Ajándék pillanatok Neked...

"Aggódj kevesebbet, reménykedj többet;
egyél kevesebbet, rágj többet;
panaszkodj kevesebbet, lélegezz többet;
beszélj kevesebbet, mondj többet;
utálkozz kevesebbet, szeress többet;
és az életben minden jó dolog a tiéd lesz."

svéd közmondás​

Pablo Neruda

Méztől ittas fehér méh

Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,
s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.

Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,
vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.

Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,
a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.

Ó, hallgatag lány!

Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.
Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.

Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.
Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.

Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.
Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.

Ó, hallgatag lány!

A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.
Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.

Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.
Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.

Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.
Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.

Ó, hallgatag lány!

(Kálnoky László fordítása)

​

Bereményi Géza

Csönded vagyok

Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérö éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak törve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj lásd hamu vagyok,
belölem csak jövöd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál magadról szép éneket,
dicsöítö éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.​

Nagy Gábor

Nem írok naplót

Én nem írok naplót, naponta számba venni
esésem, miközben úgysem történik semmi.

Bár még nem kész a leltár, már teljes a készlet,
hogy megfogalmazódjon a végső ítélet.

Sáfárkodtam vagyonommal, ahogyan tudtam,
önemésztő lázadás helyett csak aludtam.

S ha ébresztgetett a lelkiismeret néha,
kapálóztam csak, míg kiürült az aréna

és én csak álltam bambán, szégyenem bohóca,
pőrén a porondon, elfolyt viasz kanóca.

Rossz sáfár, bolond poéta – magamba férni
szerettem volna csak mindig, vagy lenni férfi,

ki viszonzatlan is adna ezernyi csókot
s úgy menne tovább, mint tengerre a hajósok.

Hiányos leltár, magányos magánszám: ennyi?
Csókok híján is lélekvesztőn csak evezni,

lenni, mint akinek a létezés csak hóbort?
Üres naplómba írni: ahogy volt, jó volt,

s úgy tenni le, hanyagul-könnyedén a tollat,
mint aki nem hulló világokat latolgat,

csupán egy kavicsként lepergő ócska könnyet?
Becsukni a könyvet: mégis ez volna könnyebb,

kioltani a fényt a gyertyakoppantóval –
istennek lenni még, majd egy léleknyi sóhaj…​

ALFRED DE MUSSET

VICTOR HUGÓHOZ

Sokat kell e silány földön szeretni, s főleg
megtudni végre, hogy az ember mit szeret:
cukorkát, óceánt, játékot, kék eget,
a rózsát és babért, paripákat s a nőket.

El kell taposni most-virágzó, zsenge tőket,
sok búcsút mondani, hullatni könnyeket.
Majd ráébred a szív, hogy megöregedett,
s a múló benyomás valahány okra fényt vet.

A félig élvezett, oly tűnékeny javak
legjobbjaként a hű barát miénk marad.
Veszekszünk, szétmegyünk. - Ha összehoz a sorsunk,

közeledünk, mosoly ragyog, kéz kézhez ér,
s visszaemlékezünk, hogy egy úton haladtunk,
hogy múltunk a jövőnk, s lelkünk örökkön él.​

Karafiáth Orsolya

Nulltündér

... s a mindig másmilyen most egyszínű.
Akár a lég - alakja változása...
Riadt és rebbenékeny. Összerezdül,
eltűnő testét zaj, a fény ha bántja.

Ruhája ránca nyár, gyűrött románc,
hajába kócolódott minden este.
Letört körmöcskéjéből furcsa félhold;
testét a hőség lassan áterezte.

Jóskártyáján az ábrák megfakultak,
törött pálcája nem lobbantja lángra.
Nem mondja: "Hopp, és bű és báj - legyen!!".
Semmit se mond. Mintha semmit se várna.

Amit veszített, nem lehet keresni.
Amit mulasztott, mégsem múlik el.
A nincs előtti tágas, ritka térben
övé mi; erre gondol szüntelen.

Az éj leszáll, hogy színét felvegye:
nyugodt sötétségű, tündéri kék.
A hajnal harmatában nem találod -
saját varázsa szórja szerteszét.

Elszenderült a domboldal tövén.
Fölé hajolhatsz, jaj, csak fel ne ébreszd!
Ha most kívánnád, érintése métely.
Ha most ölelnéd, csókja semmivé lesz.

