''Valószínűleg ugyancsak az irodalmi példakép iránti tisztelettel hozható összefüggésbe az is, hogy az Odüsszeiában fontos szerep jut a hősökről éneklő dalnok alakjának. Az énekes az Iliászban csupán névtelen háttérszereplő, az Odüsszeia Démodokhosza ezzel szemben a mű előterében áll, három alkalommal is hosszasan hallgatják énekét. A bosszúját végrehajtó Odüsszeusz is csak két férfinak kegyelmez meg: egyikük a Télemakhoszt titokban támogató hírnök, a másik pedig a dalnok, Phémiosz.''
Ógörög zene
- Téma inditó Spyros
- Kezdés dátuma
Kárpáti András: Kithara a kereveten
''Az archaikus kortól kezdve a klasszikus kori Athénban és más görög városállamokban a polgárok széles körében bevett zenetanulás értelme és leginkább kézzelfogható hozadéka az a siker, amelyet a társadalmi elismertséget nagyban befolyásoló lakomai szerepléssel lehetett elérni. A széles műveltség, a szellemesség, a jó fellépés és a vitakészség mellett a zenei képesség is sokat számított ekkoriban a görög lakomán - úgy tűnik, sokkal inkább, mint más korszakokban. Mind előtte, mind utána hivatásos zenészek szolgáltatták a zenei élvezeteket: a Homérosz-kori lakomákon a dalnok Phémiosz és Démodokosz énekelt, magát a phorminxszal kísérve, a klasszikus kor után pedig a résztvevők saját hangszerrel kísért zenei közreműködése helyett egyre inkább "fuvoláslányok", hivatásos kithara- és auloszjátékosok lépnek fel a lakomákon. Addig azonban ott volt a helye a kitharának és az aulosznak a lakomázó kerevete mellett.''
''Az archaikus kortól kezdve a klasszikus kori Athénban és más görög városállamokban a polgárok széles körében bevett zenetanulás értelme és leginkább kézzelfogható hozadéka az a siker, amelyet a társadalmi elismertséget nagyban befolyásoló lakomai szerepléssel lehetett elérni. A széles műveltség, a szellemesség, a jó fellépés és a vitakészség mellett a zenei képesség is sokat számított ekkoriban a görög lakomán - úgy tűnik, sokkal inkább, mint más korszakokban. Mind előtte, mind utána hivatásos zenészek szolgáltatták a zenei élvezeteket: a Homérosz-kori lakomákon a dalnok Phémiosz és Démodokosz énekelt, magát a phorminxszal kísérve, a klasszikus kor után pedig a résztvevők saját hangszerrel kísért zenei közreműködése helyett egyre inkább "fuvoláslányok", hivatásos kithara- és auloszjátékosok lépnek fel a lakomákon. Addig azonban ott volt a helye a kitharának és az aulosznak a lakomázó kerevete mellett.''
Phémiosz
''Homérosz az Iliásztól eltérő közönségnek szánhatta művét. Míg az Iliász tendenciózusan a múltbeli események felé fordult, az Odüsszeia ideálja a korabeli görög valóságban gyökerezett. Az Odüsszeia célközönsége kevésbé lehetett arisztokratikus, mint az Iliászé, így érthető, hogy a műben itt-ott a korabeli arisztokrácia kritikája is teret nyer, erre az egyik legszebb példa a kérők viselkedésének leírása.
A műben a népi epika varázsos és mesés vonásai (varázslónők, óriások, átváltozások stb.) is megjelennek. Az arisztokráciától való távolodással függ össze a költői öntudat első, itt még közvetett megnyilvánulása az európai irodalomban, amely mindjárt két szinten is jelentkezik. Egyrészt az eposzok invokációja közti különbségben: míg az Iliászban a költő a Múzsát szólítja fel az események elbeszélésére, addig az Odüsszeiában már csupán annyi szerepet szán az istennőnek, hogy neki, a költőnek mesélje el a hős kalandjait, s ezek közvetítése a hallgatóság felé a továbbiakban már az ő feladata. Másrészt az eposz énekesei (a phaiákok udvarában Démodokosz, Odüsszeusz ithakai palotájában Phémiosz) megkülönböztetett tiszteletben részesülnek, és öntudatuk az udvar bármelyik másik alkalmazottjáénál nagyobb.''
''Homérosz az Iliásztól eltérő közönségnek szánhatta művét. Míg az Iliász tendenciózusan a múltbeli események felé fordult, az Odüsszeia ideálja a korabeli görög valóságban gyökerezett. Az Odüsszeia célközönsége kevésbé lehetett arisztokratikus, mint az Iliászé, így érthető, hogy a műben itt-ott a korabeli arisztokrácia kritikája is teret nyer, erre az egyik legszebb példa a kérők viselkedésének leírása.
A műben a népi epika varázsos és mesés vonásai (varázslónők, óriások, átváltozások stb.) is megjelennek. Az arisztokráciától való távolodással függ össze a költői öntudat első, itt még közvetett megnyilvánulása az európai irodalomban, amely mindjárt két szinten is jelentkezik. Egyrészt az eposzok invokációja közti különbségben: míg az Iliászban a költő a Múzsát szólítja fel az események elbeszélésére, addig az Odüsszeiában már csupán annyi szerepet szán az istennőnek, hogy neki, a költőnek mesélje el a hős kalandjait, s ezek közvetítése a hallgatóság felé a továbbiakban már az ő feladata. Másrészt az eposz énekesei (a phaiákok udvarában Démodokosz, Odüsszeusz ithakai palotájában Phémiosz) megkülönböztetett tiszteletben részesülnek, és öntudatuk az udvar bármelyik másik alkalmazottjáénál nagyobb.''
Homérosz korában az énekesek
''A szóhagyományban sokféleképpen módosultak vagy bővültek azok az énekek, amelyek Trója védőiről s ostromlóiról szóltak, s ezeknek az ismeretében alkotta meg az Iliászt az i. e. VIII. század derekán élt Homérosz. Ha megbízhatatlanok is azok az ókori adatok, amelyek életéről (vándorlásairól, vakságáról stb.) szólnak, elsősorban az eposz szerkezeti biztonsága tanúskodik művészetéről. A történeti témák tudatos megrostálása, a bonyolult eseménysorozat egyetlen mozzanatának kiemelése – mely köré az előzmények és a további történések egész sorát tudta felépíteni – mindenképpen egy művész átalakító-építő munkálkodására vall. Vándorénekes lehetett a titokzatos Homérosz, előázsiai nemesek udvarában zenghette a régi hősök dicsőségét – ahhoz a Démodokoszhoz hasonlóan, akivel Odüsszeusz találkozott Alkinoosz palotájában.
Démodokosznak, de az ithakai palotában daloló Phémiosznak Odüsszeia-beli ábrázolása is bizonyítja, hogy Homérosz korában az énekesek arról és olyan szellemben szőtték elbeszéléseiket, amiről és ahogyan a ház ura vagy egyik-másik előkelő vendég kívánta, parancsolta. A becsült mesteremberek társadalmi rangján állhattak, s ha eltért is a véleményük attól, amit kenyéradó gazdájuk vallott igaznak s helyesnek, nyíltan ezt aligha fejezhették ki.''
FALUS RÓBERT
AZ ANTIK VILÁG IRODALMAI
''A szóhagyományban sokféleképpen módosultak vagy bővültek azok az énekek, amelyek Trója védőiről s ostromlóiról szóltak, s ezeknek az ismeretében alkotta meg az Iliászt az i. e. VIII. század derekán élt Homérosz. Ha megbízhatatlanok is azok az ókori adatok, amelyek életéről (vándorlásairól, vakságáról stb.) szólnak, elsősorban az eposz szerkezeti biztonsága tanúskodik művészetéről. A történeti témák tudatos megrostálása, a bonyolult eseménysorozat egyetlen mozzanatának kiemelése – mely köré az előzmények és a további történések egész sorát tudta felépíteni – mindenképpen egy művész átalakító-építő munkálkodására vall. Vándorénekes lehetett a titokzatos Homérosz, előázsiai nemesek udvarában zenghette a régi hősök dicsőségét – ahhoz a Démodokoszhoz hasonlóan, akivel Odüsszeusz találkozott Alkinoosz palotájában.
Démodokosznak, de az ithakai palotában daloló Phémiosznak Odüsszeia-beli ábrázolása is bizonyítja, hogy Homérosz korában az énekesek arról és olyan szellemben szőtték elbeszéléseiket, amiről és ahogyan a ház ura vagy egyik-másik előkelő vendég kívánta, parancsolta. A becsült mesteremberek társadalmi rangján állhattak, s ha eltért is a véleményük attól, amit kenyéradó gazdájuk vallott igaznak s helyesnek, nyíltan ezt aligha fejezhették ki.''
FALUS RÓBERT
AZ ANTIK VILÁG IRODALMAI
Phémiosz, a „szóló, beszélő”.
''Uránia múzsa fia, Linosz, az éneklés feltalálója, akit Apollón ölt meg féltékenységből: egy műfaj, a linosz, a „gyászdal” neve lett; Ialemosz, Apollón és Kalliopé korán elhunyt fia, nevének jelentése „siralmas, szomorú”, s a műfaj, aminek nevét adja, szintén gyászdal. Egy mítoszban Kadmosz király feleségének neve Harmonié, az „összhang”, kettejük gyermekei Arész és Aphrodité: a Háború és a Szerelem, együttesük adja azt az összhangot, ami Kadmosz városában fenntartja a békét.
Homérosz két dalnokot említ név szerint: a phaiák udvar dalnoka Démodokosz, a „nép tanítója”, az ithakaié Phémiosz, a „szóló, beszélő”.''
Szepes Erika
A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai
''Uránia múzsa fia, Linosz, az éneklés feltalálója, akit Apollón ölt meg féltékenységből: egy műfaj, a linosz, a „gyászdal” neve lett; Ialemosz, Apollón és Kalliopé korán elhunyt fia, nevének jelentése „siralmas, szomorú”, s a műfaj, aminek nevét adja, szintén gyászdal. Egy mítoszban Kadmosz király feleségének neve Harmonié, az „összhang”, kettejük gyermekei Arész és Aphrodité: a Háború és a Szerelem, együttesük adja azt az összhangot, ami Kadmosz városában fenntartja a békét.
Homérosz két dalnokot említ név szerint: a phaiák udvar dalnoka Démodokosz, a „nép tanítója”, az ithakaié Phémiosz, a „szóló, beszélő”.''
Szepes Erika
A mítosz: egy fogalom jelentésváltozásai
Phorminx
PHORMINX
Phorminx
ógörög: φόρμιγξ
Besorolás
Kordofon
Pengetős
Lírák
Hangolás
Heptatonikus
Hangterjedelem
1 oktáv
Rokon hangszerek
kithara, khelüsz-líra, barbitosz
A phorminx (ógörög φόρμιγξ) pengetős hangszer, az ókori görög lírák családjának talán legrégibb tagja.
''A homéroszi eposzokban a phorminx és a kitharisz szavak utalnak a dalok kíséretéhez használt líraszerű pengetős hangszerekre. A kettő közötti kapcsolat, különbözőségük nem tisztázott, a phorminxon való játék igéje a kitharizein.[1] Az Apollón-himnusz szerint Apollón „kivájt, faragott phorminxon” (phormingi glaphürei)[2] játszik „arany plektronnal”, azaz pengetővel.[3] Homérosz a phorminxot édesen szóló, csengő vagy zörgő (kanakhé)[4] hangú, díszes hangszernek festi le, de az Odüsszeiából azt is megtudhatjuk, hogy húrjai juhbélből sodrottak, behangolni pedig kollopszok segítségével, vagyis a húrok felső végéhez rögzített bőrgyűrűknek a hangszer keresztrúdja (zügon) körüli elforgatásával lehet.[5] Elsősorban hivatásos dalnokok – az Odüsszeiában a vak Démodokosz meg Phémiosz – hangszere,[6] de az Iliászban Akhilleusz is pengeti saját szórakoztatására.[7]
A Kr. e. 8. századtól, a geometrikus, majd később az archaikus kor vázaképein gyakran tűnik fel egy elsősorban Apollón és Artemisz alakjához kapcsolódó, alsó részén ívelt formájú líraféleség, amelyet a hangszertudomány bölcsőkitharának nevezett el, megkülönböztetve a klasszikus kori, nagyjából trapéz formájú, alsó részén egyenes kitharától. A kitharához hasonlóan fából készül, lapos, dobozszerű felépítésű, de a húrozatot kifeszítő karjai (pékhüsz) párhuzamosabb vonalúak, egyenesebbek, csak kicsivel nyúlnak a keresztrúd fölé, gyakran díszítettek. Néha sajátos szem-ábrázolások láthatók a hangszer korpuszán, amitől emberi archoz válik hasonlóvá, és ami csakis erre a hangszertípusra jellemző. Bár nincs erre egyértelmű bizonyíték, a hangszertudomány gyakran az így ábrázolt líratípust azonosítja a phorminxszal.
A vázaképeken a zenész leggyakrabban állva, ritkábban ülő helyzetben szólaltatja meg. Húrozása, játékmódja azonosnak tűnik a többi líraféleséggel.[8]
''A hangszertípus a Kr. e. 6.–5. század során fokozatosan kiszorult a használatból, átadta helyét más líraféléknek. A phorminx szó – amelyről nem tudható bizonyosan, hogy kifejezetten ezt a bölcsőformájú hangszervariánst jelölte, vagy általánosan a líra archaizáló, költői elnevezése volt – kikopott a nyelvből. A klasszikus korban a bölcsőkithara még előfordul vázafestményeken, de ritkábban, mint a szögletes koncert-kithara. Már csak dionüszoszi jelenetekben kap szerepet, később nők, múzsák kezében láthatjuk, vagy a háttérben a falra akasztva, majd a Kr. e. 4. századtól gyakorlatilag eltűnik. Valószínű, hogy professzionális használatra már kevésbé volt alkalmas, mint a fejlettebb kithara, a házi muzsikáláshoz pedig talán egyszerűbb, olcsóbb volt a teknőcpáncélból készült khelüsz-líra és barbitosz.[9]''
JEGYZET
^ Greek-English Lexicon – κιθαρίζω
^ Greek-English Lexicon – γλαφυρός
^ Apollón-himnusz, 182-206 (angolul)
^ Greek-English Lexicon – καναχή
^ Odüsszeia, 21. 406-411 (angolul)
pontosabb fordítás (angolul) 3. – 4. oldal
^ Odüsszeia, 8. 250-265 (angolul)
^ Iliász, 9.186-189 (angolul)
^ Perseus Encyclopedia: Phorminx (angolul)
^ M. L. West: Ancient Greek Music, Oxford University Press, 1992. (angolul) 55. o.
