Weöres Sándor
- Téma inditó smuku
- Kezdés dátuma
JOBB S BAL
Nymphátska szólla Faunhoz:
„Na mondd mellyik fülem tseng?
Adok szamár füledre
Tsókot, ha el-találod.”
A Faun, még senge fitzkó,
Kis szarvaig pirúla:
„Ha mondom, bal füled tseng,
Erősködöl te jobbra,
Vagy mondgyam én, a jobbik,
Fogadkozol te balra:
Ne szóllyak, nem katzagsz-ki.”
Meg-szánta őt a Nympha:
„Nem tartalak bolonddá,
Jer ide, mind két füledre
Végy tsókot tűlem ingyért.”
De nem hivé a gyáva,
Eggy szép kivánatosnak
Hogy ő kedvit tehetné.
Hitetlenség s kivánat
Jobbrúl balrúl emészté,
El-ódalgott az erdőn,
Keseregve nagy bajában.
Bányátska, Szép-halom curia,
1812 nyarán.
Weöres Sándor - Psyché
Nymphátska szólla Faunhoz:
„Na mondd mellyik fülem tseng?
Adok szamár füledre
Tsókot, ha el-találod.”
A Faun, még senge fitzkó,
Kis szarvaig pirúla:
„Ha mondom, bal füled tseng,
Erősködöl te jobbra,
Vagy mondgyam én, a jobbik,
Fogadkozol te balra:
Ne szóllyak, nem katzagsz-ki.”
Meg-szánta őt a Nympha:
„Nem tartalak bolonddá,
Jer ide, mind két füledre
Végy tsókot tűlem ingyért.”
De nem hivé a gyáva,
Eggy szép kivánatosnak
Hogy ő kedvit tehetné.
Hitetlenség s kivánat
Jobbrúl balrúl emészté,
El-ódalgott az erdőn,
Keseregve nagy bajában.
Bányátska, Szép-halom curia,
1812 nyarán.
Weöres Sándor - Psyché
"Bejöhetsz hozzám,
itt senki sincs."
"Beléptem,
valóban senki."
"Örvendek
a találkozásnak."
Weöres Sándor - ANTI EUKLIDESI EPIGRAMMÁK
Weöres Sándor: RONGYSZŐNYEG - 45.
Száraz fa, lombtalan, gyümölcstelen,
idegen lélek, meddig sírsz nekem,
rázva felém kuszaságod sötét
bogait, reccsenő rengetegét?
Ne búsulj, egyszer elkap a vihar,
megforgat és tövestől kicsavar,
s te földtől-nyirkos, boldog és halott
gyökérzeted az égnek mutatod.
Száraz fa, lombtalan, gyümölcstelen,
idegen lélek, meddig sírsz nekem,
rázva felém kuszaságod sötét
bogait, reccsenő rengetegét?
Ne búsulj, egyszer elkap a vihar,
megforgat és tövestől kicsavar,
s te földtől-nyirkos, boldog és halott
gyökérzeted az égnek mutatod.
Weöres Sándor: RONGYSZŐNYEG - 104
Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem foxikutyáddal.
Hosszú kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban,
s futsz pityeregve.
Én kínálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel zord gyűlölettel.
Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt, hogy többé már sohasem veszekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom, s te is már
nagy baba lettél.
Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem foxikutyáddal.
Hosszú kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban,
s futsz pityeregve.
Én kínálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel zord gyűlölettel.
Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt, hogy többé már sohasem veszekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom, s te is már
nagy baba lettél.
Patak vagyok és habfodrok a szavaim,kavicsok az érzéseim, nádszálak a szenvedélyeim. Mint hajladoznak és táncolnak a szép szavak, a lenge szenvedélyek, mig a vizipók, kis harangjában, lemerül az iszap-ágyig! Csak a robogó vihar nevet rajtam: tán tudja, hogy azért fakasztom a sok nefelejcset, mert még távol a tenger.
Weöres Sándor – KIS PRÓZA
Száz éve született Weöres Sándor - P. Szabó Ferenc megemlékezése
A Vas megyei Csöngét emlegette szülőföldjeként. Szombathelyenszületett 1913. június 22-én. Anyja négy nyelven beszélt és szépen zongorázott; Sándor tőle örökölte a művészi érzékenységet. Elemi iskolába Pápán és Csöngén, gimnáziumba Szombathelyen, Győrött és Sopronban járt. A Nyugatban először 1932-ben jelentek meg költeményei. Ugyanebben az évben érettségizett, már Babits-csal és Kosztolányival levelezett. 1933-ban beiratkozott a pécsi egyetemre, tanulmányait a filozófia-esztétika szakon fejezte be. 1936-ban megvédett doktori disszertációjának címe: A vers születése, amely az alkotás lélektanát vizsgáló önvallomás. Első verskötete Hideg van címmel 1934-ben jelent meg, két év múlva megkapta a Baumgarten-díjat. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. Közben újabb köteteket publikált.
1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt, akivel egy évet a Római Akadémián töltöttek. Itt, a Római Akadémián találkoztam és ismerkedtem meg személyesen 1970-ben a költőházaspárral.
