Ajándék pillanatok Neked...

Tanács

Ma még tiéd körülötted a minden
adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs
mert jön egy nap, talán nemsokára
s kihull kezedből minden földi kincs.

És nem lesz többé tiéd semmi.
Tollad virágos párnád másra vár..
Mit magad köré épített egy élet
nem több mint összeomló kártyavár.

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval
testvéredhez, ki szenved szomorú
vigaszt hoz szavad zengő muzsikája
s tán rózsát hajt egy töviskoszorú

Hajolj hát hozzá amig beszélhetsz
harmatként hulljon szerető szavad :
Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad
és soha többé vigasz nem fakad

Ma kezed még erős a lábad fürge
szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget.
Ma letörölhetsz verejtéteket, könnyet.
Ó, most segíts, ha megteheted!

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan
mindegy, hogy ősz lesz ,tél vagy kora nyár
Mert nincs több időd, amit meg nem tettél
azt nem teszed meg soha többé már.

De ma még tiéd körülötted minden
és adhatsz, adj hát annak kinek nincs
hisz jön egy nap, talán nemsokára
s kihull kezedből minden földi kincs.

Csak az lesz tiéd, amit odaadtál
csak az, mi minden kincsnél többet ér
a tett, a szó , mit szeretetből adtál
veled marad, s örökre elkisér.

Túróczy Zoltán

Alföldi Géza:

A tél

Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
s hálás volt érte.
Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett,
hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.

Falu Tamás:

Szavam...

Szavam selyemmé lágyul,
Hogy válladat befedje.
Szavam csónakká mélyül,
Hogy ringatózhass benne.

Szavam virággá nyílik,
Hogy szíved fölé tűzzed
És legyezővé hajlik,
Hogy unalmad elűzzed.

Szavam balzsammá olvad,
Hogy ami fáj, ne fájjon,
S mint hintó áll elébed,
Hogy lelked beleszálljon.

Szavam keleten jő fel,
Hogy álmod elorozza,
Szavam nyugaton száll le,
Hogy álmod visszahozza.

Szavam csókká parázsul,
Hogy végigfusson rajtad,
S a szavam szó lesz újra,
Ha akarod, hogy halljad.

Tóth János:
Az élet MARGÓjára írva



Gyertya ég, a lángja lobban, reszket
Az emlékek szelíden ölbe vesznek.
Fölemelnek, visznek pille szárnyon,
Hogy szívem szeretteimre rátaláljon.
<O</O

Rájuk, kik fájó sebeket hagytak örökül,
S hiányuk csak nő, egyre jobban mélyül.
Nyugodt víztükörre eső kő az emlékezés
Egyre több a fodros gyűrű, s nő a rezgés.
<O</O

Repülök, látom megkopott emlékképeim,
Mik kiszóródtak a múló idő lyukas zsebein.
E képek építették, s éltetik sajgó lelkemet
Jelentik a jövőt, dobogtatják bús szívemet!
<O</O

De ha szomorú is, lüktetve ver egyre tovább
Viszi az élet fényes, kibontott drága zászlaját.
Az elmúlás szele, ha arcomat idővel megcsapja
Majd drága lányom viszi tovább, ő lobogtatja!
<O</O

A zászlót emelve, ha nehéz is fogni, vinni kell!
A múltból megannyi drága ős, bizakodva figyel!
Az élet lángját, mit a jövőjük zálogaként adtak
Vigyázva vidd, s kacsints a ragyogó csillagoknak!
<O</O

A félt örök titok, mi az ajtó mögött fátyolosan áll,
Ne siesd megfejteni, hisz annyian számítanak Rád!
Hogy kik? Az ősök szelleme, szeretteid, s még valakik
A sok költő ember itt, hol a művészet virágzik, s lakik!

<O

Szeretnék közzétenni egy nagyon szép verset, melyet amúgy a neten sehol sem lehet megtalálni. Remélem, sok olvasónak tudok örömet szerezni vele.
További kellemes délutánt Mindenkinek!

