága-bogát, de egy szép darab forgácsot mégis hazavitt az egyik favágó ember, s otthon a felesége fazékfödőnek használta. Egyszer az asszony elmegy hazulról jókor reggel, hogy még a szobát sem seperhette ki. Megy haza este, s hát a szoba szépen ki van seperve! Nem tudta elgondolni, hogy ugyan miféle csudalélek járhatott itt. Elmegy másnap reggel, hazamegy este, s hát a szoba megint ki van seperve, az asztal megterítve, vacsora elkészítve. Majd felvetette a csudálkozás az asszonyt is, az urát is. Harmadnap reggel az asszony úgy tett, mintha elmenne, de megállott az ajtó előtt, s bekukucskált a kulcslyukon. Hej, mit látnak szemei! A fazékról csak legurul a fedő, gurul, gurul a földön, s egyszerre csak leánnyá változik! Aztán csak fogja a leány a seprűt, kisepri a szobát, s mikor mindent szépen rendbe rakott, főzéshez látott. Bemegy a szegény asszony, megfogja hirtelen a leányt, s kérdi: hát te ki vagy, mi vagy, hogy kerültél ide? Elmondja a leány, hogy mi történt vele. Nosza, szaladt a szegény asszony a királyhoz, s jelenti, hogy mit látott, hallott. De futott a király is nagy lelkendezéssel a szegény asszony házához. Hát csakugyan, ott volt az a szépséges szép leány, aki a piros almából pattant ki. Hozatott neki egyszeribe szép aranyos ruhát, hatlovas hintót. Felöltöztette, a hintóba beültette, s úgy vitte a palotába. Már messziről kiabált a cigányasszonynak: “Bújj ki a házamból, boszorkány!” Hiszen nem kellett kétszer mondani: futott esze nélkül, mikor meglátta a szép leányt, meg sem állott a világ végéig. A királyfi még aznap összeesküdött a szép leánnyal. Lakodalom után dióhéjba kerekedtek, a Dunán leereszkedtek. Holnap legyenek a ti vendégeitek.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma egy furfangos favágóról és buta állatokról mesélek Nektek.
A muzsikálni tanuló állatok
Ment hazafelé a favágó az erdőből, nyakában a tarisznya, vállán a fejsze, kezében egy jókora furkósbot. Szembejött vele a medve: - Te favágó, nagyon éhes vagyok, megeszlek! - Ne egyél meg medve koma - kérlelte a favágó -, inkább megtanítlak szépen dudálni. - Hû, az jó lesz, dudálni már régóta szerettem volna! A favágó a medve közelébe húzódott, ráhúzta bõrtarisznyáját a medve fejére. - No, most már dudálj, medve koma! A medve belemormogott a bõrtarisznyába, kapálódzott, de hirtelenjében nem tudott szabadulni. Továbbállt a szegény favágó, nem nézte a medve kínlódását. Ment, mendegélt, összetalálkozott a rókával. - No, most jó éhes vagyok, szegény ember, nyomban megeszlek! - Ne egyél meg, róka koma, inkább megtanítlak szépen hegedülni. - Az nagyon jó lesz, már régóta szeretnék hegedülni. A favágó fogta a fejszéjét, belevágott hosszába egy közeli fába, belevert egy éket a hasadékba. - No, fordulj felém róka koma, tanuld meg a hegedülés fortélyát! A róka farka a hasadékba került, az ember mer kihúzta az éket, azzal fábaszorította a róka farkát. Élesen vonított a róka, mert nem tudott szabadulni. - No, muzsikálgass róka koma kedvedre! Nagyot kacagott a szegény favágó és továbbment. Addig mendegélt, míg összetalálkozott a farkassal. - Majd megveszek az éhségtõl, szegény ember, most téged megeszlek! - Jaj, ne egyél meg, tartsd meg életemet, inkább megtanítlak furulyázni. - Furulyázni már régóta szerettem volna, ha megtanítasz, nem bántlak. - No, fordulj háttal felém, hadd tegyem a furulyát a fenekedbe. A szegény ember jól bedugta a botot a farkas fenekébe. - Furulyázzál, farkas pajtás, kedvedre, ha ez volt a szíved vágya! A farkas verte magát a földhöz, ordított, ahogy a torkán kifért, nem tudott szabadulni a bottól. A favágó jót mulatott rajta, aztán otthagyta. Messzire elhaladt a szegény favágó, míg a farkas addig verte fenekét a földhöz, hogy kiverdeste a botot; míg a róka addig rángatta a