Költői öntudat...
RITOÓK ZSIGMOND
KÖLTŐI ÖNTUDAT ÉS EGYÉNI SZERZŐSÉG A KORAI GÖRÖG KÖLTÉSZETBEN*
Ismeretes, hogy a hírnév (κλέος) és a tisztelet (τιμή) milyen jelentős szerepet játszik a görög arisztokrácia ideológiájában.1 A hírnév a közösség részéről jövő elismerése annak, hogy valaki méltónak mutatkozott a nagy ősökhöz, benne is ugyanaz az άρετή nyilatkozott meg, mint azokban, s így ugyanaz a τιμή jár ki neki is, mint azoknak. Ennek a tiszteletnek az anyagi megnyilvánulása a közösség részéről juttatott tisztelet-ajándék (γέρας) vagy kihasított föld (τέμενος). Különösen nagy volt mindennek a jelentősége az átmeneti kor viszonyai között, hiszen Iónia másfél-kétezer lakosú települései ben az arisztokrácia a nép közt élt, a különbség nem volt olyan éles arisztok rácia és köznép közt, mint a mykénéi korban;2 a nép és az arisztokrácia érdekei bizonyos mértékig közösek voltak, s így az arisztokrácia hőstettei az egész közösség érdekeit is szolgálták. Úgy érezhették, méltán követelik tehát az érte kijáró anyagi és erkölcsi elismerést, s a nép is úgy érezhette, hogy ezzel az egész közösségnek tett szolgálatokat honorál.
A mértéket, amelyet meg kellett ütni ahhoz, hogy valaki a hírnévre és annak anyagi velejáróira igényt tarthasson, a héroikus hagyomány adta meg. Nem-csak egyszerű elbeszélések gyűjteménye volt ez a régmúlt hőseiről, hanem példa, paradeigma, melyhez az utódnak magát szabnia kellett, mert csak ha ezt a mértéket megütötte, támaszthatott igényt arra, hogy neki is ugyan-olyan tisztelet járjon ki, mint azoknak az ősöknek, akiket az egész közösség, arisztokraták és nem arisztokraták egyaránt tiszteltek.3 A hagyománynak azonban e normatív jellegen túl még egy szempontból volt jelentősége az arisztokrácia számára (kivált a genealogikus hagyománynak) erősítette
* (Az Ókortudományi Társaság 1965. dec. 17.-i ülésén elhangzott előadás.)
1 L. egyebek közt: G. Steinkopp: Untersuchungen zur Geschichte des Ruhmes bei
den Grieohen. Diss. Halle 1937. és főleg M. Greindl: ΚΛΕΟΣ ΚΥΔΟΣ ΕΥΧΟΣ ΤΙΜΗ
ΦΑΤΙΣ ΔΟΞΑ. Diss. München 1938.
2 Az átmeneti kor Ióniájáról legutóbb E. Akurgal adott összefoglaló képet:
Early Period and Golden Age of lonia. AJA 66 (1962), 370 — 2.
s A hagyomány paradeigmatikus voltáról és ennek jelentőségéről W. Jaeger: Paideia I. Berlin 1936.2 50—62.; Trencsényi-Waldapfel Imre: A görög irodalom. Bp. 1944. 114.; Uő.: Bellerophontés. MTA I. OKöz. 2 (1952) 512 — 3., 517. stb.
belső összetartozósági tudatát, a nem-arisztokratáktól való különbözősége érzetét.
Mindez így természetesen csak egy olyan egyensúlyi helyzetben lehet érvényes, ahol ugyan van arisztokrácia és van köznép, de a kettő érdekei még nem egymást kizáróan ellentétesek, hanem, bár nem mindenben azonosak, de jelentős érintkezési pontjaik vannak. A származásra, az arisztokrata ősökre mint példaképekre való hivatkozás csak addig lehet a köznép irányában hatásos, amíg az arisztokrata ősöket és normákat a köznép is tiszteli, ez pedig csak addig lehetséges, amíg vannak közös érdekek, vagyis, míg az arisztokrata eszmények betöltése jelentős mértékben javára válik a köznépnek is. Amit a régészeti leletek alapján a vándorlások utáni és 750 előtti Iónia társadalmáról mondhatunk, lényegében megfelel ennek a képnek.
