THE GUARDIAN
„Brit turistaként próbáltam elhagyni az Egyesült Államokat. Aztán őrizetbe vettek, megbilincseltek, és egy bevándorlási őrizetbe vevő központba küldtek.” Rebecca Burke grafikusművész élete útján volt. De miközben megpróbálta elhagyni az Egyesült Államokat, az ICE megállította, kihallgatta, és illegális bevándorlónak bélyegezte. Most, otthon, azt mondja azoknak, akik Trump Amerikájába szeretnének menni: ne tegyétek.
Közvetlenül azelőtt, hogy Rebecca Burke grafikusművész február 26-án elhagyta Seattle-t, hogy Vancouverbe, Kanadába utazzon, egy képregény képét posztolta az Instagramra.
„Az utazás egyik része, amit szeretek, az, hogy bepillantást nyerhetek más életekbe” – olvasható az első panelen lévő buborékban. A hangulatos otthonok vázlatai felett: keresztrejtvénykönyvek, szobanövények, egy égő gyertya, egy gőzölgő vízforraló a gáztűzhelyen.
Burke valóban bepillantást nyert más életekbe az alatt a hat hét alatt, amít hátizsákos utazóként töltött az Egyesült Államokban.
Egyedül utazott, ingyenesen szállásolt családoknál, cserébe a házimunkáért, és közben rajzolt is.
A 28 éves Burke számára ez volt a teljes szabadság.
A rajz közzététele után néhány órával Burke megismerhette az amerikai élet sokkal sötétebb oldalát, és sokkal többet, mint egy bepillantást. Amikor megpróbált átjutni Kanadába, a kanadai határőrök azt mondták neki, hogy a lakhatási körülményei miatt munkavállalási vízummal kellene utaznia, nem turistavízummal.
Visszaküldték az Egyesült Államokba, ahol az amerikai tisztviselők illegális bevándorlónak minősítették. Megbilincselték és a Bevándorlási és Vámügyi Hivatal (ICE) egyik fogvatartási központjába szállították, ahol 19 napra bezárták – annak ellenére, hogy volt pénze hazafelé tartó repülőjegyre, és kétségbeesetten szerette volna elhagyni az Egyesült Államokat.
Burke a Biden-kormány idején érkezett az Egyesült Államokba, hogy aztán Donald Trump elnökségének első 50 napjában az ICE által letartóztatott 32 809 ember egyike legyen.
Február óta több fiatal külföldi állampolgárt tartottak fogva Ice-i fogolytáborokban látszólag semmi ok nélkül, és hetekig tartottak fogva, köztük a német Lucas Sielaffot, Fabian Schmidtet és Jessica Bröschet. (A 26 éves Brösche több mint egy hónapot töltött fogva tartásban, ebből nyolc napot magánzárkában.) Ezekkel a többi esettel ellentétben Burke megpróbált elhagyni az Egyesült Államokat, ahelyett, hogy belépett volna oda, amikor közel három hétig fogva tartották.
.
.
Két évvel ezelőtt Becky két hétre San Franciscóba utazott a Workaway program keretében, ahol ingyenesen lakott egy családi házban, cserébe felmosásért és kutyasétáltatásért. Tavaly augusztusban ismét igénybe vette a Workaway programot, Svájcban. Az internet megnyitotta előtte egy másik élet lehetőségét – egy olyanét, ahol fillérekért bejárhatja a világot. Szeptemberben Becky elmondta, hogy januárban elhagyja Londont, hogy egyedül utazzon. Szomorúak voltunk, hogy elmegy, de én tele voltam csodálattal iránta; bárcsak én is ilyen merész és szabad lettem volna a húszas éveimben. Karácsony előtt búcsúbulit rendeztünk neki; mindenki sírt. Instagramon követtem utazásai híreit, és rendszeresen kaptam képeslapokat és WhatsApp-üzeneteket: képeket a Portlandben készített tetoválásáról; egy videót, amit egy erdei séta során forgatott magáról. Elmondta, hogy látott kopasz sasokat és harkályokat, szarvasokat és fókákat. Aztán február 26-án minden elcsendesedett.
Hat hónappal ezelőtt foglalta le a repülőjegyét, miközben a szakértők még mindig szoros elnöki versenyt vagy Kamala Harris győzelmét jósolták. A története bepillantást enged abba, hogy mivé vált Amerika azóta.
A családoknál való tartózkodás nagyban hozzájárult az utazás vonzerejéhez. „Nagyon tetszett, hogy ezekhez a többi családhoz tartozhattam. Nem kötődsz annyira szorosan a közösséghez, ha egy steril és elkülönült szállodába mész.” Az első elhelyezése három hét volt egy Portland külvárosában fekvő háztartásnál. Becky „pitypangokat pusztított a gyepről” és főzött; a házigazdái kirándulásokra vitték, beleértve egy éjszakát a tengerparton. Elvitték a következő családoknál való tartózkodására, ami Portlandben volt. Becky második házigazdája erdei túrákra vitte. „Minden egyes növényt, minden egyes madárhangot ismert. Olyan volt, mintha személyes idegenvezetőm lenne” – ragyog Becky. „Hihetetlen volt. Azt gondoltam, hogy ez túl jól megy, túl jól érzem magam itt.”
