tizennyolc
Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez
- Téma inditó zsuzsanna03
- Kezdés dátuma
tizenkilenc
húsz
A turáni népek -mely csoportba a magyar is beletartozik- már ősidők óta megtisztelték a mai ünnepet, mely a téli napforduló napja. Karacsun ünnepe lezárja a sötétséget, s ettől kezdve hosszabbodnak a nappalok, győz a fény a sötétség felett. (Sajnos nem a fejekben.) A „kara” sötétet, feketét, a „csun” (son) pedig átfordulást jelentett az ősi türk nyelvben, melyből a magyar is sokáig táplálkozott. Szerencsére a kereszténység térhódítása nem pusztította el az eredeti szót, így a mai „karácsony” alak megőrizte ősi ünnepünk aprócska morzsáját, amikor a magyar még egy erős, őszinte és összetartó családok együttese volt.
21 gramm
Alejandro González Iñárritu mexikói filmrendező a négy Oscar-díja mellé több mint száz díjat zsebelt be. 2003-ban készült a 21 gramm című filmdrámája. A filmben három szerencsétlen ember kacskaringós sorsát járhatjuk be, s megtudhatjuk, hogy létezik egy 19. századi legenda a lélek súlyáról, ami épp 21 gramm.
Egy könnyed kutakodás után ráleltem a mendemonda forrására, mely éppen 20. század elején született. Dr. Duncan MacDougall amerikai orvos hipotézise szerint az emberi léleknek súlya van. Ennek bizonyítására hat haldokló embert vizsgált meg oly módon, hogy haláluk előtt és haláluk után közvetlenül egy rendkívül pontos ipari mérleggel megmérte testsúlyukat. Igazából csak egy volt közülük olyan, aki a halál beállta után 21,3 grammot veszített a súlyából. De ez az egy eset elegendő volt a dokinak ahhoz, hogy az American Medicine magazinban publikálja a „kísérlet” eredményét. Az eset a „szelektív jelentés” kategóriában vált ismertté, amikor az empirikus kutatásban nem a valós, hanem a várt eredményt tekintik hitelesnek.
Szóval tény az, hogy a kevés számú mérésből csak egyetlen egy eset mutatott eredményt, és a kísérletet soha többé nem ismételték meg, mégis a köztudatban elterjedt a lélek súlyának 21 grammos elmélete.
Természetesen a tudományos társaságok elhatárolódtak ettől a fikciótól és az orvost szimplán bolondnak titulálták. De ahogy Einstein mondta: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” A tények a butasággal szemben nem sokat értek. Apropó, Einstein. A szintén városi legenda szerint megbukott fizikából. Na ebből se igaz egy betű se. Az emberek hajlamosak minden marhaságot elhinni, ha sokszor találkoznak velük. Ugye?
Alejandro González Iñárritu mexikói filmrendező a négy Oscar-díja mellé több mint száz díjat zsebelt be. 2003-ban készült a 21 gramm című filmdrámája. A filmben három szerencsétlen ember kacskaringós sorsát járhatjuk be, s megtudhatjuk, hogy létezik egy 19. századi legenda a lélek súlyáról, ami épp 21 gramm.
Egy könnyed kutakodás után ráleltem a mendemonda forrására, mely éppen 20. század elején született. Dr. Duncan MacDougall amerikai orvos hipotézise szerint az emberi léleknek súlya van. Ennek bizonyítására hat haldokló embert vizsgált meg oly módon, hogy haláluk előtt és haláluk után közvetlenül egy rendkívül pontos ipari mérleggel megmérte testsúlyukat. Igazából csak egy volt közülük olyan, aki a halál beállta után 21,3 grammot veszített a súlyából. De ez az egy eset elegendő volt a dokinak ahhoz, hogy az American Medicine magazinban publikálja a „kísérlet” eredményét. Az eset a „szelektív jelentés” kategóriában vált ismertté, amikor az empirikus kutatásban nem a valós, hanem a várt eredményt tekintik hitelesnek.