FORRÁSOK
Perseus Encyclopedia: Phorminx (angolul)
The Evolution of Ancient Greek Music in Byzantium (angol nyelven). [2005. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 31.)
John Curtis Franklin: The Language of Musical Technique in Greek Epic Diction (angolul)
M. L. West: Ancient Greek Music, Oxford University Press, 1992. (angolul) – ISBN 019-814-975-1 (korlátozott online hozzáférés)
KÜLSŐ HIVATKOZÁSOK
Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjtemény, Lexikon – Phorminx
PHORMINX
Phorminx
ógörög: φόρμιγξ
Besorolás
Kordofon
Pengetős
Lírák
Hangolás
Heptatonikus
Hangterjedelem
1 oktáv
Rokon hangszerek
kithara, khelüsz-líra, barbitosz
A phorminx (ógörög φόρμιγξ) pengetős hangszer, az ókori görög lírák családjának talán legrégibb tagja.
''A homéroszi eposzokban a phorminx és a kitharisz szavak utalnak a dalok kíséretéhez használt líraszerű pengetős hangszerekre. A kettő közötti kapcsolat, különbözőségük nem tisztázott, a phorminxon való játék igéje a kitharizein.[1] Az Apollón-himnusz szerint Apollón „kivájt, faragott phorminxon” (phormingi glaphürei)[2] játszik „arany plektronnal”, azaz pengetővel.[3] Homérosz a phorminxot édesen szóló, csengő vagy zörgő (kanakhé)[4] hangú, díszes hangszernek festi le, de az Odüsszeiából azt is megtudhatjuk, hogy húrjai juhbélből sodrottak, behangolni pedig kollopszok segítségével, vagyis a húrok felső végéhez rögzített bőrgyűrűknek a hangszer keresztrúdja (zügon) körüli elforgatásával lehet.[5] Elsősorban hivatásos dalnokok – az Odüsszeiában a vak Démodokosz meg Phémiosz – hangszere,[6] de az Iliászban Akhilleusz is pengeti saját szórakoztatására.[7]
A Kr. e. 8. századtól, a geometrikus, majd később az archaikus kor vázaképein gyakran tűnik fel egy elsősorban Apollón és Artemisz alakjához kapcsolódó, alsó részén ívelt formájú líraféleség, amelyet a hangszertudomány bölcsőkitharának nevezett el, megkülönböztetve a klasszikus kori, nagyjából trapéz formájú, alsó részén egyenes kitharától. A kitharához hasonlóan fából készül, lapos, dobozszerű felépítésű, de a húrozatot kifeszítő karjai (pékhüsz) párhuzamosabb vonalúak, egyenesebbek, csak kicsivel nyúlnak a keresztrúd fölé, gyakran díszítettek. Néha sajátos szem-ábrázolások láthatók a hangszer korpuszán, amitől emberi archoz válik hasonlóvá, és ami csakis erre a hangszertípusra jellemző. Bár nincs erre egyértelmű bizonyíték, a hangszertudomány gyakran az így ábrázolt líratípust azonosítja a phorminxszal.
A vázaképeken a zenész leggyakrabban állva, ritkábban ülő helyzetben szólaltatja meg. Húrozása, játékmódja azonosnak tűnik a többi líraféleséggel.[8]
''A hangszertípus a Kr. e. 6.–5. század során fokozatosan kiszorult a használatból, átadta helyét más líraféléknek. A phorminx szó – amelyről nem tudható bizonyosan, hogy kifejezetten ezt a bölcsőformájú hangszervariánst jelölte, vagy általánosan a líra archaizáló, költői elnevezése volt – kikopott a nyelvből. A klasszikus korban a bölcsőkithara még előfordul vázafestményeken, de ritkábban, mint a szögletes koncert-kithara. Már csak dionüszoszi jelenetekben kap szerepet, később nők, múzsák kezében láthatjuk, vagy a háttérben a falra akasztva, majd a Kr. e. 4. századtól gyakorlatilag eltűnik. Valószínű, hogy professzionális használatra már kevésbé volt alkalmas, mint a fejlettebb kithara, a házi muzsikáláshoz pedig talán egyszerűbb, olcsóbb volt a teknőcpáncélból készült khelüsz-líra és barbitosz.[9]''
JEGYZET
^ Greek-English Lexicon – κιθαρίζω
^ Greek-English Lexicon – γλαφυρός
^ Apollón-himnusz, 182-206 (angolul)
^ Greek-English Lexicon – καναχή
^ Odüsszeia, 21. 406-411 (angolul)
pontosabb fordítás (angolul) 3. – 4. oldal
^ Odüsszeia, 8. 250-265 (angolul)
^ Iliász, 9.186-189 (angolul)
^ Perseus Encyclopedia: Phorminx (angolul)
^ M. L. West: Ancient Greek Music, Oxford University Press, 1992. (angolul) 55. o.
FORRÁSOK
Perseus Encyclopedia: Phorminx (angolul)
The Evolution of Ancient Greek Music in Byzantium (angol nyelven). [2005. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. augusztus 31.)
John Curtis Franklin: The Language of Musical Technique in Greek Epic Diction (angolul)
M. L. West: Ancient Greek Music, Oxford University Press, 1992. (angolul) – ISBN 019-814-975-1 (korlátozott online hozzáférés)
KÜLSŐ HIVATKOZÁSOK
Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjtemény, Lexikon – Phorminx
Musa, phorminx
Louvre Museum, Paris, France
Hesiod Painter
Muse
Attic white-ground cup, ca. 470–460 BC. From Eretria.
Származás Purchase, 1892
Leltári szám CA 482
Helye Department of Greek, Etruscan and Roman Antiquities, Sully, 1st floor, Campana Gallery, room 43, case 15
Louvre Museum, Paris, France
Hesiod Painter
Muse
Attic white-ground cup, ca. 470–460 BC. From Eretria.
Származás Purchase, 1892
Leltári szám CA 482
Helye Department of Greek, Etruscan and Roman Antiquities, Sully, 1st floor, Campana Gallery, room 43, case 15
jav.
Elmeditálhatunk azon is, hogy mire tehetünk szert az éneklés képessége által, hogy milyen tudás az énektudás, mi történik varázserők összeméretésekor? Kereshetünk példákat a versengésre. Szépen sorjában, nos az énektudás rejtett erők feltárásának képessége. A világ összefüggéséinek mélyebb meglátása, megragadása, ezen erők feletti uralom. Varázslatos, felszabadató és megkötő tudás. A győztes énekével kerekedik ellenfele fölé. A vereség, mint a rejtvényharcoknál, a vesztes életébe kerülhet. A versengésre példáink, Orpheus és a Szirének találkozása, Marsyas és Apollón zenei vetélkedése, Pán és Apollón erőpróbája. (lásd meg: Midas, Ov. Met.)
Elmeditálhatunk azon is, hogy mire tehetünk szert az éneklés képessége által, hogy milyen tudás az énektudás, mi történik varázserők összeméretésekor? Kereshetünk példákat a versengésre. Szépen sorjában, nos az énektudás rejtett erők feltárásának képessége. A világ összefüggéséinek mélyebb meglátása, megragadása, ezen erők feletti uralom. Varázslatos, felszabadató és megkötő tudás. A győztes énekével kerekedik ellenfele fölé. A vereség, mint a rejtvényharcoknál, a vesztes életébe kerülhet. A versengésre példáink, Orpheus és a Szirének találkozása, Marsyas és Apollón zenei vetélkedése, Pán és Apollón erőpróbája. (lásd meg: Midas, Ov. Met.)
...harsányszavú forminxát pengette...
''Az epikus költészet első képviselői, fenntartói és terjesztői kezdetben a görögöknél is kétségkívül maguk a későbbi társadalom összes vezető elemei voltak, jóllehet az Ilias a hősök közül már épen csak Achillesről említi, hogy «harsányszavú forminxát pengette, azzal mulatott s énekelt az ősök dicsőségéről.» Azonban egyrészt a művészet haladása miatt, másrészt az anyag folytonos bővülése és szilárdabb megalakulása miatt, már korán kifejlődött a hivatásos, csupán művészetének és művészetéből élő énekes-osztály is, mely azontúl az eposz további fejlesztésén kizárólagosan munkálkodott. Magában a művészet természetében lévő okokon kívül főleg a nemesi életviszonyok fejlődése tette lehetségessé és szükségessé az énekes-osztály kifejlődését. Az énekes (aoidos) a király, vagy a nemesek körében nélkülözhetetlenné vált: «ének a lakoma koronája», mint az Odysseia mondja. Azért az epikus ének az uralkodó-osztálylyal elválaszthatatlanul egybeforrt: annak életét, felfogását, eszményeit tükrözteti vissza, a tőlük függő alsó rendű népséggel csak annyiban törődik, a mennyiben ehhez a nemességnek köze van. Maga az énekes, mint fennebb említettük, a kézművesek (demioergoi) közé tartozik, de kiváltságos helyzete van köztük. Gyakran vak, talán mert a vakok előtt más keresetág el van zárva; a monda szerint maga Homeros is vak volt, a valóságban azonban vak énekes működése teremtő alig, hanem csak fenntartó, terjesztő lehetett. Az énekest belső ihlet, az istenség, a múzsa ösztönzése készti dalra; Phemios az Odysseiában büszkén hirdeti, hogy ember senki sem tanította; de a valóságban még a legteremtőbb, legönállóbb szellemű énekest is szilárd hagyomány korlátozza: mint minden mesterembernek, neki is meg kellett tanulnia művészete technikáját. Nem énekelhetett olyan szabadon, mint a modern költő; mindenütt meghatározott formák között kellett haladnia. Énekét forminxon vagy cziterán (négyhúrú lanton) kiséri; versformája művers, a hexameter; nyelve sehol sem beszélt, régies és konvenczionális jellegű költői nyelv; előadása mindinkább megállapodó, úgyszólván megkövesülő hagyományos előadás, melyben a költőnek állandó jelzőket, bizonyos helyzeteknek megfelelő azonos kitételeket, leirásokat, hasonlatokat stb. kellett alkalmaznia. Még fontosabb, hogy a mondai anyagot is teljesen ismernie kellett, mert hallgatói hitével és ismereteivel fontosabb dolgokban nem volt szabad ellentétbe kerülnie. A monda menetéből (oime) merít, a hagyományból, melyet többé-kevésbé minden hallgatója ismer: azért egy rövid fohász, bevezető ének után (prooimion), melyben valamely istenhez fordult, rögtön az illető helyzet előadásába fog. (Horatius szerint: in medias res auditorem rapit.) A részletekben tesz némi változtatásokat, mint ő maga és a hallgatóság hiszi, egyenesen a Múzsa ihletésére; s a hallgatóság áhitattal figyel szavaira, melyeknek igazságában nem kételkedik. Ilyenkor teremthet is, hagyományos helyzeteket kifesthet, részletezhet, különböző mondai anyagokat összekapcsolhat, de mindég a monda határain belül. Így költészet és monda elválaszthatatlanul egymással és egymásban élnek: a monda feltétele a költészetnek, de tovább fejlődik, átalakul, újra teremtődik benne.
A hősköltemény virágkorában tehát az énekesek voltak Görögország szellemi életének igazi képviselői; egyedül ők voltak az egész életre kiterjedő ismeretek birtokában; ők tartották fenn a multakról, a nép őstörténetéről, az istenekről szóló régi hagyományokat; az ő énekeikben tükröződnek vissza az egész népet vezető eszmék, a nép erkölcsi ideáljai, élettapasztalatai, az istenek és a természet eredetéről, az emberi sorsról és életről való legelső eszmélődések. De tán még nagyobb jelentőséget ád munkásságuknak az, hogy a különböző törzsek közt közvetítő szerepet vittek. Az ő vándorlásaiknak köszönhető, hogy a görögök közt általános irodalmi nyelv, közös isten- és mondavilág fejlődött ki s később általános genealogia is, melyben minden törzsnek és kiváló nemzetségnek meg volt a maga helye; az ő munkásságuk fejlesztette a mindinkább erősbödő nemzeti érzést, a minden törzsi osztályozás fölébe emelkedő egység érzetét.
Az énekek imént vázolt keletkezéséből kiderül, hogy egyes költő tulajdonáról ebben a nagy folyamatban nem lehet szó: a görög eposz nem annyira egyes költők egyéni alkotása, mint inkább egy egész osztályé. Tehetség dolgában persze voltak különbségek: de ezek elmosódnak a megegyező vonások mellett. Azok a költők, kikre a görög hagyomány mint Homeros előzőire hivatkozik, Orpheus, Musaios, Thamyris, olyanforma viszonyban állnak az énekesekkel, mint Daidalos a művészekkel, azaz: a későbbi kor mesés alkotásai. A mi magát Homerost illeti, lehet, sőt, kivált életrajza régiségét tekintve, valószinű, hogy történelmi személyiség, de természetesen nem mint a ránk hagyományozott két eposz egyedüli szerzője. Hires énekes (aoidos) lehetett, kinek emléke fenmaradt pályatársai és a nép között. Hagyományos alakja s az élete folyásáról szóló mondák, ha nem előbb, legalább is 650. körül keletkezhettek, a nagy eposzok összeállításának korában. A vándorénekesek typikus alakjává vált, kinek létezésében az egész classikus ókor rendületlenül megbízott; reá vitték vissza az énekeseknek összes lelettárát, az istenekről szóló hymnusokat (bevezetéseket, prooimionokat), sőt az úgynevezett kyklikus eposzokat is, valamennyit. Az utóbbi költemények számára csak az alexandriai kor talált ki külön szerzőket, Arktinost és a többi fennebb említett költőt: az egész classikus görögség névtelenül idézi őket. Az első kétség csak az irodalomtörténeti vizsgálódások megindulásától kezdve mutatkozik az ötödik század közepe táján: attól kezdve Homeros nevét mindinkább az Iliasra, Odysseiára és Margitesre szorítják, minden más költeményt elvitatnak tőle, sőt Xenon és Hellanikos iskolája (az alexandriai korban) még az Odysseiát is.''
