Sok kincscsel ért föl a nyáj,
Mely a hegyen legel;
Még többel a leányka,
Szépsége ékivel.
Szemének, éjhajának,
Arcának párja nincs;
Csak rózsabimbó-ajkán
Van néma, bús bilincs.
"Adj, szép leány, nyájadból
Egy csésze friss tejet,
Beteg fiam számára,
S megoldom nyelvedet";
Szólt Balaton tündére,
Az ősz hullámkirály;
Ajkáról térdig érvén
A hófehér szakáll.
Adott tejet fiának
A szép királyleány,
S a szót a víz királya
Megoldta ajakán.
S csengőbb lőn szép ezüstnél,
A méznél édesebb
A szép leány beszéde;
Meggyógyult a beteg.
De büszkeség kapá meg
A lánykát s vad negéd,
Hallván, mi szép, mi bájos
Most ajkán a beszéd.
Mint pénzfukar kincsével,
Bánt nyelve bájival;
Nem zenge, csak magának
E csattogányi dal.
Isten dicsőségére
Meg nem nyitotta azt,
Szegénynek panaszára
Nem zenge lágy vigaszt.
Testvérnek és barátnak
Irigyen zárta be,
Az esdő szerelemnek
Nem nyílt meg kőszíve.
S a mily hamar megnyerte
Sok ifjúnak szívét,
A rózsaláncot gőge
Oly rögtön tépte szét.
Csak egyet vitt sírjába
A mélyebb érezet;
Fiát a tókirálynak,
Ki érte elepedt.
Az aranyszőrű nyájnak
Tejéből itt szegény
Bűvös, varázs szerelmet,
Mely méreg lett szívén...
A tónak ősz királya
Haragra gyúlt ezért,
A bérctől a leányra
S a nyájra átkot kért.
A bérc tüzet bocsátott,
Sziklája mind kigyúlt,
Három nap, három éj, mint
Ítéletnapja dúlt.
A nyáj a Balatonba
Rohant, de benn veszett -
A tó máig kihányja
A kecskekörmöket.
A lányt pedig örökre
Bűbáj kötötte meg,
Foglyául tartja máig
Ki tudja mely üreg?
Szemmel nem látja senki,
Kézzel nem fogható -
De, bár ki megszólítja,
Visszhangja hallható.
Mert büntetésül mondta
A tündér átka ki:
Hogy nyelvével lakoljon,
Mellyel vétett neki.
S ki csengő, szép szavával
Kevélyen visszaélt,
Istennel és emberrel
Negédből nem beszélt:
Most - bár ki szóljon hozzá,
Bár gazdag és szegény:
Felelni köteles rá
E bércek tetején.
