Minótaurosz
(Játék hat képben)
Előképzet
Gyönyörű csúcsok és mély szakadékok közt, magányukban, apály idején a csönd hangjairól énekeltek a bennszülöttek, leróva áldozataikat az isteneknek, - de titkos üzeneteket küldtek a tengeren és Daidalosz is, elküldte fiát, hogy Ikarosz vigyen hírt a világnak, a labirintus szörnyűséges fátumáról.
Akit a napisten leánya,
Pasziphaé világra hozott
Szörnyszülött gettók démona
Körös-körül guggoló lények nézdegéltek –
Mintha a Rontás Szellemtestvére volna
Hát igen, nekünk egymáshoz
Nincs közünk, és nem is lehet -
Bőgött Poszeidónnak felszentelt fehér bika,
Mínósz kegyetlen legényei hurcolták oda -
Egyszerre fölpattantak tükörképei is.
Fölágaskodott, vele föl - emlékképein is,
Itt és ott volt egyszerre isten-anyja,
bikaapja fiát védve, börtönözte labirintba.
Teste megfeszítve, irdatlan formák
Roppant tagok nyögtek, görcsökben egyre,
Dörögve horkant szinte fájt a hátgerince –
Űzte őt egy Isten-átok izzó napnyakörve –
Keresztül táncolt tükör labirintusán -
És íme, hirtelen előtte termett egy leány…
Ama leány – mint sok más egykorú lény a körben –
mozdulatlan, meztelen, álldogált a szörnnyel szemben
hosszú fekete hajával a támfalak között, -
ott tolongtak a Minótaurosz előtt, mögött,
mellette is ott volt ő anyja árnyával mindenütt;
*
II.képzet
„Az a józan személy, aki képes eltűrni a beszéd késztetését, az elme ösztönzését, a düh tetteit, valamint a nyelv, a gyomor és a nemi szervek késztetését, alkalmas arra, hogy tanítványokat, barátokat leljen az egész világon.”
A lány moccanni sem mert,
rászögezte rettegő szemét a lényre
mert alakoskodását még nem vitte tökélyre –
Tudta, ha mozdul elveszett!
Tudta, hogy bár hanyatt-homlok menekült előle,
most már hozzászegődött vak szerencséje –
Karját szorosan összefonva leste, megkövülten –
rámeredt szeme a sunnyadó lényre. Úgy hitte,
megérintheti. Úgy hitte, szagolja a leheletét.
Úgy hitte, hallja lihegését.
Hatalmas, sápadt világos barna irdatlan feje, mint egy bölény - magas, szép homlokát fent, aranygyapjú-bozont keretezte, szeme felett szarvai kurták s oly ívelésűek voltak, hogy hegyük a tövükig ért. Rejtély volt ez a szempár, olajos méla szomorú – rejtély, mint az éj.
A parányit hajlított, húsos orrcimpa
remegő orrlyukakhoz vezetett, iromba
pofájából hosszúkás, veres nyelv csüngött kifele,
és állkapcsa alatt lengett a ritkás szakáll bordűr kötele.
Mindezt még kibírta volna. De a tenyészbika és az ember vegyülése, az kibírhatatlan volt. A koponyán borzos, helyenként korpás-ritkás irhabozontok tornyosultak, a púp koronaszőréből két emberi kar feslett ki: azokkal támaszkodott a szilícium üvegpadozatra.
Úgy tűnt, mintha a roppant koponya és a púp egy férfiember testéből burjánzott volna, aki ugrásra készen guggolt a lány előtt, majd megint mellette, mögötte. Fölhorgadt a Minótaurosz teste: Óriás volt.
M. egy csapásra megértette, hogy más is létezik. Világa megkettőződött.
Látta a mindenütt tükröződő szempárt, a szájat, a hosszú fekete sörényt, mely a lány vállára omlott, látta a fehér bőrt a nyakat és a mellet és hasat és ágyékot és combot, amint mindez összeolvadt, egybeilleszkedve vonzott:
A lányhoz hajolt.
