"Számadás és vallomás": Tamási Áron 1956-ról
Október az emlékezés hónapja. 1956 eseményeinek felidézésében az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb mesterét hívjuk segítségül.
Tamási Áron akkor már Budapesten élt, s a Magyar Írók Szövetségének társelnöke volt. Ekkori írásaiból közlünk részleteket, melyek nem csupán a nemzetéért aggódó, felelős szellem vonásait mutatják, de hitelesen beszélnek a negyvenöt évvel ezelőtti, vészterhes hónapokról is.
Magyar fohász(1956. október 26.)
Az idők gyógyító lázában él a magyar. (...) Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig kotyvasztott főzetekkel kábított minket. (...) Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk, s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. (...) A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött.
Napló (1956)
XI. 4. vasárnap
Hajnalban elkezdődött az orosz támadás. (...) Hat óra körül a rádióban megszólalt Nagy Imre, a minisztertanács elnöke. Bejelentette, hogy az oroszok katonai támadást kezdtek, nyilván a demokratikus magyar kormány megdöntésére. Ezt tudatja a magyar néppel és a világ közvéleményével. (...) Mivel a harc fokozódott, jónak tetszett legszükségesebb dolgokat összecsomagolni s talán lemenni az óvóhelyre. Aktatáskát, Aliszka bevásárló sárga nagy szatyrát le is vittük. De le két matracot, két pokrócot, egy kis párnát és kevés borral a demizsont. Egy kiló kenyér, fehérnemű, orvosság, gyertya, tisztálkodószerek: ezek voltak a táskában.
XI. 6. kedd
Kálmán doktor orosz sebesülteket kötözött. Ő mondja, hogy a katona, kötözés után, belelőtt a tüzet oltók csoportjába. (...) Tiszta, őszi idő. Reggel szél. A zászlóról, mely az erkélyen lebeg, a gyászlepelt leszakította és elvitte.
XI. 7. szerda
Európában (de mindenütt a világban) nagy tüntetések mellettünk és a szovjet ellen: Ma van az orosz októberi forradalom ünnepe. A külföldi követségek nem vesznek azon részt. A külföldi kommunista pártok bomlani kezdtek: mondja a rádió. Itt nagy csend. (...) Halljuk: a Mecsekben, Mátrában, Kőbányán és Csepelen tart az ellenállás. (...) Házfelügyelő kiteszi a fehér zászlót.
XI. 9. péntek
Hallom: barátaim nagy része megvan. Az oroszok vezetéket húznak az utcán. Mondják: Dorogot is (a bányát) megszállták az oroszok. Mindent megszállnak.
XI. 10. szombat
Nagyjából csend van. (...) Éjjel, messze, ágyúlövések még voltak. Mondják: Csepel még áll, Dunapentele is, a Mátrában, Bükkben, a Bakonyban partizánok.
XI. 12. hétfő
Nagy Imre és Losonczy a jugoszláv követségen van. Délben Írószövetségbe, gyalog. Kossuth híd. Tankok táboroznak a Parlament előtt-körül. (...) Emberek áradnak a romos utcákon. (...) Egész nap nincs lövés.
Feljegyzések
Mondják, hogy a Keleti pályaudvarnál egy táblát kötöttek a kutya nyakába. A táblán: "Nekünk sem kell a kormány." A rendőrök (karhatalmiak) üldözték a táblák miatt a kutyákat. (Lehet, hogy az egész kitalálás.)
Orosz a tejesboltban, üveggel. Nincs elég pénze. A várakozók megtöltetik az üvegjét. Sír a meghatottságtól.
Mondják: a Széna téren, harc után, egy orosz törzstiszt gyermekek (8—12 éves) holttestét látta, fegyverekkel mellettük. Annyira megrendült, hogy agyonlőtte magát.
A Krisztinában egy iskolás leány, fegyverrel a vállán, fának borulva sírt. Teát sem fogadott el. Meg akart halni, mert elveszett a szabadság.
Egy férfi holttest a körúton. Mellette egy özvegy, gyermekével. Fájdalmában is önérzetesen mondta, hogy férje a szabadságért halt hősi halált. Elborították pénzzel.
A Magyar Írók Szövetségének Gond és Hitvallás című nyilatkozata, melyet Tamási Áron fogalmazott (1956. december 28.)
Egy ezredév alatt sok zivatar verte nemzetünket, de a zivatarok borújában is két fény mindig hű maradt hozzá. Az egyik a nemzet csillaga, mely vészek idején is áttört fényével a homályon, a másik pedig virrasztó költőink fáklyafénye, mely a magyarság számára ma is tanítás. (...) Itt állunk a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt. Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt. Ha egy évtizedre visszatekintünk erről a halomról, szenvedőnek és vágyakozónak látjuk a népet. (...) Ebben a vágyban és sóvárgásban van a forrás, mely október 23-án feltört a mélyből. Mint ennek a forrásnak neves tanúi, keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. (...) Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben hitvallásunk alapján gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. (...) Egyedül így leszünk méltók a nagy elődökhöz, és egyedül így válhatunk a későbbi nemzedékek érdemes őseivé.
(Új Ember Magazin)
(Forrás: Zeng a magosság. In memoriam Tamási Áron, Nap Kiadó, 1999)