1970 februárjában az Akadémián interjút készítettem Weöres Sándorral a Vatikáni Rádió számára, és pár nap múlva elkísértem a házaspárt Szőnyi Zsuzsáékhoz, a „Triznya-kocsmába” is. Tehát néhány nappal korábban történt: amikor Sándort telefonon kerestem az Akadémián, Kalmár igazgató válaszolt, és a telefonhoz hívta a költőt. Meglepetésemre akkor nagy Dicsértessék-kel köszönt. Megállapodtunk az interjú időpontjában. Ott, az Akadémián, Kalmár jelenlétében vettem hangszalagra a beszélgetést, amelynek végén Amy beolvasta egy szép új versét. A beszélgetés szövegét Rónay György leközölte a Vigiliában (1970, 351–353.) Idézek ennek elejéről:
„Szabó: Nagyon hálásak vagyunk Önnek, hogy vállalkozott az interjúra. Ezt a magam részéről valahogyan az idők jelének tekintem. Az evangélikus vallású költő a Vatikáni Rádió jezsuita munkatársával beszélget. Ma ugyan a párbeszéd korában élünk, mégis figyelemre méltó ez a tény. De most nem a felekezeti párbeszédre akarom terelni a szót. Mindenekelőtt a szépség katolicitása kapcsol össze bennünket. Nyolcadikos gimnazista koromban Pécsett pár költőjelölt barátommal lapot indítottunk, és ezt a Claudel-idézetet írtuk fel rá mottóul (a Selyemcipőből): „Ami szép, az egyesít, ami szép, az Istenhez emel. Nem is tudom másképp nevezni, mint katolikusnak.” Azt hiszem, ilyen értelemben Weöres Sándort, a szépség csodálóját és a magyar költői nyelv egyik legragyogóbb mesterét is katolikusnak nevezhetjük.
Weöres: Valóban a katolicizmust – az egyetemesség értelmében – mindig sajátomnak éreztem. Azonkívül, annak ellenére, hogy evangélikus-lutheránus vagyok, édesanyám katolikus volt, és mindig a katolikus vallásban éltem. Sokat olvastam életemben a katolikus misztikusokat, főleg Keresztes Szent Jánost és Avilai Szent Terézt, azon kívül Sienai Szent Katalint. Nagyon szeretem a Szent Viktor-i filozófusokat, különösen Szentviktori Hugót, nem is beszélve Szent Ágoston, Szent Tamás, Szent Jeromos műveiről. A katolicizmusból mindig igyekeztem sokat tanulni, sokat meríteni. Hogy ez mennyiben sikerült, az megint más kérdés.”
Következő kérdéseim – témáink – voltak: misztikus olvasmányok – keleti misztika (Upanisádok, Bagavad Gita) – Biblia… Utána így folytatódott a beszélgetés:
„Szabó: Pár évvel ezelőtt a londoni BBC egyik stúdiójában hosszabb beszélgetést folytatott Cs. Szabó Lászlóval. A beszélgetés végén Jézusról esett szó. Ön kijelentette? „Szerintem csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember annyiban van, amennyiben Jézussal azonos, vagy nem azonos.” Mondjon pár szót erről a jézusi azonosságról.
Weöres: Úgy érzem, hogy mindaz, ami bennünk individuális, ami velünk született, amit tanultunk, amit megszereztünk, nagyon is halandó, mulandó. Nem hiszem, hogy egyéni aspektusokat át tudjuk vinni a halálunk utáni korszakba. Így gondolom, hogy ami megmarad belőlünk, az nem az individuális, nem a szerzett és nem a velünk született, hanem az örök emberi. És Jézust érzem az örök Embernek.”
Ezután Weöres Sándor is, Károlyi Amy is Róma-élményeikről beszéltek. Sándor elmondta, hogy Róma millió élmény forrása volt számára; felsorolta az idősebb és fiatalabb kollégák, költőtársak nevét, akikkel hajdan Rómában járt, majd átadta a szót Károlyi Amynak. Végül a költőnő felolvasta legújabb versét, amely mostani Róma-élményéből született.
Weöres Sándorral a „Triznya-kocsmában” megbeszéltem még egy találkozót. Meghívtam egy jó olasz ebédre. Mivel Amy ismét „maródi” volt, ketten mentünk el egy az Akadémiától nem messze levő vendéglőbe, szemben a Cancelleriával. Az első emeleten működött. Ebédelve, iszogatva beszélgettünk Vas megyei őseiről, evangélikus-katolikus hitéről, költőtársairól, költészetről, vallásról, keleti misztikáról.
A ’80-as években már kétévenként hazalátogattam. Rövid budapesti tartózkodásom alatt felhívtam Weöres Sándort: szerettem volna meglátogatni, mert hallottam, hogy nagyon beteg. Amy vette fel a telefont. Kedvesen emlékezett római találkozásunkra. – „Feri, biztos örülne Magának Sándor, de most nem tudom adni, mert a fürdőszobában éppen borotválják…” Nem sikerült többé találkoznunk. (ElhunytBudapesten, 1989. január 22-én.
Sok nehézsége volt a kommunista cenzúra idején. Bár 1970-ben, amikor Rómában is járt, Kossuth-díjat kapott. Talán legszebb kötete, a Tűzkút először a párizsi Magyar Műhelynél jelent meg, 1964-ben aztán a Magvető is kiadta. Ebben olvastam a csodálatos Salve Regina (1960) költeményét. Ez a földi és égi Anya (Szűz Mária) magasztalása: ez filozófia és misztika, az emberi világ és a transzcendencia metszőpontján felmutatott metafora kibontása:
…Úrnő, ha végzetem szép csillagát
megvonod az ott-égő maskarától
s adsz kardot-pajzsot a harcos kezébe:
gyámságodból kilépve
az elhalt sorson át,
félek, Anyám! jóságod nappalától,
oly kedvessé szőtted az éjszakát
irgalmad illatából:
az űr nagysága, fénye
összehúzódva bújt élő szirmok közébe…
A szöveg a következő oldalról származik
a Vatikáni Rádió honlapjáról
A Vas megyei Csöngét emlegette szülőföldjeként. Szombathelyenszületett 1913. június 22-én. Anyja négy nyelven beszélt és szépen zongorázott; Sándor tőle örökölte a művészi érzékenységet. Elemi iskolába Pápán és Csöngén, gimnáziumba Szombathelyen, Győrött és Sopronban járt. A Nyugatban először 1932-ben jelentek meg költeményei. Ugyanebben az évben érettségizett, már Babits-csal és Kosztolányival levelezett. 1933-ban beiratkozott a pécsi egyetemre, tanulmányait a filozófia-esztétika szakon fejezte be. 1936-ban megvédett doktori disszertációjának címe: A vers születése, amely az alkotás lélektanát vizsgáló önvallomás. Első verskötete Hideg van címmel 1934-ben jelent meg, két év múlva megkapta a Baumgarten-díjat. 1943-ban Budapestre költözött és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. Közben újabb köteteket publikált.
