Várok Rád...kertemben magokat szórtál el, s furcsa kis fejüket kidugva a meleg anyaföld öléből, szirmaikkal integetnek virágaim a szellőnek és illatukkal Téged keresnek...
Szomorúság leng a pázsit fölött. Alkony és hajnal kézenfogva vigasztalják egymást árnyékaikkal, s a fűszálakon hajladozó harmatcseppek is mintha könnyekké válnának a Világ szeme sarkán.
Virágaim árvák, olykor összebújnak, csöndes, csak maguk hallotta zenére hajladoznak áttetsző száraikon.
Susognak a lombok. A vén tölgy hosszan, hosszan nézi merengve a távolt - álmaim után néz. Aztán kissé meghajtja dús lombját, ahogyan aláérek, és mint a sóhajtás, hangzik bölcs, nyugtató szava:
- Szeret Téged...majd visszatér, Te csak maradj, aki vagy...maradj őszinte, tiszta lelkű férfi, aki mellett biztonságot találnak a fák, a virágok... - egy levél az arcomra hull, s míg lesiklik bőrömön, mintha az Ő keze őrintése lenne...
- Távol van, mert nem bízik benned...pedig szeretne...szeretne bízni...mert közös álmokat kergetnek amott a felhők, az ő játékukat lesem a horizont alatt...és nem váltak szét, nem hulltak alá...csak kavarognak, a helyüket keresik...de együtt, mindig együtt...mert csak hozzátok tartoznak...légy magad...írj...és légy türelmes...és szeresd, szeresd, mert megérdemlitek mindketten...
A vén tölgy felemeli koronáját és újra a távolba néz. Mintha mosolyognának rajta a színek.
Szétnézek. Tekintetem röppen virágról virágra, édes illat terít körém palástot. Félve lépek közéjük, lehajlok, majd letérdelek, forró arcom a hűs fűbe rejtem. Összefolynak gyöngyeink. Becéznek, suttognak az apró életek.
A virágaim velem imádkoznak.
Szomorúság leng a pázsit fölött. Alkony és hajnal kézenfogva vigasztalják egymást árnyékaikkal, s a fűszálakon hajladozó harmatcseppek is mintha könnyekké válnának a Világ szeme sarkán.
Virágaim árvák, olykor összebújnak, csöndes, csak maguk hallotta zenére hajladoznak áttetsző száraikon.
Susognak a lombok. A vén tölgy hosszan, hosszan nézi merengve a távolt - álmaim után néz. Aztán kissé meghajtja dús lombját, ahogyan aláérek, és mint a sóhajtás, hangzik bölcs, nyugtató szava:
- Szeret Téged...majd visszatér, Te csak maradj, aki vagy...maradj őszinte, tiszta lelkű férfi, aki mellett biztonságot találnak a fák, a virágok... - egy levél az arcomra hull, s míg lesiklik bőrömön, mintha az Ő keze őrintése lenne...
- Távol van, mert nem bízik benned...pedig szeretne...szeretne bízni...mert közös álmokat kergetnek amott a felhők, az ő játékukat lesem a horizont alatt...és nem váltak szét, nem hulltak alá...csak kavarognak, a helyüket keresik...de együtt, mindig együtt...mert csak hozzátok tartoznak...légy magad...írj...és légy türelmes...és szeresd, szeresd, mert megérdemlitek mindketten...
A vén tölgy felemeli koronáját és újra a távolba néz. Mintha mosolyognának rajta a színek.
Szétnézek. Tekintetem röppen virágról virágra, édes illat terít körém palástot. Félve lépek közéjük, lehajlok, majd letérdelek, forró arcom a hűs fűbe rejtem. Összefolynak gyöngyeink. Becéznek, suttognak az apró életek.
A virágaim velem imádkoznak.