1956. november 7.<o></o>>
Kedves Naplóm! Nem fogod elhinni, hogy hol vagyok! A jugoszláv követségen, az ebédlőasztal alatt csücsülök, és naplót írok. Mert ez az egyetlen csöndes hely az egész épü*letben amióta az oroszok belőttek, ide senkinek sem sza*bad bejönni. A követséget ugyanis körbevették az oroszok. Az egyik kapu előtt egy orosz tank áll, a másik előtt egy orosz harckocsi, lövésre készen, ránk szegzett ágyúval. A tank száma 429, a harckocsié 247.<o></o>>
<o></o>>
Hogy kerültem a jugoszláv követségre? November 4-ére virradó éjjel iszonyú zajra ébredtünk. A ház és az egész ut*ca rázkódott, dübörgött. Még sötét volt, hajnali 3 vagy 4 óra. Ijedten ültem fel az ágyban, és első gondolatom az volt: „Földrengés. Megint földrengés!” A zaj azonban egyre erősödött, közeledett, és csakhamar a kapu elé ért. Az ablakhoz rohantam, és döbbenten néztem, hogyan halad vé*gig az utcán egy egész sor tank. Az egyik megállt, épp a ka*pu előtt, csövét a házra fordította. A tank tetején kinyílt egy kerek fedél, és egy vöröses színű, belül izzó, gömbsze*rű valami emelkedett fel aztán visszahúzódott és eltűnt. A tank továbbment, a kaput sarkából kifordítva, a beton-lépcsőket összemorzsolva, csörömpölve, dübörögve továbbmászott. Aztán egymásra meredtünk Julival és próbáltuk azt hinni, hogy csak álom volt az egész. De nyílt az ajtó, Jóska bácsi rohant be, elrángatott minket az ablak*tól, és szinte őrjöngve kiabálta:
<o></o>>
- El az ablaktól, el az ablaktól! Meg vagytok őrülve?! Itt vannak az oroszok! Azonnal öltözzetek! Mennünk kell!
<o></o>>
Percek alatt ott volt Irénke néni is egy piaci kosárral, amelybe ruháimat kapkodta össze. Fején és vállán a feke*te nagykendő, amelyet kabát helyett kapott magára. Most is előttem, van pici alakja, amint szótlanul áll a kapu mel*lett és nézi, hogyan nyel el minket a nagy fekete kocsi, és elindultunk, ki tudja hová, ki tudja mennyi időre. Csak Pajtás kutyám üvöltötte fájdalmát a világba. Az utca végé*ig kísért minket, csaholva, vonítva, mint aki érzi, hogy többé nem látjuk egymást.
<o></o>>
Amikor beszálltunk, már többen ültek a kocsiban, de sötét volt, nem ismertem senkit, a halk beszéd sem igazított útba. Hajnali 6 óra tájban a Parlamentben kötöttünk ki. Édesapám, mint képviselő bejáratos volt ide, én azon*ban még soha nem láttam a hatalmas épületet, amely most szinte üresen kongott. A félhomályos folyosókon, széles márványlépcsőkön kísérteties csend honolt, csak nagy néha lebbent át a színen egy-egy sietős árnyalak. Néhány irodaajtó alján jelezte valami fénycsík, hogy vannak a szobában. Egyik ajtótól a másikig szaladtam, reménykedve, hogy valahol megtalálom szüleimet, vagy legalábbis egy ismerőst.
Egy sötét folyosó kanyarban neki is rohantam a vágyott ismerősnek: édesapám egyik helyettese állt előttem. Előző nyáron ő kísért el minket Komáromba. Emlékeztem, mekkorát derült rajtam, amikor útlevélvizsgálat közben egyik lábamat átdugtam a határsorompó alatt.
Nézzétek, egyik lábammal Csehszlovákiában vagyok, a másikkal Magyarországon! Akkor is nevetett, amikor nem értettem, hogy ha mi most egy másik országban vagyunk, akkor miért beszélnek ott is magyarul. Most azonban nem volt idő és alkalom az emlékek felelevenítésére.
<o></o>>
Kisvárit kértem, segítsen megkeresni a szüleimet. Egy üres irodába vitt, egy telefonhoz. Végre sikerült felhívnom a főkapitányságot. De édesapámékról senki nem tudott.