Mindkét házigazdája aggódott amiatt, hogyan változik az USA Trump alatt. „Annyi ijesztő történetet hallok az ICE-razziákról és az útlevelek visszatartásáról” – írta nekem Becky WhatsApp-on február 8-án.
Az első házigazdájának volt egy transznemű barátja, akinek az útlevelét lefoglalták, miután megpróbálta megváltoztatni az útlevelén lévő nevet.
De Becky úgy érezte, mintha csak szemlélője lenne az egésznek. „Én értük aggódtam – egy elvont aggodalom másokért –, nem magamért. Mert azt hittem, kikerülök innen.”
Február 26-án Becky felszállt egy Greyhoundi buszra a Seattle-ből Vancouverbe tartó háromórás útra. Két hónapot kellett volna töltenie egy elvált apa otthonában, aki segítséget kért az étkezés előkészítésében és a mosásban abban a kéthetes időszakban, amíg a gyerekei vele éltek. Becky még soha nem járt Kanadában, és izgatottan várta az utazásának ezt a részét. A busz hátuljában ült, egy vígjátékot hallgatott, és nézte, ahogy a világ elsuhan mellette.
Nem az amerikai-kanadai kapcsolatok siralmas állapotára gondolt, amikor átadta az útlevelét a kanadai határőrnek. A tisztviselő megkérdezte, mit tervez csinálni Kanadában. Utazni, válaszolta a nő. A tisztviselő megkérdezte, hol lakik. Egy férfival és a családjával él majd - mondta. A tisztviselő megkérdezte, honnan ismeri. Becky elmondta, hogy a Workaway-n ismerkedtek meg, és hogy segíteni fog a ház körül. A tisztviselő azt mondta neki, hogy utána kell nézniük, mi is az a Workaway.
Szólt Becky buszsofőrjének, hogy induljon el nélküle.
A Workaway figyelmezteti a felhasználókat, hogy „minden országhoz, amelyet meglátogatnak, a megfelelő vízumra lesz szükségük”, és hogy a felhasználó felelőssége beszerezni azt, de nem írja elő, hogy mi a megfelelő vízum az adott országban igénybe vehető intézkedésekhez. Becky a múltban mindig turistavízummal utazott – beleértve a 2022-es Egyesült Államokat is –, minden probléma nélkül. Ellenőrizte, hogy a munkavállalási vízum csak fizetett munkához szükséges Kanadában. Hónapjai voltak az utazás megtervezésére, és szükség esetén munkavállalási vízumot kért volna, mondja. A kanadai tisztviselők azonban azt mondták Beckynek, hogy megállapították, munkavállalási vízumra van szüksége. Azt mondták, hogy kérhet egyet az Egyesült Államokban, és visszatérhet. Két tiszt kísérte át a határ amerikai oldalára. Beszéltek az amerikai tisztviselőkkel. Becky nem tudja, mit mondtak.
Hat óra várakozás után – és miután végignézték, ahogy több tucat embernek megtagadják a belépését az Egyesült Államokba, és visszaküldik őket Kanadába – Becky félni kezdett. Ezután behívták egy kihallgatóba, és kikérdezték arról, hogy mit csinált a hét hetes amerikai tartózkodása alatt. Fizetést kapott? Volt-e szerződése? Elvesztette volna a szállását, ha többé nem tudna szolgáltatásokat nyújtani? Becky mindenre nemmel válaszolt. Turista volt, mondta.
Egy órával később Becky megkapta az interjú átiratát aláírásra. Egyedül volt, jogi tanácsadás nélkül. „Nagyon hosszú volt, rengeteg oldal.” Miközben lapozgatta, látta, hogy a rendőr mindent, amit az Egyesült Államokban végzett tevékenységéről mondott, úgy foglalt össze, hogy „munka szállásért cserébe”. „Emlékszem, arra gondoltam, hogy meg kellene kérnem, hogy szerkessze ezt.” De a rendőr türelmetlen és ingerlékeny volt, mondja, kimerült és szédült – egész nap nem evett. „Csak arra gondoltam, ha aláírom ezt, szabad leszek. És nem akartam tovább ott maradni.” Így hát aláírta. Aztán közölték vele, hogy megsértette a turistavízumát azzal, hogy az Egyesült Államokban dolgozott. Ujjlenyomatot vettek tőle, lefoglalták a telefonját és a táskáit, levágták a cipőfűzőit, megmotozták, és bezárták egy cellába. „Hallottam az ajtózárat, és azonnal hánytam.” Este 11 órakor Becky felhívhatta a családját. Az apja megkérdezte, mi fog történni ezután. „Ránéztem a rendőrre, és azt mondta: »Elvisszük egy létesítménybe, ahol megvárja a járatát, ott marad egy-két napig, amíg felszállhat a hazamenő repülőre.