Az visszahőkölt, amíg feléje tartott. Végighajszolta a labirintuson. Mintha viharos szél zilálta volna össze a lányt és a minótauroszt, úgy pattantak széjjel, összegabalyodva-szerteválva, és amikor a lány, a karjába omolt, mikor egyszer csak érezte a testet, a meleg, verejtékben fürdő húst, s nem csak a rideg üveget, amit eleddig érzett, megértette – ha beszélhetünk megértésről,
-
hogy mostanáig egy olyan világban élt, amelyben csak minótauroszok voltak, globalizált üvegbörtönben töppedt mindegyik, s lám, most egy másik testet érez, másféle húst tapasztal. A lány kicsusszant karmai közül, hagyta. A lány hátra görbedt, kikerekítette szemét a Minótauroszra, s amint az táncolni kezdett, táncolt a lány is, és mindkettőjük tükörképei táncra kerekedtek.
Mint Picasso képein -
Görénységét táncolta a Minótaurosz,
gyönyörűségét táncolta a lány, -
hogy lányra lelt, örömét táncolta a kolosszus
minoszi taurosz,
rettenetét táncolta a lány,
hogy egy minószi taurosz talált rá, -
megváltását táncolta a lény,
végzetét - a lány, - vak tükrök üvegén
ő vágyta vágya szomjúságát,
látva a leány kíváncsiságát, -
ő táncolta betolakodását, ...a lány vonakodását,
ő a birtokbavételt, ...egy szép lány ölelését.
Táncoltak, táncoltak a tükörképek, -
Láncra fűzte őket a vágy.
Nem volt benne más, csak zabolátlan boldogság, -
Táncoltak, táncoltak tükörképeik, -
és nem sejtette a Minótaurosz, hogy magáévá tette a lányt, mint bikaapja naptündér-leányanyját egykor, azt sem sejthette, hogy állati ereje meggyilkolta, hiszen nem tudta, mi az élet és mi dolog a halál.
Láncra fűzte őket a vágy. Nem volt benne más, - zabolátlan gyönyörrel megtetézve fölhorkant, amikor magáévá tette a lányt, és lányokat tettek magukévá a tükrökben körben a Minótauroszok világában, és iszonyú sikoly volt az a horkantás, valószerűtlen világsikoly, mintha nem volna semmi más, mint ez a sikoly, mely elkeveredett a lány sikolyával, és utána ott hevert a Minótaurosz és ott hevertek a tükrökben a minótauroszok, szerte, és ott hevert a lány mezítelen fehér teste, roppant fekete szemekkel, és visszatükröződött a falakon.
Egy fagyott pillanatig nem mozdult a labirintus lézerhálója...
"Mi nyugatiak kissé nyugtalanok vagyunk, ha meztelen lényekről hallunk, akik olyan dolgokat visznek végbe, amelyet mi sem utánozni, sem megérteni nem tudunk...akik elkanyarodtak az emberek szokott útjairól, hogy különleges búvóhelyeik, barlangjaik mélyén húzzák meg magukat. Mindennapjainkban elfeledjük, hogy minden embernek kell, hogy szeressen és szerethessék."
III. képzet.
A mindennapi áldozat és a madarak.
(Salvatore Dali látomása)
Fölemelintette a lány bal karját, lenyaklott, föl a jobbját, lenyaklott, karok nyaklottak körös-körül. Nyalogatta kékeres óriásnyelvével, nyalta az arcot, a mellet, nem moccant a lány, egyetlen lány sem moccant. Szarvával körbe gurítgatta, semmi életjel, egy lány se mozdult. Fölágaskodott, körbenézett, mindenütt minótauroszok ácsorogtak és nézdegéltek, és mindenütt fehér leánytetemek hevertek lábaiknál.