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
''Az epikus költészet első képviselői, fenntartói és terjesztői kezdetben a görögöknél is kétségkívül maguk a későbbi társadalom összes vezető elemei voltak, jóllehet az Ilias a hősök közül már épen csak Achillesről említi, hogy «harsányszavú forminxát pengette, azzal mulatott s énekelt az ősök dicsőségéről.» Azonban egyrészt a művészet haladása miatt, másrészt az anyag folytonos bővülése és szilárdabb megalakulása miatt, már korán kifejlődött a hivatásos, csupán művészetének és művészetéből élő énekes-osztály is, mely azontúl az eposz további fejlesztésén kizárólagosan munkálkodott. Magában a művészet természetében lévő okokon kívül főleg a nemesi életviszonyok fejlődése tette lehetségessé és szükségessé az énekes-osztály kifejlődését. Az énekes (aoidos) a király, vagy a nemesek körében nélkülözhetetlenné vált: «ének a lakoma koronája», mint az Odysseia mondja. Azért az epikus ének az uralkodó-osztálylyal elválaszthatatlanul egybeforrt: annak életét, felfogását, eszményeit tükrözteti vissza, a tőlük függő alsó rendű népséggel csak annyiban törődik, a mennyiben ehhez a nemességnek köze van. Maga az énekes, mint fennebb említettük, a kézművesek (demioergoi) közé tartozik, de kiváltságos helyzete van köztük. Gyakran vak, talán mert a vakok előtt más keresetág el van zárva; a monda szerint maga Homeros is vak volt, a valóságban azonban vak énekes működése teremtő alig, hanem csak fenntartó, terjesztő lehetett. Az énekest belső ihlet, az istenség, a múzsa ösztönzése készti dalra; Phemios az Odysseiában büszkén hirdeti, hogy ember senki sem tanította; de a valóságban még a legteremtőbb, legönállóbb szellemű énekest is szilárd hagyomány korlátozza: mint minden mesterembernek, neki is meg kellett tanulnia művészete technikáját. Nem énekelhetett olyan szabadon, mint a modern költő; mindenütt meghatározott formák között kellett haladnia. Énekét forminxon vagy cziterán (négyhúrú lanton) kiséri; versformája művers, a hexameter; nyelve sehol sem beszélt, régies és konvenczionális jellegű költői nyelv; előadása mindinkább megállapodó, úgyszólván megkövesülő hagyományos előadás, melyben a költőnek állandó jelzőket, bizonyos helyzeteknek megfelelő azonos kitételeket, leirásokat, hasonlatokat stb. kellett alkalmaznia. Még fontosabb, hogy a mondai anyagot is teljesen ismernie kellett, mert hallgatói hitével és ismereteivel fontosabb dolgokban nem volt szabad ellentétbe kerülnie. A monda menetéből (oime) merít, a hagyományból, melyet többé-kevésbé minden hallgatója ismer: azért egy rövid fohász, bevezető ének után (prooimion), melyben valamely istenhez fordult, rögtön az illető helyzet előadásába fog. (Horatius szerint: in medias res auditorem rapit.) A részletekben tesz némi változtatásokat, mint ő maga és a hallgatóság hiszi, egyenesen a Múzsa ihletésére; s a hallgatóság áhitattal figyel szavaira, melyeknek igazságában nem kételkedik. Ilyenkor teremthet is, hagyományos helyzeteket kifesthet, részletezhet, különböző mondai anyagokat összekapcsolhat, de mindég a monda határain belül. Így költészet és monda elválaszthatatlanul egymással és egymásban élnek: a monda feltétele a költészetnek, de tovább fejlődik, átalakul, újra teremtődik benne.
A hősköltemény virágkorában tehát az énekesek voltak Görögország szellemi életének igazi képviselői; egyedül ők voltak az egész életre kiterjedő ismeretek birtokában; ők tartották fenn a multakról, a nép őstörténetéről, az istenekről szóló régi hagyományokat; az ő énekeikben tükröződnek vissza az egész népet vezető eszmék, a nép erkölcsi ideáljai, élettapasztalatai, az istenek és a természet eredetéről, az emberi sorsról és életről való legelső eszmélődések. De tán még nagyobb jelentőséget ád munkásságuknak az, hogy a különböző törzsek közt közvetítő szerepet vittek. Az ő vándorlásaiknak köszönhető, hogy a görögök közt általános irodalmi nyelv, közös isten- és mondavilág fejlődött ki s később általános genealogia is, melyben minden törzsnek és kiváló nemzetségnek meg volt a maga helye; az ő munkásságuk fejlesztette a mindinkább erősbödő nemzeti érzést, a minden törzsi osztályozás fölébe emelkedő egység érzetét.
Az énekek imént vázolt keletkezéséből kiderül, hogy egyes költő tulajdonáról ebben a nagy folyamatban nem lehet szó: a görög eposz nem annyira egyes költők egyéni alkotása, mint inkább egy egész osztályé. Tehetség dolgában persze voltak különbségek: de ezek elmosódnak a megegyező vonások mellett. Azok a költők, kikre a görög hagyomány mint Homeros előzőire hivatkozik, Orpheus, Musaios, Thamyris, olyanforma viszonyban állnak az énekesekkel, mint Daidalos a művészekkel, azaz: a későbbi kor mesés alkotásai. A mi magát Homerost illeti, lehet, sőt, kivált életrajza régiségét tekintve, valószinű, hogy történelmi személyiség, de természetesen nem mint a ránk hagyományozott két eposz egyedüli szerzője. Hires énekes (aoidos) lehetett, kinek emléke fenmaradt pályatársai és a nép között. Hagyományos alakja s az élete folyásáról szóló mondák, ha nem előbb, legalább is 650. körül keletkezhettek, a nagy eposzok összeállításának korában. A vándorénekesek typikus alakjává vált, kinek létezésében az egész classikus ókor rendületlenül megbízott; reá vitték vissza az énekeseknek összes lelettárát, az istenekről szóló hymnusokat (bevezetéseket, prooimionokat), sőt az úgynevezett kyklikus eposzokat is, valamennyit. Az utóbbi költemények számára csak az alexandriai kor talált ki külön szerzőket, Arktinost és a többi fennebb említett költőt: az egész classikus görögség névtelenül idézi őket. Az első kétség csak az irodalomtörténeti vizsgálódások megindulásától kezdve mutatkozik az ötödik század közepe táján: attól kezdve Homeros nevét mindinkább az Iliasra, Odysseiára és Margitesre szorítják, minden más költeményt elvitatnak tőle, sőt Xenon és Hellanikos iskolája (az alexandriai korban) még az Odysseiát is.''
NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
autodidakta dalnok (Phemios)
αὐτοδίδακτος
αὐτο-δίδακτος [ῐ], ον,
A self-taught, Od.22.347; αὐ. ἔσωθεν θυμός A.Ag.991 (lyr.); φιλοσοφία D.H. 5.12; of instinct, τὸ τῶν ὀργάνων αὐ. Gal.8.445. Adv. -τως instinctively, Id.19.175, cf. Alex.Aphr.Pr.1.14; without instruction, Phld. Rh.1.129S. (dub.).
αὐτοδίδακτος
αὐτο-δίδακτος [ῐ], ον,
A self-taught, Od.22.347; αὐ. ἔσωθεν θυμός A.Ag.991 (lyr.); φιλοσοφία D.H. 5.12; of instinct, τὸ τῶν ὀργάνων αὐ. Gal.8.445. Adv. -τως instinctively, Id.19.175, cf. Alex.Aphr.Pr.1.14; without instruction, Phld. Rh.1.129S. (dub.).
a dal osvenye
οἴμ-η , h(,
A. [select] = οἶμος: metaph., way of song, song, lay, “οἴμας Μοῦσ᾽ ἐδίδαξε” Od.8.481 ; “θεὸς δέ μοι ἐν φρεσὶν οἴμας παντοίας ἐνέφυσεν” 22.347 ; “οἴμης τῆς . . κλέος οὐρανὸν εὐρὺν ἵκανε” 8.74 ; “οἴ. δῶκε Φοῖβος τέττιγι” power of song, Anacreont.32.14 ; “οἴμῃ θελγόμενος” A.R.4.150 ; “Δήλῳ νῦν οἴμης ἀποδάσσομαι” Call.Del.9 ; “αἰνιγμάτων οἶμαι” Lyc.11.
οἴμ-η , h(,
A. [select] = οἶμος: metaph., way of song, song, lay, “οἴμας Μοῦσ᾽ ἐδίδαξε” Od.8.481 ; “θεὸς δέ μοι ἐν φρεσὶν οἴμας παντοίας ἐνέφυσεν” 22.347 ; “οἴμης τῆς . . κλέος οὐρανὸν εὐρὺν ἵκανε” 8.74 ; “οἴ. δῶκε Φοῖβος τέττιγι” power of song, Anacreont.32.14 ; “οἴμῃ θελγόμενος” A.R.4.150 ; “Δήλῳ νῦν οἴμης ἀποδάσσομαι” Call.Del.9 ; “αἰνιγμάτων οἶμαι” Lyc.11.
Autodidakta dalnok, az enek osvenyen
Most már nincs más dolgunk, mint elgondolni az elgondolhatatlant. Az ókortudósok nem szűnő buzgalommal megpróbálnak minket lebeszélni arról, hogy a magunk világának törvényeit az ókorra vetítsük. Miközben, akarva-akaratlan efféle bűnökbe esnek. Máskor meg arra buzdítanak, próbáljuk meg beleélni magunkat gondolatvilágukba, szemükkel látni, fülükkel hallani, érzékeikkel érezni. Szerencsére ez sosem sikerülhet, mert képzeljük el ha így mennénk vásárolni, colstok helyett könyökkel, tenyérrel, ujjal, lábbal (pihis, palami, daktilos, podi) mérnénk. A jó fokhagyma illat belengené színházainkat, hisz ez az előadás alatt rágcsált csemege. Lelkünk, szemünk, testünk szenvedné meg ezt a hiábavaló próbálkozást, mert nem látna, legalábbis nem a mi szemmértékünk, szemléletünk szerint, nem hallana, legalábbis a mi hallomásaink szerint, nem lenne lelkünknek lakása, legalábbis a mi lakozásunk szerint, és testünk se lenne, legalábbis a mi testiségünk szerint. Ezért aztán a legjobb tanács amit adhatunk, hogy hagyjátok abba ezen hiábavaló sorok olvasását, és menjetek a rétre virágot szedni! És bár a régieknek minden virágra van meséjük, nem ismernétek rá színeikre, mint ahogy szobraikra sem, melyeket az idő megfehérített, de számukra színesek voltak. Mivégre hát a szóbogarászás, szócséplés, sehova sem vezető magyarázatok sora, hogy megfejtsük mit jelent az aidos, miféle szerzet lehetett, kijelentve magáról hogy autodidakta. Nem volt tanítója, maguk az istenek ültették lelkébe a dallamokat, melyeknek hű tolmácsolója. Hogyan is szólhatnánk ezen istenekkel, kikről tudvalevő, hogy eltűnnek azok szeme elől, kik nem hisznek bennük. Lári-fári, füllentésen kaptuk Phemiost, mert valaki elkészítette, vagy legalábbis megmutatta miként készül a lyra. Mondhatná erre persze valaki, hogy magától Hermésztől tudta, kiről egy ének is szól, közszájon forgó, mint készítette el hangszerét. Na de a játékra, a ’’mindenféle dalok ösvényére''(oimas) hogy talált rá? Tán arisztokrata udvarházak ünnepségein, hol a jómódúak megengedhették maguknak a fényűzést, szép tárgyakban, vázákban, festményekben, képekben, dalokban, a művészetben való gyönyörködést.
Az ókorral sem tehetünk mást, mint ami a természetünk, igazságtalanul elbánunk vele. Mint ahogy hálás-hálátlansággal szemére vetjük Ritoók professzornak, hogy idejétmúlt kifejezéssel illette kétszer is előszavában az ókoriakat, primitív kezdetekről szólva az ókor hajnalán. Ami nekik jó volt, az nekik tökéletes, és nem tehetünk mást, mint hogy meghallgatjuk szerintük mi a jó. Legyünk mértékünk szerint jó műkedvelők, mértékük szerint autodidakták, mely Homérosztól az ókor alkonyáig részben megőrizve, részben megújítva jelentését a művészetet szerető ember (erasitechnes) jelzőjévé vált. Olvassunk hát vakhittel, süketen, lélektelenül, testetlenül ókori töredékeket...
Most már nincs más dolgunk, mint elgondolni az elgondolhatatlant. Az ókortudósok nem szűnő buzgalommal megpróbálnak minket lebeszélni arról, hogy a magunk világának törvényeit az ókorra vetítsük. Miközben, akarva-akaratlan efféle bűnökbe esnek. Máskor meg arra buzdítanak, próbáljuk meg beleélni magunkat gondolatvilágukba, szemükkel látni, fülükkel hallani, érzékeikkel érezni. Szerencsére ez sosem sikerülhet, mert képzeljük el ha így mennénk vásárolni, colstok helyett könyökkel, tenyérrel, ujjal, lábbal (pihis, palami, daktilos, podi) mérnénk. A jó fokhagyma illat belengené színházainkat, hisz ez az előadás alatt rágcsált csemege. Lelkünk, szemünk, testünk szenvedné meg ezt a hiábavaló próbálkozást, mert nem látna, legalábbis nem a mi szemmértékünk, szemléletünk szerint, nem hallana, legalábbis a mi hallomásaink szerint, nem lenne lelkünknek lakása, legalábbis a mi lakozásunk szerint, és testünk se lenne, legalábbis a mi testiségünk szerint. Ezért aztán a legjobb tanács amit adhatunk, hogy hagyjátok abba ezen hiábavaló sorok olvasását, és menjetek a rétre virágot szedni! És bár a régieknek minden virágra van meséjük, nem ismernétek rá színeikre, mint ahogy szobraikra sem, melyeket az idő megfehérített, de számukra színesek voltak. Mivégre hát a szóbogarászás, szócséplés, sehova sem vezető magyarázatok sora, hogy megfejtsük mit jelent az aidos, miféle szerzet lehetett, kijelentve magáról hogy autodidakta. Nem volt tanítója, maguk az istenek ültették lelkébe a dallamokat, melyeknek hű tolmácsolója. Hogyan is szólhatnánk ezen istenekkel, kikről tudvalevő, hogy eltűnnek azok szeme elől, kik nem hisznek bennük. Lári-fári, füllentésen kaptuk Phemiost, mert valaki elkészítette, vagy legalábbis megmutatta miként készül a lyra. Mondhatná erre persze valaki, hogy magától Hermésztől tudta, kiről egy ének is szól, közszájon forgó, mint készítette el hangszerét. Na de a játékra, a ’’mindenféle dalok ösvényére''(oimas) hogy talált rá? Tán arisztokrata udvarházak ünnepségein, hol a jómódúak megengedhették maguknak a fényűzést, szép tárgyakban, vázákban, festményekben, képekben, dalokban, a művészetben való gyönyörködést.