1947-ben feleségül vette Károlyi Amy költőnőt, akivel egy évet a Római Akadémián töltöttek. Itt, a Római Akadémián találkoztam és ismerkedtem meg személyesen 1970-ben a költőházaspárral.
1970 februárjában az Akadémián interjút készítettem Weöres Sándorral a Vatikáni Rádió számára, és pár nap múlva elkísértem a házaspárt Szőnyi Zsuzsáékhoz, a „Triznya-kocsmába” is. Tehát néhány nappal korábban történt: amikor Sándort telefonon kerestem az Akadémián, Kalmár igazgató válaszolt, és a telefonhoz hívta a költőt. Meglepetésemre akkor nagy Dicsértessék-kel köszönt. Megállapodtunk az interjú időpontjában. Ott, az Akadémián, Kalmár jelenlétében vettem hangszalagra a beszélgetést, amelynek végén Amy beolvasta egy szép új versét. A beszélgetés szövegét Rónay György leközölte a Vigiliában (1970, 351–353.) Idézek ennek elejéről:
„Szabó: Nagyon hálásak vagyunk Önnek, hogy vállalkozott az interjúra. Ezt a magam részéről valahogyan az idők jelének tekintem. Az evangélikus vallású költő a Vatikáni Rádió jezsuita munkatársával beszélget. Ma ugyan a párbeszéd korában élünk, mégis figyelemre méltó ez a tény. De most nem a felekezeti párbeszédre akarom terelni a szót. Mindenekelőtt a szépség katolicitása kapcsol össze bennünket. Nyolcadikos gimnazista koromban Pécsett pár költőjelölt barátommal lapot indítottunk, és ezt a Claudel-idézetet írtuk fel rá mottóul (a Selyemcipőből): „Ami szép, az egyesít, ami szép, az Istenhez emel. Nem is tudom másképp nevezni, mint katolikusnak.” Azt hiszem, ilyen értelemben Weöres Sándort, a szépség csodálóját és a magyar költői nyelv egyik legragyogóbb mesterét is katolikusnak nevezhetjük.
Weöres: Valóban a katolicizmust – az egyetemesség értelmében – mindig sajátomnak éreztem. Azonkívül, annak ellenére, hogy evangélikus-lutheránus vagyok, édesanyám katolikus volt, és mindig a katolikus vallásban éltem. Sokat olvastam életemben a katolikus misztikusokat, főleg Keresztes Szent Jánost és Avilai Szent Terézt, azon kívül Sienai Szent Katalint. Nagyon szeretem a Szent Viktor-i filozófusokat, különösen Szentviktori Hugót, nem is beszélve Szent Ágoston, Szent Tamás, Szent Jeromos műveiről. A katolicizmusból mindig igyekeztem sokat tanulni, sokat meríteni. Hogy ez mennyiben sikerült, az megint más kérdés.”
Következő kérdéseim – témáink – voltak: misztikus olvasmányok – keleti misztika (Upanisádok, Bagavad Gita) – Biblia… Utána így folytatódott a beszélgetés:
„Szabó: Pár évvel ezelőtt a londoni BBC egyik stúdiójában hosszabb beszélgetést folytatott Cs. Szabó Lászlóval. A beszélgetés végén Jézusról esett szó. Ön kijelentette? „Szerintem csak egyetlen ember létezik, és ez Jézus. A többi ember annyiban van, amennyiben Jézussal azonos, vagy nem azonos.” Mondjon pár szót erről a jézusi azonosságról.
Weöres: Úgy érzem, hogy mindaz, ami bennünk individuális, ami velünk született, amit tanultunk, amit megszereztünk, nagyon is halandó, mulandó. Nem hiszem, hogy egyéni aspektusokat át tudjuk vinni a halálunk utáni korszakba. Így gondolom, hogy ami megmarad belőlünk, az nem az individuális, nem a szerzett és nem a velünk született, hanem az örök emberi. És Jézust érzem az örök Embernek.”
Ezután Weöres Sándor is, Károlyi Amy is Róma-élményeikről beszéltek. Sándor elmondta, hogy Róma millió élmény forrása volt számára; felsorolta az idősebb és fiatalabb kollégák, költőtársak nevét, akikkel hajdan Rómában járt, majd átadta a szót Károlyi Amynak. Végül a költőnő felolvasta legújabb versét, amely mostani Róma-élményéből született.
Weöres Sándorral a „Triznya-kocsmában” megbeszéltem még egy találkozót. Meghívtam egy jó olasz ebédre. Mivel Amy ismét „maródi” volt, ketten mentünk el egy az Akadémiától nem messze levő vendéglőbe, szemben a Cancelleriával. Az első emeleten működött. Ebédelve, iszogatva beszélgettünk Vas megyei őseiről, evangélikus-katolikus hitéről, költőtársairól, költészetről, vallásról, keleti misztikáról.
A ’80-as években már kétévenként hazalátogattam. Rövid budapesti tartózkodásom alatt felhívtam Weöres Sándort: szerettem volna meglátogatni, mert hallottam, hogy nagyon beteg. Amy vette fel a telefont. Kedvesen emlékezett római találkozásunkra. – „Feri, biztos örülne Magának Sándor, de most nem tudom adni, mert a fürdőszobában éppen borotválják…” Nem sikerült többé találkoznunk. (ElhunytBudapesten, 1989. január 22-én.
