Könyv születik- Irj Te is egy sort hozzá!

Bármennyire nem akartam, Pintyőke helyett mégis az orvoshoz kellett volna mennem, borzadt el a nem várt helyzettől Sam.

- Kicsoda maga, és mit keres itt? - Sam válaszolni akart, de úgy látta, hogy jobb, ha menekülésre
fogja a dolgot. Nem fogja megvárni, míg az idegen hatalmas ökle lesújt a fejére.

Sarkonfordult, de ezúttal is meglehetősen lassan, mert csak egy hatalmas ütést érzett, s a legközelebbi - még nem egészen tiszta - pillanat a kórházban köszöntött rá; Terka mama orvosának mosolygós képében. "Hun vót maga, hogy hálistennek másfél órája a színét sem láttuk", kérdezte a doki, nem túl kíváncsian.

Sam észrevette a következő vizit alkalmával, hogy nem is Terka nénje orvosát látta. Akit látott az tulajdonképpen
egy nagyon durva arcú és a hatalmas öklű férfit volt. Sam rájött, hogy kapott egy komoly agyrázkódást, és
összekeveri a dolgokat, az embereket és borzalmasan fáj a feje.

Van mitől, próbálta vígasztalni magát, de agyát újra elborította a jótékony önkívület monszundija.

A "monszundi"-ból azonban ismét ébredés lett. Sam, mint egy nyűgös kisgyerek
csak nyöszörgött mert szeretett volna továbbra is, ebben a kábult állapotba maradni.
Bejött a szobába a nővérke és kedélyesen így szólt: - Most egy kicsit megszúrom.- Sam csak hápogott mint a kacsa...

Nyugi, fordul, paskolgatta a beteg hátsó fertályát a termetes főnéni, most még csak a kacsaszózat, de pár nap múlva a kacsatánc is menni fog, na, figyelem, farpofavizit következik.

- De nővérke kérem engem fejbe vágtak. Nekem nem kell sem kacsa, sem kacsatánc. Nem kell csak
fájdalomcsillapító és egy jó szó, hogy ne fájjon annyira.

Bébi, nem fog fájni, csak ha feltámad a szél, puhította a leendő szúrás helyét Ursula, ugye, nem ettünk valami gázosat délben?

Sam nem szerette, ha bizalmaskodnak vele és így szólt: - Ursula nővér azt sem tudom, hogy most milyen
napszak van, fogalmam sincs mikor és mit ettem utóljára. Ne nyúljon hozzám és azonnal hívja a doktort. - Sam
már üvöltött. A nővér felpattant és elfutott az orvos szobája felé...

Feje visszahanyatlott a kispárnára. Egy fix pontot keresett a mennyezeten, azt, amelyen át megláthatja végre az igazságot. Tekintete elhomályosodott, először meg sem hallotta a köszönést.
- Sam úr? Érdekes, engem is így hívnak. Sam Bullshit vagyok, az ön kirendelt pszichiátere. Hallom, problémai vannak...
Mereven fordult a hang irányába, már az is ismerős volt neki, a nemtörődő agresszív hangszín, és most a testtartás, a túlságosan laza testbeszéd, végül az arca. Az arca. Ez nem névrokon, hasított bele a felismerés. Ez a Sam én vagyok.
- Sam én vagyok,- üvöltötte az ágya mellett álló Sam felé.
- De akkor Ön szerint én ki vagyok, - kérdezte tipikus agyturkász- hanghordozással a doki.

És ekkor Sam valóban és igazán felébredt - mint Pamela a Dallasban -, azzal a különbséggel, hogy ő nem talált a zuhanyozójában egy pucér férfit.
-- Muszáj lesz csinálnom - CSINÁLNOM - valamit -- mondta fennhangon --, elvégre én nem vagyok Oblomov. -- Valamikor ifjabb korában olvasta Goncsarov regényét, amelynek hőse a könyv nagy részében csak heverészik és meditál. Bár a meditálásban nincs semmi rossz , hallott egy belső hangot. Vacillálva az ablak felé pillantott. A redőny résein mintha halvány fény szűrődött volna be. Talán olvad a hó?
Ekkor csöngettek.
Hogy a búsba tudott valaki elvergődni a házig?
Nyilván vannak még csodák.

