Van, aki sohasem heveri ki azt a traumát, hogy el kellett hagynia otthonát, szétszakadt a családja, megölték a szeretteit. Menekülés közben a túlélésre törekvés egészséges magatartás – mondja Hárdi Lilla pszichiáter, a menekültek pszichoterápiáját végző Cordelia Alapítvány orvos igazgatója.
Milyen lelkiállapotban érkeznek Magyarországra a menekültek?
Miután a menekültek elsődleges traumája a gyökérvesztés, így szinte minden menekült traumatizált. Az egy másik kérdés, hogy a menekültek közül hány embernek lesznek poszttraumás tünetei. Ez népcsoportonként változik. Van, ahol szinte mindenkire jellemző, más esetben a harmaduk vagy annál is kevesebb érintett. Vannak olyan kultúrák, ahol a férfiak életéhez szinte hozzátartozik a bántalmazás. Például mikor az iraki menekültektől régebben megkérdeztük, voltak-e börtönben, vagy kínozták-e őket, azt mondták, „ó, hát persze, hiszen ezen szinte minden iraki férfi átesik”. Közülük alig volt valakinek emiatt poszttraumás stressz szindrómája. Az afgánoknál több generáció traumatizált.
A szír menekültekre mi a jellemző?
Az egy különleges betegcsoport, sokan rettentő bizalmatlanok. Ez érthető is, hiszen Szíriában nem lehetett tudni, ki van mellettük, és ki besúgó. Sokan nagyon súlyos disszociatív állapotban, szétesett személyiséggel érkeznek. Korábban csak fiatal férfiak jöttek, most már családok is. Nagyon szomorú szétszakadt családokat látni, azt, hogy csak pár gyerek tudott jönni, a többit otthon kellett hagyni, mert csak ennyire volt pénz, és ők sírnak, vágyakoznak otthon maradt családjuk után. Nagyon súlyos krízisállapotokat is látunk néha. Súlyos állapotot idézhet elő, hogy egy út közben elvesztett hozzátartozót nem lehet rendesen eltemetni, nem lehet elgyászolni, vagy az a bizonytalanság, hogy aki eltűnt, vajon előkerül-e még. De beszélhetünk az út közbeni megalázásokról is, vagy arról, hogy vannak, akik jómódból jöttek el, mindenük odaveszett, szociális űrben és anyagi vákuumban vannak. Vajon mikor tudják újra felépíteni az életüket? Ezek mind traumatikus ujjlenyomatokat hagynak, amelyeket aztán valamikor – segítséggel vagy anélkül – fel kell dolgozni. Ezek súlyos gátjai az életnek.
Az út közben történő megaláztatásokkal kapcsolatban mondta egy szír fiú, hogy a nőket rendszeresen megerőszakolják.
A mi betegeink is elmondják, hogy sok esetben előfordul ez is. Akik eljutnak ide, valahogy túlélik. Azokról nem tudunk semmit, akik nem élik túl. Mert nem csak szexuális erőszakról van szó, a bántalmazások is nagyon kegyetlenek.
A hazájukban milyen bántalmazást szenvednek el a menekültek? Van olyan típus, amely sokakkal fordul elő?
Ha sokakkal fordul elő ugyanaz, az mindig gyanús.
Mert akkor kitalált történet?
Igen, olyan is van, de nem a kitalált történet a jellemző. Akik politikailag nehéz helyzetből jöttek – háborúból, vagy olyan országból, ahol pártok harcolnak – és börtönben ültek, azok a legváltozatosabb fizikai és pszichikai kínzáson estek át: verték, levágták a végtagjait, leforrázták, megégették, vagy folyamatos lármában tartották, esetleg egy izolációs magánzárkába zárták hónapokig. Abba is bele lehet őrülni. Sokuknál nagyon súlyos poszttraumás stressz szindrómát tapasztalunk. Ennek a tünetei az alvászavartól a rémálmokon át egy egészen furcsa lelkiállapotig terjednek, amikor nem lehet tudni, hogy az ember most épp „itt van”, vagy a múltban jár. Sokan depressziósak lesznek, és beletörődnek a helyzetükbe, más agresszív magatartással próbál minél előbb célba érni, és biztonságban tudni magát és a családját. Az olyanfajta egészséges alkalmazkodást, amellyel mi a mindennapi kihívásokhoz próbálunk alkalmazkodni, nagyon kevés esetben lehet látni. Náluk vészreakciók jönnek furcsa, szokatlan, nehezen elviselhető magatartással.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
A gyerekek ki tudják heverni a traumát?