Ezek a körülmények jelentős mértékben meghatározzák a hagyomány fenntartóinak, a κλεα άνδρών-t éneklő énekmondóknak a társadalmi helyzetét is. Az arisztokrácia kíséretéhez tartoztak, de helyzetük mégis más volt, mint az egyszerű therapónoké, nekik különleges τιμή és αιδώς járt ki.4 Érthető is, ha az arisztokrácia az ő kiváltságos helyzetét ideológiailag alátámasztó epikus költészet fenntartóját megbecsüli, számára különleges αιδώζ-t kíván, hiszen ezzel nemcsak a személyeket becsüli meg, hanem annak súlyát is növeli, amit mondanak. Amíg tehát az említett egyensúlyi helyzet fennáll, addig a hírnevet és a hagyományt ápoló énekmondó is megbecsült helyzetet foglal el a társadalomban. Az arisztokrácia megbecsüli, mint aki működésével az ő helyzetét szilárdítja, s tiszteli a közösség többi része is, mert a hagyomány, amit ápol az ő hagyománya is.
A 8. század folyamán végbemenő változások következtében azonban a társadalmi helyzet megváltozott, az egyensúlyi helyzet felbomlóban volt. Az arisztokrácia és a nép szembekerülése folytán az arisztokratikus hagyomány, a hírnév, s ennek kifejezője, az eleven orális epika csak egyre csökkenő mértékben tudta betölteni eredeti társadalmi funkcióját. Az egyéni dicsőség kérdése egyre inkább az arisztokrácia belügyévé vált, hiszen azok az eredmények, tettek, melyek révén az arisztokrácia a maga dicsőségét biztosította szükségképpen egyre növekvő mértékben csak az arisztokrácia érdekeit szolgálták, anyagi hatalmát növelték, s ezzel a nép és az arisztokrácia közti ellentétet élezték. A dicsőséges tettek vagy a leszármazás felsorolása a köznép szemében egyre inkább csak az üres dicsekedés jellegét ölthette.5 Az arisztokrácia részéről erre kétféle visszahatás volt lehetséges. Egyfelől az arisztokrata hagyományok és ideálok nyomatékosabb hangsúlyozása, másfelől ezeknek az az ideáloknak újrafogalmazása, a régi forma fokozatos feladásával. A kétféle visszahatás nagyjából egymást követő két korban jelentkezett: a 8-7. szá-
4 Od. 8, 479 — 80.; vö. Greινdl: i. m. 140. is.
5 Vö. Aeta Ant. Hung. 3 (1956) 296. Hasonlóra mennek vissza talán az olyan megjegyzések is, mint pl. sehol. II. 5, 635 B., 10, 68 Α., 22, 99 Β.KÖLTŐI ÖNTUDAT ÉS EGYÉNI SZERZŐSÉG
-zadban inkább az első volt túlnyomó, a 7—6. században inkább a második, de a kettő nem választható el egymástól élesen. Az ideálok nyomatékosabb hangsúlyozása készítette elő a talajt a nagyeposzi alkotások számára, melyek egy-egy nagy ünnepen az egész közösség előtt demonstrálhatták az arisztokrácia eszményeit és méltóságát.6
Az eszmények fokozott hangsúlyozása kétségtelenül kedvezően hatott az énekmondók helyzetére, hiszen, mint említettük, az arisztokráciának is erdekében állt, hogy az ő ideológiáját képviselő személyek társadalmi súlya meglegyen. Ugyanakkor azonban ennek a folyamatnak volt negatív hatása is. A hírnév az arisztokrácia belső öntudatát is erősítette, vagyis az arisztokratikus szemlélet egyre inkább különbséget tett arisztokrata és nem arisztokrata közt — ezt mutatja Odysseus magatartása is az Ilias 2. énekének gyűlés-jelenetében. Ez a különbségtevés annál is inkább megtörténhetett, mert a társadalmon belüli rétegződést nemcsak ilyen ideológiai okok segítették elő, hanem anya giak is. Ha viszont az arisztokrácia öntudata megnő, nyilván el fogja határolni magát azoktól is, akik helyzetüknél vagy származásuknál fogva nem tartoznak közéjük, akik a héroikus arisztokráciától függő helyzetben vannak. Ezek közé tartoztak az énekmondók is, legalább is nagy többségükben, és a fejlődés során egyre inkább. Az énekmondó tehát egyre nyomatékosabban hang súlyozza a hírnév jelentőségét, mert ezzel saját fontosságát is emeli vagy emelni gondolja, és ugyanakkor, minél nyomatékosabban hangsúlyozza az arisztokrácia hírnevét, annál jobban hangsúlyozza a távolságot a λεος-szal bíró arisztokrácia és a κλεος-szal nem bíró önmaga közt.
