Igen lehetséges hogy még itt van, az én egyik ismerősömnél az apósa 25 évig tartózkodott egy médium szerint egy helyiségben.
Szia istenajandeka9! .Ez nagyon érdekes kérdés,mégis nagyon egyszerű rá a válasz!Csak annyi,hogy szeretetet adj nekik,erősitsd őket a hitükben,ez a legfontosabb abban a helyzetben.Mert ugyan kitől várhatnak közvetlenül támogatást?Természetesen az ápolónőtől,aki mellette van,aki segit,aki vigasztalja őket!!És fontosnak tartanám elmondani,hogy mind ezt egyenrangú félként tegyed!!Érthetően,mégis alázattal..,felfogásom szerint. Minden ember fogékony rá,hogy segitsenek,és mivel mind "mások" vagyunk,igy az eszközök is mások.
szeretettel:Éva
Megjártam én is a hadak útját, míg az onkológián dolgoztam egy vagon entitás tapadt rám,
Vigyázzanak rád az angyalok!
Szia, igen az ilyen intézményekben sok minden megtörténhet. Én lenyomtam 20 évet belosztályon, intenzíven, psychiátrián és pulmonológián. Történtek igen fura dolgok.
Szegény fejed...
Szia, igen az ilyen intézményekben sok minden megtörténhet. Én lenyomtam 20 évet belosztályon, intenzíven, psychiátrián és pulmonológián. Történtek igen fura dolgok. Talán a legkeményebb az intenzív és a psychiátrián volt. De néha a kórház kertje is elég zajos tudott lenni.
Engem sűrűn "ébresztettek" a frissen eltávozottak vagy a távozni készülők. Valahogy mindig odaértem időben.
Kedves Elke!
Én is 22 évet nyomtam le, de én csak egy épületben, a Női klinikán. Más osztályokon csak gyakorlaton voltam. A Női klinikán belül viszont minden osztályon dolgoztam, nőgyógy műtétes, intenzív, szülőszoba, onkológia- itt töltöttem el az utolsó 12 évemet.
Volt olyan műszakom, amikor ketten is elmentek végleg. Javarészt éjszaka, vagy hajnalban. Amit viszont megfigyeltem, az elmeneteli különbségek, óriásiak voltak. Akaratlanul is közel kerültek a betegek hozzám lelkileg, megismertem őket alaposan, mivel több hónapot is nálunk töltöttek.
A betegek halálából is lehetett tudni, hogy ki végezte el a dolgát itt a földön, és ki nem. Vagy kinek mennyi teher van a lelkén? Aki elvégezte a dolgát, szinte mosolyogva, békésen, pillanatok alatt elment. Aki viszont nem végezte el, amit bevállalt erre az életre, azok nagyon sokat szenvedtek, és békétlenek voltak. Ezek ragadtak itt, haláluk után.
Rengeteg szellemet láttam, és éreztem, sőt szóltak is hozzám éjszaka. Néha igencsak kivert a hideg veríték....
Szia, igen az ilyen intézményekben sok minden megtörténhet. Én lenyomtam 20 évet belosztályon, intenzíven, psychiátrián és pulmonológián. Történtek igen fura dolgok. Talán a legkeményebb az intenzív és a psychiátrián volt. De néha a kórház kertje is elég zajos tudott lenni.
Engem sűrűn "ébresztettek" a frissen eltávozottak vagy a távozni készülők. Valahogy mindig odaértem időben.
Kedves Elke!
Én is 22 évet nyomtam le, de én csak egy épületben, a Női klinikán. Más osztályokon csak gyakorlaton voltam. A Női klinikán belül viszont minden osztályon dolgoztam, nőgyógy műtétes, intenzív, szülőszoba, onkológia- itt töltöttem el az utolsó 12 évemet.
Volt olyan műszakom, amikor ketten is elmentek végleg. Javarészt éjszaka, vagy hajnalban. Amit viszont megfigyeltem, az elmeneteli különbségek, óriásiak voltak. Akaratlanul is közel kerültek a betegek hozzám lelkileg, megismertem őket alaposan, mivel több hónapot is nálunk töltöttek.
