Kiss Dénes: Bábel Után
/Részlet/ BÁBEL UTÁN
avagy az emlékező anyanyelv
Aligha vitatható, hogy a magánhangzókhoz főként érzelmi jelentések, jelentésárnyalatok társulnak. S minden bizonnyal egyetemesnek mondható annak a többszöri kísérletnek vagy próbának az eredménye, amit volt módunkban eljátszani felnőtt és iskolás hallgatókkal. Például annak vizsgálata, hogy a mély hangzókhoz - a, o, n, (s részben az á) - milyen színeket képzelnének. Meglehetősen egyértelmű volt több alkalommal, hogy sötét színeket, barnát, bordót, feketét, s bármilyen színnek a sötét árnyalatát. A magas magánhangzókhoz - e, é, i, ő, ű- feltétlenül élénk színeket, például fehéret, kéket, zöldet, sárgát, de valamennyiből e színek legvilágosabb változatait.
Mi történik, ha ilyen szavakhoz akarunk színeket képzelni, persze a jelentésüktől függetlenül, amennyiben ez lehetséges: komor, borong, boni, rom, lomba, mogorva, dorong, omol, ugat, orom, szurdok, szurok bolond, goromba. otromba, és még nem is említettük a legsötétebbet jelentő korom szavunkat. Miért a legsötétebb? Azért mert a sötét és a fekete szavunknak is a jelzője lehet Ugyanis a legfeketébb, a koromfekete, és a legsötétebb éjszaka pedig koromsötét. De már nem annyira sötét például a "barna éjfél". S ha már szóba került, hogy a fekete szavunkban csupa magas hang található, hadd említsük, hogy talán nem annyira színt jelentett, hanem takarást, titkoltat és így tovább. Ha valaki valamit "feketén vett", azt titkon, éppen nem törvényesen, hanem rejtve vette. Valójában a sötét szavunkhoz is hozzá tartozik a bujtatás, a bujkálás, fenyegetés, amitől félni kell, alattomosság stb. és ezt például a "sötét szándék" kifejezés is bizonyítja. Az igazi sötét és fekete valóban a korom, a legfinomabb égéstermék, és abból lesz a kátrány és a szurok. (Rimbaud, bár csupán kósza érzésre hagyakozott, nagyjából hasonlókat ír a magánhangzókkal kapcsolatban a nevezetes szonettben, noha az O hang először kék, de aztán az ítélet harsonáit idézőn, "besötétül".) Előadásokon, iskolákban éppen úgy, mint felnőttek esetében a magas magánhangzókhoz élénk színek és élénk hangulatok sorolódtak. Tehát sokkal, fondorlatosabban" alakul egy-egy szó jelentése, sokkal több tényező játszik bele finoman, mint gondolnánk. És ez nem is általános törvény, hanem inkább jellemző tény, aminek az ellentéte is előfordulhat, akárcsak a fekete szavunk esetében. Jellemző, hogy a "feketeleves" vonatkozásában is már elfelejtődött az eredeti sötét színű ital, a kávé és maradt valami rossz, kellemetlen. Ezért, ha arra célzunk, hogy valami nem jó dolog vár ránk, akkor mondjuk: "Na most jön a feketeleves. " Látható, hogy mennyiféle együttható játszik bele a szavak jelentéstartalmának kialakulásába, tér, hely, idő, múltban történtek, - török kávé! -a hangzókhoz eleve tanozó érzelmi kísérők mind-mind formálják, árnyalják a szavak jelentését.
Külön törvényű hangzó az "i". De aligha véletlen, hogy megtaláljuk a következő szavakban: sír, rí. (ré), sikít, sikoly, sivalkodik, sivít, (süvít), visít, visong, rikolt, rikító, síp, (nyíl), nyit, nyivákol, szít, rikít és így tovább. Magam síphangnak nevezem. Ugyanis ez az a hang, amit anyanyelvtől függetlenül, a hirtelen megijedők, halálos veszélyben lévők hallatnak. Mert az embernél egyetemesen az történik, hogy a vészfelismerésre - különösen nőknél - rögtön hang tör föl. A tüdő kipréseli a levegőt és nem várja meg azt az időt, amikor valamennyire formálva lehet hangot adni, hanem a másodperc töredéke alatt süvít, visít ki az éles hang. A legkisebb likon-lukon-lyukon-résen pedig az "í" hangzik. Érdekes, hogy a rag, képző az "i" hang esetében nem mindig illeszkedik. Például víz, vízzel, vízre, víznek stb., de a híd esetében, híd, hídra (lép), híddal, hídnak és így tovább. Képző esetében is irka-firka és nem irkefirke. Talán az "ű"-zés - netán az "ő"-zés? - régebbi és mostani "áthallása" is belejátszik ebbe? Mert lehetséges ízen-ezen, idő-redő, igyekvő-ügyekvő, mert végül is a szótő, maga az ős-szó az ügy, s tán Ügek, aki Álmos apja volt, s minden bizonnyal okos ember, akinek sok üggyel kapcsolatban volt elképzelése az "ok-ok"-rvl és kapcsolatokról, összefüggésekről. De lehetséges édes-ides, ízes-ízös stb. tő- és képzőváltozás, bár e szavak esetében minden változathoz magas hangú ragok vagy képzők járulnak. Ezek közül a legérdekesebb, leg-íz-galmasabb éppen az "íz" szavunk, amelyről másutt részletesebben szólunk. (Az Ügek esetében, mint végső jelentés, az egy is jelen van. Az ősöknél az "ük"-ig látunk el?)
