A halálról.
A halál a legtöbb ember számára nyomasztó, félelmetes téma. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy a halál, elkerülhetetlen dolog.
Valójában a halál önmagában nem megrázó élmény. A születés folyamata az, ami traumatikusabb. Képzeljük el egy pillanatra, hogy nagyon betegek vagyunk és a kórházi ágyon fekszünk. Ezután képzeljük el amint az asztráltestünk felemelkedik, és hirtelen meghalunk. Órákig, napokig, vagy akár hetekig is eltarthat, amíg tudatára ébredünk annak, hogy valójában meghaltunk. Ez aligha megrázó. A halál pillanatában teljesen megszűnik minden fájdalom és kellemetlenség.
Most képzeljük el magunkat, amint éppen megszületünk. Az újszülött most tett szert a tudatalattira, és most hagyta el az anyaméhet egy világos és steril környezetbe jutva, ami teljesen más, és sokkal kényelmetlenebb annál, amit kilenc hónapig megszokott. Az újszülöttet csapkodják, nyomkodják a lábát, megtörölgetik, számos módon megvizsgálják, és az élete vadidegen fehér ruhás emberektől függ. A születési folyamat valós fájdalmairól nincsenek adataink, de képzeljünk el pl. egy jéghideg fogót a fejünk körül, vagy mondjuk egy koraszülést. Születés sokkal félelmetesebbnek tűnik a halálnál.
Célom a halál gondolatától való félelem megszüntetése. Csodálatos dolog annak felismerése, hogy a halál nem a vég, hanem egy jobb, gazdagabb és értelmesebb élet kezdete. A halál egyszerűen egy régi test kicserélése egy újra. A halál egy pihenési és újraértékelési folyamat kezdetét jelenti. Ez a megújulásnak, és az újjáépítésnek egy formája. Csak egy köztes állapot, nem a végállomás. Lehet, hogy nehéz megmagyarázni és megérteni a halált, de nem félelmetes.
Egyelőre szeretném ha félretennétek a mennyországgal, a pokollal és a purgatóriummal kapcsolatos gondolataitokat. Tegyétek félre vallási meggyőződéseiteket, és legyen elmétek nyitott arra, amit mondanom kell. Természetesen nem kell elfogadnotok ezeket az információkat. Csupán azt kérem, hogy hallgassatok meg.
Amikor meghalunk, akkor a szó köznapi értelmében nem vagyunk valóban halottak. Lehet, hogy a földi szinten nem létezünk, de más szinteken funkcionálunk. Azután az asztrális szinten létezünk és végül a fehér Fényhez járulunk és a lélek-szinten végzünk. Tehát, amit mi a halálnak gondolunk, az valójában átkerülés a létezés egy másik szintjére.
Mikor meghalunk, legalábbis kezdetben, az történik, amit elvárunk. hogy történjen. Más szóval, a halállal kapcsolatos elvárásaink hatással vannak a valódi halál élményre. A pokol tüzeiben vagy a mennyország fellegeiben való hit sokszor manifesztálódik, legalábbis ideiglenesen. Szerencsére ezek a képzelgések hamar eltűnnek, és a halotthoz csatlakoznak a Mesterek és a Vezetők. Ezek az angyalszerű lények megpróbálnak minket segíteni abban, hogy hozzászokjunk az asztrális szinthez. Ők vezetnek rá bennünket fokozatosan arra a felismerésre, hogy meghaltunk, és ideje továbbmennünk. Lehet, hogy először nem is fogadjuk el, hogy halottak vagyunk, mivel nem érzünk semmi különöset. Bár egy nagyon fontos különbség van: most minden kényelmetlenségtől mentesek vagyunk. Az új környezet sokkal kevésbé korlátozott, mint a fizikai sík, amelyet elhagytunk.
Az asztrális síkon a rokonaink és barátaink között találhatjuk magunkat.(igaz ez a kezdetben csak egy illúzió, de maradjunk ennél az illúziónál) Itt a telepátia uralkodik, vagyis a barátaink és rokonaink iránti valódi érzelmeink könnyen ismertté válnak. Az asztrális síkon nincs képmutatás.
Amikor esténként elalszunk, akkor többször spontán testen-kívüli élményt tapasztalhatunk és ez hasonlít a halálélményhez. Ez a „látszólagos halál csak tréning” a későbbiekre.
Hivatkoztam a fehér Fényre. Ez a fehér Fény egy vonzás a lélek-síkra - arra a síkra, ahol értékeljük előző életeinket és kiválasztjuk a következőt. A Mesterek és Vezetők, valamint „halott" rokonaink és barátaink azt fogják tanácsolni, hogy járuljunk a fehér Fény elé. Ha megtesszük, akkor minden jól fog menni. De, mint említettem, ha nem tesszük meg, akkor úgynevezett „nyugtalan lélekké" válunk, és az éteri szinten maradunk, bizonytalanságban kilétünket és teendőinket illetően. Kísértetként megfigyelhetnek bennünket a földi szinten, vagy észrevétlenek maradunk és egyszerűen csak céltalanul bolyongunk. Mestereink és Vezetőink újra és újra emlékeztetnek minket, hogy járuljunk a fehér Fény elé. De semmi sem kényszeríthet erre bennünket.(szabad akarat)
Képzeljük el ezt az utat. Épp most haltunk meg. A halált megelőző pillanat talán megrázó volt. A mennyországgal vagy a pokollal kapcsolatos várakozások töltenek el minket. Ekkor néhány ismeretlen lény megpróbál minket meggyőzni arról, hogy lépjünk a vakítóan fehér Fény elé. Félünk, és ellenállunk. Ne feledjük, a lélek mindig szabad akarattal rendelkezik. Nem nehéz megérteni, hogy habozunk, ám a lélek-szintre jutáshoz elengedhetetlen, hogy a fehér Fény elé járuljunk. Előttünk áll a feladat. Mi a valós? Mi a képzeletbeli? Mi a jó? Mi a gonosz? Kik a jó barátok? Kik és mik a rosszak? Ezekre a kérdésekre kell választ adni, mielőtt a lélek elhatározza, hogy a fehér Fény elé lép.
A lélek meghozza ítéletét, hogy kinek, vagy minek hisz. Ezt a léleknek egyedül kell eldöntenie. Ebben az elhatározásban segíthet a tudat állapot szintje a halálkor, a karmikus ciklus, az asztrális síkon lévő környezet, és más tényezők. Eltarthat órákig, vagy akár egy évszázadig is mire a lélek választ ad. Egy tapasztaltabb léleknek, aki most fejezett be egy karmikusan pozitív életet, kevesebb időre van szüksége, és nagyobb valószínűséggel hoz helyes döntést.