farkát a hasadékból, hogy az elszakadt; míg a medve lecibálta a fejérõl a tarisznyát. Mind a hárman gyargaltak a favágó után véres szemekkel. - Most aztán tényleg megesszük a szegény ember, aki ilyen csúnyán elbánt velünk! Egyszer hátranézett a favágó, hát nyomában lohol minghárom állat. - Ennek a fele sem tréfa - gondolta. Hirtelen nem tudott mit csinálni, lehúzta a nadrágját, gatyáját, az állatok felé mutatta fenekét és mélyen lehajlott. Megtorpant a medve: - Jaj, látok egy bõrtarisznyát, ha azt a fejemre húzza, végem lesz. Egy tapodtat sem megyek tovább. Megriadt a róka is: - Én meg egy kis hasadékot látok. Ha abba beleszorítja a maradék farkam, többet nem menekülök! Eljajdítja magát a farkas: - Én meg egy botot látok. Nem szeretném, ha az a fenekembe kerülne. Visszafordultak az állatok, a favágó meg fütyörészve ment hazafelé. Ha az állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Picurkák! Nagyon jó idő lesz a hétvégén, de vigyázzatok a napozással, mert már elég szúros kedvében van a napocska. Vegyetek fel valami kalapot vagy sapkát ha kint vagytok. A kovácsok kovácsa
Amikor Krisztus urunk a földön járt, akkoriban csak városhelyeken volt kovács. No, elhatározta, kitalju a kovácsmesterséget. Persze nem egykönnyen ment az, két évig járkálni kellett városról városra, hogy gyakoroljon különbözõ mestereknél. Utoljára egy fukar kovácsmesterhez jutott, aki a tanítás fejében jóideig visszatartotta a segédeket, jól megdolgoztatta õket. Krisztus urunkkal sem csinált különben. Munka meg volt bõven, hozták a parasztok a sok lovat patkolásra. - No - mondta Krisztus urunk a két inasnak - tegyétek a tûzbe a vasat, majd én szögelek! Melegítették a patkót az inasok, õ meg odament az elsõ lóhoz. - No, gazduram, emelje fel a ló lábát! Krisztus urunk lecsavarta a patát a csülökkel együtt, betette a satuba, aztán visszaillesztette a labat a helyére. Csak rálehelt, ráütött kettõt, és már készen is volt. - Mehet. Csak néztek, szóhoz sem tudtak jutni a parasztok. Jött a másik gazda, ott is azonmód csinálta. - Gazduram, emelje fel a ló lábát! Lecsavarta a patát csülökkel együtt, beszorította a satuba, rá a patokót, kivette. - Fogja a lábat! Rálehelt, visszatette, ráütött a tenyerével, kész. Így ment ez napestig, hétrõl-hétre. Gyorsan haladt a munka és ilyen gyorsan ment híre a csodakovácsnak. Hordták is a parasztok a sok lovat, de Krisztus urunk csakhamar befelyezte a munkát. Egyszer aztán mondta a kovácsnak: - Mester úr, beleuntam már én a kovácskodásba, kitanultam már én ezt a szakmát. Adja a fizetségem oszt' megyek utamra. - Hát jól van. Itt van öt-hat dénár. Azzal Krisztus urunk elballagott. De idõ múlva megincsak gyülekezni kedtek a patkolásra váró lovak. - Gyûrkõzzetek neki fúk - szólt a kovács az inasoknak -, majd én szögelek. S próbálta a kovács is azonmód, mint Krisztus urunk, lecsavarta a ló lábát, be a satuba, megpatkolta, rálehelt, de az sehogy nem akart visszaforrni. A parasztember elkezdett hadonászni, veszekedni. - Mit csinált? Eltörte a lovam lábát! Megszeppent a mester, odaszólt az egyik inasnak: - Szaladj, ahogy a lábad bírja, hívd vissza a segédet, még nem messze lehet. Úgy is volt, szedte a lábát az inas, kiabált Krisztus után: - Segéd úr, segéd úr! Jöjjön vissza, jöjjön, siessen! - Mi baj van? - Nem ragad vissza a ló lába. Ahogy visszaértek, már agyon akarták verni a kovácsot, Krisztus lecsillapította õket, majd visszaragasztotta a lolábat. - Ilyen kovács kell nekünk, ez igazi mester - mondták a parasztok. Azóta nem forr össze a lócsont, mióta a kovács eltörte a ló lábát. Minden állat lába összeforrad, de a lóláb soha, ha egyszer eltörik.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Rövid mesét hoztam ma, mert szép idő van és inkább menjetek ki a strandra.