Az ókorral sem tehetünk mást, mint ami a természetünk, igazságtalanul elbánunk vele. Mint ahogy hálás-hálátlansággal szemére vetjük Ritoók professzornak, hogy idejétmúlt kifejezéssel illette kétszer is előszavában az ókoriakat, primitív kezdetekről szólva az ókor hajnalán. Ami nekik jó volt, az nekik tökéletes, és nem tehetünk mást, mint hogy meghallgatjuk szerintük mi a jó. Legyünk mértékünk szerint jó műkedvelők, mértékük szerint autodidakták, mely Homérosztól az ókor alkonyáig részben megőrizve, részben megújítva jelentését a művészetet szerető ember (erasitechnes) jelzőjévé vált. Olvassunk hát vakhittel, süketen, lélektelenül, testetlenül ókori töredékeket...
Költői öntudat...
RITOÓK ZSIGMOND
KÖLTŐI ÖNTUDAT ÉS EGYÉNI SZERZŐSÉG A KORAI GÖRÖG KÖLTÉSZETBEN*
Ismeretes, hogy a hírnév (κλέος) és a tisztelet (τιμή) milyen jelentős szerepet játszik a görög arisztokrácia ideológiájában.1 A hírnév a közösség részéről jövő elismerése annak, hogy valaki méltónak mutatkozott a nagy ősökhöz, benne is ugyanaz az άρετή nyilatkozott meg, mint azokban, s így ugyanaz a τιμή jár ki neki is, mint azoknak. Ennek a tiszteletnek az anyagi megnyilvánulása a közösség részéről juttatott tisztelet-ajándék (γέρας) vagy kihasított föld (τέμενος). Különösen nagy volt mindennek a jelentősége az átmeneti kor viszonyai között, hiszen Iónia másfél-kétezer lakosú települései ben az arisztokrácia a nép közt élt, a különbség nem volt olyan éles arisztok rácia és köznép közt, mint a mykénéi korban;2 a nép és az arisztokrácia érdekei bizonyos mértékig közösek voltak, s így az arisztokrácia hőstettei az egész közösség érdekeit is szolgálták. Úgy érezhették, méltán követelik tehát az érte kijáró anyagi és erkölcsi elismerést, s a nép is úgy érezhette, hogy ezzel az egész közösségnek tett szolgálatokat honorál.
A mértéket, amelyet meg kellett ütni ahhoz, hogy valaki a hírnévre és annak anyagi velejáróira igényt tarthasson, a héroikus hagyomány adta meg. Nem-csak egyszerű elbeszélések gyűjteménye volt ez a régmúlt hőseiről, hanem példa, paradeigma, melyhez az utódnak magát szabnia kellett, mert csak ha ezt a mértéket megütötte, támaszthatott igényt arra, hogy neki is ugyan-olyan tisztelet járjon ki, mint azoknak az ősöknek, akiket az egész közösség, arisztokraták és nem arisztokraták egyaránt tiszteltek.3 A hagyománynak azonban e normatív jellegen túl még egy szempontból volt jelentősége az arisztokrácia számára (kivált a genealogikus hagyománynak) erősítette
* (Az Ókortudományi Társaság 1965. dec. 17.-i ülésén elhangzott előadás.)
1 L. egyebek közt: G. Steinkopp: Untersuchungen zur Geschichte des Ruhmes bei
den Grieohen. Diss. Halle 1937. és főleg M. Greindl: ΚΛΕΟΣ ΚΥΔΟΣ ΕΥΧΟΣ ΤΙΜΗ
ΦΑΤΙΣ ΔΟΞΑ. Diss. München 1938.
2 Az átmeneti kor Ióniájáról legutóbb E. Akurgal adott összefoglaló képet:
Early Period and Golden Age of lonia. AJA 66 (1962), 370 — 2.
s A hagyomány paradeigmatikus voltáról és ennek jelentőségéről W. Jaeger: Paideia I. Berlin 1936.2 50—62.; Trencsényi-Waldapfel Imre: A görög irodalom. Bp. 1944. 114.; Uő.: Bellerophontés. MTA I. OKöz. 2 (1952) 512 — 3., 517. stb.
belső összetartozósági tudatát, a nem-arisztokratáktól való különbözősége érzetét.
Mindez így természetesen csak egy olyan egyensúlyi helyzetben lehet érvényes, ahol ugyan van arisztokrácia és van köznép, de a kettő érdekei még nem egymást kizáróan ellentétesek, hanem, bár nem mindenben azonosak, de jelentős érintkezési pontjaik vannak. A származásra, az arisztokrata ősökre mint példaképekre való hivatkozás csak addig lehet a köznép irányában hatásos, amíg az arisztokrata ősöket és normákat a köznép is tiszteli, ez pedig csak addig lehetséges, amíg vannak közös érdekek, vagyis, míg az arisztokrata eszmények betöltése jelentős mértékben javára válik a köznépnek is. Amit a régészeti leletek alapján a vándorlások utáni és 750 előtti Iónia társadalmáról mondhatunk, lényegében megfelel ennek a képnek.
Ezek a körülmények jelentős mértékben meghatározzák a hagyomány fenntartóinak, a κλεα άνδρών-t éneklő énekmondóknak a társadalmi helyzetét is. Az arisztokrácia kíséretéhez tartoztak, de helyzetük mégis más volt, mint az egyszerű therapónoké, nekik különleges τιμή és αιδώς járt ki.4 Érthető is, ha az arisztokrácia az ő kiváltságos helyzetét ideológiailag alátámasztó epikus költészet fenntartóját megbecsüli, számára különleges αιδώζ-t kíván, hiszen ezzel nemcsak a személyeket becsüli meg, hanem annak súlyát is növeli, amit mondanak. Amíg tehát az említett egyensúlyi helyzet fennáll, addig a hírnevet és a hagyományt ápoló énekmondó is megbecsült helyzetet foglal el a társadalomban. Az arisztokrácia megbecsüli, mint aki működésével az ő helyzetét szilárdítja, s tiszteli a közösség többi része is, mert a hagyomány, amit ápol az ő hagyománya is.
A 8. század folyamán végbemenő változások következtében azonban a társadalmi helyzet megváltozott, az egyensúlyi helyzet felbomlóban volt. Az arisztokrácia és a nép szembekerülése folytán az arisztokratikus hagyomány, a hírnév, s ennek kifejezője, az eleven orális epika csak egyre csökkenő mértékben tudta betölteni eredeti társadalmi funkcióját. Az egyéni dicsőség kérdése egyre inkább az arisztokrácia belügyévé vált, hiszen azok az eredmények, tettek, melyek révén az arisztokrácia a maga dicsőségét biztosította szükségképpen egyre növekvő mértékben csak az arisztokrácia érdekeit szolgálták, anyagi hatalmát növelték, s ezzel a nép és az arisztokrácia közti ellentétet élezték. A dicsőséges tettek vagy a leszármazás felsorolása a köznép szemében egyre inkább csak az üres dicsekedés jellegét ölthette.5 Az arisztokrácia részéről erre kétféle visszahatás volt lehetséges. Egyfelől az arisztokrata hagyományok és ideálok nyomatékosabb hangsúlyozása, másfelől ezeknek az az ideáloknak újrafogalmazása, a régi forma fokozatos feladásával. A kétféle visszahatás nagyjából egymást követő két korban jelentkezett: a 8-7. szá-
4 Od. 8, 479 — 80.; vö. Greινdl: i. m. 140. is.
5 Vö. Aeta Ant. Hung. 3 (1956) 296. Hasonlóra mennek vissza talán az olyan megjegyzések is, mint pl. sehol. II. 5, 635 B., 10, 68 Α., 22, 99 Β.KÖLTŐI ÖNTUDAT ÉS EGYÉNI SZERZŐSÉG
-zadban inkább az első volt túlnyomó, a 7—6. században inkább a második, de a kettő nem választható el egymástól élesen. Az ideálok nyomatékosabb hangsúlyozása készítette elő a talajt a nagyeposzi alkotások számára, melyek egy-egy nagy ünnepen az egész közösség előtt demonstrálhatták az arisztokrácia eszményeit és méltóságát.6
Az eszmények fokozott hangsúlyozása kétségtelenül kedvezően hatott az énekmondók helyzetére, hiszen, mint említettük, az arisztokráciának is erdekében állt, hogy az ő ideológiáját képviselő személyek társadalmi súlya meglegyen. Ugyanakkor azonban ennek a folyamatnak volt negatív hatása is. A hírnév az arisztokrácia belső öntudatát is erősítette, vagyis az arisztokratikus szemlélet egyre inkább különbséget tett arisztokrata és nem arisztokrata közt — ezt mutatja Odysseus magatartása is az Ilias 2. énekének gyűlés-jelenetében. Ez a különbségtevés annál is inkább megtörténhetett, mert a társadalmon belüli rétegződést nemcsak ilyen ideológiai okok segítették elő, hanem anya giak is. Ha viszont az arisztokrácia öntudata megnő, nyilván el fogja határolni magát azoktól is, akik helyzetüknél vagy származásuknál fogva nem tartoznak közéjük, akik a héroikus arisztokráciától függő helyzetben vannak. Ezek közé tartoztak az énekmondók is, legalább is nagy többségükben, és a fejlődés során egyre inkább. Az énekmondó tehát egyre nyomatékosabban hang súlyozza a hírnév jelentőségét, mert ezzel saját fontosságát is emeli vagy emelni gondolja, és ugyanakkor, minél nyomatékosabban hangsúlyozza az arisztokrácia hírnevét, annál jobban hangsúlyozza a távolságot a λεος-szal bíró arisztokrácia és a κλεος-szal nem bíró önmaga közt.
A homérosi eposzok, elsősorban az Odysseia, számos adattal igazolják az énekmondók megbecsült voltát, ugyanakkor nem egyszer olyanokat is mondanak, amik ezzel nem látszanak összeegyeztethetőknek. Ez részben a fejlődésben egymás után következő fokok egymás mellé kerüléséből adódik, részben azonban abból, hogy az énekmondók helyzete a fentebbiek értelmében ambivalens volt. Ennek az ambivalenciának természetéből adódik, hogy a társadalom polarizálódásában az énekmondók helyzete nem az arisztokráciához kerül közelebb, hanem a néphez. Ezt diktálta anyagi helyzetük épp úgy, mint az arisztokratikus szemlélet vázolt fejlődése, melyet, helyzetéből kifolyólag éppen az énekmondó segített elő.
Ennek a néphez való közeledésnek a fokozatossága jól tanulmányozható az Iliasban és az Odysseiában. Az Iliasban a nép felé való fordulás még meg lehetősen tartózkodó, s részben még a közönsgigényekkel is magyarázható,
6 Az eposzok, különösen a homérosi eposzok ünnepeken történő előadásának gon dolatát először G. WElcker fejtette ki részletesebben (Der epische Cyclus. Bonn 1835. 371., 374., 394—6.), az újabbak közül elsősorban G. Murray foglalt mellette állást (The Rise of the Greek Epic. Oxford 1924.3 187 kk.), s utána általánosan elfogadták. Nem régiben D. L. Page érvelt ezzel szemben (The Homeric Odyssey. Oxford 1955. 75—6.), de a fejlődés egész összefüggése arra mutat, hogy nem a Panathénaia előadásai voltak az első ünnepi epikus előadások.
olyan esetekben, mint a népi világ, a népi munka ábrázolása, elsősorban a hasonlatokban, de néha máshol is, elsősorban Achilleus pajzsának képeiben.7 Az arisztokráciától való távolodás azonban más esetekben is megmutatkozik: az arisztokrácia egyes képviselőinek finoman ironikus beállításában. Koránt sem húzódik ez végig az eposzon, az Ilias világa még zavartalanul héroikus, de egy-egy ironikus szituációban, odavetett sorban a költő már meg tudja csillantani — talán a maga számára sem egészen tisztázott — véleményét arról az arisztokráciáról, melynek valójában maga is ideológiai támasztéka.8 Az Odysseiában mindez már sokkal élesebb színekben jelentkezik. Nemcsak Odysseus tutajépítő munkájának látható kedvteléssel való részletezésében, hanem az irónia sokkal nagyobb mértékében is. Mikor Odysseus Polyphémosszal, a mese szörnyeteg óriásával szemben, mint az eposz arisztokrata hőse a hírnévre hivatkozik, a szembeállítás már nem is irónikus, hanem torz. Joggal beszél Reinhardt arról, hogy a költő szemében, aki ilyen szembeállítást megenged, az arisztokrácia értékrendje megingott, hiszen a legfőbb arisztokratikus érték a hírnév, s Odysseus egész hírnévre appelláló héróikus magatartása nevetségesen kicsiny a szörnyeteggel szemben.9 A héróikus világnak ugyanebbe az irónikus megvilágításába illeszkedik bele a nestóri paradeigmákat szinte már parodizáló bunda-ainos, ahol az irónikus utánzás jelentőségét a paradeigmának az arisztokrata ideológiában betöltött fontosságát ismerve, nem kell hosszabban ecsetelnünk.10 Az irónikus beállítások közé tartozik Odysseus hamis elbeszélése Eumaios kunyhójában, amely különösen azért jelentős, mert ebben az esetben ott van a pozitív párhuzam is, egynem-arisztokrata személy, Eumaios képében.11 Már nem is ironikus, hanem határozott kritikai magatartásra ad lehetőséget Odysseus helyzete az Odysseia második felében; a kérők személyében megjelenített élősdi arisztokrácia kritikájára. Herm. Fränkel helyesen emeli ki, hogy az ithakai királyi palotát a legtovább a küszöb perspektívájából nézzük, s ez a „küszöb-perspektíva" ad a költőnek lehetőséget arra, hogy kifejezze érzéseit azzal az arisztokráciával szemben, mely a küszöbön túl van.12 Az Odysseia természetesen ezzel az arisz-
7S. E. Bassett: The Poetry of Homer. Berkeley, California 1938. 95 - 6.Tren-csényi-Waldapfel Imre: hésiodos: Munkák ós napok. Bp. 1955. 8—9.
8 Szabó Árpád: Homérosz világa. Bp. 1956. 209—20. Az Achilleus ábrázolásában rejlő kritikáról Falus Róbert: Az ókori görög irodalom története. Bp. 1964. 50—5. Nem számítanám az arisztokrácia kritikájának Achilleus Agamemnónhoz intézett szavait, még a Thersités-beszéddel való hasonlóság ellenére sem, mint I. I. Tolsztoj teszi (АЭДЫ. Moszkva 1958. 59 — 60.) bár Falus is hajlik erre (i. m. 54—5.).