<o></o>>
- Ha előkerültek, tessék szíves ide küldeni őket értem! kértem a titkárnőt. Itt várom Őket a Parlamentben!
<o></o>>
Szilágyi Jóska bácsi már idegesen keresett a folyosón, közölte, hogy azonnal tovább kell mennünk.
- De éri nem mehetek - tiltakoztam rémülten, mert azt üzentem anyuéknak, hogy itt várom őket!
<o></o>>
- Én is hagytam üzenetet, utánunk jönnek, ne félj!
<o></o>>
Mire feleszméltem, már a jugoszláv követségen voltunk. Két napig kuksoltam a főbejárat mellett, le nem vettem a szememet a kapuról vártam a szüleimet. Az első nap délelőttjén szinte percenként nyílt a kapu, egyre csak érkeztek az újabb és újabb menekülők. Volt, aki matracokat húzott maga után, volt, aki egy fogkefével és egy tucat pizsamával futott be, mások gyerekekkel, nagy bőröndökkel Jöttek. Dél felé járhatott az Idő, amikor végre ismerős hangot hallottam és az örömtől majdnem tébolyultan ugrottam Fazekas Gyuri nagybátyám nyakába. Ismerős csoma*got tartott a kezében: az írógépünket, amelyet pár hónapja kért kölcsön.
<o></o>>
A követség épülete sarokház, egyik bejárata a Sztálin útra, a másik a Hősök terére néz. A kovácsoltvas kapuk mellett mindkét oldalon egy-egy őrbódé állt. A harmadik naptól kezdve azonban már összefüggő gyűrűben volt az épület: orosz őrség „vigyázott” ránk.
Minket a nagyteremben helyeztek el. A falak mentén mindenütt matracokat fektettek a padlóra. A november negyedikét követő tíz napon át itt volt az otthonom, a matrac az ágyam, a többi menekült gyerek a játszótársam, Gyuri nagybátyám az egyetlen hozzátartozóm. Vagyonom egy kosárnyi ruha, meg Jutka nevű babám. A szüleimről senki semmi biztosat nem tudott, bár többen is próbáltak megnyugtatni: biztosan a városháza pincéjében vannak, ott várják ki a tűzszünetet, amikor biztonságosabban jöhetnek értem. Miután jóformán szünet nélkül hallatszott a géppuskaropogás és az ágyúzás, ezt elfogadható magyarázatnak találtam.
Minket, gyerekeket a folyamatos harci zaj sem gátolt meg benne, hogy az ebédlő ablakaiból nézzük a Sztálin utat. Tenyerünket az ablaküvegre szorítottuk, ezzel is jelezve, hogy nincs nálunk fegyver, és időnként barátságosan integettünk az orosz katonáknak. Néhányan vissza is intet*tek nekünk. Ilyenkor diadalüvöltést hallattunk.
<o></o>>
Pár nap alatt töviről hegyire megismertük az egész épületet, felderítettük minden zugát. A földszinti nagyterem, amelyet normális időkben fogadásokra és bálteremnek használtak, volt most a szálláshelyünk. Széles lépcsőfeljárata mellett egy pódiumon koncertzongora állt, alatta aludt Rajk Laci és édesanyja, Júlia néni, a zongora tetején többnyire Gyuri nagybátyám. A bejárat mellett, jobbról Losoncziék laktak, hárman, mellettük Vásárhelyiék a három gyerekkel. A nagyteremből széles üvegajtó vezetett a jókora ebédlőbe, az ajtó túloldalán hatalmas márványkandalló állt, előtte fészkelt a Jánosi család: Nagy Imre veje, lánya és két unokája. A mellettük lévő ajtó a piros szalonba nyílt, itt volt a főhadiszállás, ahol éjjel-nappal szakadatlanul folyt a tanácskozás.