Elméletileg igen, de hogy erre pontos választ lehessen adni, évekig kellene követni az életüket. Ez most lehetetlen, hiszen a menekültek szinte átfolynak az országon. A többiek is csak pár hónapig maradnak, aztán mennek tovább oda, ahol több esélyük van a családot egyesíteni. Volt, akinél elindítottunk egy hosszabb kezelést, de a harmadik ülés után már nem találtuk. De van olyan is, aki évekig visszajár.
Sokan osztanak meg a Facebookon olyan menekültellenes képeket, amelyeken az látszik, hogy szemetet hagynak maguk után, a buszt használják WC-nek. Milyen magatartás várható el attól, aki – adott esetben – több hónapja úton van, és nem tudja, mi van otthon?
Az egészséges magatartás ilyenkor a túlélésre törekvés. Egy másfajta lelkiállapot, mikor foggal-körömmel harcolnom kell a túlélésért, hogy tovább menjek, vagy meg tudjak tapadni valahol. Egy hosszú és gyötrelmes út után nem beszélhetünk egészséges lelkiállapotról. Egy hosszú túra után mi is rettenetesen fáradtak vagyunk. Ezek az emberek ráadásul a fáradtság mellett rengeteg traumát, veszteséget is hordoznak, minimum rettegés és félelem van bennük. Nehéz ilyen esetben azt mondani, hogy mi az egészséges magatartás, mert az az alkalmazkodás lenne. De mihez alkalmazkodjanak? A kapkodáshoz, a fejetlenséghez vagy ahhoz, hogy tiltott területen vannak? Ahhoz nehéz alkalmazkodni.
Évente 800-1000 beteget kezelnek. Hány százalékukat kínozták?
Nagyjából harmadukat.
Ki van közvetlen életveszélyben?
Nem így tenném fel a kérdést. Háborús övezetben ugyanis szinte mindenki életveszélyben van, ki jobban, ki kevésbé. Akinek szerencséje van, megmenekül. Az égi hatalmakon múlik sok esetben, hogy ki éli túl. A kiszámíthatatlanság jelenti a közvetlen veszélyt.
A kormány azt mondja, akik Magyarországra jönnek, már nincsenek életveszélyben – azaz nem menekültek, hanem gazdasági bevándorlók. Meddig indokolt menekülni?
Ha így nézzük, akkor nincs közvetlen életveszélyben az, aki a háborús ország határát átlépi. De amíg nincs biztos talaj a lába alatt, ahol új egzisztenciát teremthet, addig nincs nyugalomban. Bár nem gondolom, hogy a török határon lévő menekülttábor olyan biztonságos lenne, kétségtelenül oda nem terjed át a közvetlen életveszély. De nem lehet azt mondani, hogy ha kilépett a háború sújtotta országból, már boldoguljon, ahogy tud. Az elesett, segítséget igénylő embereknek méltó emberi körülményeket kellene kínálni, és segíteni őket abban, hogy méltósággal tudják tovább folytatni, amit emberi és értékes életnek nevezünk.
Ott, ahol ők szeretnék, vagy ebben lehet határt húzni?
Ebben vitatkoznék, mert ugye lehet, hogy én az Antarktiszon szeretnék élni, de nincsenek rá eszközeim. Ez vita tárgyát képezi, pszichiáterként nem foglalnék benne állást.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Tavaly azt mondta, nagyon nehéz menekültnek lenni Közép-Európában.
Most még nehezebb lett, hiszen a befogadó országok attitűdje régiónként más és más. Nem könnyű a menekülteket „üdvözlő” országoknak sem, hiszen egy ekkora embertömegnek borzasztó nehéz a megélhetését megoldani.
A menekültek Németországba, Svédországba vágynak. Ha elérték a vágyott országot, mennyi idő alatt lehet megnyugodni? Lehet, hogy csalódottak lesznek, mert nem az van, mint amit elképzeltek.