A betegek halálából is lehetett tudni, hogy ki végezte el a dolgát itt a földön, és ki nem. Vagy kinek mennyi teher van a lelkén? Aki elvégezte a dolgát, szinte mosolyogva, békésen, pillanatok alatt elment. Aki viszont nem végezte el, amit bevállalt erre az életre, azok nagyon sokat szenvedtek, és békétlenek voltak. Ezek ragadtak itt, haláluk után.
Rengeteg szellemet láttam, és éreztem, sőt szóltak is hozzám éjszaka. Néha igencsak kivert a hideg veríték....
Ebben teljesen igazad van, nagyobb eséllyel maradt itt az aki nem adta meg magát nem adta át magát teljesen a változásnak. Na várj csak vaéahová írtam a halálról előkerítem most látom inkább az eutanázia témakört feszegette a kiváltó írás, sajnos már kitörölte az író, de a hozzászólásom még elmenekíthettem ide:
Ott a halál sétányán? Ott megszűnik minden akarat. Hörögve jajdulva vett levegők. Utolsó kiszaggatott lélegzetek. Süllyed és rándulva emelkedik a mellkas. Bódulat a fájdalom csillapítóktól. De csak a tudat bódulata. A fájdalom felőröl mindent ami volt az ember. Vasmarokkal fogott egymásbanézős pillanataink. Elsimult, ragyogó, megbékélt arcok.
-És jön a racionális agy ami azt mondja, ez borzalom és nem lehet feleslegesen hagyni valakit szenvedni így napokon, heteken és néha hónapokon át.
-Nincs felesleges szenvedés csak választott szenvedés....
-Passzív eutanázis amit kimondatlanul gyakorol sok orvos a beteg megkapja a fájdalomcsillapítót egyre növekedő adagban ami lerombolja a légzőközpontot és halálhoz vezet. Nincs vizsgálat, nincs gyógyítási kísérlet az élethez szükséges alapfunctiók vannak minimálisan ellátva.
-Bárki aki szeret és ott van. Benne sikoltozik a fájdalom a saját fájdalma a saját félelme a saját kínlódása.
-A rákosoktól egyébként is elvárják néha hogy mosolyogva halljanak meg és semmi kínt ne okozzanak-némelyikük képes rá...
-Volt aki megútáltatta magát folyamatos házsártosságával veszekedéseivel...mindennap zokogva mentek el tőlle. Azt mondta nekem, most sírjanak, most fájjon nekik, ha megdöglök könnyebbüljenek csak meg....és milyen önző dolog nekem a szivem szakadt meg majd mindennap mindeggyikükért. Az én szivem. Ugye milyen önző dolog? Persze semmi sem egészen a miénk még a halálunk sem de a másik halála nem rólunk szól.
-Édesanyám azt kérdezte: ha meghalok tudni fogom? Vagy ugyanígy szenvedek tovább? Mert akkor az nagy hmm ráb...szás! Megnyugtattam, hogy tudni fogja. Amikor ránéztem valószerűtlenül szép halott arcára, megnyugodtam , hogy tudja.
(de azért nekem fájt)
-Jelen lenni a másik fájdalmának, nem arra gondolni nekünk mennyire fáj a legnehezebb dolog a világon.
Milyen dolog meghalni? Nem megy örömmel. Csak szenvedéssel, fájdalommal és tökéletes feladással. Mire meghalsz nem vagy benne te. Nincs benne az egó. Nem tudom hova lesz de az a makacs valami amik voltunk amikkel túléltünk veszekedtünk az eltünik.Ami ott marad valami gyünyörűséges, ami mi vagyunk. Ami csak születésünk röpke pillanatában és halálunk előtti pár másodpercben van.A tökéletes összhang.
- A többi időben megy az élni akarás a túlélés a harc és a félelmeink, fájdalmaink.
