Ajándék pillanatok Neked...

Seres László​

Réka​

Elment a Nap, karján kosár.
Kosarában tűzbokréta.
Tűzbokréta holt mosolyán
mosolyodat őrzöm Réka.​

Itt hagytál, mint árnyát a fény.
Fénybe fúlt tűz martaléka.
Martalékul maradtam én.
Maradtam neked Réka.​

Szolgád leszek, ha kell, rabod.
Rabod, szolgák ivadéka.
Ivadék, ha úgy akarod,
a... karod öleljen...Réka​

(20010 április 03)​

​

Szuhanics Albert​

Sólyom száll a Napban​

Alszanak az őrök, mély álom-szakadék
nyeli éberségük, ott hever szerteszét
élettelen zsákként, sok horkoló halom,
pedig életükben már nem lesz alkalom
látni e világon a legdicsőbb csodát,
hogyan hagyta ő el a holtak bús honát...​

Erős angyal görget nagy sírzáró követ,
Jézus feltámadott, a fényben eljöhet,
vasárnap hajnalán új égi szózat száll,
legyőzetett immár pokol s a rút halál!
Ma váltak valóra az ős-ígéretek,
örvendjetek népek, víg táncot lejtsetek!​

Asszonyok jövének az Úrnak hajnalán,
fehér ruhás angyal a sír szájában áll.
"Élők közt keressék, mert ő feltámadott,
holtak közt többé nincs!" - mondják az angyalok.
Péter fut előre, a sírban nincs az Úr,
kendő összehajtva, ő nyomban leborul...​

A leghívebb tanítvány, Mária rátalál,
ó minő boldogság, vasárnap hajnalán!
Itt van a vőlegény, menyasszony fogd kezét!
Önfeledt ez érzés, áldás száll szerteszét.
Feltámadott Krisztus vasárnap reggelén,
sólyom száll a Napban, s árad az égi fény...​

Debrecen, 2010. 04. 04. ​

bolond vagyok,
tudom
arcomra hull korom,
s hagyom,
a földön rugdalom
a tegnapom,
a sáros gondokat
most eldobom,
a napfény itt szánkáz
az arcomon,
s én sugarait számolom,
a szél majd porral
temeti be lábnyomom​

(hiába keresnél
az utamon
nem is marad itt más,
legfeljebb illatom)​

dreaming58​

​

Szuhanics Albert​

Kék pillangó​

Alkony billen lepkeszárnyon,
könnyű pára, pille álom,
rózsaszínre festett égen
gyapjú felhők szállnak mélyen.​

Szürkületben esti testek,
buja bokrok megremegnek,
telve van a tyúkok óla,
könnyű pára száll a tóra.​

Álom, álom, édes álom,
csillagot gyújt hét határon,
kék pillangó szárnyán lebben,
árnya ásít szép szemedben.​

Szendereg a szürke balkon,
ablakomra száll az alkony
álmodj kedves, búcsút intek,
pilláidra csókot hintek...​

Debrecen, 2010. 04. 11.​

[FONT=verdana,geneva]Keresztury Dezső: Dal[/FONT]
[FONT=verdana,geneva][/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Sudár nyárfa lombján[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]lepereg a holdvilág:[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]akit én szeretek,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]abban fürdeti magát.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva] [/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Haja könnyü selyme[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]ezüst hab színén lebeg,[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]sugár teste súlyát[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]hordozzák lágy fellegek.[/FONT]
[FONT=verdana,geneva] [/FONT]
[FONT=verdana,geneva]Melle két bimbója[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]égi virág, fenn ragyog:[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]szelíd szép nézését[/FONT]
[FONT=verdana,geneva]őrzik párás csillagok. [/FONT]​

Johann Wolfgang Goethe

Maradandóság a változásban

Maradna, ah, csak egy órát
ez a zsenge áradat!
De már szirmot záporoz rád
röptében a langy nyugat.
Örüljek a zöldnek újra,
mely árnyával üdített?
Hull az őszben megfakúlva
és szétszórják a szelek.

Ha gyümölcs kell, gyorsan, bátran
nyúljon érte a kezed!
Ez itt érik, s már nyomában
csiráznak a többiek;
drága völgyed minden felhő-
szakadással változik,
és kétszer a tovalejtő
vízben ember nem úszik.

S nézd magadat! Ami nemrég
kő volt, örök szirt-darab,
mindig más-más szemmel szemlélsz
palotákat, falakat.
Hol az ajak, mely a csókban
máskor gyógyulást talált,
és amely a szirtbozótban
zergét játszott, hol a láb?

A szelíd és dolgos ujjak
a mozgékony, könnyű kéz,
a tagozott alakúlat
eltűnt, más lett az egész.
S ami, helyére nyomulván,
most viseli nevedet,
úgy érkezett, mint egy hullám,
s az elemhez úgy siet.

Kezdet és Vég halhatatlan
egység, fond csak össze, fond!
Röppenj tova, még gyorsabban.
mint ők, te a tárgyakon!
Hogy örök a Vers hatalma,
hála érte, köszönet:
tartalmát a szíved adja
s a formát a szellemed.​

Orbán Ottó

Magány

Üvegkoszorúk csengenek
az éjszaka ablakain,
rándul a táj, zsinórrá
feszíti ki a kín.

Csillagok lépte porzik,
szomorú őzek futnak
lebegő hidakon a nyíló
fénykoszorús kapuknak.

Más semmi. A sötétség
mint meleg szél legyint meg,
a némaság vízében is
saját árnyamnak intek.

Te messze vagy nagyon.
Körödben saját törvényed szerint
hó hull, madár zuhan,
csillag kering.

Igy várom, hogy megérik
a bűnbocsánat a kövekben
s egy-szenvedés tavába fullaszt
az élő lehetetlen.