A megnyugvás attól függ, hogy egy csonka család érkezik-e meg, vagy az előreküldött férfi, fiúgyerek. A kezdeti eufória után ott vannak a kihívások, hogy miképp hozhatom ide a családomat, hogyan tarthatom el itt, hogyan találok munkát – a nyelvi nehézségek miatt is. Felnőttként nyelvet tanulni nem könnyű, pláne, ha az ember olyan traumacsomagot is hordoz magával, amely memóriazavarokat, felfogásbeli zavarokat okozhat. Lehet például egy férfinak olyan – lelki vagy fizikai – sérülése, amely miatt nem tud dolgozni, ilyenkor a nő veszi át a szerepét. Alapvető egzisztenciális kérdések merülnek fel, sok esetben a férfiszerep meg is kérdőjeleződik. Sokan ezzel segítséggel megbirkóznak, segítség nélkül viszont talán soha. A gyerekeknek egyszerűbb, ők könnyen alkalmazkodnak. A trauma rombol. Az, hogy egy beteg ember mennyi idő alatt építi fel a jelenét és jövőjét, mennyi idő alatt illeszkedik be, nagyon különböző. Van, aki segítség nélkül is talpra áll, vagy meg is erősödik, más soha nem heveri ki a traumát. Kihívás úgy integrálódni egy vadidegen társadalomba, hogy közben megtartsák a gyökereiket.
Plusz úgy integrálódni, hogy mindig ugrásra készen lenni, hogy ha béke lesz, az ember hazamegy – sokaktól ezt lehet hallani.
Ez egy óriási reménység, adja isten, hogy így legyen. A szírek, irakiak, iráni keresztények gazdag, nagy múltú és kultúrájú országból jöttek. Ha a helyzet rendeződne, és visszatérhetnének hazájukba, azt hiszem, az lenne számukra a paradicsom, nem pedig az, amit itt szeretnének megtalálni.
Különböző elemzésekben lehetett olvasni, hogy néhányan azok közül, akik csalódnak, nem tudnak beilleszkedni, fogékonnyá válhatnak a terrorszervezetek és szélsőséges eszmék iránt. Ezt mennyire tartja reális veszélynek?
Nem gondolom, hogy ez így lenne, de ezt nem lehet előre megjósolni. Esély mindig mindenre van, pláne ilyen szélsőséges helyzetekben.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
A magyar társadalomból ellentétes reakciókat váltott ki a menekültkrízis. Van, aki azt mondja, ha az ő gyereke veszélyben lenne, azonnal pakolna és menne, más viszont nem tud beleilleszkedni ebbe a helyzetbe. Miért lehet ekkora távolságtartás?
Van ebben egyfajta „eltolom magamtól a problémát” szemlélet, mondván, hogy „ez az ő baja, velem ilyen soha nem fordulhat elő”. A legegyszerűbb tagadni a történelmi tényeket is, elfordítani a fejünket, és csak a jelenlegi helyzetet nézni. Az empatikus attitűd segítő magatartást is eredményezhet, amit nem biztos, hogy mindenki jó szemmel néz. Harmadrészt előkerül az is, hogy „nekünk is kevés van, azt nem osztjuk meg másokkal”. Ez furcsa hozzáállás, a magyarokra régen nem ez volt jellemző. Most zártabb, elutasítóbb, félősebb időket élünk. Jobban féltjük, amink van, nehogy elrabolják, elvigyék magukkal. Ezek indokolatlan félelmek, akkor sem vinnék magukkal nagyobb eséllyel, ha nem félnénk. Attól senki sem lett kevesebb, hogy adott. Attól lettek sokan kevesebbek, hogy nem akartak adni. Döbbenetes és felemelő volt, hogy mennyien segítettek, ugyanúgy döbbenetes volt a társadalom másik részének a távolságtartása. Bár az nem volt váratlan, hiszen sok helyen tapasztaljuk, hogy aki nem olyan, mint mi, az menjen el, nincs helye közöttünk.
Mennyien maradtak a menekülttáborokban azután, hogy lényegében akadálytalanul át lehet menni Ausztriába?