Lehajolt, fölemelte a lányt,
sötét egeknek mutatta föl a lányt,
mindenütt minótauroszok hajoltak le,
lehajolt az ég, és megnyíltak az üvegfalak -
rimánkodott, nyöszörgött,
és lányokat emeltek föl a falak -
rimánkodtak, nyöszörögtek, -
és sötét egeknek mutattak föl leányokat,
s akkor az üvegfalak közé ágyazta a lányt,
izzó fények ezüst ravatalán -
rimánkodott, nyöszörgött, és lányokat emeltek föl,
rimánkodtak, nyöszörögtek, sötét egeknek mutattak föl lányokat, lángolt a Nap, s akkor az üvegfalak közé ágyazta a lányt, mellé kuporodott, és elszenderedett, és vele egyetemben mezítelen, fehér leánytetemek sűrű szőnyegén nyújtózkodva minden minótaurosz. Aludt, és álmodott *
így múlott alvadva a nagy idő, -
álmodott a fekete hajú, nagy szemű lányról,
hajszolta, játszódott vele, magához ragadta,
nagyon akarta és amikor megébredt,
valami megakadt mellére csüngő véres szakállában, -
szárnyaival meghessentette valami –
megérintette a Minótaurosz pofacsontját,
csöppnyi fejű, veres szempárú, furcsán óriási csőrével,
sárgásfehér, csupasz nyakát valahová mellébe fúrta.
Hichkocki tollak, nyakak, szemek, csőrök buja rengetege
gubbadt a falakon, s kerengett fölötte,
elborítva a fölszürkéllő halálos hajnalt, -
bukott lefele, merült, vagdalt, legelt, fosztogatott, dúlt, zabált, vajúdott, - rajzott, elhussant, beröpült, megint lebökött, tükröződött hulltában-ívében,
és a Minótaurósz nem értette, nem értette meg, miért bukik lefele,
miért merül, vagdal, röppen, kereng vele -, olyannyira betakarta és elragadta a verdesés és szárnycsattogás képzete, hogy amint ez a furcsa-csúnyaság – egyre magasabb körökben – szertefoszlott a fölhevített egek vakító üregében, - a Nap átömlött
az üvegfalakon s beleégette képét agyába:
be a hatalmas, forgó k e r e k e t,
mely haragjának jeleként tűznyalábokat lövellt az égbe, -
Örvénylett az izzó NAP óriás harangja felette -
lángolt kétségbeesése…
Pasziphaé lányának pimaszságán lobbant haragra,
aki olyan lényt szült, amelyik – sértés az isteneknek,
átok az emberekre – arra ítéltetett, hogy se isten,
se ember,
se állat ne legyen, egyes-egyedül csak Minótaurosz,
a lét bűnös és bűntelen botránya, egyszer s mindenkorra
a teremtő mindenség kiválasztott szégyene.
Nézte a Minótaurosz az égtelen, fölfele guruló kereket,
behunyta szemét, de látta, érezte mégis: ez a ránehezedő átok kereke, sorsának kereke, születésének és halálának kereke, kerék, agyvelejében sercegő, anélkül, hogy tudná, mi az átok, sors, születés és halál kerék, testén hengergő kerék-nehezék elviselhetetlen terhe, amelyen kerékbe törik élete, és szörnyeteg teste –
s miközben ott feküdt – mint nyilas kereszt a tarlón
labirintusában rekkent rá a Nap,
a Nap végtelen tükröződő ragyogása rekkentette -,
és egyszerre
egy láb árnyéka bukkant föl, mely az ő lábához hasonlított.
Úgy hitte, a lány az, íme mozog megint és játszani akar vele.
*
IV. képzet
A fajtiszta fieszta-káprázat csapdájában:
A Tanítás Titkos szabályzata (T.T.Sz.)
Betegeken dolgozva kifejlesztheted a képességeket, amelyekre szükséged van ahhoz, hogy minden más problémát is megoldj: pénzügyi, s emberi kapcsolatokhoz fűződő, énképeddel és döntéshozatallal kapcsolatos problémákat, a stressz kezelését, minden egyebet, amire csak gondolni tudsz...Ne feledd az információ kincs! Urald a helyzetet, tartsd ellenőrzésed alatt, és kíméletlenül gyakorold a h a t a l m a d a t!