Vidor Miklós: Kék rét

Kék rétre vágytam kiskoromban,
Kék, messzi rétre hajdanán!
Kerestem egyre, merre, hol van,
És faggattam mohón anyám.

Hol az a kék rét, ahol én is
Elszállhatok hab fellegen,
Ahol játék az árny s fény is,
S a nap narancsa megterem.

Ahol fű, a lomb, bokor mind
Sugárzó, tiszta színarany,
S eső, ha hull is rá koronkint,
Annak is gyémánt csöppje van.

Ahol a szél sűrű sörénye
A vad száguldástól lobog,-
Oda vágytam a messzi rétre,
Hol a virágok: csillagok.

Oda vágytam a kék mezőre,
Túl minden messziségeken,-
Gyerekfővel párnámra dőlve
Arról álmodtam szüntelen.

A hold sütött, lehunyva pillám.
S jártam a szivárvány-hídon,
Harangvirág ezüstje nyílt rám
Kék-árnyú, sűrű pázsiton.

Csilingelt halkan gyönge szirma,
Ha fönn egy szélkölyök fuvallt,
Füleltem rá, s álomba ringva
Tovább dúdoltam azt a dalt.

Meséltettem buzgón anyámmal,
Milyen is az a messzi rét,
Hová el a vihar se szárnyal,
S nem kóstolják s könny ízét.

Nem untam el hallgatni százszor,
S ő mondta, mondta egyre mind
A nagy mesét a boldogságról,
Mely vár reánk törvény szerint.

És aztán elfakult kék rét,
A felhők színe szürke lett,
Az évek sorra összetépték
A gyermekkort, a tárt eget.

Hol az a kisfiú, ki leste
Álomban - ébren a mesét,
S kutatta nagy szemét meresztve,
Hol a virágzó messzi rét?

S ki szőtte-fonta lankadatlan
A boldogság fény-fonalát:
A mesemondót hol kutassam,
Tűnt hangja hol csobog tovább?

Évek, sugárzók és viharzók,
Kik közt repültem hajdanán!
Halljátok késői jajszót:
Hová szállt véletek Anyám?

Miért lett vége a mesének?
Anyám, ha hívom nincs velem.
Susogjatok, ti messzi rétek,
Ti mondjátok meg, hol lelem?

Nem csábít csillogó csodátok,
Mégis felétek indulok—
Egyetlen csodára várok:
Anyámat megtalálni ott.

Anyámat, ki mellőlem elment,
Búcsút sem intettem Neki,--
De róla szól a szüntelen csend,
A szél szavát idézgeti.

Tudom, tudom jól, hol keressem,
Hol kék az árny és kék a fény,
Ahogy ígérte régen egyszer,
S mosoly hajnallott föl szemén.

Azt a mosolyt, ti messzi rétek,
Adjátok vissza! Ott ragyog,
Nyomában indulok felétek,
Szikrázzatok föl, csillagok!

Szivárvány hídja nyílj elébem,
Csöngess, ezüst harangvirág,
Szelecske fújdogálj szelíden,
Hadd dúdolom a dalt tovább!

A tőle hallott dalt, a régit,
Mert nem feledtem el ma sem!
Anyácska ott áll, arca fénylik,
Nem változott, megismerem.

Ott vár a messzi, messzi réten,
Melynek minden fűszála kék,
Csokornyi csillag két kezében—
S igazzá válnak a mesék!

Szabolcsi Erzsébet: Óvjon árnyad

Zöld lombod takarjon szemérmesen,
mesélj még mosolyoddal lombkedvesem.
Versem, dalom, mind tiéd, ha akarod,
karod helyett öleljen ág-otthonod.
Fészkünk, álmunk óvja nap sugara,
csillogjon felettünk kék éjszaka.
Mosson eső, frissítsen harmat hűse,
vágyódó lelkem szépséged fűtse.
Egymásba kapaszkodva keljünk útra,
varázsolj életre újra meg újra.