Nem sokan maradtak a befogadóállomásokon. Aki el akart menni, elment, mások is tervezik. Azért vannak, akik a maradást választják és jövőt terveznek. Főleg ők vesznek igénybe szakmai segítséget.
Aki valamilyen státuszt kapott Magyarországon, hogyan él? Tudnak róluk valamit?
Van, aki nagyon jól integrálódott, megtanult magyarul, magyar gyerekei vannak. A pár hónapos korban érkezett csecsemők magyar gyerekként, színes kulturális és történelmi háttérrel rendelkező emberként nőnek fel. Vannak erre is példák, nyilván nem túl sok. Az élet mindenkinek nehéz.
A röszkei határátkelőnél történtekről mi a véleménye?
Én nem voltam ott Röszkén, a híradásokból láttam, mi történt. Döbbenetes volt, hogy Magyarországnak ez a megoldási útja. Szívszorító, hogy a különböző emberek milyen nagyon eltérő módon tudnak reagálni arra, hogy „emberek be akarnak jönni az országomba”. Ez olyan dilemmákat is felvet, hogy igen ám, de mennyien akarnak bejönni?... Milyen zűrzavar és fejetlenség lesz?... Mindenki úgy védekezik, ahogy tud, és úgy segít, ahogy tud.
És a menekültek szemszögéből?
Megértem az indulatot, ha azzal az illúzióval jönnek, hogy Európa befogad, erre ott van a nagy fal, és Európa nem fogad be. Engem arra neveltek, hogy aki segítséget kér, annak lehetőség szerint segítsünk.
Számtól függetlenül?
Ezt nem tudom megmondani. Mindig ez a nagy kérdőjel, hogy mi van, ha annyian jönnek, hogy nem lehet őket ellátni? Erre egy külön stratégiát kellene kidolgozni.
A keresztény vallás és az európai kultúra féltése mennyire megalapozott?
Merthogy ellopnák?
Vannak olyan félelmek, hogy túluralnák.
Nem láttam még kultúralopó menekültet, nem hallottam még olyat, hogy a könyvtárból kilopták volna az értékes könyveket, hogy megtanulják és legyőzzék a mi kultúránkat. Ők más szemszögből tudnak a kultúránkhoz közelíteni és azt gazdagítani.
Vs
Milyen lelkiállapotban érkeznek Magyarországra a menekültek?
Miután a menekültek elsődleges traumája a gyökérvesztés, így szinte minden menekült traumatizált. Az egy másik kérdés, hogy a menekültek közül hány embernek lesznek poszttraumás tünetei. Ez népcsoportonként változik. Van, ahol szinte mindenkire jellemző, más esetben a harmaduk vagy annál is kevesebb érintett. Vannak olyan kultúrák, ahol a férfiak életéhez szinte hozzátartozik a bántalmazás. Például mikor az iraki menekültektől régebben megkérdeztük, voltak-e börtönben, vagy kínozták-e őket, azt mondták, „ó, hát persze, hiszen ezen szinte minden iraki férfi átesik”. Közülük alig volt valakinek emiatt poszttraumás stressz szindrómája. Az afgánoknál több generáció traumatizált.
A szír menekültekre mi a jellemző?
Az egy különleges betegcsoport, sokan rettentő bizalmatlanok. Ez érthető is, hiszen Szíriában nem lehetett tudni, ki van mellettük, és ki besúgó. Sokan nagyon súlyos disszociatív állapotban, szétesett személyiséggel érkeznek. Korábban csak fiatal férfiak jöttek, most már családok is. Nagyon szomorú szétszakadt családokat látni, azt, hogy csak pár gyerek tudott jönni, a többit otthon kellett hagyni, mert csak ennyire volt pénz, és ők sírnak, vágyakoznak otthon maradt családjuk után. Nagyon súlyos krízisállapotokat is látunk néha. Súlyos állapotot idézhet elő, hogy egy út közben elvesztett hozzátartozót nem lehet rendesen eltemetni, nem lehet elgyászolni, vagy az a bizonytalanság, hogy aki eltűnt, vajon előkerül-e még. De beszélhetünk az út közbeni megalázásokról is, vagy arról, hogy vannak, akik jómódból jöttek el, mindenük odaveszett, szociális űrben és anyagi vákuumban vannak. Vajon mikor tudják újra felépíteni az életüket? Ezek mind traumatikus ujjlenyomatokat hagynak, amelyeket aztán valamikor – segítséggel vagy anélkül – fel kell dolgozni. Ezek súlyos gátjai az életnek.