Fölpillantott: egyszerre két láb termett előtte, hátrahőköltek. Megemelkedett. Egy lény állt ott, mely hasonlított a lányhoz, s még sem a lány volt, bal kezében egy rongyos kabátot tartott, jobb kezében egy kardot, a Minótaurosz azt sem tudta, mi a kabát, mi a kard, mindössze azt tudta – minthogy a Nap vakító fényétől már semmit nem tükröztek a falak -, hogy elhagyták a lányok és a minótauroszok, s az a lány is, akit magáévá tett, biztosan föltámadt tetszhalálából és messzire ment, hiszen hűlt helye volt. Kivettetett minótauroszi világából, egyedül volt a lénnyel, amely – miközben figyelte – hátrahőkölt, megtorpant, közelített, majd megint hátrahőkölt.
Csupa jóakarattal lépett most felé a Minótaurosz,
még ha nem ismerte is ezt az érzést, mely elütött attól, amit a lány iránt érzett: kevésbé hirtelen, kevésbé kívánkozó volt. Megörült, hogy játszhat vele a folyosókon, netán tán elvezérli a lény a többi tauroszhoz és a lányokhoz és a lényekhez, amelyek hasonlítanak ehhez az új lényhez. Csak óvatosabban kell bánnia vele, szelídebben, mert még megmerevedik. Lihegett örömében a Minótaurosz, s amint a lény ismét meglódította a kabátot, táncolásba kezdett.
A napfényben sütkérező falak előtt árnyként mozgott a kettő, -
a táncikáló és ujjongó, tapsikoló és megint csak fürgén dobogó Minótaurosz, és a kendőjét lobogtató, hódító-hátráló lény, szakadatlanul támadva a karddal, amit kabátjába rejtve magával hozott a labirintusba, hogy megölje a Minótauroszt.
De most – farkasszemet nézvén vele s belátván az állat gyanútlanságát- s z é g y e n k e z e tt.
Körbetáncolta, körbetapsolta és körültoporogta őt a Minótaurosz.
Örömét táncolta, hogy nincs többé egyedül, reménységét táncolta, hogy találkozik a lányokkal, a többi taurosszal, és a lényekkel, amelyek szakasztott olyanok voltak, mint ez, akivel most táncra perdült. Tánc közben megfeledkezett a Napról, tánc közben megfeledkezett az átokról. Már csak derű volt, barátság, könnyűség, tapintat. Táncolt, és a lény körülszimatolta és körülugrálta, s amikor leszállt a Nap, ezerszeres tükrében kirajzolódott a két lény tükörképe is.
A Minótaurosz táncolt a boldogságtól, hogy megtalálta a tauroszokat és az új lényeket, hamarosan megtalálja majd a lányt is, akit magáévá tett, aki mozdulatlanná változott és messzire ment, - meg a többi lányt, akiket magukévá tettek a tauroszok, s akik mozdulatlanná változtak és messzire mentek.
Egymásért és egymás ellen táncolt a kettő,
találkoztak a tükörképek, fedeződtek, takaródtak.
Mindenütt táncolt egy minótaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontott az ifjú, majd megint visszakushadt ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessen, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap, - vörösen fölragyogtak a tükörfalak,
döfött, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minótauroszt.
Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal,
megtorpant, kihúzta jobb kezével, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belőle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szorította, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett a lába.
Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt őrjöngött.
Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott és valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette mindenki, a tauroszok, a lány, a lányok, - és mihelyt ezt megneszelte, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog kép formájában vonult el képzeletében s nem fogalom alakban: mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a tauroszokat, azért dermedtek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz s mégis másmilyen volt, teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a tauroszokra, és mint Ő, mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belőlük.
És amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelent,
kéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, sőt megkettőződött, megnégyszereződött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében, és amikor társukat megtalálták, aki egy falhoz támaszkodott és azt remélte, végre összeroggyan a Minótaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek – ha ismeri ezt a fogalmat –, hogy az egész emberiség őellene fenekedik és meg akarja semmisíteni.
Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, s hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minótaurosz, s ami nem Minótaurosz volt, az ellene esküdött. Csak a minótauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett számára más világ – mert emlékezetében falakkal vette magát körül, csak az istállók tehén-melegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett. Gyűlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelídíti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, - ősi gyűlölet, ami minden emberállat szívében ott parázslik.
Nyers harag szökkent a szemébe. Habzott a szája, s amikor az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minótaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, és amikor az emberek, a lányok s az ifjak – a kushadó körül, akinek haragjára fittyet hánytak – körbe fogták és ugyancsak ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minótaurosz körül, mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjongatással, mintha megmenekültek volna, mind őrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat – hiszen a bikaember halálával meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot –, mind vakmerőbben, vélt szabadságuk mámorában, mind elvakultan szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetőbben a belopakodó éjszakában, amelyben a Minótaurosz már csupán embereket látott, akik haláltáncot jártak, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hopszoló emberek eltakarták a labirintus falait, úgyhogy kiapadtak azok a tükrök – ekkor úgy érezte a Minóturosz, hogy a minótauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták.
Úgy érezte nem védi meg többé a labirintus.
Forgatta a szemét, huhogott, megfeszítette izmait, magasra szökkent, nekifeszült, szarvára kapott egy lányt, és – miközben föl-föl villázta – eltűnt vele a labirintus fenekén. Majd – mikor dühtől tajtékozva, vérmaszatos szarvval visszatért – egy árnyszerű gombolyagba szorosan összepréselődve találta az embereket: már letelepedett fejüknél a falakra az éhes tolldzsungel, sötét gombolyag egy sötét gombolyag fölött, kupac, amelynek krákogása, füttyögése, rekedt rikoltozása és cserregése elkeveredett az emberek rettegő üvöltésével. A Hold éppen fölkelt valahol a labirintus mögött, - az éjszaka – a leszállott Nap sápadt függönyében – kissé kivilágosodott.
Támadásba lendült a Minótaurosz, belebökdösött fehér testek puha halmazába, átfurakodta magát, megint bökött, hemperedett, toporgott, dübörgött, föl-fölszurkált, ízekre tépett, ütött-vert, hasogatott,* úgyhogy az üvöltő és rikácsoló embergombolyagot, amelyben a Minótaurosz puszított, vajúdó dögmadarak halálos csapata sűrű csattogása borította el: szakállaskeselyű, dögkeselyű, üstökös keselyű, királykeselyű, kalapos-, kámzsás-, füles-, kopasz- és hollókeselyű, - kondor és urubu károgott-zabált, koncot szuszakolt,*s mohó zuhogás, tördelés, facsarodás, szakadás, szüntelen cuppogása hallatszott körös-körül. M. megint nekigyürkőzött; miközben mindegyre szúrt, - a dühöngő bikaember végtagokat szakított ki az emberkötegből, vért szopott, csontot tört, gyomrokban és ágyékokban túrt, mígnem a szárnyak, tollak, nyakak, szemek, csőrök, körmök és karmok boglyas felhője föl nem oszlott a holdfényben.
Magára maradt a Minótaurosz.
Holdtól vakulva, megint megpillantotta a hideg falakon saját tükörképeit: fekete árnyként csúsztak és nőttek egybe árnyéklabirintussá a labirintusban. Fölemelte a karját, ököllel fenyegetőzött, intőleg hadonászott, - tükörképei vele együtt emelték föl karjukat, intőleg hadonásztak, fenyegetőztek öklükkel: ez annyira felbőszítette, hogy leszegett bikafejével vaktában nekirontott az első árnyéknak. Áttörte a falat, dühödten kereste a tükörképet az üvegszilánkokban, amely mégiscsak az övé volt, úgy tűnt,
el van temetve a szilánkok alatt. Meglódította hatalmas üstökét, s amikor a következő falon meglátta tükörképét, még mindig nem kapiskálta a helyzetet, újra nekilendült, föl-föl bődülvén, fejjel öklelte, mint az imént. Nagyot koppant, őrjöngő, vöröses bölényszeme a tükörképre guvadt, amely pedig őt guvasztotta őrjöngő, vöröses bölényszemmel.