Sok nehézsége volt a kommunista cenzúra idején. Bár 1970-ben, amikor Rómában is járt, Kossuth-díjat kapott. Talán legszebb kötete, a Tűzkút először a párizsi Magyar Műhelynél jelent meg, 1964-ben aztán a Magvető is kiadta. Ebben olvastam a csodálatos Salve Regina (1960) költeményét. Ez a földi és égi Anya (Szűz Mária) magasztalása: ez filozófia és misztika, az emberi világ és a transzcendencia metszőpontján felmutatott metafora kibontása:
…Úrnő, ha végzetem szép csillagát
megvonod az ott-égő maskarától
s adsz kardot-pajzsot a harcos kezébe:
gyámságodból kilépve
az elhalt sorson át,
félek, Anyám! jóságod nappalától,
oly kedvessé szőtted az éjszakát
irgalmad illatából:
az űr nagysága, fénye
összehúzódva bújt élő szirmok közébe…
A szöveg a következő oldalról származik
a Vatikáni Rádió honlapjáról
WEÖRES SÁNDOR EMLÉKEZETE
Mezey Katalin
Tér és idő határai nélkül
Weöres Sándor összegző alkat volt, versein kívül jól tükrözi ezt A teljesség felé című, 1943-45-ben írt esszéje, sokágú filozófiai mozaikképe is. Költészetében egyszerre szólal meg a magyar nyelv által folyamatosan közvetített hagyomány, és a XIX-XX. században töredékről töredékre haladva fölfedezett, ősi kultúrák öröksége. Ez egyrészt édesanyja, Blaskovich Mária kitűnő könyvtárának volt köszönhető, mely a kor divatos, új „vallása” a keleti kultúrákból táplálkozó teozófia iránti érdeklődését is tükrözte, másrészt Weöres kevésből sokat értő zsenijével magyarázható, aki gyermekéveit nagyrészt olvasással töltötte. Tizenöt éves volt, amikor Kodály Zoltán megzenésítette Öregek című versét, amely az öregkor kiszolgáltatottságának, kivetettségének fájdalmát hordozza. Költői érettsége már ekkor is rendkívüli volt.
Korai indulásának, „csodagyerek" voltának köszönhetően nagy szellemekkel került kapcsolatba: Kosztolányi és Babits barátsága mindig meghatározó maradt számára. Pécsi egyetemistaként, húszéves korában ismerkedik meg Várkonyi Nándorral, aki így írtaié első találkozásukat: „... 1933 őszén lépett először könyvtári szobámba, s emlékezetem recehártyája híven őrzi a képet: kicsi, sovány ember, diákos, arca is sovány, sápadt, de nagy fekete szeme kárbunkulusként ragyog. Mozgása csendes, szinte félénk, pillantását nem vészi le arról, akivel beszél" (Várkonyi Nándor: Pergő évek, 359. oldal). Ettől kezdve Weöres rendszeres látogatója az egyetemi könyvtárban dolgozó, nála tizenhét esztendővel idősebb tudósnak, aki az első Weöres-versek olvasásának pillanatától felismerte benne a „kozmikus költőt". Bár korábban is készülnek közös munkákra, folyóirat indítására, antológia szerkesztésére, 1937-től, a Sziriat oszlopai című művelődéstörténeti munka írásának kezdetétől teljesedik ki együttműködésük: Várkonyi ugyanis ehhez Weörest kén fel a sumér-babiloni őseposz, a Gilgames magyarra fordítására „... átadtam neki az eposz többrendbeli német és francia fordítását a róla szóló munkákkal együtt, valamint a babiloni irodalmak egyéb emlékeit. Már amennyit fel tudtam hajszolni a nagy európai könyvtárak gyűjteményeiből. Kéziratom többszöri átdolgozásához az ő kitűnő fordítását használtam, az 1942-ben megjelent könyvön csak azért nem tehettem ki a nevét, mert a fordítás nem az eredeti szövegekből készült... (Az ő fordítását használta Kodolányi János is Gilgames-regényeiben.)” „... .munkába fogva bámultam a teremtő képzelet működését, ama bizonyosét , amely kevésből tud meg sokat. Sanyi ismerte ugyan Egyiptomot, főleg Maspero és Mahler munkáiból, jártas volt a Pancsatantrák és egyéb hindu ősiratok erdejében, sőt ekkortájt, nem kis csodálatomra, behatolt a kínai nyelv bambusz-dzsungelébe is, de Babilonban új anyagot kapott. Ám alighogy átvette, máris olyan otthonosan mozgott benne, mint a hal a maga tavában. Rekonstruálta az egész vízözönkori világot, személyes ismeretséget kötött az istenek és hősök seregével, betéve tudta történetüket, fejükkel gondolkozott, szívükkel érzett: a benne lakozó ősköltő találkozott az ősköltészettel. Honi költészetünk nyereménye pedig, hogy ebből a találkozásból született Gilgames című négyrészes eposza és az Istár pokoljárása"(Uo. 366-367. oldal).
Várkonyi esszéjéből kiderül, hogy a húszas éveinek elején járó Vas megyei fiatalember legendás for-makészsége, ritmikai, nyelvi találékonysága mellett szokatlanul széles sugarú műveltséggel rendelkezett. Jellemző rá, hogy bármely szövegben azonnal megtalálta a verset. Ahogy - állítólag Michelangelo szerint - minden kőben benne van egy szobor, ugyanígy minden nyelvi egységben benne rejtőzik egy (vagy több) vers, amit Weöres könnyedén bontott ki belőle. Minden régi és távoli versformát, a vers minden elképzelhető variánsát kipróbálta, korának is szinte minden nagy költői áramlatához termékenyen kapcsolódott. Abszurdba hajló, nyelvi kísérletnek látszó versei, az elsüllyedt Kultúrákba beköltöző, teremtő képzelete, nem egyszer alakot váltó költői énje tipikusan XX. századi alkotóvá teszik.