Az út közben történő megaláztatásokkal kapcsolatban mondta egy szír fiú, hogy a nőket rendszeresen megerőszakolják.
A mi betegeink is elmondják, hogy sok esetben előfordul ez is. Akik eljutnak ide, valahogy túlélik. Azokról nem tudunk semmit, akik nem élik túl. Mert nem csak szexuális erőszakról van szó, a bántalmazások is nagyon kegyetlenek.
A hazájukban milyen bántalmazást szenvednek el a menekültek? Van olyan típus, amely sokakkal fordul elő?
Ha sokakkal fordul elő ugyanaz, az mindig gyanús.
Mert akkor kitalált történet?
Igen, olyan is van, de nem a kitalált történet a jellemző. Akik politikailag nehéz helyzetből jöttek – háborúból, vagy olyan országból, ahol pártok harcolnak – és börtönben ültek, azok a legváltozatosabb fizikai és pszichikai kínzáson estek át: verték, levágták a végtagjait, leforrázták, megégették, vagy folyamatos lármában tartották, esetleg egy izolációs magánzárkába zárták hónapokig. Abba is bele lehet őrülni. Sokuknál nagyon súlyos poszttraumás stressz szindrómát tapasztalunk. Ennek a tünetei az alvászavartól a rémálmokon át egy egészen furcsa lelkiállapotig terjednek, amikor nem lehet tudni, hogy az ember most épp „itt van”, vagy a múltban jár. Sokan depressziósak lesznek, és beletörődnek a helyzetükbe, más agresszív magatartással próbál minél előbb célba érni, és biztonságban tudni magát és a családját. Az olyanfajta egészséges alkalmazkodást, amellyel mi a mindennapi kihívásokhoz próbálunk alkalmazkodni, nagyon kevés esetben lehet látni. Náluk vészreakciók jönnek furcsa, szokatlan, nehezen elviselhető magatartással.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
A gyerekek ki tudják heverni a traumát?
Elméletileg igen, de hogy erre pontos választ lehessen adni, évekig kellene követni az életüket. Ez most lehetetlen, hiszen a menekültek szinte átfolynak az országon. A többiek is csak pár hónapig maradnak, aztán mennek tovább oda, ahol több esélyük van a családot egyesíteni. Volt, akinél elindítottunk egy hosszabb kezelést, de a harmadik ülés után már nem találtuk. De van olyan is, aki évekig visszajár.
Sokan osztanak meg a Facebookon olyan menekültellenes képeket, amelyeken az látszik, hogy szemetet hagynak maguk után, a buszt használják WC-nek. Milyen magatartás várható el attól, aki – adott esetben – több hónapja úton van, és nem tudja, mi van otthon?
Az egészséges magatartás ilyenkor a túlélésre törekvés. Egy másfajta lelkiállapot, mikor foggal-körömmel harcolnom kell a túlélésért, hogy tovább menjek, vagy meg tudjak tapadni valahol. Egy hosszú és gyötrelmes út után nem beszélhetünk egészséges lelkiállapotról. Egy hosszú túra után mi is rettenetesen fáradtak vagyunk. Ezek az emberek ráadásul a fáradtság mellett rengeteg traumát, veszteséget is hordoznak, minimum rettegés és félelem van bennük. Nehéz ilyen esetben azt mondani, hogy mi az egészséges magatartás, mert az az alkalmazkodás lenne. De mihez alkalmazkodjanak? A kapkodáshoz, a fejetlenséghez vagy ahhoz, hogy tiltott területen vannak? Ahhoz nehéz alkalmazkodni.
Évente 800-1000 beteget kezelnek. Hány százalékukat kínozták?
Nagyjából harmadukat.
Ki van közvetlen életveszélyben?
Nem így tenném fel a kérdést. Háborús övezetben ugyanis szinte mindenki életveszélyben van, ki jobban, ki kevésbé. Akinek szerencséje van, megmenekül. Az égi hatalmakon múlik sok esetben, hogy ki éli túl. A kiszámíthatatlanság jelenti a közvetlen veszélyt.