Hogyan ajándékozott Mátyás király?
Egy szegény ember talált egy nagyon nagy tököt. Elvitte Mátyás királynak, odaadta ajándékba. Mátyás király meg pénzt adott a szegény embernek, annyi pénzt, hogy két ökröt vehetett rajta. Így aztán négy ökrön szánthatott, mert azelőtt is volt két ökre. A szomszédja gazdag ember volt, kérdezte, hogy hol vette azt a két ökröt. A szegény ember elmondta, hogy így meg így talált egy nagy tököt, aztán Mátyás királynak adta ajándékba. – Na, jó van, majd viszek én is valamit. Volt neki egy szép csikója, odaadta Mátyás királynak ajándékba. Nézi Mátyás király a szép csikót, egyszer azt mondja: – Ez már csakugyan szép csikó, ilyet még magam sem láttam! Odavezeti a gazdag embert a tökhöz, hogy hát ő látott-e már ilyen nagy tököt? – Na, már ilyent még magam sem láttam! – Na, legyen a magáé azért a csikóért! Mert Mátyás király tudta, hogy gazdag ember, nincs rászorulva a pénzre. Azt a tököt adta néki, amelyiket a szegény embertől kapott. Ilyen igazságos volt!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Kányádi Sándor erdélyi költő ma 80 éves. Sok szép verseket írt a gyerekeknek, most elhoztam egyet Nektek.
Nagyanyó-kenyér
Búzát vittem a malomba, hej, de régen volt, amikor még a Küküllõn malom duruzsolt. Megõröltem a búzámat, lisztje, mint a hó, Örült neki a ház népe, kivált nagyanyó. Sütött is az új búzából olyan kenyeret, illatára odagyûltek mind a gyerekek. Azóta is azt kívánom: legyen a világ olyan, mint a búza közt a kék búzavirág. Mindenkinek jusson bõven illatos-fehér, ropogósra sütött, foszlós nagyanyó-kenyér!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Most már egyre több cipő tépőzáras, de azért még vannak cipőfűzősek is. Ma egy kislányról mesélek Nektek akinek ilyen cipője van.
Elszakadt a cipőfűzőm
- Anyuuuuuuuuuuuu! Elszakadt a cipőfűzőm! - kiáltott fel Zsuzska. Kedvenc rózsaszínű cipőjét akarta épp felhúzni, amikor a baleset megtörtént. Anya nem reagált. Valószínűleg elmerült a munkájában, és nem is hallotta a kiáltást. De hát így hogy menjen gimnasztikára? Leesik a lábáról a topánka! - Anyuu! Hallottad? - lépett be az ajtón a kislány. Az asszony felnézett a panaszos hangra. Ahogy elfordította a tekintetét az iratokról, rámosolygott a lányára. Zsuzska, a maga hat évével egy kis tündér volt, szárnyak nélkül, pillanatnyilag a vadóc fajtából. Két kezét magasra feltartotta, hogy az édesanyja jól láthassa. Ő látta is amit látott. A kicsi lányka mindkét összeszorított ökléből gusztustalan, kopasz, rózsaszínű giliszta tekergett elő. - Pfuj! - húzta el az orrát, és megrázkódott az undortól. Soha nem szerette a csúszómászókat. Sem a hüllőket. Ha békát látott, nagyobbat ugrott, mint az állatka. - Hányszor kértelek, hogy ne hozd be a házba ezeket a - hirtelenében nem is talált megfelelő szavakat, hogy kifejezze velük az érzéseit. - De anya! - tiltakozott Zsuzska. - Ez csak a cipőfűzőm! Elszakadt! Vennünk kell másikat. Így nem tudok elmenni tornászni. - Most nem mehetünk el vásárolni, kislányom! - sóhajtott az asszony. - Muszáj megcsinálnom a munkámat. A kis szekrény felső fiókjában találsz fűzőt, mindig van itthon, mert általában akkor szakadnak el, ha az ember siet valahová. Keresd meg, kicsim, jó? A lányka felkutatta a fiókot. Talált is fűzőt, de rózsaszínű nem volt. Visszaszaladt az anyukájához. - Csak fekete van. - Jó lesz addig, amíg veszünk másikat - felelte az anya. - Fűzd csak be szépen, ugye, tudod hogy kell? - De az nem jó! Anya! Hogy néz ki, nézd csak meg, milyen ronda így! - Egy órán keresztül el tudod viselni talán, aztán holnap veszünk