Kérném azt is, akiben nem hiszek,
ne vegye el még
kezeid tiszta, jeges hidegét
és melleid meleg kegyelmét;

mintha anyám lenne, elzuhanó
világom odatérdepelne
az éj kő-lábai elé s elöntene
a mély folyók türelme.

Káprázat. Ó az egek poharában
tündöklő ragyogás szikrázik kéken!
Hullj rám! Meghaltam már és foghatatlan
árnyakkal játszom régen.

Látod, így ülök nélküled
hideg sziklákon, szótalan,
mint akinek a semmivel
még egy utolsó dolga van.

Igy nézem sápadt arcodat.
Végtelen távoli ködökbe lengsz el.
Hüvös és áthatolhatatlan,
örök és tiszta rendszer.​

Rakovszky Zsuzsa

Éjszaka

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…

És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.

Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.

Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint

folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,

s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.

Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,

bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés

énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.​

​

Illyés Gyula​

Önző ​

Ha a szerzéshez még nem is,
az eldobáshoz már e tájon
volt erőm, hitem, ravaszságom,
becsapva éber lelkem is.​

Egyenként s titkon, mint aki
lopni készül, ugy tapogattam
s vetettem el mind hamarabban,
mi züllesztett reményleni.​

Munkálkodom, az idő sürget,
tudjak még jókor megtagadni
mindent, hogy meg tudjak maradni
embernek, bár vaknak-süketnek!​

Ritkul a táj, akár vonatban
a száműzött körül honán tul.
Szállok szédülten a világból
egy helyben állva, mozdulatlan.​

Tudok már jól feledni, jól
csak állni, hű arccal előre,
súlyos csönddel tömörre tömve,
önzően, mint a kőszobor.​

Keményedem, mint mag körül
a csontház. Mit kell megőriznem?
Ha feltör, megtudja majd isten,
keserüt nyelvén, emberül.​

​

Nagy Zoltán ​

A kedveshez​

Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.​

Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.​

Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.​

Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.​

Nagy Zoltán

Fohász
​

Uram, mi ez? Bus tréfa csak talán?
Ugye, most mindjárt könnyeink letörlöd
És elcsigázott, meggyötört és fáradt
Szivünk füröszti véghetetlen Jóság,
Míg felragyog verőfény-mosolyod?
Ó szinte hallom már szavad: "Bohók,
Csak tréfa volt! Ne sírjatok tovább már!
Hát elhinnétek ennyi rosszat rólam,
Holott szivem napként sugárzó jóság,
Kész megbocsátás, tiszta irgalom?"
Ó mért nem szólsz hát, mért hagysz félni minket,
Hogy tán valóság ez a gonosz álom?
Ó jaj, csordúl, pereg, szakad a könny,
Itt harmat még csak, ott langy permeteg,
Zuhog mint zápor, zúg mint vizesés,
Új vizözön már s nincs Nóé ki érne
Vigasztalásnak zöldellő fokára!

Mi vagy? Mit gondolsz? Mit akarsz velünk?
Bántottunk mi? Vagy hetykén, mint suhanc,
Ki vesszejével sujt egy-egy kalászt le,
Reánk se gondolsz, míg elvérezünk?
Ó jaj, talán a mi szegény világunk
Játékszerül egy gyermek-isten kapta
És vergődünk most borzasztó kezében,
Mint a bogár, amelynek szárnyát tépik,
Mint fészkéből kivett puccos veréb,
Melynek érzed kezedben szívverését...
Ó kérlek, hidd el, lelkünk van nekünk
És ez a lélek csupa fájdalom,
Ó hogyha látnád, szived tán megesne.

...Öröm? Az is van. Ó megismerém!
Kigyult hajómon színes sok tüze,
Zászlódíszt öltött rengő árbocán
S kötélzetén megülve, mint a fecske...
Parázslott messze még a kikötő,
Száz lámpásból, az éjnek száz sebéből
Csurgott a vízbe izzó tűzpatak,
Piros, arany, zöld gyöngyöző barázda...
Szállt, szállt hajóm s ujjongva s ámulón
Néztem fel én a csillagok rajára,
Bolygó tüzemmel mely versenyt futott:
Miriád szikra, mit repít a szél…

- De oly fájdalmas-csendes volt a tenger!
Oly sápadtan csillant meg tűköre!
Olyan nehéz mozgásu volt a hullám...
- S megismerém: a környék óceánján
Hajózok én! Százezrek sóhajából
Támadt a szél, mely vásznaim dagasztja...
Megismerém! S hajóm megállt, törött
Bordáin át ömlött belé a hullám,
A szél kioltott lámpát s csillagot
S könnyem szakadt a zúgó óceánba.

...S a föld kering a nap körül, szünetlen
Forgatván ősi pórázán a holdat,
S napunk forgatja más nap s végtelen
Világok lánca csak ködfolt az Űrben.
S egy porszemen itt sír a pornál semmibb:
Egy ember lelke. Kérdez s nem felelsz!

Te nem felelsz... De én valamit sejtek!
A gondolat derengő ködfoltjában
Minthogyha látnék tűnő csillagot...
- Ó hátha hold vagy csak az istenek közt
S van egy Nap-isten, lángoló, erős
S ez is csak láncszem még a Szellemeknek
Felfoghatatlan ős naprendszerében...
Ó hogyha van, ki még feletted úr,
Reszkess, ha jő az ítéletnek napja

S a Legnagyobb ül ködlő trónusán!
A szívemet elviszem én tanúnak
S ha nem tud szólni fojtó zokogástól,
Bízón, mint gyermek, lábához teszem!
S majd néz reá az élő Irgalom
S kezével sírva elfödi szemét.​

Pilinszky János

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.​