A homérosi eposzok, elsősorban az Odysseia, számos adattal igazolják az énekmondók megbecsült voltát, ugyanakkor nem egyszer olyanokat is mondanak, amik ezzel nem látszanak összeegyeztethetőknek. Ez részben a fejlődésben egymás után következő fokok egymás mellé kerüléséből adódik, részben azonban abból, hogy az énekmondók helyzete a fentebbiek értelmében ambivalens volt. Ennek az ambivalenciának természetéből adódik, hogy a társadalom polarizálódásában az énekmondók helyzete nem az arisztokráciához kerül közelebb, hanem a néphez. Ezt diktálta anyagi helyzetük épp úgy, mint az arisztokratikus szemlélet vázolt fejlődése, melyet, helyzetéből kifolyólag éppen az énekmondó segített elő.
Ennek a néphez való közeledésnek a fokozatossága jól tanulmányozható az Iliasban és az Odysseiában. Az Iliasban a nép felé való fordulás még meg lehetősen tartózkodó, s részben még a közönsgigényekkel is magyarázható,
6 Az eposzok, különösen a homérosi eposzok ünnepeken történő előadásának gon dolatát először G. WElcker fejtette ki részletesebben (Der epische Cyclus. Bonn 1835. 371., 374., 394—6.), az újabbak közül elsősorban G. Murray foglalt mellette állást (The Rise of the Greek Epic. Oxford 1924.3 187 kk.), s utána általánosan elfogadták. Nem régiben D. L. Page érvelt ezzel szemben (The Homeric Odyssey. Oxford 1955. 75—6.), de a fejlődés egész összefüggése arra mutat, hogy nem a Panathénaia előadásai voltak az első ünnepi epikus előadások.
olyan esetekben, mint a népi világ, a népi munka ábrázolása, elsősorban a hasonlatokban, de néha máshol is, elsősorban Achilleus pajzsának képeiben.7 Az arisztokráciától való távolodás azonban más esetekben is megmutatkozik: az arisztokrácia egyes képviselőinek finoman ironikus beállításában. Koránt sem húzódik ez végig az eposzon, az Ilias világa még zavartalanul héroikus, de egy-egy ironikus szituációban, odavetett sorban a költő már meg tudja csillantani — talán a maga számára sem egészen tisztázott — véleményét arról az arisztokráciáról, melynek valójában maga is ideológiai támasztéka.8 Az Odysseiában mindez már sokkal élesebb színekben jelentkezik. Nemcsak Odysseus tutajépítő munkájának látható kedvteléssel való részletezésében, hanem az irónia sokkal nagyobb mértékében is. Mikor Odysseus Polyphémosszal, a mese szörnyeteg óriásával szemben, mint az eposz arisztokrata hőse a hírnévre hivatkozik, a szembeállítás már nem is irónikus, hanem torz. Joggal beszél Reinhardt arról, hogy a költő szemében, aki ilyen szembeállítást megenged, az arisztokrácia értékrendje megingott, hiszen a legfőbb arisztokratikus érték a hírnév, s Odysseus egész hírnévre appelláló héróikus magatartása nevetségesen kicsiny a szörnyeteggel szemben.9 A héróikus világnak ugyanebbe az irónikus megvilágításába illeszkedik bele a nestóri paradeigmákat szinte már parodizáló bunda-ainos, ahol az irónikus utánzás jelentőségét a paradeigmának az arisztokrata ideológiában betöltött fontosságát ismerve, nem kell hosszabban ecsetelnünk.10 Az irónikus beállítások közé tartozik Odysseus hamis elbeszélése Eumaios kunyhójában, amely különösen azért jelentős, mert ebben az esetben ott van a pozitív párhuzam is, egynem-arisztokrata személy, Eumaios képében.11 Már nem is ironikus, hanem határozott kritikai magatartásra ad lehetőséget Odysseus helyzete az Odysseia második felében; a kérők személyében megjelenített élősdi arisztokrácia kritikájára. Herm. Fränkel helyesen emeli ki, hogy az ithakai királyi palotát a legtovább a küszöb perspektívájából nézzük, s ez a „küszöb-perspektíva" ad a költőnek lehetőséget arra, hogy kifejezze érzéseit azzal az arisztokráciával szemben, mely a küszöbön túl van.12 Az Odysseia természetesen ezzel az arisz-
7S. E. Bassett: The Poetry of Homer. Berkeley, California 1938. 95 - 6.Tren-csényi-Waldapfel Imre: hésiodos: Munkák ós napok. Bp. 1955. 8—9.