Fölberregett, még hevesebben, még véresebbet koppant, - hanyatt vágódott. A Hold még mindig a labirintus háta mögött lógott, de átviláglott a falakon, csaknem teliholdként tükröződve bennük, még nem kikerekedett oldalának krátercsipkéi meghíztak, és teli korongja oly gyakorta tükröződött, hogy a Minótaurosz úgy vélte: csupa kő univerzumba néz, amelyet hegek kaszabolnak. Attól félt, hogy mialatt erre a holdbéli világra mered, ellensége majd talpra áll. Hasára ereszkedett, s az áruló is – noha nem állt föl – hasán gunnyadva csak őt delejezte. A Minótaurosz tükörképe felé csusszant, mely ugyancsak közelített, kész volt fölágaskodni, és őreá ugrani, miközben azonban árgus szemmel figyelte, kifirtatta a szeméből: ha ő fölágaskodik, nyomban fölágaskodik a másik is. Agyába véste az áruló arcát, vastag bunda, a széles homlokon csimbókos haj burjánzása, ezer üvegszilánk lepedéke rajta, csak úgy szikráznak a kékes holdfényben, a kurta ívű szarvak, az enyhén meghajló orr vonala, a nyálas pofa, a kékveres nyelv. Zihált a Minótaurosz,, orrlyuka gőze elhomályosította a tükröt, amihez odamászott, nem is látta már a tükörképét, és ahogy elhessegette a ködöt, önkéntelenül megtörülte kezével a nyirkos üveget. Megütődött, mikor a sima, rideg felület mögül egyszer csak előbukkant az áruló óriási bikaarca, homlokával ösztönösen odavágott, beverte a falba, s nem érte el a másik homlokot, amely a falban volt s nem a falon kívül.
Gyanút fogott. Hátrébb lépett a faltól, gyűlölködve rávillantott tükörképére, az viszont jobb öklét elzúdította, tükörképe a balját, találkozott a két ököl, újabb ütésváltás, egyforma eredmény, ekkor elzúdította mindkét öklét, tükörképe ugyancsak, végül dobolni kezdett a falon. Dühét dobolta, pusztítási szomját dobolta, bosszú ittasságát dobolta, ölésben lelt gyönyörűségét dobolta, rettegését dobolta, lázadását dobolta, tehetetlen meztelen öntudatát dobolta, de egyszer csak érezte, hogy ez a lény a tükörben, amely olyan, mint ő, mégis kelepcébe csalta, s minden dolog ellene fogott össze, ami rajta kívül van… érezte hogy ez a lény mégiscsak más volt, megfoghatatlan, érinthetetlen.
Noha gyanította már rögtön az elején, mikor megébredt a labirintusban – amelyikről még mindig nem tudta, hogy labirintus -, hogy valamilyen titok lappang közte és a minótauroszok között, valami falféleség, azonban, mivel táncolt velük, mint a vezérük, királyuk, istenük, véges-végig a tauroszok világegyetemén, erre nem ügyelt, de most, miután magáévá tette a lányt, miután testét a lány testéhez, a lány testébe nyomta, miután a többi ember testét átdöfte és ízekre szakította szarvaival, hogy meleg-vörös nyirok fröccsent belőlük, mint az ő testéből, most megérezte ennek a lénynek a valótlanságát, mely ugyan kelepcébe csalta őt, mégis be volt terítve üvegszilánkkal, mint ő, s talán az ő arca is vérmaszatos, mint az árulók arca.
*
V. képzet
A meghasonlás képzete.
"Vannak emberek, akik mint a szamarak keményen dolgoznak az érzék kielégítésért, valójában őrültek. Mindenféle szörnyű tettet követnek el, és e tettek eredményeként olyan testet kapnak, amely nyomorúsággal teli."