Eutanázia? Álszemérmes dolog azt mondani, hogy gyilkosság és azt is hogy szükség van rá, ezerszer szétboncolhatod vizsgálhatod a végén mindenképp meghalunk.
-Mindenképpen feladjuk magunkat sőt felajánljuk egy megváltásért, csak azért nevezem megváltásnak mert nincs rá jobb szavam. Igazából csatlakozás és nem elmúlás.
-De ahogy a születés kínját meg kell élnünk úgy a halálét is be kell fogadnunk. Azt gondolom a születéssel kezdődnek a félelmeink és a halállal fejeződnek be. Nem tapasztaltam hogy a hit vagy bármi segítene az enyhülésben...valami mélyen bent játszódó folyamat amihez az élők kívőlről rácsatlakoznak és megadatik mindenkinek a személyes részvétele ebben az átváltozásban. Azt mondják, ha meghal valaki örülni kell az átváltozásának elfelejteni a sebezhetőségeinket.
-Amikor hiányzik valaki az nem a személy hiánya hanem annak az érzéseknek a hiánya amit velük, rajtuk keresztül megéltünk , éreztünk.
A halálos betegségnek mindig kétféle kimenetele lehet az egyik túlélni és aki túlél az megváltozott tudattal, rezgéssel fog hozzá az itteni élethez a másik belehalni és akkor találkozni a hmm forással amit csak a halálon túl tud megtapasztalni aki ezt választja.
- Aki ezen az úton jár bármelyik történik meg vele mindenképpen nyereség lesz számára.
-Nekünk túlélőknek akik " elveszítenek valakit" nekünk bomlik meg a harmóniánk önmagunkkal szemben a mi személyes forrásunk örömünk zárul be roncsolódik szét addig amig meg nem találjuk újra.
-Nekünk talán a halálra van szükségünk ahhoz hogy tudjuk milyen becses az élet.
-A halál arra figyelmeztet hogy éljünk. Azt hiszem mi azért tudjuk születésünk pillanatától, hogy meghalunk, hogy élni tudjunk.
Azt hiszem az eutanázia is meg a szeretet a gondoskodás a haldoklóról mind rizsa, mind rólunk szól a túlélőkről.Hogy nekünk legyen könnyebb élni....
Még az őszinte beszélgetés is amikor meztelen lélekkel hallgatod azt aki meghalni készül....egyik sem róla szól....
-A halál csak azoknak veszteség akik szeretik az eltávozottat vagy bármit éreznek irányában. Az eltávozónak nyereség. Csak a fizikai teste szűnik meg...
-Bocsássátok meg a szaggatot gondolatmenetem....márcsak azért is mert egyszercsak meghalok én is ....
Márcsak azért is elhoztam mert meg akarom menteniblogpost volt.
Tehát ez a véleményem....még valami végül minden arc szép és békés elsímult a test üresen nagyon békés.
Entitások pedig nem csak szellemek lehetnek hanem élő emberek is.
Megint meg kellene vizsgálni kinek mit jelent az entitás szó és a szellem, fogalom szinten hogy biztos egyről beszéljönk.
Kedves Evapatocs!,
Kedves szhofi!
Nekem is ilyenek az elképzeléseim,hogy egy testben,egy időben,(bár tudjuk nincs idő a végtelenben),de több sikon éljük egy ugyanazon személyben életünket, más rezgésszintem,és mivel más a rezonancia,azért nem láthatjuk azt.
Ezek elképzelések számomra,neked tudott dolgok?
Szia istenajandeka9!
Olvasgattam a beszélgetéseiteket az entitásokról. Én is tapasztalok ilyesmit gyerekkorom óta: éjszaka arra ébredek, hogy valaki áll az ágyam végén, de persze nem látom, ki az. Aztán nem merek elaludni, mert félek tőle. Egyszer fordult elő, hogy megérintett, és az arcát is láttam: egyik elhunyt, közeli hozzátartozó volt. Érdekes módon, akkor nem ijedtem meg -vagy úgy megijedtem hogy észre sem vettem. De ilyen csak egyszer fordult elő.
Üdv, Angelika