8 Szabó Árpád: Homérosz világa. Bp. 1956. 209—20. Az Achilleus ábrázolásában rejlő kritikáról Falus Róbert: Az ókori görög irodalom története. Bp. 1964. 50—5. Nem számítanám az arisztokrácia kritikájának Achilleus Agamemnónhoz intézett szavait, még a Thersités-beszéddel való hasonlóság ellenére sem, mint I. I. Tolsztoj teszi (АЭДЫ. Moszkva 1958. 59 — 60.) bár Falus is hajlik erre (i. m. 54—5.).
9 Od. 9, 263 - 4. - K. Reinhardt: Von Werken und Formen. Godesberg 1948. 81 - 2., vö. 68. is. A hírnév értékének csökkenéséhez vö. H. Maehleb: Die Auffassung des Diehterberufes im frühen Griechentum bis zur Zeit Pindars. Göttingen 1963. 26. is.
10 Od. 14, 459 — 506. Vö. A. Ηεuβεck: Der Odyssee-Dichter und die Ilias. Erlangen" 1954. 26 — 7.
11 Od. 14, 199 — 359., ill.15, 403 — 484., de kül. Eumaios véleménye: 14, 83 - 88. Az egész kérdéshez 1. Szabó ÁrpáD: Az Odysseia-költő osztálytudatának kérdéséhez. AntTan 2 (1955) 4 — 6.
12 Herm. Fränkel: Dichtung und Philosophie des frühen Griechentums. New York 1951. 14.; Reinhardt: i. m. 43 - 4.
MTA I. Osztályának Közleményei 23, 1966
tokráciával szemben még nem egy népi alakot, hanem a jó basileus, Odysseus alakját állítja, nyilván nem minden paradeigmatikus-protreptikus célzat nélkül. Hésiodos azonban — akinek költészetében, mint arra majd még visszatérünk, ez a vonal folytatódik — az Ergában már az ajándékfaló királyok kritikáját új, nem-arisztokratikus eszmények megrajzolásával párosítja.
Térjünk azonban egyelőre vissza a homérosi eposzokhoz. Az énekmondók tehát még ott vannak az arisztokrácia körében, még élnek a régi, megtisztelő formák, nem irreális Démodokos paradeigmatikusnak ábrázolt helyzete, de ott van másik végletképpen Phémios is. Phémios, akinek már nem elég az aoidosnak kijáró αιδώς-ra hivatkozni, nem elég az, hogy ő isteneknek és embereknek énekel, s Odysseusról is mint istenről kész énekelni — őt csak Télemachos közbenjárása mentheti meg.13 Rendkívül tanulságos ez a jelenet a Mnéstérophonia végén abból a szempontból is, hogy mit jelentett az énekmondó, mint a hírnév fenntartója ebben a korban az arisztokrácia számára. Az, hogy Phémios híressé teheti isten és ember előtt Odysseust, már kevés érv az életben maradáshoz. Éppen ezért hangsúlyozzák az énekmondók egyre jobban és egyre többet a hírnév fontosságát és saját szerepüket a hírnév fenntartásában.
Mikor Hektór az Ilias 6. énekében a városban jár, felkeresi Helenét és Parist. Helené magát vádolja meg Parist,
ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben énekeket rólunk zengjen sok megszületendő.14
Helené attól fél, hogy sorsuk a késő emberek ajkán is élni fog. A kiemelkedő tettek, rendkívüli sorsok tehát az Ilias világában is megénekeltekké lesznek, pozitív vagy negatív értelemben, amint megérdemlik. Az énekbe kerülés, az énekké válás lehetett így nagy dicsőség, a hírnév fennmaradása, de nagy szégyen, hírhedté válás is, amitől félni kellett. Ismeretes, hogy az énekmondót más népeknél is azért tisztelik, mert neki hatalmában áll valakinek jó vagy rossz hírét megörökíteni.15 Alkalmasint az Ilias-költő is saját szerepét finoman hang-súlyozandó említi itt meg, hogy Helené fél az utókor énekébe kerülni, hiszen éppen az előadott költemény bizonyítja a félelem alaposságát.16 Másfelől ugyanerre az összefüggésre utal, csak pozitívabb értelemben, az Ilias 2. énekének egy helye is, ahol Odysseus az Aulisban látott csodajelre emlékezik, amelyet Kalchas megfejtett, s melyet Zeus küldött, „későt, késve-betellőt, melynek
13 Od. 22, 344-53.
14 Il. 6, 357—8. Devecseri Gábor fordítása.
15 Vö. pl. L. Frobenius: Atlantis VI. Spielmansgeschichten der Sahel. Jena 1921.
106-11.; A. И. Клиmobич: Xpectomaия по литературе наодов CCCP. Moszkva 1947.