Később gyermekversekként ismert művei közül nem egyet valójában ritmikai, nyelvi, gondolati kísérleteknek szánt, melyekben a mély, filozófiai tartalmakat is plasztikusan, elevenen, nem egyszer a népköltészettel rokon előadásmódban jelenítette meg.
„Most végre megtaláltam a csak versben közölhető tartalmat, mely a formától el sem választható: a gondolatok nem az értelem rendje szerint, hanem az értelemre mintegy merőlegesen jelennek meg. A verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják, hanem az általuk szuggerált asszociációkban; az összefüggés nem az érteíemláncban, hanem a gondolatok egymás-ra-villanásában és a hangulati egységben rejlik. Ezzel elértem, hogy versemnek nincsenek többé ”megtűrt” elemei, hanem minden elem egyenrangúvá és szétbonthatatlan egységgé válik." - írja 1943 júliusában egyik levelében Várkonyi Nándornak új alkotásmódjáról, és példaként a Harmadik szimfónia sorait idézi:
„Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
s néz a hatalmas...."
(Uo., 398. oldal)
Az egyetemességet nemcsak az emberi szellemben kereste, hanem a Teremtő és a teremtett világ minden elemének szerves összetartozásában, egymásra utaltságában, és egymással való sok évezredes kapcsolatában látta. Nem egyenes vonalú fejlődésnek értelmezte a világ örökös változását, hanem spirálvonalon felfelé haladó, ugyanazokat a fordulatokat ismételve újabb és újabb szinteket elérő mozgásnak.
Várkonyi Nándornál jó negyven esztendővel később ismertem meg Weöres Sándort, aki, ekkor már nem volt olyan törékeny alkatú, mint diákkorában, de beszélgetőtársára függesztett figyelmes tekintetében, óvatos, el-elakadó mozgásában alapvetően hordozta a Várkonyi által megrajzolt jellegzetes, fiatalkori karakterét. Egy beszélgetésünk alkalmával azt találta mondani, hogy az ő nemzedéke minden más generációtól abban különbözik, hogy nekik már nem lesz utókoruk. Meghökkent rákérdezésemre, ijedt győzködésemre elhallgatott, nem fejtette ki jobban gondolatát. Később sokszor eszembe jutott ez a jóslata (A teljesség felé jóslataival együtt), és nagyon sajnáltam, hogy nem vártam meg, amíg elmagyarázza, mire gondol. Persze a nyolcvanas évek az európai művészetek, így az irodalom un. „paradigmaváltásának" ideje volt, Weöres jól látta ezt, hiszen mindig lépést tartott kora szellemi fordulataival. Ugyanakkor ismert volt az is, hogy a nyelvi egységesülés felé megy a világ, a kis nyelvek elveszthetik jelentőségüket, beszélő közösségüket. Talán ez a két jelenség együtt sugalmazta neki a lehangoló jövőképet. Szerencsére életműve - ha az elmúlt húsz évben az irodalom berkeiben kevés szó esett is róla - ma reneszánszát éli, a centenáriumi évnek hála, ismét a szakmai érdeklődés előterébe került.
Ehhez nagyban hozzájárulnak nagy műveltséganyaggal dolgozó, többnyire ironikus hangvételű színdarabjai, amelyekben sok a történelmi áthallás, a történetfilozófiai tanulság. Az archaizáló és modern nyelvi rétegek ötvözése miatt is rendhagyó drámai alkotások ezek. „Az ind dráma inspirálta" Weöres szerint A holdbéli csónakost, melyet 1941 júliusában, budapesti tartózkodásából Pécsre visszatérve készen vitt el Várkonyihoz. „Shakespeare, Goethe, Dante szinte csupa irodalmi inspiráció" - írta beszélgető cédulán barátjának. „...Ezt a darabot a saját anyaga szinte automatice építette fel... Naponta két-három képet írtam belőle, úgy vitt a dolog, hogy tollal alig bírtam követni. A Theomachiát viszont lassan faragtam, ott az anyag ellenszegült" (Uo., 394. oldal). „Történelmi panoptikumnak" nevezi Tüskés Tibor az évek során sok színpadi viszontagságot megélt A kétfejű fenevadat, történelmi parabolaként is értelmezhető az Octopus. Weöres színpadán a szemünk előtt egyszerre játszódik le sok és sokféle esemény, történet, olyanok, amelyeket a mindennapokban tér és idő elhatárol egymástól. Az alakváltások, szerepcserék, a korábbi utalásokból következő, mégis meglepő gyorsasággal pergő jelenetek nemcsak a színpadi cselekmény mozgalmasságát szolgálják, de Weöres történetfilozófiájának, históriai látásmódjának is közvetítői. Magát a mű megfejtését nyilván a játék részének ítélte a költő, nem akarta ennek örömétől megfosztani közönségét. Drámái az utóbbi évtizedekben lassan belopakodnak a magyar színpadokra, noha hosszú időn át a cenzúra egy furcsa fogása miatt nem kerülhettek bemutatásra. Egy fiatal rendező, aki a nyolcvanas évek közepén szerette volna színpadra vinni egyiküket, meglátogatta a költőt, és rákérdezett, hogy a Színháztörténeti Intézet kézirattárában miért van színművei kötésére kívülről ráírva: „A szerző nem járul hozzá a darab bemutatásához.",,Hát ezt én is szeretném tudni" - válaszolta Weöres, és gyerekverseinek, Psyché című versesregényének köszönhetően bármilyen népszerű és sikeres is volt már akkoriban, ez a méltánytalanság nagyon fájt neki.
Mintha ennek és az ehhez hasonló történeteknek az előszelét érezve írta volna A teljesség felében: „Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld, mert benned van, vagy benned nincsen. .. Ne elégedj meg a mérhetővel, csupán a teljes nagyságra törekedj" (A hírvágy).