Szóval tény az, hogy a kevés számú mérésből csak egyetlen egy eset mutatott eredményt, és a kísérletet soha többé nem ismételték meg, mégis a köztudatban elterjedt a lélek súlyának 21 grammos elmélete.
Természetesen a tudományos társaságok elhatárolódtak ettől a fikciótól és az orvost szimplán bolondnak titulálták. De ahogy Einstein mondta: „A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos.” A tények a butasággal szemben nem sokat értek. Apropó, Einstein. A szintén városi legenda szerint megbukott fizikából. Na ebből se igaz egy betű se. Az emberek hajlamosak minden marhaságot elhinni, ha sokszor találkoznak velük. Ugye?
Krúdy Gyula kisnemesi családba született Nyíregyházán 1878. október 21-én. Édesapja ügyvédnek szánta, de minden igyekezet ellenére író, újságíró lett. Benne egyesült az egész Krúdy család esszenciális jó és rossz tulajdonsága. A nagymamától a szellemi, spirituális érzékenység és a rendkívül színes fantázia; a nagypapától a bohém nőcsábász, a dzsentri hajlam ötvöződött benne.
Egész életének pályaíve jellemzően magyar, sorsszerűen tragikomikus és abszurd. Írói karrierje egészen fiatalon hihetetlen sikerekkel indul, s tör feljebb, egyre feljebb. Már fiatal íróként a bohém társaság közepe, a végtelen ivászatok, kártyapartik és „vöröslámpás” házak legendás alakja. Talán több anekdota él Róla, mint az összes magyar íróról együttvéve. Ezek jó részét maga alkotta meg, mert történeteiben mindig ügyesen keveredett a valóság a fikcióval.
Talán Krúdy volt az első magyar író, aki szinte patikamérlegen adagolt módon képes volt elegyíteni a romantikát a realitással, ugyanakkor ötvözni az impresszionista ábrázolást a társadalomkritika lehangoló valóságával. Mindezt könnyedén, időnként elegáns, máskor vaskosabb humorba pácolva, körítve a kulináris élvezetek sorával.
Bohém volt, minden porcikájában bohém, aki úgy érezte, hogy 1919-ben a forradalmárok mellé kell állnia. Hihetetlenül rossz döntést hozott, mert a tanácsköztársaság bukása után addig felépített írói karrierje, hírneve és viszonylag jó anyagi helyzete egycsapásra szertefoszlott. Barátai segítették, ahogy tudták, de szinte elbújt a budai kiskocsmák félhomályos sarokasztalainál, fröccsök és „ájnspenner”-ek társaságában. Magyar tehetség-sors, hogy kis senkik alázták meg folyamatosan, s az állandó szégyen elől csak örök szeretője -az alkohol ölében- lelt menedékre. Ugyan hol is vannak már azok a fényes lakomák, a nagy vigasságok, a napokig tartó ivászat, a kártya, a nők... Ott vannak mind a regényekben, a novellákban, s java részük soha nem is létezett másutt.
1933. május 12-én hajnalban, betegen, adósságokban úszva, kisemmizve, megalázva ment el. Az asztalon a legolcsóbb bor maradéka. Mikor kilépett, a hajnali budai párából elé gördült a fiáker, a bakon Rézorr kapitány.
-Hova megyünk, Gyula úr?- Kérdezte rekedten.
-Haza, de kis kitérővel.- Hangzott a válasz.
Egész életének pályaíve jellemzően magyar, sorsszerűen tragikomikus és abszurd. Írói karrierje egészen fiatalon hihetetlen sikerekkel indul, s tör feljebb, egyre feljebb. Már fiatal íróként a bohém társaság közepe, a végtelen ivászatok, kártyapartik és „vöröslámpás” házak legendás alakja. Talán több anekdota él Róla, mint az összes magyar íróról együttvéve. Ezek jó részét maga alkotta meg, mert történeteiben mindig ügyesen keveredett a valóság a fikcióval.