16 W. Marg: Homer über Dichtkunst. Münster 1957. 18 — 9. Nem értek azonban
vele egyet abban, hogy az άοίδiμος-szá, létei vigasztaló Helené számára.
MΎΑ I. Osztályának Közleményei 23. 1966
híre sosem vész". Hiszen megint csak az, hogy az Ilias elmondja e csoda-jelet, s világosan utal a jövőben való beteljesedésére, a bizonyítéka annak, hogy hírneve csakugyan nem veszett el, s Odysseus jövendölő szava épp úgy teljesült, mint Helenéé. Ha így volt ez a múlt és a jelen viszonyában, nyilván így lesz a jelen és jövő viszonyában is, s mindez a hírnév fenntartójától, a κλέα ανδρών éneklőjétől, az aoidostól függ.17
Már sokkal határozottabban hangsúlyozza hírnév és ének kapcsolatát az Odysseia-költő. Az Orestést felemlegető Nestórnak Télemachos azt válaszolja, hogy bizony, Orestés bosszút állott, ,,s az achájok is vinni fogják széles hírét, az eljövendők számára is énekül".18 Kétségtelenül ének és hírnév össze-függésének hangsúlyozását kell látnunk az Odysseia egy másik, kissé különös fogalmazású helyén, ahol a költő odáig megy, hogy a trójai háborút s a város pusztulását is azért végezték el az istenek, „hogy ének legyen az eljövendő emberek számára".19 A helyet részben az említett Odysseia-hely segítségével részben Helene Iliasbeli szavaival összefüggésben érthetjük meg, amire egyéb, ként a scholion is hivatkozik:20 A rendkívüli tetteknek, sorsoknak az emberek szertehordják a hírét, és szükségképpen énekké válnak. A kissé meglepő fogalmazás mögött pedig ez a gondolatsor húzódik: A nagy eseményeket az istenek intézik, így Trója vesztét, a "pusztulást az embereknek" is ők készítették. A nagy tetteket azonban az emberek hajtják végre, ők is halnak meg, éspedig azért, hogy dicsőségük, hírük biztosítva legyen. Ezt a hírnevet az ének adja és tartja fenn, az emberek célja tehát, hogy énekké legyenek. A két végpont összekapcsolásából született ez a fogalmazás, amelyet olvashatunk, melyben nyelvileg az emberi szándék célja és az isteni akarat következménye keveredik.21
Ugyanerre az összefüggésre mutat rá a második Nekyia egy helye, mely szerint Pénelopé kiválóságának híre (κλέος) nem enyészik, a halhatatlanok és az emberek közt kellemes éneket csinálnak belőle, Klytaimnéstra pedig átkos énekké lesz.22 Ez a hely az énekké válásnak ugyanazt a kettős lehetőségét veti fel, mint amelyre már Helené szavaival kapcsolatban is utaltunk,
17II. 2, 322 — 6. (Az idézett szavak Devecseri fordítása.) Némileg hasonlóan Maeh-ler is, i. m. 11—2., akivel azonban nem érthetünk egyet, mikor tagadja, hogy az Ilias tudna arról, „hogy a költő az, aki a tetteknek énekével a dicsőséget biztosítja", annál is kevésbé, mert a 14. lapon maga is mást mond (vö. 26. is).
18 Od. 3, 203—4. A szöveg nem bizonyos. A jó kézirati hagyományban a fent fordított szöveg olvasható (οϊσονσι κλέος ευρύ και εσσομένοισιν άοιδήν), s a kiadók javarészt el is fogadják ezt a szöveget, de van kézirat, mely εσσομένοισι πυθέσθαι-t ad, s így olvasta Eustathios is. Ez ugyan még önmagában nem döntő, de súlyosabban esik a latba - az epikus nyelv formuláris jellegét ismerve —, hogy más helyeken mindenhol az εσσομένοισι πυθέσθαι fordulat a használatos, s feltűnő lenne, ha ettől épp itt volna eltérés. Feltűnő, de nem lehetetlen, s ha πυθέσθαι-t olvasunk sem változik a lényeg.
19 Od. 8, 586.
20 II. 6, 357 - 8.; sehol. Od. 8, 579 T. Vö. G. W. Nitzsch: Erklärende Anmerkungen zu Homers Odyssee. Hannover 1831. ad loc.; Mab»: i. m. 19.