rózsaszínűt. Rendben? - Nem! - toppantott mérgesen Zsuzska. - Akkor ma inkább nem megyek órára! Anya sóhajtott egy nagyot. Még ma be kell fejeznie ezt a munkát, szorítja a határidő. Várják. De ismerte a lányát annyira, hogy nem fogja békén hagyni. Makacs, önfejű, és ha azt mondta, hogy nem, akkor nem! Minden nevelési kísérlete ellenére a dac élete állandó kísérője lett. De tudta azt is, hogy a lányka nagyon mozgékony, tehetséges, és szeret tornászni. Nagyon jól szerepel a versenyeken. Nem lenne szerencsés, ha kihagyná az órákat. Felállt hát, és kiment a kis szekrényhez. Beletúrt a fiókba, amiben a rend elveszett valahol, amióta a lánya keresgélni kezdett benne. Félresöpörte a fiók tartalmát, először jobbról balra, majd balról jobbra aztán vissza Végre megtalálta, jól emlékezett, hogy kell ott lennie egy piros fűzőnek is. Előhúzta, és a kislány orra elé tartotta. - Ez nem fekete. Apa nézett be hozzájuk. - Mi van, ma nem lesz gimnasztika? Apa szokta elvinni a tornacsarnokba kocsival, és megvárta, míg végez. Vagy, ha dolga akadt, akkor visszament érte. Most is indulni készült, de a lánya nem volt sehol. - Elszakadt a cipőfűzőm! - újságolta a gyerek. - Tartsd a lábad! - szólt rá anya. - Befűzöm neked. - Piros! Anya, ne! - Ne hisztizz, kislányom! - szólalt meg apa is. - Jó lesz az a piros, a színe ellenére elvégzi a dolgát, és a lábadon tartja a cipőt. Arra való. Gyerünk, mert elkésünk! Anya befűzte a piros fűzőt a rózsaszínű topánkába, Zsuzska szipogott még párat, de senkit nem hatott meg az álkönnyeivel. Kénytelen-kelletlen beletörődött a dologba. A tornateremben öltözködés közben pillantása Erika lábára esett. Barátnőjének piros cipője volt, de jaj! A bal lábán fekete fűzővel volt rögzítve! Sajnálkozva nézett fel Erikára. - Neked is elszakadt? - Csak az orrával mutatta, hogy miről beszél. - Nekem is, épp indulás előtt, és anya csak feketét tudott adni. Azt mondta, elsejéig nem tud másikat venni - felelte sajnálkozva a másik kislány. - Pedig nagyon ronda így. De neked szép piros fűződ van - állapította meg. - Akármilyen szép, akkor is csúnya! - tört ki ismét a hiszti Zsuzskából. - Felemás, és különben is! Rózsaszínű cipőbe nem való piros fűző. Csak anya ma nem ér rá vásárolni. - Akkor mindketten ilyen elcsúfított cipőben járunk egy darabig. - Erika nem vette annyira a lelkére. Vidám természetű lévén, ennek is a jó oldalát nézte. Már kacagott. - Legalább mindenki látja, hogy barátnők vagyunk. Összetartunk. - Igen - Zsuzska töprengve pislogott le a lábaikra. Hát, hiszen ha ő odaadná a piros fűzőjét a barátnőjének, akkor legalább neki egyforma lenne a két cipője. És már hajolt is le, óvatosan kibontotta a laza csomót, amit anya kötött, és kihúzta a fűzőt a lyukakból. Komoly képpel nyújtotta át a barátnőjének. - Cseréljünk! Erika meglepődött. Nem is vette el a kezéből. - De ha cserélünk, akkor neked még rondább lesz! - Nem baj! De neked egyforma lesz, és nekem úgyis vesz holnap az anyukám. Az meg olyan mindegy, hogy mitől ronda, a pirostól, vagy a feketétől. Nagy bátran mondta ezeket, mert örömet akart szerezni a barátnőjének. Pedig tudta, hogy a saját lába még csúnyább lesz, mint eddig, mert a fekete sokkal jobban elüt a rózsaszíntől, mint a piros. De sebaj! A barátjáért még ezt is vállalja! És ahányszor csak belenézett Erika csillogó szemébe, az ő tekintetébe is beleköltözött a ragyogás. Cinkosan összenevettek, és tudták, hogy a barátságuk megint erősebb lett egy kicsivel.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma egy kisfiúról, a holdról és egy süteményről mesélek Nektek. Hogy jöttek össze mindjárt megtudjátok.