Talán Krúdy volt az első magyar író, aki szinte patikamérlegen adagolt módon képes volt elegyíteni a romantikát a realitással, ugyanakkor ötvözni az impresszionista ábrázolást a társadalomkritika lehangoló valóságával. Mindezt könnyedén, időnként elegáns, máskor vaskosabb humorba pácolva, körítve a kulináris élvezetek sorával.
Bohém volt, minden porcikájában bohém, aki úgy érezte, hogy 1919-ben a forradalmárok mellé kell állnia. Hihetetlenül rossz döntést hozott, mert a tanácsköztársaság bukása után addig felépített írói karrierje, hírneve és viszonylag jó anyagi helyzete egycsapásra szertefoszlott. Barátai segítették, ahogy tudták, de szinte elbújt a budai kiskocsmák félhomályos sarokasztalainál, fröccsök és „ájnspenner”-ek társaságában. Magyar tehetség-sors, hogy kis senkik alázták meg folyamatosan, s az állandó szégyen elől csak örök szeretője -az alkohol ölében- lelt menedékre. Ugyan hol is vannak már azok a fényes lakomák, a nagy vigasságok, a napokig tartó ivászat, a kártya, a nők... Ott vannak mind a regényekben, a novellákban, s java részük soha nem is létezett másutt.
1933. május 12-én hajnalban, betegen, adósságokban úszva, kisemmizve, megalázva ment el. Az asztalon a legolcsóbb bor maradéka. Mikor kilépett, a hajnali budai párából elé gördült a fiáker, a bakon Rézorr kapitány.
-Hova megyünk, Gyula úr?- Kérdezte rekedten.
-Haza, de kis kitérővel.- Hangzott a válasz.
Minikrimi - Gyilkosság a Fekete Pelikán szállodában
Egy ködös hajnalon, úgy valamikor éjfél után három óra körül, a blackwoodi Fekete Pelikán szálló portásának gyanús lett a hall egyik kanapéján ülő vendég. Hátradőlve ült, nyitott szemmel, és meg sem mozdult.
Ő volt az utolsó, aki odalent maradt. A többi szállóvendég már rég aludni tért, s a portás nem bánta volna, ha pultja mellett maga is elszundíthat kicsit. De hát annak az úrnak látszólag nem volt kedve távozni. Ahogy közelebb tépett hozzá, nyomban sejteni kezdte miért. Halott volt, s fehér ingmellén egy véres csík tanúskodott róla, hogy nem is természetes úton távozott az árnyékvilágból.
- A fenébe! Már megint mozgalmas éjszakám lesz! - sóhajtott a portás, és felhívta a rendőrséget.
A kiérkezett nyomozók és a velük érkezett orvos pár perc múlva megállapították, hogy szegény embert valami hegyes tárggyal szabályosan szíven szúrták. A jelekből ítélve úgy egy és fél kettő között. Szóltak hát a portásnak, hogy ébressze fel a nyugovóra tért szállóvendégeket, és hívja le valamennyiüket a hallba.
Hamarosan összegyűlt a társaság. Ki köntösben, pongyolában jött, ki pizsamában, egy fiatal táncosnő egyenesen bébidollban, még teljesen álomittasan. És innen is, onnan is méltatlankodás hallatszott. A vendégek legtöbbje mérges volt, s ezt nem is titkolta.
- Ki hallott még ilyet? - zsörtölődött egy angol úr. - Minden gyanún felül álló békés embereket felverni az éjszaka közepén ilyen marhaság miatt!
- Magának marhaság, ha meggyilkolnak valakit? - támadt rá egy honfitársa. - Kíváncsi volnék, akkor is így beszélne-e, ha egy hozzátartozója lenne az áldozat.
- Mindenesetre szép kis szálloda! -
zsörtölődött egy francia. Több mint másfél órája hever a hall kanapéján egy hulla, mire kegyeskednek észrevenni.