Forrás: MAGYAR NAPLÓ - A MAGYAR IRÓSZÖVETSÉG LAPJA - XXV. ÉVFOLYAM 2013 JÚNIUS
Mezey Katalin
Tér és idő határai nélkül
Weöres Sándor összegző alkat volt, versein kívül jól tükrözi ezt A teljesség felé című, 1943-45-ben írt esszéje, sokágú filozófiai mozaikképe is. Költészetében egyszerre szólal meg a magyar nyelv által folyamatosan közvetített hagyomány, és a XIX-XX. században töredékről töredékre haladva fölfedezett, ősi kultúrák öröksége. Ez egyrészt édesanyja, Blaskovich Mária kitűnő könyvtárának volt köszönhető, mely a kor divatos, új „vallása” a keleti kultúrákból táplálkozó teozófia iránti érdeklődését is tükrözte, másrészt Weöres kevésből sokat értő zsenijével magyarázható, aki gyermekéveit nagyrészt olvasással töltötte. Tizenöt éves volt, amikor Kodály Zoltán megzenésítette Öregek című versét, amely az öregkor kiszolgáltatottságának, kivetettségének fájdalmát hordozza. Költői érettsége már ekkor is rendkívüli volt.
Korai indulásának, „csodagyerek" voltának köszönhetően nagy szellemekkel került kapcsolatba: Kosztolányi és Babits barátsága mindig meghatározó maradt számára. Pécsi egyetemistaként, húszéves korában ismerkedik meg Várkonyi Nándorral, aki így írtaié első találkozásukat: „... 1933 őszén lépett először könyvtári szobámba, s emlékezetem recehártyája híven őrzi a képet: kicsi, sovány ember, diákos, arca is sovány, sápadt, de nagy fekete szeme kárbunkulusként ragyog. Mozgása csendes, szinte félénk, pillantását nem vészi le arról, akivel beszél" (Várkonyi Nándor: Pergő évek, 359. oldal). Ettől kezdve Weöres rendszeres látogatója az egyetemi könyvtárban dolgozó, nála tizenhét esztendővel idősebb tudósnak, aki az első Weöres-versek olvasásának pillanatától felismerte benne a „kozmikus költőt". Bár korábban is készülnek közös munkákra, folyóirat indítására, antológia szerkesztésére, 1937-től, a Sziriat oszlopai című művelődéstörténeti munka írásának kezdetétől teljesedik ki együttműködésük: Várkonyi ugyanis ehhez Weörest kén fel a sumér-babiloni őseposz, a Gilgames magyarra fordítására „... átadtam neki az eposz többrendbeli német és francia fordítását a róla szóló munkákkal együtt, valamint a babiloni irodalmak egyéb emlékeit. Már amennyit fel tudtam hajszolni a nagy európai könyvtárak gyűjteményeiből. Kéziratom többszöri átdolgozásához az ő kitűnő fordítását használtam, az 1942-ben megjelent könyvön csak azért nem tehettem ki a nevét, mert a fordítás nem az eredeti szövegekből készült... (Az ő fordítását használta Kodolányi János is Gilgames-regényeiben.)” „... .munkába fogva bámultam a teremtő képzelet működését, ama bizonyosét , amely kevésből tud meg sokat. Sanyi ismerte ugyan Egyiptomot, főleg Maspero és Mahler munkáiból, jártas volt a Pancsatantrák és egyéb hindu ősiratok erdejében, sőt ekkortájt, nem kis csodálatomra, behatolt a kínai nyelv bambusz-dzsungelébe is, de Babilonban új anyagot kapott. Ám alighogy átvette, máris olyan otthonosan mozgott benne, mint a hal a maga tavában. Rekonstruálta az egész vízözönkori világot, személyes ismeretséget kötött az istenek és hősök seregével, betéve tudta történetüket, fejükkel gondolkozott, szívükkel érzett: a benne lakozó ősköltő találkozott az ősköltészettel. Honi költészetünk nyereménye pedig, hogy ebből a találkozásból született Gilgames című négyrészes eposza és az Istár pokoljárása"(Uo. 366-367. oldal).
Várkonyi esszéjéből kiderül, hogy a húszas éveinek elején járó Vas megyei fiatalember legendás for-makészsége, ritmikai, nyelvi találékonysága mellett szokatlanul széles sugarú műveltséggel rendelkezett. Jellemző rá, hogy bármely szövegben azonnal megtalálta a verset. Ahogy - állítólag Michelangelo szerint - minden kőben benne van egy szobor, ugyanígy minden nyelvi egységben benne rejtőzik egy (vagy több) vers, amit Weöres könnyedén bontott ki belőle. Minden régi és távoli versformát, a vers minden elképzelhető variánsát kipróbálta, korának is szinte minden nagy költői áramlatához termékenyen kapcsolódott. Abszurdba hajló, nyelvi kísérletnek látszó versei, az elsüllyedt Kultúrákba beköltöző, teremtő képzelete, nem egyszer alakot váltó költői énje tipikusan XX. századi alkotóvá teszik.
Később gyermekversekként ismert művei közül nem egyet valójában ritmikai, nyelvi, gondolati kísérleteknek szánt, melyekben a mély, filozófiai tartalmakat is plasztikusan, elevenen, nem egyszer a népköltészettel rokon előadásmódban jelenítette meg.
„Most végre megtaláltam a csak versben közölhető tartalmat, mely a formától el sem választható: a gondolatok nem az értelem rendje szerint, hanem az értelemre mintegy merőlegesen jelennek meg. A verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják, hanem az általuk szuggerált asszociációkban; az összefüggés nem az érteíemláncban, hanem a gondolatok egymás-ra-villanásában és a hangulati egységben rejlik. Ezzel elértem, hogy versemnek nincsenek többé ”megtűrt” elemei, hanem minden elem egyenrangúvá és szétbonthatatlan egységgé válik." - írja 1943 júliusában egyik levelében Várkonyi Nándornak új alkotásmódjáról, és példaként a Harmadik szimfónia sorait idézi:
„Kinyílik a táj,
lehunyódik a táj -
az üresség öntözi szélét!