Fekszik csak az esőáztatta fűben,
fehér vászoncipője tiszta sáros.
Nézd hosszasan s ő percről percre szebb lesz.
Álmodd hozzá egy másik éjszakához. ​

Henkee

Aphroditéhoz

Hófehér tajtékból született istennő,
Nagy hatalommal bíró kegyes Aphrodité,
Mily rosszat vétettem teellened,mondd,
Hogy oztályrészemül jutott a fájó szenvedés?

Miért hagytál el engem aranyos Küpria,
Vagy ha velem vagy mire vársz?
Tápláld vagy szakítsd sívemből az érzést,
Melyre két út van:Ő vagy a Halál.

A Te szíved is fájt egykor Adonisz miatt,
A nemes,széparcú vadászért,
Tudom,Ő fel nem érhet ugyan vele
Mégis:nekem száz Adonisznál többet ér.

Nincs oly sem mint a derék Ankhiszész,
Apja Trója-hős fiadnak Aineiasznak,
Mégis: szememben Ő nagy s nemes
Az életet átölelő szerelmes varázslat.

Olyan mint a játékos patak csilláma,
Vagy vidám leányok élénk kacagása,
Mintha ezen a világon csak azért volna,
Hogy szívemet újra virágba borítsa.

Mint a fák közt csicsergő madarak dala,
Vagy fénye Apollón lantjának hangja,
Mint aranyrokkás Ariadné segítő fonala
Olyan Ő,s istenekhez hasonlatos alakja.

Hát segíts kérlek drága istennő
Verébfogatba ülj,s nyomban hajtass ide,
Csak te tudsz rajtam segíteni:
Mindkettőnkre hasson a báj vagy egyikőnkre se.

Jöjj hozzám ma kegyes Aphrodité,
És szabadíts meg a fájó kíntól,
Mondd:lehet vagy nem lehet?
S én már tudni fogom hol a helyem holnaptól!​

Henkee​

A szeretet ára​

Sötétben fénylő csodálatos tünemény,
Élet tengerén hánykolódók mentsvára,
Sosem ostorozó,szép égi üzenet,
Mely a leggyönyörűbb emberi küldetés,
Mi csak születhetett erre a világra,
Hogy boldogabbá tegye azt:a Szeretet!
Szeretet,mely rosszat sosem birtokol,
Melynek nevében nem pusztítják a jót
És lázítják a népet egymás ellen;
Tett barlangjában el sosem bujdokol,
Az elmerülőnek adják a hajót,
De gonosz,önző jóságot nem tettet;
Hamisan nem ígéri a jobbat,
Az önkényt nem becsüli le könnyedén,
S csalódás könnyeit elsírja velünk,
Bár hitetlenül nem dícsérjük sokra,
Inkább más okra fogjuk a nevetést,
Hibáztatva nehéz sorsunkért;ne tegyük!
Szív bújáért ne okoljuk a kötődést,
Gazdagság fölött nem szabad marakodni,
Késő időben a megbánás hiába.
Mi vezéreljük az egymással törődést,
Adni,osztani,másokra is gondolni:
Ez az igaz,örökös szeretet ára.​

​

Gősi Vali

Tündérmese a falumról (Mirának)​

Azt hittem akkor én,
hogy egyetlen világ ez
a lankás völgy ölén,
dombok tenyerén bújó,
fenyvesek-ölelte táj,
s e mélyzöld, büszke fák
csípős gyantaillatát szívja
velem az egész világ - ami
nekem csupán
az a néhány kicsi ház volt,
ott a dombok oldalán,
ahol a cserfes kis patak
előlem szaladt talán,
vagy anyja - a folyó - után
viháncolt pajkosan,
míg dalolva csobogott.​

Azt hittem akkor én,
hogy esténként majd mindig visszatér,
csak éhes most szegény:
folyó-anyjához fut, és tőle enni kér.
Sokáig vártam mindig ott,
ahol a csörgő kis patakkal
sok pajkos tündér is
együtt kacagott.
Csodáltam, ahogy lobogott
sötét, fénylő hajuk a víz alatt,
ahol kergetőztek velük a kis halak,
és a csillogó, arany homok
tisztára mosta táncos talpukat.​

A tündérek, és a patak dala
keltette hajnalonta
a völgyben szendergő kis falut.
S a házak is tündérpaloták voltak ott,
fölöttük nádtető aranylott,
előttük mesebeli, hívó kis padok.
A szobák sem voltak nagyok,
s bár némelyiken a festék
kissé megkopott,
mindnek apró, hófehér fala
mosolygó manók
és tündérek bálterme volt, ahol
víg táncot ropott a sok bolond-vidám
tündér- és árny-manó,
éjféltől néha reggelig
- de ők csak éjszakánként éltek itt.
Nappal erdők, mezők,
s bokrok kincseit kutatta mind,
és esténként megállt az idő velük
mindig kicsit
- bár akkor talán még idő sem létezett,
- minek? Felesleges,
hiszen a tündér-emberek
varázs-szavára mindig este lett,
s dalukra megszülettek újra
a napfényes, tiszta reggelek
- akkor még így hittem ezt,
ahogy az összes, ott élő
tündér-kisgyerek.​