HOLDVILÁGTÉSZTA
A kis Sanyi édesanyja beteg lett, kórházba kellett vinni. A fiucskát elküldték a nagymamához. Nagymama egész nap tett-vett, serénykedett, Sanyika pedig a kertben játszott egy piros labdával,egy fakarikával és egy ugrálókötéllel. Sok öröme nem telt a játékban, mert itt az idegen faluban nem voltak barátai. Egyik este játékait a kertben felejtette. Vacsora után kiment összeszedni. Szép fehér holdfény volt. A kisfiúnak kedve szottyant még egy kicsit hintázni. Ellökte magát a földtől, s egykettőre magasba lendült. Csodálkozva látta, hogy a hold az égen szintén vele együtt lendül előre-hátra. - Ha én hintázom, hintázik a hold is! - állapította meg. - Vajjon, ha kötélen ugrálok, ugrál-e velem? Leszállt a hintáról, és hajtani kezdte az ugrálókötelet. Az égre nézve látta, hogy a hold is ugrál föl meg le, föl meg le. Ezután karikázni kezdett, mert kiváncsi volt, tud-e a hold szaladni? Ó, hát a hold az égen éppen olyan gyorsan gurult, mint a karika a kert útjain. Másnap este labdáztak. Sanyi jó magasra felhajította a labdát, a hold meg mindannyiszor visszadobta. Sanyi meg is dícsérte ügyességéért. A hold jó pajtás volt. Nem unt bele az ugrálásba, és nem ült félre pihenni a kéményre. Sanyinak csak az nem tetszett, hogy napról napra később jelent meg az égen. - Látod, most már csak öt percig játszhatunk - duzzogott, - mert kilenc órakor le kell feküdnöm. Nem tudnál máskor korábban jönni? Másnap azonban hiába várta a holdat. Sötétben maradt a kert. Kilenc órakor a kisfiú szomorúan ment aludni. Vetkőzés közben elpanaszolta nagymamának, hogy a hold becsapta, nem jött el játszani. Éjszaka nagy világosságra ébredt. Kidörgölte szeméből az álmot, és meglátta a holdat, amint az ablakpárkányon ugrált a zöldfonású kötéllel. Vékony lábacskái csetlettek, botlottak. - Mi történt veled? - kérdezte a kisfiú. - Olyan sovány vagy, mint a kifli, amit uzsonnára ettem. Megártott, hogy olyan sokat ugráltunk és futkostunk együtt? - Ó dehogy! - válaszolt a sovány, görnyedt holdacska. - Mostanában sok dolgom van, azért is nem értem rá este korábban jönni. Erdőntúli házacskámat minden hónapban ki kell meszelnem. A felhőfüggönyök is borzasztó hamar elpiszkolódnak, ki kellett őket mosnom. És ha látnád, mennyi kerek sajt szárad kamrám polcain, megértenéd, miért nem értem rá mostanában veled játszani. Még a Holdújságot olvasni sem volt időm. Most azonban már elvégeztem minden munkát, és majd meglátod, napról-napra gömbölyübb leszek. - Mit eszel te tulajdonképpen? - kiváncsiskodott a kisfiú. - Ó, még azt sem tudod? Hát holdvilág-tésztát. Tudod, olyan kis félholdalakú sütemények. - Ó az finom, ismerem! - kiáltott Sanyika. - Aranysárgák, tetejükre porcukrot hintenek. Édesanyám szokott olyat sütni születésnapomra. De most beteg, és nem süthet, pedig holnap lesz a születésnapom! Ezen annyira elbúsult, hogy pityeregni kezdett. Arcocskáját a párnába fúrta, és addig sirdogált, míg el nem elaudt. Mikor másnap reggel felébredt, az ablakpárkányon nagy tál aranysárga holdvilág-tésztát talált. - Nagymama, Nagymama - Nézd, anyukám helyett a hold sütött nekem holdvilág-tésztát! És milyen sokat! Egyedül nem is bírom megenni! - Ha akarod, délután meghívom az utcabéli gyerekeket születésnapi uzsonnára -mondta Nagymama. - Nem mondom, a hold jó pajtás, tiszta, rendes, de azért az igazi kisfiúkat és kislányokat mégis inkább szeretem körülötted látni. Délután vidám gyerekzsivaj verte fel a kertet. Szállt a hinta, repült a labda, fogyott a kakaó, a kalács, de legjobban fogyott a holdvilág-tészta.. Sanyika ugyanis unos-untalan körülhordozta a nagy, kerek tálat, és kínálgatta új barátait: "Tessék, vegyetek, ezt maga a hold sütötte születésnapomra!" - Igazán? - álmélkodtak a gyerekek. - Azt gondoltuk, nagymamád sütötte! - Hát az is lehet - mondta Sanyika eltűnődve. - De akár ő sütötte, akár a hold, majdnem olyan finom, mintha anyukám sütötte volna!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Nektek is biztos sok játékotok van otthon és egyik-másik néha eltűnik. Egy kisfiúról mesélek ma, aki szintén nem találta egyik játékát.