21 Másképp Marg: i. m. 17 — 8.
22 Od. 24, 196 — 202.
csakhogy sokkal világosabban kifejezve. Ének és hírnév tehát az Odysseiá-ban is éppen úgy összetartozik, mint az Iliasban, de az összetartozás sokkal hangsúlyozottabb, mint ott, a leghangsúlyosabb pedig az alighanem későbbi eredetű23 második Nekyiában. Amire az Ilias-költő csak finoman utal, az itt sokkalta erősebb színekkel van érzékeltetve. Minthogy pedig az Odysseia ezt az összefüggést erősebben hangsúlyozza, mint az Ilias, minthogy az Odysseián belül is a második Nekyia erősebben, mint az Odysseia egésze, s minthogy ezt az összetartozást még határozottabban emeli ki Hésiodos, aligha tekinthetjük ezt véletlennek. Annál is kevésbé, mert ennek a hangsúlynak az erősödése párhuzamos az arisztokráciától való fokozatos távolodással, ami a fentebb mondottak után, úgy véljük, nagyon is érthető.
Mielőtt azonban még Hésiodos kérdésére rátérnénk, egy mozzanatra fel kell hívnunk a figyelmet. Phémios, mikor Odysseustól kegyelmet kér, nemcsak egyszerűen aoidos voltára s a neki kijáró αΐδώς-ra hivatkozik,24 ezzel mintegy saját fontosságára mutatva rá az arisztokrácia szempontjából. Öntudatosan mondja, hogy Odysseus is meg fogja bánni, ha őt, az aoidost meg fogja ölni. Mert nem akármilyen aoidosról van szó: „A magam tanítványa vagyok, isten elmémbe mindenféle dalmeneteket ültetett..." Az epikus költészet jellegének ismeretében ezt lehetetlen úgy értenünk, hogy Phémiost soha senki sem tanította, hanem úgy, ahogyan már Aristotelés értette: Phémiosnak meg volt a vele született képessége arra, hogy a tanultakat önállóan alkalmazza, új meg új meneteket teremtsen.25 Ez természetesen az ő tudata számára mint isteni ajándék jut kifejezésre. Az, hogy Phémios a maga tanítványa és hogy a meneteket isten adja neki, ugyanannak a dolognak két oldala: Phémios független az iskolától, önálló, és közvetlen kapcsolatban van az istennel. Értékét éppen ez az önállóság adja meg.26 Nemcsak tehetségtelen és gépies utána kántálója annak, amit mástól tanult, hanem a tanultak alapján önálló, új alkotásra is képes. Ez kétségtelen a költői öntudat első megnyilvánulása, s aligha vélet len, hogy éppen egy kiszolgáltatott helyzetben levő énekmondó ajkán tör fel. Phémios elhatárolja magát azoktól, akik szívébe az isten nem ültetett dal-meneteket, akik mindig a régi nótát fújják, mert a basileusokkal szemben éppen ez ad erőt, éppen ennek alapján érzi úgy, hogy öntudattal állhat meg bárki előtt. A költői öntudat tehát az énekmondók ideológiai erősítője az arisztok ratikus hírnév-ideológia őket lenyomó erejével szemben, részben éppen erre támaszkodva. Mit ér a dicső tett, ha nincs istenáldotta költő, aki befonja az új levelet a hírnév koszorújába? A tehetségtelen erre képtelen, mert ő csak egyre a régit, a betanultat hajtogatja. Ezért hivatkozik Phémios éppen itt αυτοδίδακτος voltára: Én istenáldotta énekes vagyok, aki mindig másképp
23 Page: i. m. 103 — 4., 116 -24
24.Od. 22, 344.: σύ δε μαϊδεο.
25 Arist. Rhet. 1, 1365 a 29 - 30.
26 Vö. Marg: i. m. 11 - 12 is
tudok énekelni rólad, minden új tettedet a régihez tudom fűzni: αυτοδίδακτος δ' ειμί… εοικα δέ τοι παραείδειν.