Azóta - ha a falumban ébredek -
sokkal csendesebbek a reggelek.
Halkabban kondul a lélekharang,
és csendben, lassan halad a kis patak
folyó-anyjához - már nem szalad -
s amikor odaér,
- nem éhes ő, csak szomjas -
némán inni kér,
ott az erdők rejtekén
bújó domb alatt,
ahol - ma is hiszem -
manók és tündérek alszanak örök álmot
a suttogó,
vén fenyők alatt.​

Jean Cocteau ​

Ha napba nézek én ​

Ha napba nézek én, szemem se rebben,
míg te pillogatsz.
Ez az egy játszmakettőnk közt, amelyben
még alulmaradsz.​

S ha majd pokolra szállunk mind a ketten,
hogyha van pokol,
más forró tengerár dobálgat engem,
s téged más bugyor.​

De lelsz a holtak térein helyettem
társat is talán...
Ne hagyj el, éljünk együtt még mi ketten,
egymás oldalán.​

(Radnóti Miklós fordítása)​

Cserényi Zsuzsanna

Reggel


Álmosan nyújtózik a reggel,
Gyűrött párnák alól az éjjeli
Álom rebben, múlik hirtelen,
A halványszürke csendben.

Ablakhoz simuló hajnal ringat
Ölében harmatcseppet, majd
Elejti, s mint a könnyek, csúsznak,
Gördülnek az üvegen lejjebb.

Elmosódva a párás légben, egy
Templomharang kondul éppen,
Homály kapaszkodik az égig érő
Nyárfa ágain, a tejszagú szélben​

Sárhelyi Erika​

Hétköznapi józanság​

Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik. ​

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel. ​

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra. ​

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot. ​

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet ​

Gősi Vali​

Gólyamese
csillagszemű unokámnak​

Volt egyszer, hol nem volt
Volt egy ici-pici ház.
Amikor még kisgyerek volt,
ott lakott a nagyapád.​

Reggel, délben tejet ivott,
megette a vacsorát,
nagyfiúvá cseperedett,
szűk lett az a kicsi ház.​

Messzi útra hát elindult,
éjjel-nappal ballagott.
Kereste a kicsi házat,
ahol a kedvese lakott.​

Elfáradt a nagyapád,
álmot látott, kis szobát,
ahol réges-régen őt még
várta az a kicsi ágy.​

Egyszer csak egy perc alatt
ott szaladt egy kispatak.
Kispataknál kicsi utca,
kis ház, azon kertkapucska.​

Ahogy odaballagott,
kinyíltak az ablakok.
Ablak mögött kis szoba:
ott lakott a nagymama.​

Mindez réges-régen volt,
nagymama még kislány volt.
Beengedte vándorát,
főzött neki vacsorát.​

A vacsora elfogyott,
a lány csókokat kapott,
betakarta kedvesét,
takaróért csókot kért.​

Mígnem egy szép hajnalon
Rigó szólt az udvaron:
várnak erdők, várnak rétek,
gyertek, míg egy házhoz értek.​

Most már együtt mendegéltek,
míg egy kicsi házhoz értek.
Ott egy kicsit éldegéltek,
méhecskéktől mézet kértek.​

Alig a méz elfogyott,
a gólya csomagot hozott,
a csomagban kisbabát,
ő volt a Te nagybátyád..​

A kisfiú nődögélt,
nagyon várt egy kicsi lényt.
Más játékot sose kért,
csak ajándék-testvérkét.​

Ha jó leszel, megkapod,
legyen kivel játszanod,
ígérte a nagymama,
s boldog volt a kisfia!​

Egyszer aztán, egy napon
kopogtak az ablakon.
Gólya néni kopogott,
hozott egy kis csomagot.​

Kis csomagban kisbabát,
egy mosolygó kicsi lányt!
Így éltek már négyen ott,
Együtt voltak boldogok.​

Fiú és lány nagyra nőtt,
hajót néztek, s repülőt.
Tengert láttak, óriást,
erdőben medvét és vadászt.​