A kormány azt mondja, akik Magyarországra jönnek, már nincsenek életveszélyben – azaz nem menekültek, hanem gazdasági bevándorlók. Meddig indokolt menekülni?
Ha így nézzük, akkor nincs közvetlen életveszélyben az, aki a háborús ország határát átlépi. De amíg nincs biztos talaj a lába alatt, ahol új egzisztenciát teremthet, addig nincs nyugalomban. Bár nem gondolom, hogy a török határon lévő menekülttábor olyan biztonságos lenne, kétségtelenül oda nem terjed át a közvetlen életveszély. De nem lehet azt mondani, hogy ha kilépett a háború sújtotta országból, már boldoguljon, ahogy tud. Az elesett, segítséget igénylő embereknek méltó emberi körülményeket kellene kínálni, és segíteni őket abban, hogy méltósággal tudják tovább folytatni, amit emberi és értékes életnek nevezünk.
Ott, ahol ők szeretnék, vagy ebben lehet határt húzni?
Ebben vitatkoznék, mert ugye lehet, hogy én az Antarktiszon szeretnék élni, de nincsenek rá eszközeim. Ez vita tárgyát képezi, pszichiáterként nem foglalnék benne állást.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
Tavaly azt mondta, nagyon nehéz menekültnek lenni Közép-Európában.
Most még nehezebb lett, hiszen a befogadó országok attitűdje régiónként más és más. Nem könnyű a menekülteket „üdvözlő” országoknak sem, hiszen egy ekkora embertömegnek borzasztó nehéz a megélhetését megoldani.
A menekültek Németországba, Svédországba vágynak. Ha elérték a vágyott országot, mennyi idő alatt lehet megnyugodni? Lehet, hogy csalódottak lesznek, mert nem az van, mint amit elképzeltek.
A megnyugvás attól függ, hogy egy csonka család érkezik-e meg, vagy az előreküldött férfi, fiúgyerek. A kezdeti eufória után ott vannak a kihívások, hogy miképp hozhatom ide a családomat, hogyan tarthatom el itt, hogyan találok munkát – a nyelvi nehézségek miatt is. Felnőttként nyelvet tanulni nem könnyű, pláne, ha az ember olyan traumacsomagot is hordoz magával, amely memóriazavarokat, felfogásbeli zavarokat okozhat. Lehet például egy férfinak olyan – lelki vagy fizikai – sérülése, amely miatt nem tud dolgozni, ilyenkor a nő veszi át a szerepét. Alapvető egzisztenciális kérdések merülnek fel, sok esetben a férfiszerep meg is kérdőjeleződik. Sokan ezzel segítséggel megbirkóznak, segítség nélkül viszont talán soha. A gyerekeknek egyszerűbb, ők könnyen alkalmazkodnak. A trauma rombol. Az, hogy egy beteg ember mennyi idő alatt építi fel a jelenét és jövőjét, mennyi idő alatt illeszkedik be, nagyon különböző. Van, aki segítség nélkül is talpra áll, vagy meg is erősödik, más soha nem heveri ki a traumát. Kihívás úgy integrálódni egy vadidegen társadalomba, hogy közben megtartsák a gyökereiket.
Plusz úgy integrálódni, hogy mindig ugrásra készen lenni, hogy ha béke lesz, az ember hazamegy – sokaktól ezt lehet hallani.
Ez egy óriási reménység, adja isten, hogy így legyen. A szírek, irakiak, iráni keresztények gazdag, nagy múltú és kultúrájú országból jöttek. Ha a helyzet rendeződne, és visszatérhetnének hazájukba, azt hiszem, az lenne számukra a paradicsom, nem pedig az, amit itt szeretnének megtalálni.
Különböző elemzésekben lehetett olvasni, hogy néhányan azok közül, akik csalódnak, nem tudnak beilleszkedni, fogékonnyá válhatnak a terrorszervezetek és szélsőséges eszmék iránt. Ezt mennyire tartja reális veszélynek?
Nem gondolom, hogy ez így lenne, de ezt nem lehet előre megjósolni. Esély mindig mindenre van, pláne ilyen szélsőséges helyzetekben.
Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor
A magyar társadalomból ellentétes reakciókat váltott ki a menekültkrízis. Van, aki azt mondja, ha az ő gyereke veszélyben lenne, azonnal pakolna és menne, más viszont nem tud beleilleszkedni ebbe a helyzetbe. Miért lehet ekkora távolságtartás?
Van ebben egyfajta „eltolom magamtól a problémát” szemlélet, mondván, hogy „ez az ő baja, velem ilyen soha nem fordulhat elő”. A legegyszerűbb tagadni a történelmi tényeket is, elfordítani a fejünket, és csak a jelenlegi helyzetet nézni. Az empatikus attitűd segítő magatartást is eredményezhet, amit nem biztos, hogy mindenki jó szemmel néz. Harmadrészt előkerül az is, hogy „nekünk is kevés van, azt nem osztjuk meg másokkal”. Ez furcsa hozzáállás, a magyarokra régen nem ez volt jellemző. Most zártabb, elutasítóbb, félősebb időket élünk. Jobban féltjük, amink van, nehogy elrabolják, elvigyék magukkal. Ezek indokolatlan félelmek, akkor sem vinnék magukkal nagyobb eséllyel, ha nem félnénk. Attól senki sem lett kevesebb, hogy adott. Attól lettek sokan kevesebbek, hogy nem akartak adni. Döbbenetes és felemelő volt, hogy mennyien segítettek, ugyanúgy döbbenetes volt a társadalom másik részének a távolságtartása. Bár az nem volt váratlan, hiszen sok helyen tapasztaljuk, hogy aki nem olyan, mint mi, az menjen el, nincs helye közöttünk.
Mennyien maradtak a menekülttáborokban azután, hogy lényegében akadálytalanul át lehet menni Ausztriába?
Nem sokan maradtak a befogadóállomásokon. Aki el akart menni, elment, mások is tervezik. Azért vannak, akik a maradást választják és jövőt terveznek. Főleg ők vesznek igénybe szakmai segítséget.
Aki valamilyen státuszt kapott Magyarországon, hogyan él? Tudnak róluk valamit?
Van, aki nagyon jól integrálódott, megtanult magyarul, magyar gyerekei vannak. A pár hónapos korban érkezett csecsemők magyar gyerekként, színes kulturális és történelmi háttérrel rendelkező emberként nőnek fel. Vannak erre is példák, nyilván nem túl sok. Az élet mindenkinek nehéz.
A röszkei határátkelőnél történtekről mi a véleménye?
Én nem voltam ott Röszkén, a híradásokból láttam, mi történt. Döbbenetes volt, hogy Magyarországnak ez a megoldási útja. Szívszorító, hogy a különböző emberek milyen nagyon eltérő módon tudnak reagálni arra, hogy „emberek be akarnak jönni az országomba”. Ez olyan dilemmákat is felvet, hogy igen ám, de mennyien akarnak bejönni?... Milyen zűrzavar és fejetlenség lesz?... Mindenki úgy védekezik, ahogy tud, és úgy segít, ahogy tud.
És a menekültek szemszögéből?
Megértem az indulatot, ha azzal az illúzióval jönnek, hogy Európa befogad, erre ott van a nagy fal, és Európa nem fogad be. Engem arra neveltek, hogy aki segítséget kér, annak lehetőség szerint segítsünk.
Számtól függetlenül?
Ezt nem tudom megmondani. Mindig ez a nagy kérdőjel, hogy mi van, ha annyian jönnek, hogy nem lehet őket ellátni? Erre egy külön stratégiát kellene kidolgozni.
A keresztény vallás és az európai kultúra féltése mennyire megalapozott?
Merthogy ellopnák?
Vannak olyan félelmek, hogy túluralnák.
Nem láttam még kultúralopó menekültet, nem hallottam még olyat, hogy a könyvtárból kilopták volna az értékes könyveket, hogy megtanulják és legyőzzék a mi kultúránkat. Ők más szemszögből tudnak a kultúránkhoz közelíteni és azt gazdagítani.
Vs
Kinek higgyek? Allahnak, aki a rombolásra, gyilkolásra uszít, vagy a segítő kezeknek?