9 Od. 9, 263 - 4. - K. Reinhardt: Von Werken und Formen. Godesberg 1948. 81 - 2., vö. 68. is. A hírnév értékének csökkenéséhez vö. H. Maehleb: Die Auffassung des Diehterberufes im frühen Griechentum bis zur Zeit Pindars. Göttingen 1963. 26. is.
10 Od. 14, 459 — 506. Vö. A. Ηεuβεck: Der Odyssee-Dichter und die Ilias. Erlangen" 1954. 26 — 7.
11 Od. 14, 199 — 359., ill.15, 403 — 484., de kül. Eumaios véleménye: 14, 83 - 88. Az egész kérdéshez 1. Szabó ÁrpáD: Az Odysseia-költő osztálytudatának kérdéséhez. AntTan 2 (1955) 4 — 6.
12 Herm. Fränkel: Dichtung und Philosophie des frühen Griechentums. New York 1951. 14.; Reinhardt: i. m. 43 - 4.
MTA I. Osztályának Közleményei 23, 1966
tokráciával szemben még nem egy népi alakot, hanem a jó basileus, Odysseus alakját állítja, nyilván nem minden paradeigmatikus-protreptikus célzat nélkül. Hésiodos azonban — akinek költészetében, mint arra majd még visszatérünk, ez a vonal folytatódik — az Ergában már az ajándékfaló királyok kritikáját új, nem-arisztokratikus eszmények megrajzolásával párosítja.
Térjünk azonban egyelőre vissza a homérosi eposzokhoz. Az énekmondók tehát még ott vannak az arisztokrácia körében, még élnek a régi, megtisztelő formák, nem irreális Démodokos paradeigmatikusnak ábrázolt helyzete, de ott van másik végletképpen Phémios is. Phémios, akinek már nem elég az aoidosnak kijáró αιδώς-ra hivatkozni, nem elég az, hogy ő isteneknek és embereknek énekel, s Odysseusról is mint istenről kész énekelni — őt csak Télemachos közbenjárása mentheti meg.13 Rendkívül tanulságos ez a jelenet a Mnéstérophonia végén abból a szempontból is, hogy mit jelentett az énekmondó, mint a hírnév fenntartója ebben a korban az arisztokrácia számára. Az, hogy Phémios híressé teheti isten és ember előtt Odysseust, már kevés érv az életben maradáshoz. Éppen ezért hangsúlyozzák az énekmondók egyre jobban és egyre többet a hírnév fontosságát és saját szerepüket a hírnév fenntartásában.
Mikor Hektór az Ilias 6. énekében a városban jár, felkeresi Helenét és Parist. Helené magát vádolja meg Parist,
ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben énekeket rólunk zengjen sok megszületendő.14
Helené attól fél, hogy sorsuk a késő emberek ajkán is élni fog. A kiemelkedő tettek, rendkívüli sorsok tehát az Ilias világában is megénekeltekké lesznek, pozitív vagy negatív értelemben, amint megérdemlik. Az énekbe kerülés, az énekké válás lehetett így nagy dicsőség, a hírnév fennmaradása, de nagy szégyen, hírhedté válás is, amitől félni kellett. Ismeretes, hogy az énekmondót más népeknél is azért tisztelik, mert neki hatalmában áll valakinek jó vagy rossz hírét megörökíteni.15 Alkalmasint az Ilias-költő is saját szerepét finoman hang-súlyozandó említi itt meg, hogy Helené fél az utókor énekébe kerülni, hiszen éppen az előadott költemény bizonyítja a félelem alaposságát.16 Másfelől ugyanerre az összefüggésre utal, csak pozitívabb értelemben, az Ilias 2. énekének egy helye is, ahol Odysseus az Aulisban látott csodajelre emlékezik, amelyet Kalchas megfejtett, s melyet Zeus küldött, „későt, késve-betellőt, melynek
13 Od. 22, 344-53.
14 Il. 6, 357—8. Devecseri Gábor fordítása.
15 Vö. pl. L. Frobenius: Atlantis VI. Spielmansgeschichten der Sahel. Jena 1921.
106-11.; A. И. Клиmobич: Xpectomaия по литературе наодов CCCP. Moszkva 1947.
16 W. Marg: Homer über Dichtkunst. Münster 1957. 18 — 9. Nem értek azonban
vele egyet abban, hogy az άοίδiμος-szá, létei vigasztaló Helené számára.
MΎΑ I. Osztályának Közleményei 23. 1966
híre sosem vész". Hiszen megint csak az, hogy az Ilias elmondja e csoda-jelet, s világosan utal a jövőben való beteljesedésére, a bizonyítéka annak, hogy hírneve csakugyan nem veszett el, s Odysseus jövendölő szava épp úgy teljesült, mint Helenéé. Ha így volt ez a múlt és a jelen viszonyában, nyilván így lesz a jelen és jövő viszonyában is, s mindez a hírnév fenntartójától, a κλέα ανδρών éneklőjétől, az aoidostól függ.17
Már sokkal határozottabban hangsúlyozza hírnév és ének kapcsolatát az Odysseia-költő. Az Orestést felemlegető Nestórnak Télemachos azt válaszolja, hogy bizony, Orestés bosszút állott, ,,s az achájok is vinni fogják széles hírét, az eljövendők számára is énekül".18 Kétségtelenül ének és hírnév össze-függésének hangsúlyozását kell látnunk az Odysseia egy másik, kissé különös fogalmazású helyén, ahol a költő odáig megy, hogy a trójai háborút s a város pusztulását is azért végezték el az istenek, „hogy ének legyen az eljövendő emberek számára".19 A helyet részben az említett Odysseia-hely segítségével részben Helene Iliasbeli szavaival összefüggésben érthetjük meg, amire egyéb, ként a scholion is hivatkozik:20 A rendkívüli tetteknek, sorsoknak az emberek szertehordják a hírét, és szükségképpen énekké válnak. A kissé meglepő fogalmazás mögött pedig ez a gondolatsor húzódik: A nagy eseményeket az istenek intézik, így Trója vesztét, a "pusztulást az embereknek" is ők készítették. A nagy tetteket azonban az emberek hajtják végre, ők is halnak meg, éspedig azért, hogy dicsőségük, hírük biztosítva legyen. Ezt a hírnevet az ének adja és tartja fenn, az emberek célja tehát, hogy énekké legyenek. A két végpont összekapcsolásából született ez a fogalmazás, amelyet olvashatunk, melyben nyelvileg az emberi szándék célja és az isteni akarat következménye keveredik.21
Ugyanerre az összefüggésre mutat rá a második Nekyia egy helye, mely szerint Pénelopé kiválóságának híre (κλέος) nem enyészik, a halhatatlanok és az emberek közt kellemes éneket csinálnak belőle, Klytaimnéstra pedig átkos énekké lesz.22 Ez a hely az énekké válásnak ugyanazt a kettős lehetőségét veti fel, mint amelyre már Helené szavaival kapcsolatban is utaltunk,
17II. 2, 322 — 6. (Az idézett szavak Devecseri fordítása.) Némileg hasonlóan Maeh-ler is, i. m. 11—2., akivel azonban nem érthetünk egyet, mikor tagadja, hogy az Ilias tudna arról, „hogy a költő az, aki a tetteknek énekével a dicsőséget biztosítja", annál is kevésbé, mert a 14. lapon maga is mást mond (vö. 26. is).
18 Od. 3, 203—4. A szöveg nem bizonyos. A jó kézirati hagyományban a fent fordított szöveg olvasható (οϊσονσι κλέος ευρύ και εσσομένοισιν άοιδήν), s a kiadók javarészt el is fogadják ezt a szöveget, de van kézirat, mely εσσομένοισι πυθέσθαι-t ad, s így olvasta Eustathios is. Ez ugyan még önmagában nem döntő, de súlyosabban esik a latba - az epikus nyelv formuláris jellegét ismerve —, hogy más helyeken mindenhol az εσσομένοισι πυθέσθαι fordulat a használatos, s feltűnő lenne, ha ettől épp itt volna eltérés. Feltűnő, de nem lehetetlen, s ha πυθέσθαι-t olvasunk sem változik a lényeg.
19 Od. 8, 586.
20 II. 6, 357 - 8.; sehol. Od. 8, 579 T. Vö. G. W. Nitzsch: Erklärende Anmerkungen zu Homers Odyssee. Hannover 1831. ad loc.; Mab»: i. m. 19.
21 Másképp Marg: i. m. 17 — 8.
22 Od. 24, 196 — 202.
csakhogy sokkal világosabban kifejezve. Ének és hírnév tehát az Odysseiá-ban is éppen úgy összetartozik, mint az Iliasban, de az összetartozás sokkal hangsúlyozottabb, mint ott, a leghangsúlyosabb pedig az alighanem későbbi eredetű23 második Nekyiában. Amire az Ilias-költő csak finoman utal, az itt sokkalta erősebb színekkel van érzékeltetve. Minthogy pedig az Odysseia ezt az összefüggést erősebben hangsúlyozza, mint az Ilias, minthogy az Odysseián belül is a második Nekyia erősebben, mint az Odysseia egésze, s minthogy ezt az összetartozást még határozottabban emeli ki Hésiodos, aligha tekinthetjük ezt véletlennek. Annál is kevésbé, mert ennek a hangsúlynak az erősödése párhuzamos az arisztokráciától való fokozatos távolodással, ami a fentebb mondottak után, úgy véljük, nagyon is érthető.
Mielőtt azonban még Hésiodos kérdésére rátérnénk, egy mozzanatra fel kell hívnunk a figyelmet. Phémios, mikor Odysseustól kegyelmet kér, nemcsak egyszerűen aoidos voltára s a neki kijáró αΐδώς-ra hivatkozik,24 ezzel mintegy saját fontosságára mutatva rá az arisztokrácia szempontjából. Öntudatosan mondja, hogy Odysseus is meg fogja bánni, ha őt, az aoidost meg fogja ölni. Mert nem akármilyen aoidosról van szó: „A magam tanítványa vagyok, isten elmémbe mindenféle dalmeneteket ültetett..." Az epikus költészet jellegének ismeretében ezt lehetetlen úgy értenünk, hogy Phémiost soha senki sem tanította, hanem úgy, ahogyan már Aristotelés értette: Phémiosnak meg volt a vele született képessége arra, hogy a tanultakat önállóan alkalmazza, új meg új meneteket teremtsen.25 Ez természetesen az ő tudata számára mint isteni ajándék jut kifejezésre. Az, hogy Phémios a maga tanítványa és hogy a meneteket isten adja neki, ugyanannak a dolognak két oldala: Phémios független az iskolától, önálló, és közvetlen kapcsolatban van az istennel. Értékét éppen ez az önállóság adja meg.26 Nemcsak tehetségtelen és gépies utána kántálója annak, amit mástól tanult, hanem a tanultak alapján önálló, új alkotásra is képes. Ez kétségtelen a költői öntudat első megnyilvánulása, s aligha vélet len, hogy éppen egy kiszolgáltatott helyzetben levő énekmondó ajkán tör fel. Phémios elhatárolja magát azoktól, akik szívébe az isten nem ültetett dal-meneteket, akik mindig a régi nótát fújják, mert a basileusokkal szemben éppen ez ad erőt, éppen ennek alapján érzi úgy, hogy öntudattal állhat meg bárki előtt. A költői öntudat tehát az énekmondók ideológiai erősítője az arisztok ratikus hírnév-ideológia őket lenyomó erejével szemben, részben éppen erre támaszkodva. Mit ér a dicső tett, ha nincs istenáldotta költő, aki befonja az új levelet a hírnév koszorújába? A tehetségtelen erre képtelen, mert ő csak egyre a régit, a betanultat hajtogatja. Ezért hivatkozik Phémios éppen itt αυτοδίδακτος voltára: Én istenáldotta énekes vagyok, aki mindig másképp
23 Page: i. m. 103 — 4., 116 -24
24.Od. 22, 344.: σύ δε μαϊδεο.
25 Arist. Rhet. 1, 1365 a 29 - 30.
26 Vö. Marg: i. m. 11 - 12 is
tudok énekelni rólad, minden új tettedet a régihez tudom fűzni: αυτοδίδακτος δ' ειμί… εοικα δέ τοι παραείδειν.
Ennek a magatartásnak egyenes folytatása a Theogonia prooimionja. Phémios egyfelől a többi énekmondóval szemben emeli ki saját tehetségét, másfelől ennek a tehetségnek a basileusok szempontjából való fontosságára céloz. Ugyanez az elhatárolás jut kifejezésre Hésiodos szavaiban, csakhogy sokkal határozottabban, kidolgozottabban. Hésiodos nemcsak tehetségében érzi magát többnek, mint aoidos társai, hanem mondanivalójában gazdagabbnak és igazabbnak is. Hésiodos maga szerzi meg az ismeretet, mely a csupa has pásztorok fölé emeli, de egyúttal a többi aoidostól is megkülönbözteti. Annak hangsúlyozásával, hogy őt személyesen avatták fel a Múzsák, s ő maga törte le a babérágat,27 kilép az énekmondók kollektívumából. Nem emberek, más aoidosok, énekmondó nemzetségek azok, akik őt költővé tették, hanem a Múzsák és önmaga.28 A Múzsák nyitják meg szemét a magasabb világ felé, de Hésiodos maga töri le az ágat, maga töpreng az igazságon, s ennek eredményeképpen és nem emberektől tanulva jut el azokra a felismerésekre, melye ket költeményében előad. A gondolkodásnak és az igazság megtalálásának az önálló volta, nem-más-emberektől-eredő jellege az, ami Hésiodos hite szerint mint a Múzsáktól való személyes elhívás jelenik meg. Önállóság és isteni ihletés tehát nála épp úgy nem egymást kizáró sajátosságok, hanem ugyanannak a dolognak két oldala, mint Phémiosnál.29
De ahogyan a többi aoidosoktól való elhatárolás Phémiosnál együtt járt a basileusok irányába hangsúlyozott öntudattal, Hésiodosnak is van mondanivalója az arisztokrácia számára. A basileusok közül egyeseket tisztelnek a Múzsák, születésükkor már rátekintenek. Az ilyenek igazságos ítélettel ítélnek, nagy viszályt is rögtön lecsillapítanak, kárvallott embereknek igazságot szolgáltatnak. Tisztelik is őket a népek, és kitűnnek a tömegből. Ilyen a Múzsák ajándéka. De a Múzsáktól és Apollóntól származnak az összes aoidosok és lantosok, éppúgy, mint ahogy az összes basileusok Zeustól. Boldog azonban igazán csak az lehet, akit a Múzsák szeretnek. Az ilyen, ha basileus, a néptől szeretett, ékesszavú, igaz bíró, ha aoidos, akkor csodás hatású énekes. Basileus és aoidos tehát mindenképpen egy fokon áll, hiszen mindkettő istentől származik. Az eszmény azonban nemcsak ennyi, hanem az, hogy a Múzsák szeretettel tekintsenek rájuk. Az a besileus, akire szeretettel tekint a Múzsa, igazságos.30 Ez az eszmény, mert Zeus, akitől a királyok származnak, maga is
27 A szöveghez 1. Trencsényi-Waldapfel imre : Vallástörténet és szövegkritika. Antiquitas Hungarica 1 (1947) 20 — 1.; Uő.: Hésiodos, 167. Újabban egyre inkább ez az olvasat az általános.