Ennek a magatartásnak egyenes folytatása a Theogonia prooimionja. Phémios egyfelől a többi énekmondóval szemben emeli ki saját tehetségét, másfelől ennek a tehetségnek a basileusok szempontjából való fontosságára céloz. Ugyanez az elhatárolás jut kifejezésre Hésiodos szavaiban, csakhogy sokkal határozottabban, kidolgozottabban. Hésiodos nemcsak tehetségében érzi magát többnek, mint aoidos társai, hanem mondanivalójában gazdagabbnak és igazabbnak is. Hésiodos maga szerzi meg az ismeretet, mely a csupa has pásztorok fölé emeli, de egyúttal a többi aoidostól is megkülönbözteti. Annak hangsúlyozásával, hogy őt személyesen avatták fel a Múzsák, s ő maga törte le a babérágat,27 kilép az énekmondók kollektívumából. Nem emberek, más aoidosok, énekmondó nemzetségek azok, akik őt költővé tették, hanem a Múzsák és önmaga.28 A Múzsák nyitják meg szemét a magasabb világ felé, de Hésiodos maga töri le az ágat, maga töpreng az igazságon, s ennek eredményeképpen és nem emberektől tanulva jut el azokra a felismerésekre, melye ket költeményében előad. A gondolkodásnak és az igazság megtalálásának az önálló volta, nem-más-emberektől-eredő jellege az, ami Hésiodos hite szerint mint a Múzsáktól való személyes elhívás jelenik meg. Önállóság és isteni ihletés tehát nála épp úgy nem egymást kizáró sajátosságok, hanem ugyanannak a dolognak két oldala, mint Phémiosnál.29
De ahogyan a többi aoidosoktól való elhatárolás Phémiosnál együtt járt a basileusok irányába hangsúlyozott öntudattal, Hésiodosnak is van mondanivalója az arisztokrácia számára. A basileusok közül egyeseket tisztelnek a Múzsák, születésükkor már rátekintenek. Az ilyenek igazságos ítélettel ítélnek, nagy viszályt is rögtön lecsillapítanak, kárvallott embereknek igazságot szolgáltatnak. Tisztelik is őket a népek, és kitűnnek a tömegből. Ilyen a Múzsák ajándéka. De a Múzsáktól és Apollóntól származnak az összes aoidosok és lantosok, éppúgy, mint ahogy az összes basileusok Zeustól. Boldog azonban igazán csak az lehet, akit a Múzsák szeretnek. Az ilyen, ha basileus, a néptől szeretett, ékesszavú, igaz bíró, ha aoidos, akkor csodás hatású énekes. Basileus és aoidos tehát mindenképpen egy fokon áll, hiszen mindkettő istentől származik. Az eszmény azonban nemcsak ennyi, hanem az, hogy a Múzsák szeretettel tekintsenek rájuk. Az a besileus, akire szeretettel tekint a Múzsa, igazságos.30 Ez az eszmény, mert Zeus, akitől a királyok származnak, maga is
27 A szöveghez 1. Trencsényi-Waldapfel imre : Vallástörténet és szövegkritika. Antiquitas Hungarica 1 (1947) 20 — 1.; Uő.: Hésiodos, 167. Újabban egyre inkább ez az olvasat az általános.
28 Teljes joggal hivatkoztak itt többen is Ámosra mint párhuzamra, vö. TRencsényi-WaldapfeL: Hésiodos, 158., 161 — 2.
29 Vö. mindehhez K. Latte : Hesiods Dichterweihe. Antike undAbendland 2 (1946) kül. 154., 162.
30 Trencsényi-wald appel: Hésiodos, 15 —6., 179.
igazságos. De az aoidos emellett sem marad el, ha a Muzsa szereti. Nem minden aoidos ilyen, de a prooimion elején elmondottak után nem lehet kétséges, hogy Hésiodos magát a Múzsák szerette aoidosok közé számítja. Ezzel újfent kiemeli magát az aoidosok átlagából, de egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy nincs olyan basileus, akinél alább való volna, a Múzsák therapónja ő, tőlük függ, nem a basilesoktól. Ezt az egyenrangúságot emelik ki azok a párhuzamos kifejezések is, melyek az igazságos basileus és a Múzsa szerette aoidos működését festik,31 s erre utal az a vonás is, hogy az ágat Hésiodos is σκηπτρον-ul kapta, a maga területén ő is σκηπτοϋχος, mint a basileusok.