A rét, a liget
itt mind a tied,
de nem lelhetsz soha békét.
Az élettelen avar is röpül.
Ne hidd, hogy a rögben alhass.
Madárka sír, madárka örül,
s néz a hatalmas...."
(Uo., 398. oldal)
Az egyetemességet nemcsak az emberi szellemben kereste, hanem a Teremtő és a teremtett világ minden elemének szerves összetartozásában, egymásra utaltságában, és egymással való sok évezredes kapcsolatában látta. Nem egyenes vonalú fejlődésnek értelmezte a világ örökös változását, hanem spirálvonalon felfelé haladó, ugyanazokat a fordulatokat ismételve újabb és újabb szinteket elérő mozgásnak.
Várkonyi Nándornál jó negyven esztendővel később ismertem meg Weöres Sándort, aki, ekkor már nem volt olyan törékeny alkatú, mint diákkorában, de beszélgetőtársára függesztett figyelmes tekintetében, óvatos, el-elakadó mozgásában alapvetően hordozta a Várkonyi által megrajzolt jellegzetes, fiatalkori karakterét. Egy beszélgetésünk alkalmával azt találta mondani, hogy az ő nemzedéke minden más generációtól abban különbözik, hogy nekik már nem lesz utókoruk. Meghökkent rákérdezésemre, ijedt győzködésemre elhallgatott, nem fejtette ki jobban gondolatát. Később sokszor eszembe jutott ez a jóslata (A teljesség felé jóslataival együtt), és nagyon sajnáltam, hogy nem vártam meg, amíg elmagyarázza, mire gondol. Persze a nyolcvanas évek az európai művészetek, így az irodalom un. „paradigmaváltásának" ideje volt, Weöres jól látta ezt, hiszen mindig lépést tartott kora szellemi fordulataival. Ugyanakkor ismert volt az is, hogy a nyelvi egységesülés felé megy a világ, a kis nyelvek elveszthetik jelentőségüket, beszélő közösségüket. Talán ez a két jelenség együtt sugalmazta neki a lehangoló jövőképet. Szerencsére életműve - ha az elmúlt húsz évben az irodalom berkeiben kevés szó esett is róla - ma reneszánszát éli, a centenáriumi évnek hála, ismét a szakmai érdeklődés előterébe került.
Ehhez nagyban hozzájárulnak nagy műveltséganyaggal dolgozó, többnyire ironikus hangvételű színdarabjai, amelyekben sok a történelmi áthallás, a történetfilozófiai tanulság. Az archaizáló és modern nyelvi rétegek ötvözése miatt is rendhagyó drámai alkotások ezek. „Az ind dráma inspirálta" Weöres szerint A holdbéli csónakost, melyet 1941 júliusában, budapesti tartózkodásából Pécsre visszatérve készen vitt el Várkonyihoz. „Shakespeare, Goethe, Dante szinte csupa irodalmi inspiráció" - írta beszélgető cédulán barátjának. „...Ezt a darabot a saját anyaga szinte automatice építette fel... Naponta két-három képet írtam belőle, úgy vitt a dolog, hogy tollal alig bírtam követni. A Theomachiát viszont lassan faragtam, ott az anyag ellenszegült" (Uo., 394. oldal). „Történelmi panoptikumnak" nevezi Tüskés Tibor az évek során sok színpadi viszontagságot megélt A kétfejű fenevadat, történelmi parabolaként is értelmezhető az Octopus. Weöres színpadán a szemünk előtt egyszerre játszódik le sok és sokféle esemény, történet, olyanok, amelyeket a mindennapokban tér és idő elhatárol egymástól. Az alakváltások, szerepcserék, a korábbi utalásokból következő, mégis meglepő gyorsasággal pergő jelenetek nemcsak a színpadi cselekmény mozgalmasságát szolgálják, de Weöres történetfilozófiájának, históriai látásmódjának is közvetítői. Magát a mű megfejtését nyilván a játék részének ítélte a költő, nem akarta ennek örömétől megfosztani közönségét. Drámái az utóbbi évtizedekben lassan belopakodnak a magyar színpadokra, noha hosszú időn át a cenzúra egy furcsa fogása miatt nem kerülhettek bemutatásra. Egy fiatal rendező, aki a nyolcvanas évek közepén szerette volna színpadra vinni egyiküket, meglátogatta a költőt, és rákérdezett, hogy a Színháztörténeti Intézet kézirattárában miért van színművei kötésére kívülről ráírva: „A szerző nem járul hozzá a darab bemutatásához.",,Hát ezt én is szeretném tudni" - válaszolta Weöres, és gyerekverseinek, Psyché című versesregényének köszönhetően bármilyen népszerű és sikeres is volt már akkoriban, ez a méltánytalanság nagyon fájt neki.
Mintha ennek és az ehhez hasonló történeteknek az előszelét érezve írta volna A teljesség felében: „Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld, mert benned van, vagy benned nincsen. .. Ne elégedj meg a mérhetővel, csupán a teljes nagyságra törekedj" (A hírvágy).
Forrás: MAGYAR NAPLÓ - A MAGYAR IRÓSZÖVETSÉG LAPJA - XXV. ÉVFOLYAM 2013 JÚNIUS
Ez egy nem annyira közismert, és első olvasatra talán kemény vers, de ezt is Ő írta:
WEÖRES SÁNDOR: Kazamatában
Úristen, fekszem a nyüves veremben
s tudom, hogy meg nem szabadítasz engem.
Egy életen át hordoztam neved
s elpusztítasz mint ellenségedet.