Ha valami igazán meggyőző példát kellene bemutatni arra nézve, hogy a mássalhangzók saját tulajdonságai, például keménységük, lágyságuk, eleve meghatározzák zömében azt is, hogy miféle jelentéstartalom létrehozásához jók, jobbak, legjobbak, akkor arra kell gondolni, hogy az énekesek a dalt, áriát stb. próbálgatók nem a fatata vagy kakaka szótagokkal, hanem a lalala, lálálá lágy hangzóival gyakorolnak. A dal, dallam, dúdolás, lalala, sőt a kissé keményebb "ária" is ide sorolható. S mindazok a szavak, amelyeket az "ásít", "ásítás"; "száj", "tát", "ámul", "bámul. stb. sorában említettünk másutt az "ásítással" kapcsolatban. Elsőrangú fontosságú a hangutánzás, amely nem más, mint tudatos illeszkedés, a hangzók párhuzamos formálása. Mintha itt is a kettes számrendszer működne. Ezért alapvető és döntő a beszéd megtanulásában és gyakorlásában is, a hallás.
A Játék és törvény című, első összefoglaló kötetben elsősorban a mássalhangzó képletek érdekes jelentőségét vizsgáltuk. Nem végleges és korántsem teljes a végzett munka, de meglehetősen lényeges dolgokat mutathattunk be. Ezúttal talán kissé alaposabban elemzünk és több példát láttatunk. Rögtön mutassunk érdekességet. Íme: ér-ték majd ték-ozol. Vagyis a T+K mássalhangzó képlet - szótagképpen -a szó végén jelenik meg és így jön létre az érték szavunk. Benne a majd később tárgyalandó "ér" szavunk, ami ér-telmi rokona az "ár' szavunknak, hiszen az ár mutatja, hogy valami mennyit ér. (Erről írtunk a Bábel előtt c. kötetben) Ez az egyik figyelemre méltó dolog. Az emlegetett "ték" eztán a szó elejére kerül és máris szinte az ellenkezőjére vált a jelentéstartalom. Természetesen képezhető még más szó is, például a tékozlás, tékozló és mondjuk, hogy el-ték-ozol. Az utóbbi esetben az igekötőnek köszönhetően a szó közepére kerül a "ték", akárcsak a fél-ték-eny vagy verí-ték-ezik stb. szavainknál. S ha a TEK-TÉK valamennyire is azonos, akkor az érték s tékozol ellentéte bizonyos fokig "előjön" a teketória szóban, mint bizonytalanság. Aki tekézik, nem teketóriázhat, nem is tak-tikázhat sokat. Ám ha valami dologra rámondhatjuk, hogy tökéletes, és példát keresnénk a tárgyak között, minden bizonnyal tekegolyó, a gömb lehetne az. Legalábbis küllemre. Aligha véletlen, hogy a tök-életes szavunkban a mértani tökéletesség - teke! - megnevezése van jelen. (E témával a Kortárs c. folyóirat 1971. júniusi számában, illetve az 1984-ben megjelent Játék és törvény c. kötetben foglalkoztunk).