<o></o>>
Itt volt állandó szolgálatban a mi írógépünk is. Ez volt az egyetlen szoba, ahol a gyerekeket nem nézték jó szemmel: nem szerették, ha kopogás nélkül berontottunk és végigszáguldottunk rajta. A következő szoba a kék szalon volt, itt minden bútor kék bársonyhuzatot viselt, ez volt Donáthék ideiglenes otthona, akik éppen harmadik gyermeküket várták. Jól emlékszem Donáth Matyikára: sírós gyereknek ismertem meg a követségen, főként keresztneve miatt volt vigasztalhatatlan.
<o></o>>
Nagy Imrééknek az emeleten volt külön szobájuk, külön fürdőszobával, ez a fürdőszoba másról is emlékezetes. Nem tudom már, melyik napon történt: Szilágyi Jóska bácsi sírva jött le a lépcsőn, és egyre csak azt hajtogatta:
<o></o>>
- Hihetetlen! Pár perce még beszélgettünk! És most halott!
<o></o>>
A fegyverropogás már annyira mindennapos, megszokott dolog volt, hogy mi a földszinten észre sem vettük, amikor az egyik emeleti ablakon át belőttek az épületbe. Most tudtuk meg, hogy egy jugoszláv követségi alkalmazottat találtak el, aki feltűnően hasonlított Nagy Imrére. A hír azzal is felcsigázta gyermeki képzeletünket, hogy nem tudtuk elképzelni: hová tehették a halottat? A nagyobb gyerekek rögtönzött kupaktanácsán kisütöttük aztán, hogy az egyetlen erre alkalmas hely csakis Imre bácsiék fürdőszobája, a halott nyilvánvalóan ott fekszik a fürdőkádban. És épp ezen az estén közölték velünk a felnőttek, hogy ma lefekvés előtt minden gyerek fürdeni fog, mégpedig Imre bácsiék fürdőszobájában. Szegény szülők értetlenül nézték a pánikot, ami erre a hírre kitört. Úgy emlékszem, végül én, a partizánlány áldoztam fel magamat: hajlandó voltam elsőnek fürödni, hogy majd én felderítem a helyzetet! És azt hiszem, kicsit csalódott is voltam, mikor kiderült, hogy mégsem kell megosztanom a kádat egy friss hullával.
<o></o>>
A belövés után a gyerekeket persze nem engedték többé az ablakok közelébe, kitiltottak minket az ebédlőből is. De hát a felnőttek nem értek rá, hogy állandóan ellenőrizzenek minket, és túlságosan is vonzó volt az ebédlő, naplót írni is csak az ebédlőasztal alatt tudtam, a tilalom dacára beszöktem tehát. Így lehettem szemtanúja Szilágyi Tibi szökésének is. A 16 éves kamasz fiú sehogy sem találta helyét a követségen; mint legidősebb gyerek, vagy legifjabb felnőtt nagyon rosszul érezte magát, még édesanyjával is nehezen jött ki. Végül úgy döntött, megpróbál átszökni a közelben lakó nagymamájához. Ella néni izgatottan ügyelte az ablakból Tibi akcióját, észre sem vette, hogy az asztal alól a másik ablakhoz surranok és megbújok a nehéz bársonyfüggöny mögött. Tibi olyan természetes léptekkel sétált ki a kapun az őrök között, mintha csak vasárnapi sétára indult volna. Az egyik őr épp cigarettára gyújtott, és tenyerével védte a tüzet, a másik orosz egy harmadikkal beszélgetett, egyikük sem figyelt a kapu felé Tibi simán kijutott.
<o></o>>
A hétköznapok jobbára gyerekes hancúrozással teltek. Mozgáshoz azonban a túlzsúfolt követségen nemigen volt hely, a zajt meg a felnőttek megviselt idegei rosszul tűrték. Ezért Rajk Júlia néni időnként összeterelt minket, és csendesebb társasjátékokat talált ki nekünk. Sokat barkochbáztunk. Rákosi kopasz fejét kellett kitalálni, vagy Sztálin csizmáját, ami a szoborból megmaradt jól láthattuk a folyosó ablakból vagy a 429-es tankot, amely a kapu előtt állt. Esténként a zongora köré ültünk és népdalokat énekeltünk, de gyakran magunk költötte szövegvázlatokkal. Így került a Virágéknál Ég a Világ kezdetű dalba Rákosi és Sztálin, akiknek csak a rántott béka füle jutott.