Falusi kovácsra emlékezem,
kisfiát agyonverte részegen:
kalapács zuhogott, csont recsegett,
kormos véres gubanc hörgött:"vizet!"
Mert nem volt senki más bizalmasa
a meggyilkoltnak, csak a gyilkosa,
vékony karját annak nyakába fonta,
az apának a gyilkost panaszolta, s meghalt.
Így ölsz meg Istenem,
rád hullok, mert más nincs nekem.
Az egyik kedvenc költőm Weöres Sándor. Szeretem tőle ezt a verset.
„... Mindegy, hogy versem tetszik-e, gyönyörködtet-e. Olyan legyen, ami fölött nem lehet napirendre térni, keltsen dühös elutasitást vagy nyugtalanságot, vagy elfogadást, akármit, csak ne a pillanatnyi tetszés olcsó örömét. Az olvasó... borzongó idegeiben öntudatlanul érezze: a versből maga a szeretet süt rá...”
Weöres Sándor
Weöres Sándor
Vásár
I
Olcsó az alma,
Itt van halomba,
Aki veszi, meg is eszi,
Olcsó az alma!
II
Kis trombitát vegyenek,
Pirosat, fehéret,
Lilát, sárgát, kéket!
Mézesbábot vegyenek,
Tükrös-szívet szépet!
III
Fut a kutya-szán, kutya-szán,
Szalad igazán, igazán,
Köszörus vagyok én,
Kutya-szánon futok én.
IV
Van-e csizma eladó,
Hóba-sárba mindig jó?
Van kis csizma eladó, szép varrás a szárán,
Hogyha ilyet hordanék, bizony sose bánnám.
Van-e ködmön eladó,
Szélbe-fagyba mindig jó?
Van kis ködmön eladó, szép hímzés a vállán,
Hogyha ilyet hordanék, bizony sose bánnám.
V
Érkezik a vándorcirkusz,
Hoznak elefántot,
Tarka bohóc vezeti,
Füsti Pisti követi,
Ilyet sose látott.
VI
Sátor alól kikiáltó szétnéz:
„Itt látható a nagyhíru buvész!
A lábával karikázik,
A kezével citerázik,
Az orrával orgonázik,
A fülével figurázik,
A szemével gurgulázik,
A szájával vacsorázik!”
VII
Jó márc a csereben,
Csuprom telemertem.
Tele van a csuprom,
Idd már, ki ne fusson.
Vásár
I
Olcsó az alma,
Itt van halomba,
Aki veszi, meg is eszi,
Olcsó az alma!
II
Kis trombitát vegyenek,
Pirosat, fehéret,
Lilát, sárgát, kéket!
Mézesbábot vegyenek,
Tükrös-szívet szépet!
III
Fut a kutya-szán, kutya-szán,
Szalad igazán, igazán,
Köszörus vagyok én,
Kutya-szánon futok én.
IV
Van-e csizma eladó,
Hóba-sárba mindig jó?
Van kis csizma eladó, szép varrás a szárán,
Hogyha ilyet hordanék, bizony sose bánnám.
Van-e ködmön eladó,
Szélbe-fagyba mindig jó?
Van kis ködmön eladó, szép hímzés a vállán,
Hogyha ilyet hordanék, bizony sose bánnám.
V
Érkezik a vándorcirkusz,
Hoznak elefántot,
Tarka bohóc vezeti,
Füsti Pisti követi,
Ilyet sose látott.
VI
Sátor alól kikiáltó szétnéz:
„Itt látható a nagyhíru buvész!
A lábával karikázik,
A kezével citerázik,
Az orrával orgonázik,
A fülével figurázik,
A szemével gurgulázik,
A szájával vacsorázik!”
VII
Jó márc a csereben,
Csuprom telemertem.
Tele van a csuprom,
Idd már, ki ne fusson.
Úgy látom, bővült ez, nem csak gyerekversek vannak itt. Akkor hát legyen még súlyosabb: „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá, vagy bohóccá válik. Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják. A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne”. (Az országhoz /A teljesség felé/)
Weöres Sándor: Plakát
Ki a jelenkor kínját éled,
ne feledd el: másképp is lehet!
Hogy a jelen betegebb a multnál:
te vagy az oka, csak te! - ne feledd.
Nézd: a sokféle zászló, párt, kényszer
abból él, hogy komolyan veszed,
tőle vársz rendet, észt, meg kenyeret.
Mindegy, hogy követed, vagy nem követed,
fő, hogy többé komolyan ne vedd,
mert ha röhögsz rajta: meggebed,
ezt se feledd.
(1947. február)
Ki a jelenkor kínját éled,
ne feledd el: másképp is lehet!
Hogy a jelen betegebb a multnál:
te vagy az oka, csak te! - ne feledd.
Nézd: a sokféle zászló, párt, kényszer
abból él, hogy komolyan veszed,
tőle vársz rendet, észt, meg kenyeret.
Mindegy, hogy követed, vagy nem követed,
fő, hogy többé komolyan ne vedd,
mert ha röhögsz rajta: meggebed,
ezt se feledd.
(1947. február)
"... Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon, Samu bácsi és Szolón..." A VEZÉREMBERRŐL - Weöres Sándor - A teljesség felé
"... Az áradat bármerre sodor:... ne törődj vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit, és nem vehet el tőled semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned..." NOÉ BÁRKÁJA - Weöres Sándor - A teljesség felé
"... Aki viharosan szeret, gyűlöl, sóvárog, undorodik: ez az élő. Aki nyugodtan viseli az összefüggőt: ez a létező." ÉLŐ ÉS LÉTEZŐ - Weöres Sándor - A teljesség felé
Már meghalt. Sose láttam.
Telefonon beszéltem vele.
A hangját majd akkor temetik,
amikor engem.
(Weöres: Osvát)
Hasonló témák