Megtapogatta, ránézett a kezére: az ő arca is merő vér volt. Bizalmatlanul méregette tükörképét, úgy tett, mintha rá se hederítene, érezte: valami olyasminek tűnt, ami valóságosan nem volt. Megdöbbent, ugyanakkor kíváncsiság furdalta. Visszahőkölt, tükörképe szintúgy.
Lassan-lassan felderengett benne, hogy önmagával áll szemben. Próbált menekülni, de bárhová fordult, önmagába botlott, önmaga falai zárták körül, mindenütt ő maga volt, lépten-nyomon ő, a labirintus fenekétől a végtelenig tükröződve. Sejtette, hogy nem létezik sok minótaurosz, csak egyetlenegy, hogy csak egy lény van, olyan, mint ő, nincsen másik: sem előtte, sem mögötte, hogy egyedüli valaki ő, kizárva-bezárva egyszerre, hogy miatta van a labirintus, és csakis azért, mert ő megszületett, mert tilos volt léteznie olyan lénynek, mint ő, a határfal miatt, ami ember és állat, ember és isten között emeltetett, hogy ne legyen labirintus, hogy rendben maradjon a világ, ne zuhanjon vissza a káoszba, amiből keletkezett; s amint ezt megérezte (érzés, megértés nélkül, nem fogalmak útján történő emberi belátás, hanem képek és érzetek útján közvetített minótauroszi belátás szerint), összecsuklott, s ahogyan ott hevert, összegöngyölítve (Pasziphaé testében is így göngyölödhetett össze), azt álmodta a Minótaurosz, hogy ember. Emberi nyelvről álmodott, testvériségről, barátságról álmodott, meghitt szeretetről, gondoskodásról, melegségről álmodott, s egyúttal tudta álmában, hogy szörnyeteg, hogy soha nem részesedhet az emberi nyelvből, soha testvériségből, soha barátságból, soha szeretetből, soha gondoskodásból, soha melegségből, úgy álmodott, ahogyan emberek álmodnak istenekről, ahogyan emberállat szomorúsággal a Minótaurosz.
*
VI. képzet
Ariadné fonala
"Végezd el munkádat, még mielőtt alakot öltött volna, rendezd dolgaidat, mert ami kicsi, könnyen szétfoszlik, mert ami törékeny, könnyen eltörik, de amit várnak tőled, könnyen megszerezheted, mivel a nagy dolgok kicsinységekben gyökereznek."
Így talált rá Ariadné, álmában -
Táncolva jött gyapjúgombolyagával
ezüst fény nyalábok között,
beszökött a szikrázó, hajnali labirintba –
táncolva ráhurkolta a fonál végét
a szörny rövid szarvaira –
gyöngéd üveges reggel ébredt –
és vele mintha éppen most születne
ezerszeres tükrökben a szeme
a gyapjúfonálra szegezve, az vezette,
mintha vörös vérnyom volna. -
egy minótaurosz közeledett lopakodva -
Így talált rá Ariadné, álmában. Táncolva jött gyapjú gombolyagával, letekerintette, s táncolva, csaknem gyöngéden, ráhurkolta a vörös fonál végét a szörnyeteg szarvaira, ismét kitáncolt a fonal mentén, s amikor a Minótaurosz megébredt, üveges reggelen, ezerszeres tükörben egy minótauroszt látott a fény-nyalábok közt, szeme a gyapjúfonálra szegezve, mintha vérnyom volna.
Először azt gondolta a Minótaurosz, tükörkép lehet, még ha nem fogta is föl, mostanára sem, mi az a tükörkép, de aztán kiviláglott: feléje lépdel a másik Minótaurosz, míg ő fekszik a földön.