Sokféle leágazást mutathatnánk, később, más vonatkozásokban meg is tesszük. Itt most csak a kemény és lágy mássalhangzók szerepéről szólunk. Két igazán kemény mássalhangzója van a magyar nyelvnek, az egyik a "k", a másik a "t". Rögtön mondjuk el, hogy a legtöbb szavunk ezzel a két mássalhangzóval kezdődik. Úgy tudjuk, hogy a magyar szótárakban e két hangzóval kezdődik szavaink harmincöt-negyven százaléka, a megmaradt hatvan-hetven százalékon az összes többi hangzó osztozik. Már ez is érdekes. Az is fontos dologra hívja föl a figyelmünket, hogy a kemény mássalhangzók feltűnően sok keményet jelentő szavunkban jelen vannak, illetve e szavak nagyon gyakran kemény mássalhangzóval kezdődnek. Maga a kemény szavunk is közéjük tartozik. De ott van a kő, kavics, kova, kalapács, kovács. (Aki minden bizonnyal a kovás ember volt, hiszen a kovácsműhelyben legfontosabb a tűz, tehát a tűzcsiholó kő, a kova, a kovás embernél, a kovásnál-kovácsnál volt, hogy bármikor tudjon tüzet csiholni. Hasonlóan alakulhatott a "tikász", "tyukász", "halász", "takács" stb. szavunk is)
De ott vannak a hangutánzó szavak, koppan, toppant, üt, pattan, csattan, csata, csetepaté -a "csete" csapatot, bandát jelent törökül -, tégla, szikla, sziksó stb. A nyelv élő szervezet, nemcsak rendszer, nem kell, hogy teljes legyen mindez. De a kemény hangot adó tárgyak nevében is gyakran jelen van a kemény hangzó, kalapács, kapa, patkó. Viszont sokasodik e szavak száma a lehető ragozással, képzéssel. Azonban lássuk a lágy mássalhangzók részvételét a jelentésekben: lágy, pihe, puha, szél, szellő, lomb, dal, dallam, bullám, lágyék, nyele, pilla, pillangó, pehely stb. Mintha csak a lágyság jelentését a lágy mássalhangzók hordoznák. Hiszen ezt a sort hosszan sorolhatnánk: haj, báj, dunyha, enyhe, begy, bögy, comb, mell, lé, lehel, lel, meg a többi. Természetesen nem azt állítjuk, hogy ez kizárólagos törvény, de azt igen, hogy a nyelvünkben a hangzók mélysége-magassága, keménysége-lágysága is befolyásolhatja a szavaink jelentéstartalmát, méghozzá a fenti módon is. Gondoljuk meg milyen ősi az ék és az eke. De talán a legkeményebben hangzó - egyben hangutánzó - szavunk a kattan.
Mindezekre a továbbiakban is - logikusan - többször is vissza kell térnünk, megmutatva miként illeszkednek nyelvünk ősi törvényébe, amely sokkal régebben kialakult, mint gondolnánk! A már emlegetett Játék és törvény című (1984) kötet volt, amelyben teljes egészében a nyelvvel foglakozhattunk, ott jelentek meg együtt azok a tanulmányok, amelyek a különböző folyóiratokban napvilágot láttak, illetve néhány újabb került még a kötetbe. E kis, alig 180 oldalas munkában próbáltam meghatározni néhány, általam alapvetően fontosnak tartott tényezőt a nyelvvel kapcsolatban. Talán a legalapvetőbb kérdés a beszéddel kapcsolatban az, hogy mi a hang. Pontosabban, mi a beszéd?
Tömören meghatározva: többféleképpen gátolt, tüdőből főként kifelé ható levegőmozgás, levegőrezgés, amelyet értelemmel irányítanak. Ide idézhetjük nem oda odázzuk! -a következő, kis játékos verset.
SZÉLSZELŐ
Szádból szél szól
szél bizony
szótlanságod
széliszony
Szellemes szél:
szószelés
széllelbélelt
szelelés
Szólalás
szószegés
fele zár
fele rés
Kiabál
bebeszél
szájábajár
ki-be szél! Mi pedig ezeket a kis tüdőből áramló szelecskéket szeleteljük szeletekre, "görbítgetjük", gyurmálgatjuk ilyenre-olyanra. Vagy réseken vagy tátott szájon át süvít-sivít-visít ki, illetve zendül-morran belőlünk a hang. És e két szélsőség között lehetséges sokféle változat a dorombolástól a lágy énekig, szép dallamig, dúdolásig, illetve a halk beszédtől a hangos, kiáltó szitkozódásig, ijedt sikolyig. (Érdekes, hogy nemcsak a sikít, sikoly szavunkban, hanem az "ijed"ben is ott van az "i", mintha tanúsítaná, hogy az ijedtség fontos és egyetemes hangzója. És talán nem egészen értelmetlen arra gondolni, hogy az "íj" szavunk teljesen véletlenül van jelen az "ijed", "ijedtség", "ijesztő" stb. szavainkban. Persze ebbe belejátszik az íjjal-nyíllal járó, mondhatjuk, véres valóság is.) De végre térjünk rá a mintegy negyven évvel ezelőtt bennünket is meglepő mássalhangzó képletek szerepére. E képleteket azelőtt soha senkinél nem láttam, az azonos vagy közeli jelentésű szavak tövében találtam rájuk. Amikor azt érzékeltem, hogy nemcsak véletlenről van szó, hanem valamiféle törvényről, hogy ugyanis például a T+K - ezt a képletet mutattam be először a Kortárs 1971. júniusi számában, mint érdekességet -, jelen van mindenekelőtt a teke, tök, tok, toka, Tokaj, teknő, tekenő, halán-ték, veríték illetve a "k" hangzó zöngés-zengős változatát említve, a tegnap, tégely, tagló, asztag, osztag stb. szavak tucatjaiban. Ekkor figyeltem föl arra a tényre, hogy ezek a mássalhangzó képletek azonos vagy közeli jelentéstartalmakat képviselnek. /folyt./