A fiú sokat vándorolt,
csábították csillagok.
Égi mezőn, réten át
soha haza nem talált.​

Így esett, hogy kishuga
hiába várta őt haza.
Üres volt a kicsi ágy,
egyre sírt az anyukád.​

Nagymamának kisfia
már égi utak vándora.
Ha a tejút végetér,
csillagokhoz odaér.​

Nagysokára, egy napon
kopogtak az ablakon.
Ajtót nyitott anyukád,
s ott állt a te apukád!​

Egymás szemébe néztek,
este rólad beszéltek.
Elfogyott a vacsora,
s megtörtént a nagy csoda:​

A gólya újra kopogott,
megint egy csomagot hozott.
A csomagban kisbaba,
találd ki, Ő kicsoda?​

​

Őri István​

Szeretnék a boldogságról írni ​

Szeretnék a boldogságról írni
szeretnék többé sohasem sírni
szeretném a világba kiordít'ni:
Ne csüggedj, van remény
az út vége a győzelem!
nehéz a harc, de 'mi vár:
boldogság, béke, szerelem!​

Szeretnék a szerelemről írni
szeretnék boldogságtól sírni
szeretném a világba kiordít'ni:
Istenem! Ő itt van velem!
Látom Őt, nemcsak álmodom
a perceket már nem számolom
mert eljött, s többé nem megy el
ó, áldott élet
áldott szépség
áldott szerelem!​

Szeretnék csak mindig Róla írni
tündérmesét, igaz történetet
szeretném a világba kiordít'ni:
Szeret, szeret, szeret!
S azt is, hogy én is szeretem
jobban, mint életem
s ez a szerelem végtelen
mert kettőnké - ugye, Kedvesem?​

Szeretném elmondani
hogy szeme gyönyörű
s ajka édes
minden, mit mond és tesz
szivárvánnyal ékes
s csak, hogy láthatom
a Mennyország nekem
szeretném elmondani nektek
hogy végtelen szeretem!​

Szeretném, ha mindez való lenne
szeretném, ha egyszer Ő üzenne:
Várlak, gyere, szeretlek én is!
szerettelek mindig
s szeretni foglak
a világ végezetéig!​

Székely János ​

Napszonett​

Teljes valómmal nyújtózom utánad,
Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.
És mint a párás földkorong, örökké
Fényes felemet fordítom feléd.​

Szeretném mindig azt mutatni néked,
Ami bennem a legtöbb, legnagyobb.
Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,
Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.​

Szeretném olykor túlragyogni álmod,
S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:
Ezért sütöd feléd eső felem.​

S csak hogyha önnön fényed is kilobban,
Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,
Milyen sötét és milyen fénytelen.​