Mindez nyilvánvalóvá teszi, amint azt már fentebb is érintettük, hogy a költői öntudat a költő helyzetének rosszabbodása és a költőnek a basileusokkal való egyre határozottabb szembefordulása folyamán nő. Így van ez Hésiodos esetében is, aki az Ergában már a sólyom karma közt vergődő csalogány helyzetében érezte magát: nem voltak többé illúziói a jó basileusokról, s éppen ezért nemcsak kritikájának hangja lett élesebbé, hanem egy gyökeresen új erkölcsi világrendet épített ki, mely a már a Theogoniában is fontos szerepet vívő Diké gondolaton és a munkában gyökeredző új eszmén épül. Hasonló a helyzet más költők esetében is, gondoljunk az első, egyéniségként is meg fogható nagy lírikusra, Archilochosra. És így van nemcsak a költészet vonatkozásában, hanem - mint arra Szilágyi János György volt szíves figyelmeztetni - a képzőművészetek területén is: ez az első művész szignatúrák kora. A "szellem emberei", akik nem az uralkodó osztályhoz tartoznak, hangsúlyozzák azzal szemben a maguk jelentőségét, mint ahogy az Odysseiában és Hésiodos-ban egyre növekvő mértékben figyelhető meg a szellemi tevékenység értékelése az arisztokrata eszménnyel, a harci vitézséggel szemben.32 Nem elvont költői büszkeségről van tehát szó, a költői öntudat is a költő társadalmi állásfoglalásának része.
A változó világ, s ennek következtében az epika hanyatlása azonban nemcsak a költő társadalmi helyzetét és a közönséggel való kapcsolatát változtatja meg, hanem művéhez való viszonyát is. Hésiodos, mikor elhatárolja magát a többi énekmondóktól, s a kollektivitásból, mint egyén kilép, nevén nevezi magát. Ennek lehettek bizonyos előzményei. A közép-ázsiai török népeknél, ahol az énekmondás még eleven gyakorlatként tanulmányozható, ismeretes, hogy egyes énekmondó iskolák (családok) stílus és repertoár tekintetében nagyon határozottan különböznek egymástól. Vannak epikus témák, melyek az egyik, s vannak, melyek a másik iskola sajátosságai. Sőt, egy-egy híres énekmondó valamely nevezetes epizódja névhez kötve marad fenn,
31 P. Friedländer: Das Proömium der Theogonie.-Hermes 49 (1914) 10. 2. j.; FRÄNKEL: i. m. 150—1.
32 vö. W. Burkert: Das Lied von Ares und Aphrodite. RhM 103 (1960) 142.;Maehler: i. m. 25., 33., 39. stb.
s így fokról-fokra szokássá válik előadó (szerző) megnevezése. Amikor azután az epikus szövegeket lejegyzik, akkor a kéziratok már rögzítik és viselik a szerző nevét is. Itt tehát, mint Zsirmunszkij helyesen kiemeli, szinte szemünk előtt áll a személyes alkotónak a névtelen kollektívumból való kibontakozási folyamata.33 Orális költészeti formák közt természetesen ez még nem jelentette azt, hogy az illető változat szórói-szóra öröklődött tovább, sőt azt sem, hogy a változat szerzője azt mindig ugyanúgy mondta el. A feldolgozás sajátos jel-lege így is megmaradt, s kötődött a megformálódó nevéhez. Ilyen előzményeket Hésiodos előtt a görög költészetben is bízvást feltételezhetünk. A 8 — 7. század viszonyai között azonban, mikor a költő egyéni teljesítményét már csak egy-szerűen anyagi okokból is egyre nyomatékosabban tartotta szükségesnek hangsúlyozni, ez a folyamat felerősödött. Az epikus énekmondók elhatárolták magukat más énekmondóktól, istenáldotta tehetségüket hangsúlyozták (a fentebb tárgyalt okokból), nem akartak a hagyományozás nagy láncának személytelen és névtelen szemei lenni, hanem éppen hanyatló helyzetük folytán egyre jobban akarták hangsúlyozni egyéni fontosságukat, egyéni teljesítményüket, ha az még oly csekély volt is. A kyklikus eposzok szerzőségének kérdésében mutatkozó sok ingadozás is talán erre vezethető vissza. Nem egyszer s mindenkorra szóról szóra rögzített szövegek szerzőségéről van itt szó, hanem azonos témák iskolák vagy egyének szerint változó feldolgozásairól, változatairól.
33 B. M. Жирмунский: Народный героический эпос. Moszkva—Leningrád 1962.248—50., 257 — 60.; Β. Μ. Жирмунский—X. Т. Зарифов: Узбекский героический эпос. Moszkva 1947. 38 — 40.
MTA I. Osztályának Közleményei 23, 1966
A kollektívumból kilépő, új igazságokon töprengő, a változó világban a maga helyét kereső egyéniség állásfoglalása azonban már nem fért bele az eposz hagyományos kereteibe, új műformákat teremtett magának, az új kép eszméinek hordozója már nem az eposz lesz, ha mint irodalmi műfaj él is még egy ideig.