28 Teljes joggal hivatkoztak itt többen is Ámosra mint párhuzamra, vö. TRencsényi-WaldapfeL: Hésiodos, 158., 161 — 2.
29 Vö. mindehhez K. Latte : Hesiods Dichterweihe. Antike undAbendland 2 (1946) kül. 154., 162.
30 Trencsényi-wald appel: Hésiodos, 15 —6., 179.
igazságos. De az aoidos emellett sem marad el, ha a Muzsa szereti. Nem minden aoidos ilyen, de a prooimion elején elmondottak után nem lehet kétséges, hogy Hésiodos magát a Múzsák szerette aoidosok közé számítja. Ezzel újfent kiemeli magát az aoidosok átlagából, de egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy nincs olyan basileus, akinél alább való volna, a Múzsák therapónja ő, tőlük függ, nem a basilesoktól. Ezt az egyenrangúságot emelik ki azok a párhuzamos kifejezések is, melyek az igazságos basileus és a Múzsa szerette aoidos működését festik,31 s erre utal az a vonás is, hogy az ágat Hésiodos is σκηπτρον-ul kapta, a maga területén ő is σκηπτοϋχος, mint a basileusok.
Mindez nyilvánvalóvá teszi, amint azt már fentebb is érintettük, hogy a költői öntudat a költő helyzetének rosszabbodása és a költőnek a basileusokkal való egyre határozottabb szembefordulása folyamán nő. Így van ez Hésiodos esetében is, aki az Ergában már a sólyom karma közt vergődő csalogány helyzetében érezte magát: nem voltak többé illúziói a jó basileusokról, s éppen ezért nemcsak kritikájának hangja lett élesebbé, hanem egy gyökeresen új erkölcsi világrendet épített ki, mely a már a Theogoniában is fontos szerepet vívő Diké gondolaton és a munkában gyökeredző új eszmén épül. Hasonló a helyzet más költők esetében is, gondoljunk az első, egyéniségként is meg fogható nagy lírikusra, Archilochosra. És így van nemcsak a költészet vonatkozásában, hanem - mint arra Szilágyi János György volt szíves figyelmeztetni - a képzőművészetek területén is: ez az első művész szignatúrák kora. A "szellem emberei", akik nem az uralkodó osztályhoz tartoznak, hangsúlyozzák azzal szemben a maguk jelentőségét, mint ahogy az Odysseiában és Hésiodos-ban egyre növekvő mértékben figyelhető meg a szellemi tevékenység értékelése az arisztokrata eszménnyel, a harci vitézséggel szemben.32 Nem elvont költői büszkeségről van tehát szó, a költői öntudat is a költő társadalmi állásfoglalásának része.
A változó világ, s ennek következtében az epika hanyatlása azonban nemcsak a költő társadalmi helyzetét és a közönséggel való kapcsolatát változtatja meg, hanem művéhez való viszonyát is. Hésiodos, mikor elhatárolja magát a többi énekmondóktól, s a kollektivitásból, mint egyén kilép, nevén nevezi magát. Ennek lehettek bizonyos előzményei. A közép-ázsiai török népeknél, ahol az énekmondás még eleven gyakorlatként tanulmányozható, ismeretes, hogy egyes énekmondó iskolák (családok) stílus és repertoár tekintetében nagyon határozottan különböznek egymástól. Vannak epikus témák, melyek az egyik, s vannak, melyek a másik iskola sajátosságai. Sőt, egy-egy híres énekmondó valamely nevezetes epizódja névhez kötve marad fenn,
31 P. Friedländer: Das Proömium der Theogonie.-Hermes 49 (1914) 10. 2. j.; FRÄNKEL: i. m. 150—1.
32 vö. W. Burkert: Das Lied von Ares und Aphrodite. RhM 103 (1960) 142.;Maehler: i. m. 25., 33., 39. stb.
s így fokról-fokra szokássá válik előadó (szerző) megnevezése. Amikor azután az epikus szövegeket lejegyzik, akkor a kéziratok már rögzítik és viselik a szerző nevét is. Itt tehát, mint Zsirmunszkij helyesen kiemeli, szinte szemünk előtt áll a személyes alkotónak a névtelen kollektívumból való kibontakozási folyamata.33 Orális költészeti formák közt természetesen ez még nem jelentette azt, hogy az illető változat szórói-szóra öröklődött tovább, sőt azt sem, hogy a változat szerzője azt mindig ugyanúgy mondta el. A feldolgozás sajátos jel-lege így is megmaradt, s kötődött a megformálódó nevéhez. Ilyen előzményeket Hésiodos előtt a görög költészetben is bízvást feltételezhetünk. A 8 — 7. század viszonyai között azonban, mikor a költő egyéni teljesítményét már csak egy-szerűen anyagi okokból is egyre nyomatékosabban tartotta szükségesnek hangsúlyozni, ez a folyamat felerősödött. Az epikus énekmondók elhatárolták magukat más énekmondóktól, istenáldotta tehetségüket hangsúlyozták (a fentebb tárgyalt okokból), nem akartak a hagyományozás nagy láncának személytelen és névtelen szemei lenni, hanem éppen hanyatló helyzetük folytán egyre jobban akarták hangsúlyozni egyéni fontosságukat, egyéni teljesítményüket, ha az még oly csekély volt is. A kyklikus eposzok szerzőségének kérdésében mutatkozó sok ingadozás is talán erre vezethető vissza. Nem egyszer s mindenkorra szóról szóra rögzített szövegek szerzőségéről van itt szó, hanem azonos témák iskolák vagy egyének szerint változó feldolgozásairól, változatairól.
33 B. M. Жирмунский: Народный героический эпос. Moszkva—Leningrád 1962.248—50., 257 — 60.; Β. Μ. Жирмунский—X. Т. Зарифов: Узбекский героический эпос. Moszkva 1947. 38 — 40.
MTA I. Osztályának Közleményei 23, 1966
A kollektívumból kilépő, új igazságokon töprengő, a változó világban a maga helyét kereső egyéniség állásfoglalása azonban már nem fért bele az eposz hagyományos kereteibe, új műformákat teremtett magának, az új kép eszméinek hordozója már nem az eposz lesz, ha mint irodalmi műfaj él is még egy ideig.
RITOÓK ZSIGMOND
KÖLTŐI ÖNTUDAT ÉS EGYÉNI SZERZŐSÉG A KORAI GÖRÖG KÖLTÉSZETBEN*
Ismeretes, hogy a hírnév (κλέος) és a tisztelet (τιμή) milyen jelentős szerepet játszik a görög arisztokrácia ideológiájában.1 A hírnév a közösség részéről jövő elismerése annak, hogy valaki méltónak mutatkozott a nagy ősökhöz, benne is ugyanaz az άρετή nyilatkozott meg, mint azokban, s így ugyanaz a τιμή jár ki neki is, mint azoknak. Ennek a tiszteletnek az anyagi megnyilvánulása a közösség részéről juttatott tisztelet-ajándék (γέρας) vagy kihasított föld (τέμενος). Különösen nagy volt mindennek a jelentősége az átmeneti kor viszonyai között, hiszen Iónia másfél-kétezer lakosú települései ben az arisztokrácia a nép közt élt, a különbség nem volt olyan éles arisztok rácia és köznép közt, mint a mykénéi korban;2 a nép és az arisztokrácia érdekei bizonyos mértékig közösek voltak, s így az arisztokrácia hőstettei az egész közösség érdekeit is szolgálták. Úgy érezhették, méltán követelik tehát az érte kijáró anyagi és erkölcsi elismerést, s a nép is úgy érezhette, hogy ezzel az egész közösségnek tett szolgálatokat honorál.
A mértéket, amelyet meg kellett ütni ahhoz, hogy valaki a hírnévre és annak anyagi velejáróira igényt tarthasson, a héroikus hagyomány adta meg. Nem-csak egyszerű elbeszélések gyűjteménye volt ez a régmúlt hőseiről, hanem példa, paradeigma, melyhez az utódnak magát szabnia kellett, mert csak ha ezt a mértéket megütötte, támaszthatott igényt arra, hogy neki is ugyan-olyan tisztelet járjon ki, mint azoknak az ősöknek, akiket az egész közösség, arisztokraták és nem arisztokraták egyaránt tiszteltek.3 A hagyománynak azonban e normatív jellegen túl még egy szempontból volt jelentősége az arisztokrácia számára (kivált a genealogikus hagyománynak) erősítette
* (Az Ókortudományi Társaság 1965. dec. 17.-i ülésén elhangzott előadás.)
1 L. egyebek közt: G. Steinkopp: Untersuchungen zur Geschichte des Ruhmes bei
den Grieohen. Diss. Halle 1937. és főleg M. Greindl: ΚΛΕΟΣ ΚΥΔΟΣ ΕΥΧΟΣ ΤΙΜΗ
ΦΑΤΙΣ ΔΟΞΑ. Diss. München 1938.
2 Az átmeneti kor Ióniájáról legutóbb E. Akurgal adott összefoglaló képet:
Early Period and Golden Age of lonia. AJA 66 (1962), 370 — 2.
s A hagyomány paradeigmatikus voltáról és ennek jelentőségéről W. Jaeger: Paideia I. Berlin 1936.2 50—62.; Trencsényi-Waldapfel Imre: A görög irodalom. Bp. 1944. 114.; Uő.: Bellerophontés. MTA I. OKöz. 2 (1952) 512 — 3., 517. stb.
belső összetartozósági tudatát, a nem-arisztokratáktól való különbözősége érzetét.
Mindez így természetesen csak egy olyan egyensúlyi helyzetben lehet érvényes, ahol ugyan van arisztokrácia és van köznép, de a kettő érdekei még nem egymást kizáróan ellentétesek, hanem, bár nem mindenben azonosak, de jelentős érintkezési pontjaik vannak. A származásra, az arisztokrata ősökre mint példaképekre való hivatkozás csak addig lehet a köznép irányában hatásos, amíg az arisztokrata ősöket és normákat a köznép is tiszteli, ez pedig csak addig lehetséges, amíg vannak közös érdekek, vagyis, míg az arisztokrata eszmények betöltése jelentős mértékben javára válik a köznépnek is. Amit a régészeti leletek alapján a vándorlások utáni és 750 előtti Iónia társadalmáról mondhatunk, lényegében megfelel ennek a képnek.
Ezek a körülmények jelentős mértékben meghatározzák a hagyomány fenntartóinak, a κλεα άνδρών-t éneklő énekmondóknak a társadalmi helyzetét is. Az arisztokrácia kíséretéhez tartoztak, de helyzetük mégis más volt, mint az egyszerű therapónoké, nekik különleges τιμή és αιδώς járt ki.4 Érthető is, ha az arisztokrácia az ő kiváltságos helyzetét ideológiailag alátámasztó epikus költészet fenntartóját megbecsüli, számára különleges αιδώζ-t kíván, hiszen ezzel nemcsak a személyeket becsüli meg, hanem annak súlyát is növeli, amit mondanak. Amíg tehát az említett egyensúlyi helyzet fennáll, addig a hírnevet és a hagyományt ápoló énekmondó is megbecsült helyzetet foglal el a társadalomban. Az arisztokrácia megbecsüli, mint aki működésével az ő helyzetét szilárdítja, s tiszteli a közösség többi része is, mert a hagyomány, amit ápol az ő hagyománya is.
A 8. század folyamán végbemenő változások következtében azonban a társadalmi helyzet megváltozott, az egyensúlyi helyzet felbomlóban volt. Az arisztokrácia és a nép szembekerülése folytán az arisztokratikus hagyomány, a hírnév, s ennek kifejezője, az eleven orális epika csak egyre csökkenő mértékben tudta betölteni eredeti társadalmi funkcióját. Az egyéni dicsőség kérdése egyre inkább az arisztokrácia belügyévé vált, hiszen azok az eredmények, tettek, melyek révén az arisztokrácia a maga dicsőségét biztosította szükségképpen egyre növekvő mértékben csak az arisztokrácia érdekeit szolgálták, anyagi hatalmát növelték, s ezzel a nép és az arisztokrácia közti ellentétet élezték. A dicsőséges tettek vagy a leszármazás felsorolása a köznép szemében egyre inkább csak az üres dicsekedés jellegét ölthette.5 Az arisztokrácia részéről erre kétféle visszahatás volt lehetséges. Egyfelől az arisztokrata hagyományok és ideálok nyomatékosabb hangsúlyozása, másfelől ezeknek az az ideáloknak újrafogalmazása, a régi forma fokozatos feladásával. A kétféle visszahatás nagyjából egymást követő két korban jelentkezett: a 8-7. szá-
4 Od. 8, 479 — 80.; vö. Greινdl: i. m. 140. is.
5 Vö. Aeta Ant. Hung. 3 (1956) 296. Hasonlóra mennek vissza talán az olyan megjegyzések is, mint pl. sehol. II. 5, 635 B., 10, 68 Α., 22, 99 Β.KÖLTŐI ÖNTUDAT ÉS EGYÉNI SZERZŐSÉG
-zadban inkább az első volt túlnyomó, a 7—6. században inkább a második, de a kettő nem választható el egymástól élesen. Az ideálok nyomatékosabb hangsúlyozása készítette elő a talajt a nagyeposzi alkotások számára, melyek egy-egy nagy ünnepen az egész közösség előtt demonstrálhatták az arisztokrácia eszményeit és méltóságát.6
Az eszmények fokozott hangsúlyozása kétségtelenül kedvezően hatott az énekmondók helyzetére, hiszen, mint említettük, az arisztokráciának is erdekében állt, hogy az ő ideológiáját képviselő személyek társadalmi súlya meglegyen. Ugyanakkor azonban ennek a folyamatnak volt negatív hatása is. A hírnév az arisztokrácia belső öntudatát is erősítette, vagyis az arisztokratikus szemlélet egyre inkább különbséget tett arisztokrata és nem arisztokrata közt — ezt mutatja Odysseus magatartása is az Ilias 2. énekének gyűlés-jelenetében. Ez a különbségtevés annál is inkább megtörténhetett, mert a társadalmon belüli rétegződést nemcsak ilyen ideológiai okok segítették elő, hanem anya giak is. Ha viszont az arisztokrácia öntudata megnő, nyilván el fogja határolni magát azoktól is, akik helyzetüknél vagy származásuknál fogva nem tartoznak közéjük, akik a héroikus arisztokráciától függő helyzetben vannak. Ezek közé tartoztak az énekmondók is, legalább is nagy többségükben, és a fejlődés során egyre inkább. Az énekmondó tehát egyre nyomatékosabban hang súlyozza a hírnév jelentőségét, mert ezzel saját fontosságát is emeli vagy emelni gondolja, és ugyanakkor, minél nyomatékosabban hangsúlyozza az arisztokrácia hírnevét, annál jobban hangsúlyozza a távolságot a λεος-szal bíró arisztokrácia és a κλεος-szal nem bíró önmaga közt.
