Íme egy hosszúvers, amely ma is érvényes, ahogyan 56-ban, 2006-ban és napjainkban is, a külső belső magyarfób erőknek köszönhetően:
Őrizd meg magodnak
Az időtől terhes karcsú hajókat
hajtja a szél napnyugatnak,
hajtja még a remény
és a rakoncátlan, tiszta, déli szél,
a romlott gyümölcsöt termő Éden felé.
De nem vár ott senki a parton,
már rég nem kedves vendég az idegen.
Ki vermeli el a titkos lezüllést,
mely újra kikel a kertben, fövenyen?
Mammon?
Ő szórja közénk a viszály magvait,
keveri korpával a kását,
és veri magasra a gyűlölet lázát?
Ő tudja, milyen szemét tornyai
növekednek az öbölben,
S miért épülnek gátak a parton,
amikor a reménytelenség
néma hajói úsznak a ködben,
és nincs, aki befogadja őket?
Félnek közel, és távol is félnek,
(ahol csak gondtalan emberek élnek)
mert az álmok holt dagálya – a remény
és csalódás könny hulláma
már marja dús partjaikat.
Nézzetek keletre!
A halottak feltámadtak,
megváltó szavatokra várnak –
tízmillió jel a mezőben,
és százmillió –
ahol a zsíros barázda
fehér csontokat hány ki magából,
ahol mézet és meszet izzadnak
a tanúkövek – azt kérdezik:
Ugye nem vesztek el az évszázadok?
Ugye élnek még a földön emberek?
Igaz emberek!
ledöntöttétek a zsarnokot,
és nem ittatok a szabadság élő vizéből,
nem írták tele a költők
a tiszta lapokat a hajnal jó ízéről –
mondaná az egykori költő-óriás –
micsoda rendszerváltozás?
Akik beolvasztották a szobrokat,
és nem találtak helyükre illő másokat,
nem tettek mást, egyebet,
mint egykor az „égi gyermek”,
a nagy fáraó: II. Ramszesz,
aki kivésette a régi neveket,
és sajátjával örökíttette a dicső tetteket.
Vagy más időben, Róma őrült császára,
Aki a maga fejét cserélte ki egy éjszakán
a standard szobrok talapzatán.
Nem volt 89-ben egy sem,
aki joggal felkapaszkodhatott volna
azokra a talapzatokra,
aki most a remény és az igazság
szavait újra elmondja:
mindenetek meg lesz, még ma,
jólét, szabadság, gazdagság
öröme vár – ez a hiány!
Ez a hiány növeszt most üres traverzeket,
itt van a valóság – eljött felismerése,
a hiány, a nincs kiált az égre!
Leromboltátok a tegnapi bálványt,
és hogy ne maradjon üres az állvány,
most helyére állítjátok Mammont,
akiben már rég mindenki csalódott:
mindenetek meglesz, mindenetek lesz…
Majd holnap – hajtogatja egy elakadt
őrült gramofon – a tegnapi csoda-
váró a földre zuhant, az égen,
álmok helyett fantomokat kutat,
de a délibáb helyén a pőre
valóság csatangol: ég a tarló,
szalma lángol, holokauszt
könny futamokat kerget a szél,
élet hová mehetnél?
amikor az ablakon minden nap
bekopog a hívatlan vendég,
amikor a gyomor mélyén
szűköl a puszta lét, új szavakat
tanít a magyar, mélyszegény közösség.
Ahogy megszólalok,
megfagynak számban a szavak –
ólmosak – és nem jó az ok, mégis igaz,
fogva tartanak a téli démonok.
Visszahúzódik, didereg a lelkem,
szakadó paplana: hó! Istenem!
Te tudod, nem ilyen életre szegődtem,
és látom már, úgy végzem, ahogy kezdtem.
Ahogy megszülettem,
száz gyermekkori emlék
forog velem, mint a mókuskerék,
kapaszkodom beléd,
elhagyott gyermek életem,
ölelj magadhoz és ne engedd,
hogy kinyíljon bennem,
könnyesen szomorú énekem.
De nem szól már a dal,
csak a harangütés kong a hóesésben
és felveri szívemet az éjben,
a csendes, téli zendülés.
Ha lett volna több, jó esélyem?
talán üstökös, vagy Göncölszekér
is lehettem, lettem volna én…
nem ilyen hunyorgó, megfagyott csillag,
mely bukdácsol az égbolt peremén,
és hiába jég és hó: mégis elég.
Hiába kérdtem tőletek,
mosolytalan mammon istenek:
Ki mondja meg? mire jó a harc, a harag?
s ha kaland? miért szomorú az élet?
miért fenyeget az utolsó ítélet?
és kiért szól a lélekharang?
Hamis a Törvény, az élet silány,
törmelék, maszkabál –
A tolvaj – rendőrért kiabál,
a trükk, oly régi, mint a világ –
az egyik becsapja a másikát!
A Hyde parkban napestig agitál
egy megélhetési forradalmár –
Kihasználnak, játszanak veled,
púpos lelkű akarnokok…
Ember, hát legalább azt ne feledd!
ami a szívedben fogant,
a lelked üdvét, a sorsodat,
garasokért, az uzsorásnak, el ne add!
A napokban írtam néhány szonettet, íme:
Alkonyi szonett
M R Rilke:
Este parafrázisa
Várja az alkony éji nász ruháját,
Mit terhes árny sziréne hoz elé,
Hiába nézed eltűnő alakját,
Itt hagy a táj, úszik az ég felé.
Elfogy a Nap: varázsa, éjbe hullva,
Már nem oly forró, mint ifjúi nász,
Mikor tavaszvágy hívja dalra gyúlva,
Holdnővér egy költővel éjszakáz.
Körös-körül tündér maják kacagnak:
Ámulva kérded, hol voltak tegnap?
Jaj! Feledd el, kit tetemre hívtak!
Szobornyár, vízpart, szép nő rád köszönnek,
Már hiába, nyoma sincs örömnek,
Feledni kell, mert elfogytak a könnyek!
Egyút Szonett
Feledd a pénzt, mert a múltba záró
Hiány is csak zsarnoktépelődés,
Mit életünk vágya sző önmagáról,
Ha balga ész az üres zsebre néz.
Oly kép, és látomás ez, mely álomból
Tör át, mint felhők között a fény,
Augusztusi késő alkonyatkor,
Ha szivárvány gyúl életünk egén.
Lebegő víz felett káprázat lebeg,
Hegyek, távolban vitorlák ködlenek
És felfoghatatlan életöröm
Sugárzik át az opál vízkörön –
Kialszik a látvány szülte képzelet,
Mert jing-jan együtt írja már (a) versemet.
Szerelmes alkonyat
Faludy György:Meditáció parafrázisa 1
Fáj a szerelmes emlék, mert a hiány
Oka múltba néző tépelődés,
Ahogy szerelemünk tépi önmagát,
Ha balga ész, a fájó szívbe néz.
Oly kép és látomás ez, mely álomból
Tör át, mint felhők közötti fény,
Augusztusi, nyári alkonyatkor,
Ha szerelem gyúl életünk egén.
Lebegő víz felett káprázat lebeg:
Hegyek, távolban vitorlák ködlenek –
És felfoghatatlan életöröm
Sugárzik át az opál víz körön,
Kialszik a látvány szülte képzelet
Mert szerelmed írja már versemet -