Gősi Vali

Görögország - életünk, halálunk…

Kisfiam!​

Már hétszer jártunk ebben a csodálatos országban. Igaz, egy hétnél hosszabb időt soha nem engedhettünk meg magunknak, mégis, a röpke napok alatt sikerült megismernünk szinte minden felejthetetlen látnivalót Thessaloniki és Athén környékén. Szerencsére, Édesapád azóta is imád fotózni, és lassan-lassan nekem is sikerül elsajátítani a digitális fotózás alapjait, így megörökíthettük, felidézhetővé tettük a sok-sok csodát, hogy valahányszor eszünkbe jut, újraélhessük a varázslatos élményeket, nélküled, és mégis Veled…
Emlékszel? Utazás előtt, - hogy csituljon az utazási láz, és út közben is - gyakran fordultam Márai Sándor Füveskönyvéhez bölcs gondolatokért, s mindig találtam is útravalót, megszívlelendő jó tanácsot magunknak, s Neked is.
Így találtam akkor az alábbi sorokra is:
"Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit a hangya szorgalmával, a tigris ragadozó mohóságával... S mikor eltelt az élet, megtudják: nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit, boldognak is kell lenni közben. S erről megfeledkeztek."
Márai Sándor fenti idézetét írtam valami furcsa sorsszerűség - vagy véletlen? - során 2000 júliusában születésnapi kártyádba köszöntőül, nem sejtve még, hogy életed utolsó útjára indulsz akkor... Ezekkel a sorokkal búcsúztam, folytatva az író gondolatsorát: "Kisfiam! Te ne felejts el utad közben boldognak lenni !" Akkor – földi életünkben utoljára – talán a szokásosnál hosszabban, melegebben megöleltél, megcsókoltál és meghatódva olvastad a sorokat, majd odaadtad menyasszonyodnak a kártyát büszkén, boldogan, - nem sejtve még, hogy Márai Sándor és az édesanyád utolsó üzenetét viszed magaddal a végtelenbe - „ezt olvasd el, Kicsim!” Aztán elutaztatok, - Te örökre…
De az író és édesanyád üzenetét jól szívedbe vésve naponta boldogan telefonáltál Korfuról a nyaralás ideje alatt, lelkesen számoltál be a látnivalókról, a sziget lenyűgöző szépségéről, arról, hogy soha életedben még ennyi csodát nem láttál, soha még ilyen boldog nem voltál... Mindent meg akartál osztani velünk.
Aztán elköszöntél a világtól, örökre magához ölelt a tenger akkor, és ott, ahol a legboldogabb voltál.
Azóta, ha vigaszt keresek sajgó sebeimre, arra gondolok, milyen boldog voltál ott a Szerelmesek Öblénél, Sidari elbűvölő szikláinál, és valahogy nem tudok haragudni erre az országra, és a tengerre sem.
Az emberek persze nem értik- hogy is érthetnék - hogy lehet az, hogy ma is, mégis, visszavágyunk ide. Nem sejtik, - hogy is sejtenék - milyen fájdalmasan gyönyörű érezni, hogy itt is érinthetem lábad nyomát, emléked ide is visszatér testetlen alakban. Téged már soha nem érinthetlek, de végtelen szereteted bárhova elkísér!
Ma is fülemben cseng hangod: „Ezt látnod kell, Korfu mesés, a természet itt csodás! Ha látnád a naplementét… Rengeteg mesélnivalóm lesz!” – de az élő élménybeszámoló már örökre elmarad.
Azóta különös nyugalom tölt el, valahányszor megélhetem, hogy ülök a végtelen csendben a tenger partján, az ég szinte rám hajol, és bágyadtan búcsúzik a Nap, s ha szememet becsukom, a naplementével Te mindig visszatérsz, mosolyogsz, átölelsz, hangodat hozza felém a sós tengeri szél: „Szeretlek édesanyám!„
Én is szeretlek Kisfiam! És látom a naplementét, itt vagyok, ne félj!
Ilyenkor érzem, hogy végtelen a lét, örök a szeretet.
A naplemente után mindig felkel újra a Nap.​

Bényei József

Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.​

P. Yankó​

A tenger hullámai​

Csodálatosak és félelmetesek,
Simogatnak és csalogatnak.
Morajlanak és elriasztanak.
A part fövényén élvezed a szépet,
Máskor menekülsz, mert utol érhet.​

A gondolat, mint a tenger hullámzik,
Hullám hegyeken, völgyeken sorjázik.
Hol fenn a hullámok tetején,
azt hiszed már minden a tiéd,
Máskor egy hullám ami elsodor.
azt hiszed, hogy itt a pokol.​

Latinovits Zoltán​

A fáradtság megfárasztott​

A betegség beteggé tett,
Kedvetlenség kedvem vette,
Magányban magános lettem,
Szólítatlan szótalanná, kéretlenül kéretlenné.​

Veréb-lelkem porban verdes,
Sas-lelkem suhogva szálldos,
Szarvas-lelkem szomorkodik,
Csődör-lelkem csikókedvű.​

Semmi vagyok itt a sutban,
Minden vagyok, mindenkinek.​

Apám, aki megalkotott,
Anyám, aki ajnározott,
Barátom, aki bölcsebb volt.
Barna földbundába bújtak,
Fehér fal felé fordultak.​

Szép szemű, ki szemem látta,
Szép madár lett, száll már szállva,
Szép szavú, kinek feleltem,
Száll a szélben már felettem.
Tolla-tépő szélben hullat
Hó-fejemre tépett tollat.​

Veréb-lelkem porban verdes,
Sas-lelkemnek szárnya szegve,
Szarvas-lelkem szomorkodik,
Csődör-lelkem megcsonkítva.​

Semmi vagyok mindenkinek,
Minden vagyok, minden semmi.​

Lányi Sarolta​

Régi dal

Láttál már néma hegedűt
Ódon szobának mélyiben,
Hol nem jár soha senkisem?​

Szépmívű teste ott pihen
Nem tudja senki, mennyit ér.
Művészkéz hozzá nem is ér.​

És dallal álmodik a hegedű
Ódon szobának mélyiben
Muzsikátlan, árván, egyedül...
Nem játszik rajta senki sem.​

Egy vad fiú egyszer nézegette
Kíváncsian, tűnődve
S mert játszani rajta nem tudott:
Dühében összetörte.​