A homérosi eposzok, elsősorban az Odysseia, számos adattal igazolják az énekmondók megbecsült voltát, ugyanakkor nem egyszer olyanokat is mondanak, amik ezzel nem látszanak összeegyeztethetőknek. Ez részben a fejlődésben egymás után következő fokok egymás mellé kerüléséből adódik, részben azonban abból, hogy az énekmondók helyzete a fentebbiek értelmében ambivalens volt. Ennek az ambivalenciának természetéből adódik, hogy a társadalom polarizálódásában az énekmondók helyzete nem az arisztokráciához kerül közelebb, hanem a néphez. Ezt diktálta anyagi helyzetük épp úgy, mint az arisztokratikus szemlélet vázolt fejlődése, melyet, helyzetéből kifolyólag éppen az énekmondó segített elő.
Ennek a néphez való közeledésnek a fokozatossága jól tanulmányozható az Iliasban és az Odysseiában. Az Iliasban a nép felé való fordulás még meg lehetősen tartózkodó, s részben még a közönsgigényekkel is magyarázható,
6 Az eposzok, különösen a homérosi eposzok ünnepeken történő előadásának gon dolatát először G. WElcker fejtette ki részletesebben (Der epische Cyclus. Bonn 1835. 371., 374., 394—6.), az újabbak közül elsősorban G. Murray foglalt mellette állást (The Rise of the Greek Epic. Oxford 1924.3 187 kk.), s utána általánosan elfogadták. Nem régiben D. L. Page érvelt ezzel szemben (The Homeric Odyssey. Oxford 1955. 75—6.), de a fejlődés egész összefüggése arra mutat, hogy nem a Panathénaia előadásai voltak az első ünnepi epikus előadások.
olyan esetekben, mint a népi világ, a népi munka ábrázolása, elsősorban a hasonlatokban, de néha máshol is, elsősorban Achilleus pajzsának képeiben.7 Az arisztokráciától való távolodás azonban más esetekben is megmutatkozik: az arisztokrácia egyes képviselőinek finoman ironikus beállításában. Koránt sem húzódik ez végig az eposzon, az Ilias világa még zavartalanul héroikus, de egy-egy ironikus szituációban, odavetett sorban a költő már meg tudja csillantani — talán a maga számára sem egészen tisztázott — véleményét arról az arisztokráciáról, melynek valójában maga is ideológiai támasztéka.8 Az Odysseiában mindez már sokkal élesebb színekben jelentkezik. Nemcsak Odysseus tutajépítő munkájának látható kedvteléssel való részletezésében, hanem az irónia sokkal nagyobb mértékében is. Mikor Odysseus Polyphémosszal, a mese szörnyeteg óriásával szemben, mint az eposz arisztokrata hőse a hírnévre hivatkozik, a szembeállítás már nem is irónikus, hanem torz. Joggal beszél Reinhardt arról, hogy a költő szemében, aki ilyen szembeállítást megenged, az arisztokrácia értékrendje megingott, hiszen a legfőbb arisztokratikus érték a hírnév, s Odysseus egész hírnévre appelláló héróikus magatartása nevetségesen kicsiny a szörnyeteggel szemben.9 A héróikus világnak ugyanebbe az irónikus megvilágításába illeszkedik bele a nestóri paradeigmákat szinte már parodizáló bunda-ainos, ahol az irónikus utánzás jelentőségét a paradeigmának az arisztokrata ideológiában betöltött fontosságát ismerve, nem kell hosszabban ecsetelnünk.10 Az irónikus beállítások közé tartozik Odysseus hamis elbeszélése Eumaios kunyhójában, amely különösen azért jelentős, mert ebben az esetben ott van a pozitív párhuzam is, egynem-arisztokrata személy, Eumaios képében.11 Már nem is ironikus, hanem határozott kritikai magatartásra ad lehetőséget Odysseus helyzete az Odysseia második felében; a kérők személyében megjelenített élősdi arisztokrácia kritikájára. Herm. Fränkel helyesen emeli ki, hogy az ithakai királyi palotát a legtovább a küszöb perspektívájából nézzük, s ez a „küszöb-perspektíva" ad a költőnek lehetőséget arra, hogy kifejezze érzéseit azzal az arisztokráciával szemben, mely a küszöbön túl van.12 Az Odysseia természetesen ezzel az arisz-
7S. E. Bassett: The Poetry of Homer. Berkeley, California 1938. 95 - 6.Tren-csényi-Waldapfel Imre: hésiodos: Munkák ós napok. Bp. 1955. 8—9.
8 Szabó Árpád: Homérosz világa. Bp. 1956. 209—20. Az Achilleus ábrázolásában rejlő kritikáról Falus Róbert: Az ókori görög irodalom története. Bp. 1964. 50—5. Nem számítanám az arisztokrácia kritikájának Achilleus Agamemnónhoz intézett szavait, még a Thersités-beszéddel való hasonlóság ellenére sem, mint I. I. Tolsztoj teszi (АЭДЫ. Moszkva 1958. 59 — 60.) bár Falus is hajlik erre (i. m. 54—5.).
9 Od. 9, 263 - 4. - K. Reinhardt: Von Werken und Formen. Godesberg 1948. 81 - 2., vö. 68. is. A hírnév értékének csökkenéséhez vö. H. Maehleb: Die Auffassung des Diehterberufes im frühen Griechentum bis zur Zeit Pindars. Göttingen 1963. 26. is.
10 Od. 14, 459 — 506. Vö. A. Ηεuβεck: Der Odyssee-Dichter und die Ilias. Erlangen" 1954. 26 — 7.
11 Od. 14, 199 — 359., ill.15, 403 — 484., de kül. Eumaios véleménye: 14, 83 - 88. Az egész kérdéshez 1. Szabó ÁrpáD: Az Odysseia-költő osztálytudatának kérdéséhez. AntTan 2 (1955) 4 — 6.
12 Herm. Fränkel: Dichtung und Philosophie des frühen Griechentums. New York 1951. 14.; Reinhardt: i. m. 43 - 4.
MTA I. Osztályának Közleményei 23, 1966
tokráciával szemben még nem egy népi alakot, hanem a jó basileus, Odysseus alakját állítja, nyilván nem minden paradeigmatikus-protreptikus célzat nélkül. Hésiodos azonban — akinek költészetében, mint arra majd még visszatérünk, ez a vonal folytatódik — az Ergában már az ajándékfaló királyok kritikáját új, nem-arisztokratikus eszmények megrajzolásával párosítja.
Térjünk azonban egyelőre vissza a homérosi eposzokhoz. Az énekmondók tehát még ott vannak az arisztokrácia körében, még élnek a régi, megtisztelő formák, nem irreális Démodokos paradeigmatikusnak ábrázolt helyzete, de ott van másik végletképpen Phémios is. Phémios, akinek már nem elég az aoidosnak kijáró αιδώς-ra hivatkozni, nem elég az, hogy ő isteneknek és embereknek énekel, s Odysseusról is mint istenről kész énekelni — őt csak Télemachos közbenjárása mentheti meg.13 Rendkívül tanulságos ez a jelenet a Mnéstérophonia végén abból a szempontból is, hogy mit jelentett az énekmondó, mint a hírnév fenntartója ebben a korban az arisztokrácia számára. Az, hogy Phémios híressé teheti isten és ember előtt Odysseust, már kevés érv az életben maradáshoz. Éppen ezért hangsúlyozzák az énekmondók egyre jobban és egyre többet a hírnév fontosságát és saját szerepüket a hírnév fenntartásában.
Mikor Hektór az Ilias 6. énekében a városban jár, felkeresi Helenét és Parist. Helené magát vádolja meg Parist,
ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben énekeket rólunk zengjen sok megszületendő.14
Helené attól fél, hogy sorsuk a késő emberek ajkán is élni fog. A kiemelkedő tettek, rendkívüli sorsok tehát az Ilias világában is megénekeltekké lesznek, pozitív vagy negatív értelemben, amint megérdemlik. Az énekbe kerülés, az énekké válás lehetett így nagy dicsőség, a hírnév fennmaradása, de nagy szégyen, hírhedté válás is, amitől félni kellett. Ismeretes, hogy az énekmondót más népeknél is azért tisztelik, mert neki hatalmában áll valakinek jó vagy rossz hírét megörökíteni.15 Alkalmasint az Ilias-költő is saját szerepét finoman hang-súlyozandó említi itt meg, hogy Helené fél az utókor énekébe kerülni, hiszen éppen az előadott költemény bizonyítja a félelem alaposságát.16 Másfelől ugyanerre az összefüggésre utal, csak pozitívabb értelemben, az Ilias 2. énekének egy helye is, ahol Odysseus az Aulisban látott csodajelre emlékezik, amelyet Kalchas megfejtett, s melyet Zeus küldött, „későt, késve-betellőt, melynek
13 Od. 22, 344-53.
14 Il. 6, 357—8. Devecseri Gábor fordítása.
15 Vö. pl. L. Frobenius: Atlantis VI. Spielmansgeschichten der Sahel. Jena 1921.
106-11.; A. И. Клиmobич: Xpectomaия по литературе наодов CCCP. Moszkva 1947.
16 W. Marg: Homer über Dichtkunst. Münster 1957. 18 — 9. Nem értek azonban
vele egyet abban, hogy az άοίδiμος-szá, létei vigasztaló Helené számára.
MΎΑ I. Osztályának Közleményei 23. 1966
híre sosem vész". Hiszen megint csak az, hogy az Ilias elmondja e csoda-jelet, s világosan utal a jövőben való beteljesedésére, a bizonyítéka annak, hogy hírneve csakugyan nem veszett el, s Odysseus jövendölő szava épp úgy teljesült, mint Helenéé. Ha így volt ez a múlt és a jelen viszonyában, nyilván így lesz a jelen és jövő viszonyában is, s mindez a hírnév fenntartójától, a κλέα ανδρών éneklőjétől, az aoidostól függ.17
Már sokkal határozottabban hangsúlyozza hírnév és ének kapcsolatát az Odysseia-költő. Az Orestést felemlegető Nestórnak Télemachos azt válaszolja, hogy bizony, Orestés bosszút állott, ,,s az achájok is vinni fogják széles hírét, az eljövendők számára is énekül".18 Kétségtelenül ének és hírnév össze-függésének hangsúlyozását kell látnunk az Odysseia egy másik, kissé különös fogalmazású helyén, ahol a költő odáig megy, hogy a trójai háborút s a város pusztulását is azért végezték el az istenek, „hogy ének legyen az eljövendő emberek számára".19 A helyet részben az említett Odysseia-hely segítségével részben Helene Iliasbeli szavaival összefüggésben érthetjük meg, amire egyéb, ként a scholion is hivatkozik:20 A rendkívüli tetteknek, sorsoknak az emberek szertehordják a hírét, és szükségképpen énekké válnak. A kissé meglepő fogalmazás mögött pedig ez a gondolatsor húzódik: A nagy eseményeket az istenek intézik, így Trója vesztét, a "pusztulást az embereknek" is ők készítették. A nagy tetteket azonban az emberek hajtják végre, ők is halnak meg, éspedig azért, hogy dicsőségük, hírük biztosítva legyen. Ezt a hírnevet az ének adja és tartja fenn, az emberek célja tehát, hogy énekké legyenek. A két végpont összekapcsolásából született ez a fogalmazás, amelyet olvashatunk, melyben nyelvileg az emberi szándék célja és az isteni akarat következménye keveredik.21
Ugyanerre az összefüggésre mutat rá a második Nekyia egy helye, mely szerint Pénelopé kiválóságának híre (κλέος) nem enyészik, a halhatatlanok és az emberek közt kellemes éneket csinálnak belőle, Klytaimnéstra pedig átkos énekké lesz.22 Ez a hely az énekké válásnak ugyanazt a kettős lehetőségét veti fel, mint amelyre már Helené szavaival kapcsolatban is utaltunk,
17II. 2, 322 — 6. (Az idézett szavak Devecseri fordítása.) Némileg hasonlóan Maeh-ler is, i. m. 11—2., akivel azonban nem érthetünk egyet, mikor tagadja, hogy az Ilias tudna arról, „hogy a költő az, aki a tetteknek énekével a dicsőséget biztosítja", annál is kevésbé, mert a 14. lapon maga is mást mond (vö. 26. is).
18 Od. 3, 203—4. A szöveg nem bizonyos. A jó kézirati hagyományban a fent fordított szöveg olvasható (οϊσονσι κλέος ευρύ και εσσομένοισιν άοιδήν), s a kiadók javarészt el is fogadják ezt a szöveget, de van kézirat, mely εσσομένοισι πυθέσθαι-t ad, s így olvasta Eustathios is. Ez ugyan még önmagában nem döntő, de súlyosabban esik a latba - az epikus nyelv formuláris jellegét ismerve —, hogy más helyeken mindenhol az εσσομένοισι πυθέσθαι fordulat a használatos, s feltűnő lenne, ha ettől épp itt volna eltérés. Feltűnő, de nem lehetetlen, s ha πυθέσθαι-t olvasunk sem változik a lényeg.
19 Od. 8, 586.
20 II. 6, 357 - 8.; sehol. Od. 8, 579 T. Vö. G. W. Nitzsch: Erklärende Anmerkungen zu Homers Odyssee. Hannover 1831. ad loc.; Mab»: i. m. 19.