A csengő másodszor s harmadszor is felberregett, jelezvén, hogy a csodáknak sem könnyű, olykor türelmetlenek, sietősek. Sam ráérősen indult volna ajtót nyitni, de amint kidugta lábfejét a takaró alól, észlelte: hideg van. Vagy elfelejtette felkapcsolni a fűtést, vagy kikapcsolták. A csoda negyedszer is csöngetett, de ez Samben csak a régi, ősi virtust ébresztette fel teljesen, nem őt, magát. No, te csoda, mi már nagyon sokszor bizonyítottuk, hogy bármeddig képesek vagyunk, mondhatni, főállásban, várni rád. Most te mutasd meg, milyen kitartóan tudsz várni rám. Azzal a fal felé fordult, kedvét még egy kis Darvas Iván nosztalgiával csöndesítve: várj reám, s én megjövök... Várj, ha havat hord a szél... No, most várj, te csoda, dünnyögte még, s a fejére húzta a takarót.

De a ez a Csoda türelmetlen volt. Nem volt hajlandó tovább várni és egyetlen jól irányzott rúgással betörte az ajtót. Kommandósok voltak. Nagyon hamar megtalálták Sam-et a takaró alatt.

Na, ennyit a magyar csodáról, dünnyögte Sam rosszkedvű, nyűgös közép-európai gondolat-akcentussal, mert a nehéz pillanatokban sohasem feledkezett meg arról, amiről a könnyű percekben sem szokott. Kérem, ha már szétszedik a kotyogót, zaccig, ahogyan kell, és kiöntik a kávésdobozt, miképpen szokták, azonképp nem tennének fel egy kávét? Vagy a perkvizíció elmarad?

Miután Sam és a kommandósok békésen megkávéztak, eltrécseltek, adomáztak, sűrűn elnézést kérve átmentek a szomszédba is betörni az ajtót. Rájöttek, hogy elnézték az ajtószámot és nem Samnél volt a vadkender ültetvény.

És ennyit a magyar kommandósokról, duplikálta dünnyögését Sam, rezignált vállrándítással. De kávét legalább tudnak főzni. Igaz, a más kávéjából, de akkor is. A fenébe, forgatta meg a kávésdobozt, ilyen jót ebből még én sem főztem, soha. Hümmögött, lamentált, miközben odébb pakolta nehéz koloniál-ágyát, majd lehajolt, hogy kiemelje az egyik padlódeszkát. Azért megnézem a kiszkinai csóka hagyatékát, végül is vagy két kiló is lehet a por, ami, mondjuk, nálam maradt a bártaxijából, nevetett fel. S azon mód egyhajló helyében megdermedt a bársonyos hangra. Ízlett a kávé, kérdezte valaki a háta mögül. Odasandított, s az egyik kommandóst látta. Egyedül volt. Egyedül vagyok, erősítette meg a látványt az is, a többiek már visszamentek. Azt mondtam nekik, benézek elköszönni. Nem akartam, hogy itt legyenek ők is, amikor eldöntjük, mi legyen azzal a csomaggal. Megvan vagy két kiló, mi? Sam hallgatott. A kommandós hallgatott. Valahol Terka mama is hallgatott, de nála még sanszos a megszólalás. Ha belegondolunk, egyedül a kis kínai hallgatása mondható véglegesnek, neki már lefőtt a kávé, és nem is volt ilyen jó.

Így már ketten nézték a "kiszkinai" vagyont érő nagy csomagját. Igen csak vakarták a fejüket és hümmögtek nagyokat: Sam azért vakart és hümmögöt, mert járt az agya hogyan szabaduljon meg a kommandóstól. Az egyszál, de szemfüles és eszes kommandós pedig azért vakart és hümmögött, mert egyedüli tulajdonosa szeretett volna lenni a "kiszkinai" csomagnak.

Hetven harminc, közölte a hosszú álom után a kommandós. Hetven az enyém, harminc a magáé. Oda viszi, ahová mondom. Tudja, én az összes dílert ismerem. Elvégre én figyelem meg őket. Most viszont szépen beszállunk a buliba. Azzal az áruval, amit maga lenyúlt egy ismeretlen kínaitól. Na, mit szól? Sam nemet intett. Majd megszólalt: Teng Chain volt a neve, de maoszanként futott. Megnézhetné az interpol bázisban, ha hozzáférne, nevetett fel. Maoszan volt az én szállítóm, de le akart lépni az utolsó csomaggal. De hát ezt maga is tudja, kommandós úr. Már ha tényleg az. Mivel etet engem? A többiek már bementek? Maga meg csak úgy visszajött ide, mint egy Ibusz-csoportból? Na, ne már. Magát a Főnök küldte, hogy megvédjen a kiszkinaitól, ha nem tévedek, és jól is csinálta, kedves Bú úr. Most tesztel engem, vagy mégis, ezt, így, hogy? Neeee máár, nyújtotta el a hangját, csúfolódva.

Lebuktam-vallotta be az álkommandós. Közben elővette a híres glock-ját és a pisztolycsövét Sam felé fordította.