Versek, idézetek...

Keresve -eszperente-

Szeretem eme helyet,
mert lehetek eleven gyerek.
Nektek verselek este,
kerengve s merengve kezdve.
Gyertek, legyetek velem,
kezembe fejemet teszem.
Lesem, mely ember felel,
kellemes percekhez emel.
Persze, lehet ez mese,
s eleve nem ez lesz jele.
Nem szegem kedvem ezzel.
E helyen kellemes kedvvel!
Nevetve velem gyertek,
feledve elveszett percet.
Emeld fejedet erre,
ereszd, s keresd meg merre.
Meglelheted te helyed,
de nem kell messze ezt tegyed.
Szemedben, benned leled,
eleve teremtve veled.
Szeressed, emeld, nevess!
Merre nem kell, ember, ne less!

Szeretlek -2006.10.25-

Ha kezed kezemben lenne,
bele néznék a szemedbe.
Meglátnánk akkor a Mindent,
jól tudnánk, hogy mi lakik bent.

De ha szemedet bezárod,
nem láthatom a világot.
Csak a végtelenbe nézek,
nem is tudod hogy mit érzek.

Talán azt még én sem tudom,
de mikor szemem behúnyom,
hozzád bújni volna kedvem,
hiányzol itt a nagy csendben.

Kosztolányi Dezső: Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.

Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan
s én még maradnék tétovázva,
talán, hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok, s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincs is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nekik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

" Szívünk melegsége, a magunk iránti együttérzésünk
messzire űzheti a felhőket, és mi ismét fellelhetjük igazi
valónkat, amely szeretet, törődés, nyíltság és melegség"

B.Radó Lili - Messze szálló dal

Magányos vándort messze utadon
mindenütt utólér a gondolatom.

Tudom, hogy hol vagy és merre jársz,
tudom, mid hiányzik és mire vársz,
tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod,
tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad,
tudom a kínod és tudom a vágyad,
tudom az ujjongásod és a lázad,
tudom, ha dac hajt s űz az alázat,
tudom, ha béke enyhít s hív a harc

S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz

Mécs László:
Fényt hagyni magunk után!

Az élet örök búcsúzás.
Ó bár csak tudnánk távozáskor
fényt hagyni, mint a Messiás,
belészeretni az szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj,
és minél jobban porlanak
a bánat-barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait,
és édességével világít
a hosszú, hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Ó szent fényt hagyni volna jó!
Fehéren és kéken.

Baranyi Ferenc:
Az ébrenlét bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.

Garai Gábor:
Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hízlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberekben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.

De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu
nem verhet rá lakatot a gyanú:
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból,
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönhet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mammut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás,
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épült,
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgál menedékül.

Domokos József:
Nyugalmat nem ad

Nyugalmat nem ad az idő:
az elhangzó, megpendülő,
üresen kongó, csendülő,
édesen habzó, dermedő,
pihentető és kergető,

örök békére készülő,
tüskés bozótban csörtető,
aljat és piszkot görgető
patyolat tiszta csönd idő,
hűs pincemély, napos tető,
örök fagy, hőség: rekkenő,
mindig mindenen nevető,
napi gondokkal küszködő,
tunyán a földön heverő,
álmodón az égbe szökő,
selyem öltönyben kérkedő
sebzett és titkos jótevő,
a játszótér, a temető,
a nevelt és a nevelő,
egyszerrre gyermek és szülő,

aki elesik s aki lő,
kunyhót, kórházat építő,
rájuk csóvát, bombát vető,
a szívbe vad tüskét verő
gyöngéd palántaöntöző,
vetkőztető, öltöztető,
megcsúfoló, felékítő,
Buddha-derűvel örülő
megszállott szent és bűnöző,
majom, tigris, galamb idő:

bölcsen, vigasszal szerető
mosolyos gyilkosod ő.

Erdélyi Gábor: Ajándék

Illetlen betűk közé
őszinte mosoly mögé rejtem
mit szám többé el nem mond
hogyan szeret
egy kedves bolond
Egy csöppnyi lélek
mi szememben csillan
nem könny

csendben kezedbe ejtem
és mikor elillan....
nem tudod
mit adtam neked..

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni!

Karácsonyi ének 1956
Hajnali három. Hull a hó
Lusta, puha szárnnyal.
Éj volt, Karácsony, sirató
Vert szegény hazámban.
Tank dühöngött, a jászolok
Mind, mind tele vérrel.
Holtra sebzett, hű pásztorok,
Roncsolt tetemével.
Barmok bőgtek fel nyugtalan,
A vér földre csorgott...
Csak gyilkos volt bútalan,
Betlehem ki rontott.
Csillagtalan volt az éj,
Utat mi sem jelzett,
Részeg dalolt, a jövevény
Ölt, kicsiny dedeknek.
Kétszázmillió! - mind "király"
Tank-erővel henceg...
S gyalázva minden Máriák,
S ölve minden gyermek.
Az atyák holtak, szenvedők,
Rabbilincsbe vertek,
Nagy kín a kínon messze nőtt...
S ki hisz Betlehemnek?
Hajnali három, hull a hó...
Gyász- és ünnep mégis
Szent Karácsonyra bíztató
A kiömlött vér is.
Vad betlehemi gyilkosok
Mind hiába ölnek:
Nőnek a pólyás Krisztusok...
S szívünkben az Ünnep!
Hajnali három, négy, majd öt...
Virradni fog mégis!
Búkkal ki vert vagy, köszöntsd Őt!...
Kezed fogom én is.

Egy angyalnak nincs neve.
De bármely órában előfordulhat,
hogy a te nevedet viseli.

József Attila: Kopogtatás nélkül

Reményik Sándor:Csak azt ne

"Az idő az óránál fogva vezeti az emberiséget!"
/Ördög Ottó/

"S valami furcsa módon nyitott szemmel érzem, hogy testként folytatódom a külső világban - nem a fűben, a fákban, hanem az egészben." (József Attila)