Beckyt megbilincselték és egy furgon hátuljába tették. „Fogalmam sem volt, hová megyünk. Csak zötykölődtünk a sötétben, bilincsben.” Hajnali 2:30-kor érkezett a washingtoni Tacoma-i ICE létesítménybe. Kényszerítették, hogy vegyen fel egy normál alsóneműt, egy sárga felsőt és egy nadrágot. A rendőrök elvették az összes személyes holmiját, megmérték a magasságát és a súlyát, pózba állították egy fotóhoz, és egy „A” számot adtak neki (az „alien” rövidítése). Amikor megkérdezte az érkeztető alkalmazottakat, hogy mennyi ideig tartják fogva, azt mondták neki, hogy nem tudnak segíteni: a GEO-nak, a létesítmény üzemeltetésére szerződtetett magáncégnek dolgoznak, és nem az ICE-nek, annak a kormányzati szervnek, amely a sorsáról döntene.
Reggel 5:30-kor bevitték a hálóterembe, amelyet 103 másik nővel kellett megosztania: egy hatalmas szoba, tele fémasztalokkal, padokkal és emeletes ágyakkal, néhány magánzárkával és egy sor telefonfülkével, „mint egy kórház keverve egy menzával”. Erős halogénlámpák világítottak, amelyekről Becky később megtudta, hogy mindig égve vannak, bár kissé halványabban 23:30 és 5:30 között.
Miután Becky több mint 10 napig volt fogva tartva, Paul úgy döntött, hogy a médiához fordul. Csendes, szerény emberként élőben szerepelt a Newsnight, a Sky News és a Good Morning Britain műsoraiban.
Becky minden országos újságban szerepelt az Egyesült Királyságban, és az amerikai sajtóban is megjelent. Órákkal azután, hogy a története napvilágra került, meglátogatta egy ICE-tiszt, aki közölte vele, hogy most már „a halom tetején” van, hogy feldolgozzák.
Négy nappal később, egy csütörtökön egy másik ICE-tiszt érkezett az intézménybe, hogy elmondja Beckynek, hogy a repülőjegyét a következő hétfőre lefoglalták.
Becky arca kezdett megjelenni az intézményben kapott újságokban. Egyszer az arca felvillant a kollégiumi három tévéképernyő egyikén. „Mindenki tapsolt. Ezután néhányan odajöttek hozzám, és azt mondták: »Engem is be tudnál tenni a tévébe?«” „Tudtam, hogy a sajtó egy kiemelt pozícióból hallgatta végig ezt a történetet. Brit turista voltam, az utamról készült képek megjelentek az Instagramon, és kapcsolatban álltam újságírókkal, szóval nagyon szerencsés voltam. És ugyanazt akartam, mint ICE, vagyis hogy hazamenjek.”
Március 17-én ebédidőben tisztek jöttek be a kollégiumba, Becky nevét kiabálva mondták neki, hogy készüljön fel az indulásra. Néhány rajzát elrejtette a hivatalos papírjai között – az aláírt átirata és az illegális bevándorlóként nyilvánító dokumentum között – abban a reményben, hogy kicsempészheti őket. Nem volt szabad elmondania a családjának, hogy úton van.
Kifelé menet az egyik nő felajánlotta, hogy felhívja a szüleit, hogy értesítse őket.
Beckyt bokájánál, csuklójánál és derekánál megbilincselték, majd kicsoszogtatták egy furgonba. „Amikor közel értem a repülőtérhez, nagyon megkönnyebbültem, de a megpróbáltatásai még nem értek véget.
A Seattle-Tacoma nemzetközi repülőtér alagsorába vitték biztonsági ellenőrzésre. Miközben a táskájában lévő összes tárgyat átvizsgálták és szétszedték, teljes testátvizsgálásnak vetették alá. „Ebben a nagyon hangos, furcsa, ipari térben voltam, csövekkel, futószalagokkal, lámpákkal és szirénákkal, és azt mondták, hogy nyissam szét a lábaimat. Némán sírtam, és néztem, ahogy az összes holmimat széttépi, miközben valaki más minden rést átkutat rajtam.” A többi utas előtt szállt fel a gépre. „Megtaláltam a helyem, rádobtam a táskáimat, bementem a mosdóba, és zokogtam a fülkében, miközben a British Airways klasszikus zenéje szólt körülöttem.”
Hat nappal azután, hogy leszállt a Heathrow-n, Becky még mindig felkapcsolt lámpával alszik. Élvezi a házi kosztot és a hosszú zuhanyokat, de bűntudata van, amiért kényelmesen alszik, miközben tudja, hogy a barátait még mindig fogva tartják. „Minden nap gondolok rájuk ” – mondja nekem. Egy képregényen dolgozik a fogvatartási központból kihozott rajzok, jegyzetek és hivatalos dokumentumok alapján, amely elmeséli, mi történt vele és a nőkkel, akikkel 19 napot töltött."