- Benne leszünk az újságban is? - érdeklődött a lenge nadrágocskában kuporgó táncosnő, aki kezdett felébredni.
- És a rendőrség emberei miért nem hallgatnak ki végre, ha már felébresztettek? - fordult egy idősebb asszonyság a népes tábor közepén álló nyomozóhoz, aki eddig meg sem nyikkant. - Jó negyed-
órája ácsorgunk itt, de egy rendőr sem méltatott minket szóra, sőt még a portás sem árulta el, miről van szó voltaképp.
- Ez bizony így igaz! - nevette el magát a nyomozó. - De hát olyan bőbeszédűek így félálomban, hogy faggatózni sem kell, egyikük máris alapos gyanúba keverte önmagát.
Természetesen igaza volt. De vajon melyik szállóvendég szólt vagy tett olyat, amivel gyanút ébresztett önmaga iránt?
Egy ködös hajnalon, úgy valamikor éjfél után három óra körül, a blackwoodi Fekete Pelikán szálló portásának gyanús lett a hall egyik kanapéján ülő vendég. Hátradőlve ült, nyitott szemmel, és meg sem mozdult.
Ő volt az utolsó, aki odalent maradt. A többi szállóvendég már rég aludni tért, s a portás nem bánta volna, ha pultja mellett maga is elszundíthat kicsit. De hát annak az úrnak látszólag nem volt kedve távozni. Ahogy közelebb tépett hozzá, nyomban sejteni kezdte miért. Halott volt, s fehér ingmellén egy véres csík tanúskodott róla, hogy nem is természetes úton távozott az árnyékvilágból.
- A fenébe! Már megint mozgalmas éjszakám lesz! - sóhajtott a portás, és felhívta a rendőrséget.
A kiérkezett nyomozók és a velük érkezett orvos pár perc múlva megállapították, hogy szegény embert valami hegyes tárggyal szabályosan szíven szúrták. A jelekből ítélve úgy egy és fél kettő között. Szóltak hát a portásnak, hogy ébressze fel a nyugovóra tért szállóvendégeket, és hívja le valamennyiüket a hallba.
Hamarosan összegyűlt a társaság. Ki köntösben, pongyolában jött, ki pizsamában, egy fiatal táncosnő egyenesen bébidollban, még teljesen álomittasan. És innen is, onnan is méltatlankodás hallatszott. A vendégek legtöbbje mérges volt, s ezt nem is titkolta.
- Ki hallott még ilyet? - zsörtölődött egy angol úr. - Minden gyanún felül álló békés embereket felverni az éjszaka közepén ilyen marhaság miatt!
- Magának marhaság, ha meggyilkolnak valakit? - támadt rá egy honfitársa. - Kíváncsi volnék, akkor is így beszélne-e, ha egy hozzátartozója lenne az áldozat.
- Mindenesetre szép kis szálloda! -
zsörtölődött egy francia. Több mint másfél órája hever a hall kanapéján egy hulla, mire kegyeskednek észrevenni.
- Benne leszünk az újságban is? - érdeklődött a lenge nadrágocskában kuporgó táncosnő, aki kezdett felébredni.
- És a rendőrség emberei miért nem hallgatnak ki végre, ha már felébresztettek? - fordult egy idősebb asszonyság a népes tábor közepén álló nyomozóhoz, aki eddig meg sem nyikkant. - Jó negyed-
órája ácsorgunk itt, de egy rendőr sem méltatott minket szóra, sőt még a portás sem árulta el, miről van szó voltaképp.
- Ez bizony így igaz! - nevette el magát a nyomozó. - De hát olyan bőbeszédűek így félálomban, hogy faggatózni sem kell, egyikük máris alapos gyanúba keverte önmagát.
Természetesen igaza volt. De vajon melyik szállóvendég szólt vagy tett olyat, amivel gyanút ébresztett önmaga iránt?
Hasonló témák
