Aristoxenos
Jegyzet
A zene embert alakító, a lélekformáló hatását elutasító, és az azt abszolutizáló, a zene mindenhatóságát hirdető nézetek közt, Aristotelés az arany középutat választja, míg Aristoxenos hideg tárgyilagossággal a zenetudomány köréből kiutasítja az efféle feltevéseket.
Sextus Empiricus kihasználva a különböző irányzatok érveit, megkérdőjelez minden állítást. Az ózene lexikon "ethos" szócikke a lélekről és a zenéről szólva, leírja a különböző hangok, harmóniák, genosok, dallamok, ritmusok hatását, erejét. Aristeidés a zenei hangok leírásában, az ötödik pontban az"ethos"-t a magassággal hozza összefüggésbe, eszerint más az erkölcsalakító hatása a magas és a mély hangoknak, "etera gar ithi tois oxiterois, etera tois bariterois epitrehei, kai etera men paripatoidesin, etera de lihanoidesin". Vagyis másként hatnak a lélekre a tetrachord szisztémákban a második, parhypate, másként a harmadik fok, a lychanos körüli hangok. (Tetrachord: hypate, parhypate lychanos, mese). A dallamban az úgynevezett "diastaltikon" méltóságot, emberséget ad a léleknek, "megaloprepeia kai diarma psihis androdes". A hősi cselekedeteknél, a tragédiában hasznos. (Kleoneides, Bevezetés a Zenébe, 13.) A 'sistaltikon' a lelket szerénységre, alázatra vezeti, és híjával van a férfiasságnak, "andrikis diatesis', másfelől viszont a szerelem érzetéhez alkalmas, "eis tapeinotita kai anandron diatesin". Az efféle dallamokat a siratóknál, áldozat hozatalnál alkalmazzák. Az "isihastikon" a léleknek békét, derűt ad, alkalmas a himnuszokhoz, hálaadó énekekhez.
A dór harmónia férfias, méltóságteljes, néha komornak, áradónak mondják, a legkivalóbbnak tartva. A hypodór, a régi aiol, büszke szélsőségesen ünnepélyes, mély. A phryg vagy ias ihletett, lelkesítő, sőt erőszakosan ingerlő és érzelem felkorbácsoló, "orgiastiko kai pathitiko", a dithirambushoz jár. A hypophryg kemény és szigorú, ugyanakkor "karcsú". A lyd lágy és örömteli. Aristotelés szerint a legalkalmasabb a gyerekek nevelésénél. A hypolyd bachikus, élveteg, részegítő. A myxolyd pátosszal teljes, panaszos, siratós.
A diatonikus genos természet közeli, férfias, szigorú, egyszerű. A chromatikus a legédesebb, nagyon panaszos, érzelemdús. Az enharmonikus felzaklató, de egyben mértékre is hozó, katartikus.
A ritmusok közül a "tesis'-sel (a táncos leteszi a lábát) kezdődő nyugodt, míg az 'arsis'-szal indulók (láb fel) felzaklatják az elmét. Az egyenlő arányú ritmusok örömtelibbek az aszimetrikusoknál. Így a daktilus használatos méltóságteljességével az epikus költészetben, az anapestus az indulókban, a trocheus könnyed, légies, a táncokhoz való.
Bibliográfia a témához:
Paul Girard, L' education athenienne, Parisi 1891.
H.Albert, Die Lehre vom Ethos in der greichischen Musik,Lipsia 1899.
L.P Willkinson, "Philodemus on Ethos in Music", Classical Qurterly 32, 1938, 174-181.
E. A Lippman, "The Sources and Development of the Ethical View of Music in Ancient Greece", Mus. Quarterly XLIX,1963.
W.D.Anderson, Ethos and Education in Greek Music, Cambridge, Mass. 1966.
Az összefoglaló és a bibliográfia Solon Michailides, az Ógörög zene enciklopédiája, MIET, Athén, 1989. című munkájából való. A görög kiadás az angol után kissé megkésve jelent meg, a témát ma már sokkal árnyaltabban közelíti meg a zenetudomány.