21 Másképp Marg: i. m. 17 — 8.
22 Od. 24, 196 — 202.
csakhogy sokkal világosabban kifejezve. Ének és hírnév tehát az Odysseiá-ban is éppen úgy összetartozik, mint az Iliasban, de az összetartozás sokkal hangsúlyozottabb, mint ott, a leghangsúlyosabb pedig az alighanem későbbi eredetű23 második Nekyiában. Amire az Ilias-költő csak finoman utal, az itt sokkalta erősebb színekkel van érzékeltetve. Minthogy pedig az Odysseia ezt az összefüggést erősebben hangsúlyozza, mint az Ilias, minthogy az Odysseián belül is a második Nekyia erősebben, mint az Odysseia egésze, s minthogy ezt az összetartozást még határozottabban emeli ki Hésiodos, aligha tekinthetjük ezt véletlennek. Annál is kevésbé, mert ennek a hangsúlynak az erősödése párhuzamos az arisztokráciától való fokozatos távolodással, ami a fentebb mondottak után, úgy véljük, nagyon is érthető.
Mielőtt azonban még Hésiodos kérdésére rátérnénk, egy mozzanatra fel kell hívnunk a figyelmet. Phémios, mikor Odysseustól kegyelmet kér, nemcsak egyszerűen aoidos voltára s a neki kijáró αΐδώς-ra hivatkozik,24 ezzel mintegy saját fontosságára mutatva rá az arisztokrácia szempontjából. Öntudatosan mondja, hogy Odysseus is meg fogja bánni, ha őt, az aoidost meg fogja ölni. Mert nem akármilyen aoidosról van szó: „A magam tanítványa vagyok, isten elmémbe mindenféle dalmeneteket ültetett..." Az epikus költészet jellegének ismeretében ezt lehetetlen úgy értenünk, hogy Phémiost soha senki sem tanította, hanem úgy, ahogyan már Aristotelés értette: Phémiosnak meg volt a vele született képessége arra, hogy a tanultakat önállóan alkalmazza, új meg új meneteket teremtsen.25 Ez természetesen az ő tudata számára mint isteni ajándék jut kifejezésre. Az, hogy Phémios a maga tanítványa és hogy a meneteket isten adja neki, ugyanannak a dolognak két oldala: Phémios független az iskolától, önálló, és közvetlen kapcsolatban van az istennel. Értékét éppen ez az önállóság adja meg.26 Nemcsak tehetségtelen és gépies utána kántálója annak, amit mástól tanult, hanem a tanultak alapján önálló, új alkotásra is képes. Ez kétségtelen a költői öntudat első megnyilvánulása, s aligha vélet len, hogy éppen egy kiszolgáltatott helyzetben levő énekmondó ajkán tör fel. Phémios elhatárolja magát azoktól, akik szívébe az isten nem ültetett dal-meneteket, akik mindig a régi nótát fújják, mert a basileusokkal szemben éppen ez ad erőt, éppen ennek alapján érzi úgy, hogy öntudattal állhat meg bárki előtt. A költői öntudat tehát az énekmondók ideológiai erősítője az arisztok ratikus hírnév-ideológia őket lenyomó erejével szemben, részben éppen erre támaszkodva. Mit ér a dicső tett, ha nincs istenáldotta költő, aki befonja az új levelet a hírnév koszorújába? A tehetségtelen erre képtelen, mert ő csak egyre a régit, a betanultat hajtogatja. Ezért hivatkozik Phémios éppen itt αυτοδίδακτος voltára: Én istenáldotta énekes vagyok, aki mindig másképp
23 Page: i. m. 103 — 4., 116 -24
24.Od. 22, 344.: σύ δε μαϊδεο.
25 Arist. Rhet. 1, 1365 a 29 - 30.
26 Vö. Marg: i. m. 11 - 12 is
tudok énekelni rólad, minden új tettedet a régihez tudom fűzni: αυτοδίδακτος δ' ειμί… εοικα δέ τοι παραείδειν.
Ennek a magatartásnak egyenes folytatása a Theogonia prooimionja. Phémios egyfelől a többi énekmondóval szemben emeli ki saját tehetségét, másfelől ennek a tehetségnek a basileusok szempontjából való fontosságára céloz. Ugyanez az elhatárolás jut kifejezésre Hésiodos szavaiban, csakhogy sokkal határozottabban, kidolgozottabban. Hésiodos nemcsak tehetségében érzi magát többnek, mint aoidos társai, hanem mondanivalójában gazdagabbnak és igazabbnak is. Hésiodos maga szerzi meg az ismeretet, mely a csupa has pásztorok fölé emeli, de egyúttal a többi aoidostól is megkülönbözteti. Annak hangsúlyozásával, hogy őt személyesen avatták fel a Múzsák, s ő maga törte le a babérágat,27 kilép az énekmondók kollektívumából. Nem emberek, más aoidosok, énekmondó nemzetségek azok, akik őt költővé tették, hanem a Múzsák és önmaga.28 A Múzsák nyitják meg szemét a magasabb világ felé, de Hésiodos maga töri le az ágat, maga töpreng az igazságon, s ennek eredményeképpen és nem emberektől tanulva jut el azokra a felismerésekre, melye ket költeményében előad. A gondolkodásnak és az igazság megtalálásának az önálló volta, nem-más-emberektől-eredő jellege az, ami Hésiodos hite szerint mint a Múzsáktól való személyes elhívás jelenik meg. Önállóság és isteni ihletés tehát nála épp úgy nem egymást kizáró sajátosságok, hanem ugyanannak a dolognak két oldala, mint Phémiosnál.29
De ahogyan a többi aoidosoktól való elhatárolás Phémiosnál együtt járt a basileusok irányába hangsúlyozott öntudattal, Hésiodosnak is van mondanivalója az arisztokrácia számára. A basileusok közül egyeseket tisztelnek a Múzsák, születésükkor már rátekintenek. Az ilyenek igazságos ítélettel ítélnek, nagy viszályt is rögtön lecsillapítanak, kárvallott embereknek igazságot szolgáltatnak. Tisztelik is őket a népek, és kitűnnek a tömegből. Ilyen a Múzsák ajándéka. De a Múzsáktól és Apollóntól származnak az összes aoidosok és lantosok, éppúgy, mint ahogy az összes basileusok Zeustól. Boldog azonban igazán csak az lehet, akit a Múzsák szeretnek. Az ilyen, ha basileus, a néptől szeretett, ékesszavú, igaz bíró, ha aoidos, akkor csodás hatású énekes. Basileus és aoidos tehát mindenképpen egy fokon áll, hiszen mindkettő istentől származik. Az eszmény azonban nemcsak ennyi, hanem az, hogy a Múzsák szeretettel tekintsenek rájuk. Az a besileus, akire szeretettel tekint a Múzsa, igazságos.30 Ez az eszmény, mert Zeus, akitől a királyok származnak, maga is
27 A szöveghez 1. Trencsényi-Waldapfel imre : Vallástörténet és szövegkritika. Antiquitas Hungarica 1 (1947) 20 — 1.; Uő.: Hésiodos, 167. Újabban egyre inkább ez az olvasat az általános.
28 Teljes joggal hivatkoztak itt többen is Ámosra mint párhuzamra, vö. TRencsényi-WaldapfeL: Hésiodos, 158., 161 — 2.
29 Vö. mindehhez K. Latte : Hesiods Dichterweihe. Antike undAbendland 2 (1946) kül. 154., 162.
30 Trencsényi-wald appel: Hésiodos, 15 —6., 179.
igazságos. De az aoidos emellett sem marad el, ha a Muzsa szereti. Nem minden aoidos ilyen, de a prooimion elején elmondottak után nem lehet kétséges, hogy Hésiodos magát a Múzsák szerette aoidosok közé számítja. Ezzel újfent kiemeli magát az aoidosok átlagából, de egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy nincs olyan basileus, akinél alább való volna, a Múzsák therapónja ő, tőlük függ, nem a basilesoktól. Ezt az egyenrangúságot emelik ki azok a párhuzamos kifejezések is, melyek az igazságos basileus és a Múzsa szerette aoidos működését festik,31 s erre utal az a vonás is, hogy az ágat Hésiodos is σκηπτρον-ul kapta, a maga területén ő is σκηπτοϋχος, mint a basileusok.
Mindez nyilvánvalóvá teszi, amint azt már fentebb is érintettük, hogy a költői öntudat a költő helyzetének rosszabbodása és a költőnek a basileusokkal való egyre határozottabb szembefordulása folyamán nő. Így van ez Hésiodos esetében is, aki az Ergában már a sólyom karma közt vergődő csalogány helyzetében érezte magát: nem voltak többé illúziói a jó basileusokról, s éppen ezért nemcsak kritikájának hangja lett élesebbé, hanem egy gyökeresen új erkölcsi világrendet épített ki, mely a már a Theogoniában is fontos szerepet vívő Diké gondolaton és a munkában gyökeredző új eszmén épül. Hasonló a helyzet más költők esetében is, gondoljunk az első, egyéniségként is meg fogható nagy lírikusra, Archilochosra. És így van nemcsak a költészet vonatkozásában, hanem - mint arra Szilágyi János György volt szíves figyelmeztetni - a képzőművészetek területén is: ez az első művész szignatúrák kora. A "szellem emberei", akik nem az uralkodó osztályhoz tartoznak, hangsúlyozzák azzal szemben a maguk jelentőségét, mint ahogy az Odysseiában és Hésiodos-ban egyre növekvő mértékben figyelhető meg a szellemi tevékenység értékelése az arisztokrata eszménnyel, a harci vitézséggel szemben.32 Nem elvont költői büszkeségről van tehát szó, a költői öntudat is a költő társadalmi állásfoglalásának része.
A változó világ, s ennek következtében az epika hanyatlása azonban nemcsak a költő társadalmi helyzetét és a közönséggel való kapcsolatát változtatja meg, hanem művéhez való viszonyát is. Hésiodos, mikor elhatárolja magát a többi énekmondóktól, s a kollektivitásból, mint egyén kilép, nevén nevezi magát. Ennek lehettek bizonyos előzményei. A közép-ázsiai török népeknél, ahol az énekmondás még eleven gyakorlatként tanulmányozható, ismeretes, hogy egyes énekmondó iskolák (családok) stílus és repertoár tekintetében nagyon határozottan különböznek egymástól. Vannak epikus témák, melyek az egyik, s vannak, melyek a másik iskola sajátosságai. Sőt, egy-egy híres énekmondó valamely nevezetes epizódja névhez kötve marad fenn,
31 P. Friedländer: Das Proömium der Theogonie.-Hermes 49 (1914) 10. 2. j.; FRÄNKEL: i. m. 150—1.
32 vö. W. Burkert: Das Lied von Ares und Aphrodite. RhM 103 (1960) 142.;Maehler: i. m. 25., 33., 39. stb.
s így fokról-fokra szokássá válik előadó (szerző) megnevezése. Amikor azután az epikus szövegeket lejegyzik, akkor a kéziratok már rögzítik és viselik a szerző nevét is. Itt tehát, mint Zsirmunszkij helyesen kiemeli, szinte szemünk előtt áll a személyes alkotónak a névtelen kollektívumból való kibontakozási folyamata.33 Orális költészeti formák közt természetesen ez még nem jelentette azt, hogy az illető változat szórói-szóra öröklődött tovább, sőt azt sem, hogy a változat szerzője azt mindig ugyanúgy mondta el. A feldolgozás sajátos jel-lege így is megmaradt, s kötődött a megformálódó nevéhez. Ilyen előzményeket Hésiodos előtt a görög költészetben is bízvást feltételezhetünk. A 8 — 7. század viszonyai között azonban, mikor a költő egyéni teljesítményét már csak egy-szerűen anyagi okokból is egyre nyomatékosabban tartotta szükségesnek hangsúlyozni, ez a folyamat felerősödött. Az epikus énekmondók elhatárolták magukat más énekmondóktól, istenáldotta tehetségüket hangsúlyozták (a fentebb tárgyalt okokból), nem akartak a hagyományozás nagy láncának személytelen és névtelen szemei lenni, hanem éppen hanyatló helyzetük folytán egyre jobban akarták hangsúlyozni egyéni fontosságukat, egyéni teljesítményüket, ha az még oly csekély volt is. A kyklikus eposzok szerzőségének kérdésében mutatkozó sok ingadozás is talán erre vezethető vissza. Nem egyszer s mindenkorra szóról szóra rögzített szövegek szerzőségéről van itt szó, hanem azonos témák iskolák vagy egyének szerint változó feldolgozásairól, változatairól.
33 B. M. Жирмунский: Народный героический эпос. Moszkva—Leningrád 1962.248—50., 257 — 60.; Β. Μ. Жирмунский—X. Т. Зарифов: Узбекский героический эпос. Moszkva 1947. 38 — 40.
MTA I. Osztályának Közleményei 23, 1966
A kollektívumból kilépő, új igazságokon töprengő, a változó világban a maga helyét kereső egyéniség állásfoglalása azonban már nem fért bele az eposz hagyományos kereteibe, új műformákat teremtett magának, az új kép eszméinek hordozója már nem az eposz lesz, ha mint irodalmi műfaj él is még egy ideig.
Szoszedet
hírnév (κλέος)
tisztelet (τιμή)
άρετή
tisztelet-ajándék (γέρας)
kihasított föld (τέμενος)
példa, paradeigma
κλεα άνδρών
therapón
αιδώς
Démodokos
Phémios
Télemachos
Mnéstérophonia
οϊσονσι κλέος ευρύ και εσσομένοισιν άοιδήν
εσσομένοισι πυθέσθαι
σκηπτρον
σκηπτοϋχος,
hírnév (κλέος)
tisztelet (τιμή)
άρετή
tisztelet-ajándék (γέρας)
kihasított föld (τέμενος)
példa, paradeigma
κλεα άνδρών
therapón
αιδώς
Démodokos
Phémios
Télemachos
Mnéstérophonia
οϊσονσι κλέος ευρύ και εσσομένοισιν άοιδήν
εσσομένοισι πυθέσθαι
σκηπτρον
σκηπτοϋχος,
Koltoi szent ihlet - a szepseg
B 18 = Kléméns Alexandriský, Stromata VI, 168
καὶ ὁ Δημόκριτος ὁμοίως
ποιητὴς δὲ ἅσσα μὲν ἂν γράφηι μετ᾿ ἐνθουσιασμοῦ καὶ ἱεροῦ πνεύματος, καλὰ κάρτα ἐστίν ...
Amit a kolto elragadtatottsagaban es szent ihletettsegeben ir, nagyon szep.
B 18 = Kléméns Alexandriský, Stromata VI, 168
καὶ ὁ Δημόκριτος ὁμοίως
ποιητὴς δὲ ἅσσα μὲν ἂν γράφηι μετ᾿ ἐνθουσιασμοῦ καὶ ἱεροῦ πνεύματος, καλὰ κάρτα ἐστίν ...
Amit a kolto elragadtatottsagaban es szent ihletettsegeben ir, nagyon szep.
Hasonló témák