A szerencsétlenül járt sakkbábú
Messze-messze egy távoli országban élt egy kisfiú, Tomikának hívták. Nagyon szeretett sakkozni. Hétvégenként meglátogatták vidéken élő nagypapáját, akivel nagyszerű partikat játszhatott, ebéd után a nagy diófa alatt. Órákon át csak ültek és nézték mereven a kockás táblát és léptették rajta hol fekete, hol pedig fehér bábuikat. Semmivel sem lehetett elcsalni őket a tábla mellől. Történt egyszer, hogy Tomika nagypapája nagyon megbetegedett és sajnos az orvosok nem tudtak rajta segíteni - hosszú időre egy messzi szanatóriumba került. Így a hétvégeket Tomika otthon töltötte szülei társaságában és rendkívül hiányoztak neki a sakkpartik, no persze meg a nagypapája. Karácsonyra szülei ajándékoztak Tominak egy sakkjátékot, minden nap játszott vele, majd mindig szépen összerakta és visszatette a helyére, a többi játék közé a polcra. Nagyon hosszú ideig épen, minden bábú meg volt a készletből. Tomi egészen kicsi volt, de mégis nagyon tudott rá vigyázni. A sakkfigurák is jól érezték magukat, hiszen minden nap játszottak velük, vigyázva szerették őket és a játék után szépen, egymás mellett feküdhettek a kékbársonnyal bélelt fadobozban, várva a másnapi mérkőzést. Az egyik tavaszi napon Tomika az anyukájával játszott. A késő délutáni nap narancsosan megvilágította az íróasztalt, amin éppen a sakkcsata folyt. Tomi állt nyerésre, ám a játék második felében édesanyja fehér bástyája megtámadta a fekete lovat és a második lépésben le is ütötte volna, ám ekkor Lupi, a kutya - a család kedvence - berontott a gyerekszobába, egyenesen az íróasztal felé tartva és feldöntötte azt, majd Tomi nyakába ugrott. Az asztallal együtt a sakktábla is felborult, Tomi pedig sírva próbálta megkeresni a szétszóródott figurákat. Majdnem mindegyiket sikerült visszarendeznie a bársonydobozba, de a fekete lovat sehol sem találta. Szegény kis bábú, ott hevert az ágy alatt, megbújva az ágyláb mögött és ugyanolyan keservesen sírt, mint Tomika. Tudta jól, hogy az ágy alá került, nem is próbált menekülni, csak sírt és sírt. Napok teltek el mire rájött, hogy semmi értelme a sírásnak, megtörölte könnyáztatta szemeit és feltápászkodott, majd körülnézett. - Ó mennyi minden van itt! - kiáltott fel. Itt van egy plüssmackó, ott egy törött zsírkréta. Aztán ahogy a szeme jobban megszokta a sötétséget, körülnézett és látott egy fél pár zoknit és egy üveggolyót is. A plüssmackó megfordult, majd odaköszönt a még most is hüppögő csikónak. Ettől úgy megijedt, hogy ugrott egyet. - Szervusz! - mondta a maci. - Szervusz, Mackó! Te mikor és hogyan kerültél ide? - kérdezte megilletődve a sakkfigura. - Tudod, már nagyon hosszú ideje itt élek Gömbi, az üveggolyó és Folti, a lyukas zokni társaságában - mondta a maci. - Úgy kerültem ide, hogy Tomi egészen pici kora óta, mindig velem aludt, de egyszer nagyon rosszat álmodott. Összevissza forgolódott, valószínűleg láza is lehetett és felriadt álmából. Ám ekkor egy hirtelen mozdulat után elejtett engem és hiába sírt értem, nem kapott vissza, mert anyukája nem értette, hogy mit szeretne, és így szépen itt maradtam az ágy alatt és vártam, hogy egyszer végre megtaláljanak. Abban reménykedtem, hogy ha felgyógyul, akkor majd magától indul el megkeresni engem, de sajnos elfelejtette az ő jó öreg Teddy-mackóját - mondta szomorúan maga elé nézve. - Én szép lassan kezdtem beletörődni a sorsomba, aztán felbukkant Folti, a lyukas zokni, Gömbi az üveggolyó és Kréti, a törött zsírkréta is. Azóta, amióta itt vannak, már kellemesebben telnek a napjaim. Ha az ő történetük is érdekel, akkor nyugodtan kérdezd meg, biztosan szívesen elmesélik majd neked - mondta a Mackó és mutatott pufók mancsával az ágy alatt egy sötétebb zug felé. - Köszönöm, hogy