Ez megzavarta. Föltápászkodott, s nem is vette észre, hogy a vörös gyapjúfonál vége a szarvai köré van gombolyítva. A másik közelebb jött. A Minótaurosz mindkét karját égre emelte, a másik ugyanúgy, a Minótaurosz gyanút fogott, hogy a másik mégiscsak az ő tükörképe lehet, majd megint úgy tűnt neki, a másik Minótaurosz nem azonos ütemben emelte égre a karját, mert a tükörképek egyébként mind egyidejűleg tették ezt, de csalatkozhatott is, hiszen mindketten tükröződtek, a másiknak most hirtelen földbe gyökerezett a lába. Tett egy tánclépést, a tükörképek szintén, mégis, ezúttal több tükörkép is óvatosan vonta a lábát, ezt megfigyelte. Ismét megdermedt, s fürkészve leste a másik Minótauroszt, mely ugyancsak mozdulatlanul állt. Gondolkodni próbált. Megmoccintotta jobb keze kisujját, élesen odanézett; még egyszer megmoccintotta, a másik megmoccintotta jobb keze kisujját, ez nyugtalanította, tétovázott: úgy tűnt, hamis kézen mozdult meg a kisujj.
Orra előtt állt a másik, de lehetett a másik Minótaurosz tükörképe is, vagy saját tükörképének tükörképe, ésszel talán nem is lehetett kisilabizálni.
A másiknak, ha egyáltalán létezett, olyan koponyája volt, mint őneki, olyan teste, mint őneki. Megrezgette a jobb kezét, most a másiknak a bal keze mozdult csaknem egyidejűleg, sőt lehet, hogy egyidejűleg. S amint minden lehetőséget meglatolt, hirtelen meglátta, hogy a másik Minótaurosznak a testéhez vagy a tükörképének a testéhez, ágyéktájon egy tárgy tapad, valami bundaféleség, amiről ugyan nem tudta, micsoda, ami azonban mégis bizonyossá tette, hogy egy másik Minótaurosszal vagy annak tükörképével néz farkasszemet. Fölordított, noha ez inkább bődülés volt, mintsem ordítás, huzamos jajdulás, bőgés és nyivákolás az örömtől, hogy nem magányos példány többé, kizárva-bezárva, hogy létezik egy második Minótaurosz, nemcsak az ő énje, hanem egy teljes értékű társ.
Táncra kerekedett. Táncolta a testvériség táncát, a barátság táncát, a meghittség táncát, a szeretet táncát, az emberközelség táncát, a melegség táncát. Boldogságát táncolta, páros létét táncolta, megváltását táncolta, a labirintus pusztulását táncolta, tükreinek és falainak dübörgő földbe süllyedését táncolta, a minótauroszok, állatok, emberek és istenek közötti barátságot táncolta, szarván rezgett a vörös gyapjúfonál, körbetáncolta a másik Minótauroszt, aki kifeszítette a vörös gyapjúfonalat és kivonta a bundahüvelyből a tőrt, anélkül, hogy ő észrevette volna, és az egyik tükörképei körbetáncolták a másik tükörképeit, amelyek kifeszítették a vörös gyapjúfonalat és kivonták a bundahüvelyből a tőrt, s amikor a Minótaurosz a másik lény kitárt karjába omlott, abban a hiszemben, hogy barátra lelt, olyan lényre, mint ő, s amikor tükörképei a másik tükörképeinek karjába omoltak, döfni lendítette kezét a másik, és döftek a tükörképei, s olyan keményen szúrta a hátába a tőrt, hogy a Minótaurosz már akkor kimúlt, amikor lerogyott a földre.
Thészeusz levette arcáról a bikamaszkot, az összes tükörkép levette arcáról a bikamaszkot, felgöngyölte a vörös gyapjúfonalat, és eltűnt a labirintusból.
Nem tükröztek többé mást a falak, csak – hosszan, végtelenül – a Minótaurosz sötét tetemét. Aztán, mielőtt jött a Nap, jöttek a madarak.
_________________
Felhasznált irodalom:
F. Dürenmatt: Minótaurosz
Weöres S. : Minótaurosz
P.Picasso: Minotaurosz
R. Graves: Görög mítoszok