<o></o>>
De azért játékaink közben is sok mindent felfogtunk a helyzet tragikumából. Egyik este megdöbbenten néztük végig az ablakból, ahogy egy belövés nyomán a Vajdahunyad vára lángokba borul, a tűz felkúszik a tornyokra, a tetőzet parázsként izzik, majd beomlik, a drámai színjáték hosszú órákig tartott, de mi képtelenek voltunk elmozdulni az ablaktól, amíg csak újra sötétségbe nem borult a Liget.
<o></o>>
A gyerekek az anyjukkal együtt a szuterénben elhelyezett konyhában étkeztek ezeket az órákat viseltem a legnehezebben. Az étel persze szokatlan volt, a kenyér savanykás, ragacsos mégsem hiszem, hogy a silány koszt okozta a szenvedést: inkább a könnyeimtől lehetett ehetetlen az étel. Mert az étkezések juttatták eszembe leginkább elvesztett otthonomat és szüleimet, együttlétünk békés meghittségét. Azt, hogy most idegenek között vagyok, egyedül, szüleimről semmit nem tudok, s a jövő kiismerhetetlenül sötét.
<o></o>>
Kedves naplóm, nem tudom milyen nap van ma. Levelet írtam Anyuéknak, a Városháza pincéjébe címeztem. Gyuri bácsi megígérte, hogy eljuttatja nekik. A levélíráshoz az<o></o>
Írógépünket használtam.<o></o>>
<o></o>
Még aznap este beteg lettem: gennyes torokgyulladást kaptam, magasra szökött a lázam. Kiderült, hogy a követségen, aszpirinen kívül semmilyen gyógyszer nincs. Sürgősen penicillinre lett volna szükségem, meg orvosra, telefonáltak orvosért az meg is érkezett, de az őrség nem engedte be. Nem maradt más megoldás, ki kellett szöktessenek az épületből. Gyuri nagybátyám emelt karjaiba, a dühtől és tehetetlenségtől remegve és könnyezve, elindult velem valahová. Nem is értettem, hogy hová. A követségi gépkocsi csomagtartójába fektettek, letakartak egy pokróccal és bevásárló kosarakat halmoztak fölém. A kocsi csendesen kigördült a mellékkijárat kapuján, és elindult velem Rákospalota felé, ahol a nagyszüleim laktak. Az újpesti hídnál megállították az autót, a csomagtartóba is benéztek, de a kosarakat nem abajgatták. Hallottam, ahogy a sofőrrel oroszul beszélnek, és kedélyesen nevetgélnek - mozdulatlanul lapítottam. Aztán továbbengedtek minket.
<o></o>>
A jugoszláv sofőr hosszan csöngetett nagyszüleim háza előtt de csak a szomszédból került elő egy fiatalember. Elmondta: nagymamám Budára ment, mert azt hallotta, valahol látták édesapámat megsebesülve: nagyapám sincs itthon, de ő hamarosan jön, biztatta a sofőrt: nyugodtan hagyjon náluk, biztonságban leszek. Végre kötélnek állt a gépkocsivezető, felírta a címüket, engem kiemeltek a csomagtartóból a kocsi nélkülem tért vissza a követségre.
Az idegen házban két idősebb nő fogadott. Etelt-italt hoztak, szeretettel kínáltak de én nem mertem semmihez nyúlni: Jancsi és Juliska jutott az eszembe, akiket a mesében csak azért hizlaltak meg, hogy a végén megegyék őket. Már majdnem esteledett, amikor megjött apuska. Ahogy elment a szomszéd ház előtt, már az ablakban észrevett, épp hogy az ajtót be nem törte, úgy rohant be, kapott a karjába, ölelt boldogan.
<o></o>>
Nem tudom, mennyi ideig voltam beteg, a következő napokból csak egy-egy meleg hangra emlékszem, meg néha egy hűvös kézre a homlokomon. Amikor végre kinyitottam a szemem, nagymamámat láttam, az ágyam mellett ült, könnyeit törölgette.
<o></o>>
- Mondd, árva vagyok? - ez volt az első kérdésem. De csak még hevesebb sírás volt a válasz.
<o></o>>
<o></o>>
<o></o>>