elmesélted, nagyon érdekes történet volt - felelte izgatottan a lovacska, majd elindult, hogy felkutassa Foltit, a lyukas zoknit. Hamar rá is bukkant az üveggolyó társaságában, amint egymásnak dőlve dudorásztak - Szervusztok! - köszönt udvariasan a kis faló. - Hallottam, hogy ti vagytok Folti és Gömbi. A mackó elmondta, hogy ti is itt ragadtatok, akárcsak én. Az én nevem Csikó és a sakktábláról kerültem ide egy furcsa eset folytán, amit Lupi, a kutya okozott. Teddy-mackó azt mondta, hogy ti is biztosan elmesélitek majd idekerülésetek történetét. - Ha már ilyen kíváncsi kis figura vagy, szívesen elmondjuk, hogyan kerültünk ide az ágy alá, de csak ha utána te is részletesen elmeséled a történetedet. - mondta Gömbi. Ebben meg is egyeztek, majd kényelmesen letelepedtek, hogy meghallgassák az üveggolyó meséjét. - Tudod, az úgy történt, hogy egy napon Tominak születésnapi zsúrja volt és néhány barátjával együtt petángoztak. Előfordult, hogy egy-egy golyó túl messzire gurult, de nem törődtek vele, mert kevés idejük volt a játékra. Én is belefeledkeztem a csatába és túl messzire kerültem társaimtól. Akkor még nem zavart, hogy a zsúr után, amikor Tomi a golyókat kereste, rólam megfeledkezett. Csak vártam, vártam. Végül már egyre türelmetlenebb lettem, hogy nem jön értem. Itt ragadtam a többiekkel együtt és most én is azt várom, hogy megtaláljanak. - Ez a történet is nagyon szomorú - csóválta a fejét a kis ló. - Én egy sakkmérkőzésen vettem részt, amikor egyszerre egy nagy dübörgés törte meg a csendet, s Lupi, a kutya berontott a szobába, egyenesen az íróasztalnak, és felborította vele együtt a sakktáblánkat is. Leestem a tábláról, begurultam ide az ágy alá és többé nem találtak meg. Attól tartok, hogy nem látom viszont többet a társaimat s azt a kényelmes, bársonnyal bélelt fadobozt sem, amiben megpihenhettem egy-egy kimerítő mérkőzés után. Ez az én esetem - sóhajtott a kis ló. - De amint látom, zokni barátunk már nem tudja elmesélni a történetét. - Fejét Gömbinek támasztva szépen elszenderedett. - De sebaj, bizonyára lesz még időnk, hogy őt is meghallgassuk - mondta lefelé görbülő szájjal a sakkbábú. Ekkor furcsa nesz hallatszott az ágy mellől és egy hosszú fekete, szőrős valami kezdett ide-oda csúszkálni az ágy alatt. - Vajon mi lehet ez? - kérdezték összebújva a megszeppent játékok, majd egy szempillantás alatt fellebbent az ágytakaró és a hosszú fekete dolog végén egy világos kéz jelent meg, majd egy másik ugyanolyan, ami felemelte, s kihúzta az ágy alól az ijedt játékokat, a törött zsírkrétát és Foltit, a lyukas zoknit is. Szemüket ugyan bántotta a hirtelen termett fény, de boldogok voltak, hiszen a hosszú idő óta sóvárgott vágyuk végre teljesült, megtalálták őket. Majd megmentőjük hangját hallották, amint ezt kiálltja: - Tomika, gyere gyorsan! A kisfiú kíváncsian futott be a szobába, majd örömében azonnal magához ölelte elveszettnek hitt kedves játékait. A kis fekete csikó visszakerült régen látott díszdobozába társai közé, a lyukas zoknit Tomi édesanyja megvarrta és a mosógépben újjávarázsolta, így került be tisztán, illatozva társa mellé a fiókba. És a régen elfeledett Teddy-mackó ott pihen ismét Tomika párnáján, kinyújtóztatva fájó tagjait. Gömbi, az üveggolyó is csillogva került vissza kedvenc polcára társai mellé, az üvegpohárba, és a félbetört zsírkréta ott szunnyadt már Tomika tolltartójában. A játékok hosszú idő óta végre nyugodtan hajthatták álomra fejüket, s mély álomba merülve egy olyan mesét álmodnak, amelyben Tomika újra megtalálja őket.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Egy kicsit szomorkás az idő kint, de mi jól elleszünk itt bent a szobában is. Most arról mesélek Nektek, hogyan fogtuk el a sánta rókát.
A sánta róka
Egyszer télen nagy felbolydulásra érkeztünk. Mindenki a ravasz sánta rókáról beszélt. A tanyasi ólakat egész ősszel fosztogatta a ravaszdi. A harmadik faluból költözött a tanyák közelébe. Ezt a rókát egyszer már elkapta a csapda, de csak eltörte a lábát. Sántasága miatt sajátos nyomot hagyott maga után. Ettől kezdve még nagyobb ravaszsággal járt a tanyák között. Azokat a tanyákat fosztogatta, ahol nem volt elég harcias a kutya. Nem egy tanyasi kutyát megmart! Úgy jött, hogy ne érezzék a szagát. Lakni, a puszta egy nádas részén lakott. A vízen járt, ahol még a legjobb vadászok, legügyesebb vadászkutyák sem találhattak nyomot. Mindenki szerette volna lelőni, de legalább is megfogni. A tanyákon, de a faluban is csak a Sánta Róka tetteit beszélték. Hol itt, hol ott találtak széttépett kacsát, nyulat. Karácsonykor, amikor találkoztunk Józsiékkal, elhatároztuk, megfogjuk a Sánta Rókát. Arra gondoltunk, hogy olyan ketrecet csinálunk, aminek az ajtaját feltámasztjuk egy bottal. Annak idején így fogtuk meg a baromfiakat. Egész szünetben azt csináltuk. Kipróbálni már nem volt időm, elutaztunk. Józsi vállalta, kiteszi a róka útjába. Nemsokára megkaptam barátom levelét! Megírta, a csapda jól működött, csak nem a ravaszdit fogta meg, hanem az Ángyi Néni lusta és pákosztos macskáját. A cica bebújt a disznótoros maradékért, és a csapda rázárult. Akkora nyávogást rendezett a fogoly macska, hogy mindenkit felvert a környéken. A próba azért volt jó, hogy legalább megtudtuk, sikerre számíthatunk. Józsi édesapja, Pali bácsi megtudta, mit terveztünk, segített a jobb, erősebb csapda készítésében. Mire kezdődött a tavaszi szünet, elkészült egy vasketrec. Olyan volt, mint a mi kis csapdánk, csak erősebb. Pali bácsi még reteszt is szerelt rá, ezzel ki tudtuk támaszani az ajtaját. Az így felszerelt csapdát a rókacsapásnál helyeztük el. Naponta raktunk bele finom falatokat a rókának. Ági és Zsuzsika minden nap gondosan felseperte a csapda környékét. Így lehetett látni, ott jár-e a ravaszdi. Az néhány napig nem ment a közelébe, csak távolról figyelte, de nemsokára közelebb merészkedett. Reggelenként láttuk a nyomát. Amikor már megszokta, és reggelre kiürítette a tálat, elérkezett az idő, élesítettük a csapdát. Másnap izgatottan mentünk megnézni. Nagy öröműnkre a csapdában ott keringett az öreg ravaszdi. Szaladtunk az újsággal nagyszüleinkhez. Mindenki nagyon örült, értesítettük a vadászt, aki elszállíttatta az állatkertbe. Ott látták meg, kiskölykei is voltak. A vadász sajnálta az anyátlan éhező kölyköket. Megkeresték a vinnyogó két kis rókát. Berakták egy kosárba, és az anyjuk után vitték az állatkertbe.
Tájékoztatunk, hogy oldalunk a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket használ.
A CanadaHun.com további használatával ezt elfogadod. Az adatvédelmi (GDPR) törvény értelmében, valamit kötelező megjelenítenünk. Valószínű, hogy már 100+ másik ilyet elfogadtál...rajta hát.
