somogyi anzix

Melitta írta:

Szia!
Valoban nagyon szepek a verseid!
Erezd magad jol nalunk!

Kattints a kibontásához...

Kedves Melitta!
köszönöm kedves szavaidat, és a szíves fogadtatást -
Alex.

Csillagszemek

Már ezután, nem csak árnyat adó
Kertem Szépasszonya leszel Kedves.
Életemé, mely titkokkal terhes,
Zendülő, szépszavú tárogató.

Fényköreimben, az álmodozó,
Lassú idő tündérmosolyával
Befogad, megölel lágy hullámmal:
Üdvözlégy Kedves Időutazó!

Köszöntelek e kék ragyogásban
A béke derűs, tündér szigetén,
Most a dalom Veled égbe szárnyal,
S repülünk szabadon, kézben a kéz.

Opálos fátylak fénylőn lengenek,
S intenek nekünk hű csillagszemek.


***

Szeretet a jutalom

Szép szemedbe - fájva, félve nézek:
Újra remélek, s megcsalattatom,
De Jób fiakért, lehet-e okom
Hinni az idő ígéretének?
Már nem kérdem meg, mért vert az élet,
Hozzád hajolok Drága Asszonyom:
Kérlek téged, légy társam utamon,
És mindent kárpótol kedves lényed.
Már nem kápráztatnak hamis fények,
Mégis fénylő világ az otthonom,
Ahol felmagasztosul a lélek,
Ahol törvény az igaz ítélet:
A hittel meghódított partokon,
Tudom, szeretet vár, a jutalom.

VALAMIKOR

Valamikor egyek voltunk
De szakított velünk a múltunk


Kitéptünk egymásból magunkat
Feledve reményt, jövőt és a múltat;


S magunk lettük a tiltott övezet:
Elvágva a gyökereket;


Már bezártuk magunkat örökre
Csak nézünk lezáratlan pörökre;


Holdként haldoklik ki nap volt
A soha be nem gyógyuló sebfolt;


Élünk a holt város küszöbén;
Szívünkben tél;


Valamikor egyek voltunk
De szakított velünk a sorsunk

Ki az?

Ki azzal eldicsekedne? Egyedül
Sikátorból királyi termekbe tör?
Csak Költőnk szelleme, ha elhiresül;
S babér várja Őt, vagy bilincs és börtön


A költő páratlan kísérlet
Nem hasonlít máshoz semmiben
A kifejezés fegyverével
Perbe száll a létezéssel


No lám, és nem csak ennyivel?
Ha angyal szárnya int feléje -
Költőnk rendhagyó hitével -
Mindent összetép, újragépel


Ám a költő nem győzhet mégsem
És nem veszthet csatát semmiképpen
Bár feláldoz szerelmet, életet, jogot
A Harmónia mirtusz erdejében.

TÉLI REGGEL


A hegy felől már útra kél a reggel
Bámulnak rá az éhes csillagok
Mély égről fáradt, hullámzó ködökkel
A völgy felé hajnalként távozott.


Szikrázó tájon ballagott a reggel;
Tündérvilágban; melynek fényt hozott
Vad jeges torzók némán repedeztek
De Jég-Király fehéren állt csak ott.


Zord, havas télben ballagott a reggel
Szürke szakálla kavart zuzmarát:
Zizegve hókristályok permeteztek
És hajnalszél suhant a völgyön át.


Tört nádasok zörögtek szélütötten
Magasra húztak szürke vadlibák
Tél-víz felé eveztek sűrű ködben
Kísérte röptük baljós gágogás.


Friss harangszóra hullámzott a hajnal
A csend, varázsütésre szétszakadt
Piros kakasszó űzte, riadózta
A télhomályba búvó árnyakat.


A Nap dülledt-vörös szemét meresztve
A tépett égre: vaksin hunyorít.
Farsangi éjből lustán földerengve
Kereste fényét, s régi útjait.


Már deres úton ballagott a reggel
A korhely Napra nézve most megállt -
Haragra gyúlt: Az Isten megvert engem!
Keresztem örök földi vándorlás!


Fehér mezőben elszórt vén tanyákon
Ropognak ajtók, ablakok;
Felszállt a köd, s a rideg téli tájon
Életre kelnek házak, udvarok;


Kemencék áldozati füstja száll
Köszöntve reggelt, kérve jó napot!

Valami fény

Valami tegnap ránk sugárzott,
Suhogott lágyan vállunk felett,
Ne keress mégsem angyalszárnyat,
Ha fejünk körül is fény lebeg.
Csak volna elég egy kívánság,
Vagy biztosan tudni, érdemes;
Ne kínozzon bizonytalanság,
Elmúlik céltalan vége lesz.
Kilendül, s visszatér az inga,
Kételkedni, többé nem szabad.
Hitünk, ha mégis meginogna,
Szeretet emel köré falat,
S míg fény rakódik csontjainkba:
A Lélek kincse lesz jutalma.

*

Az édentől keletre

sóváran s mindenektől elhagyatva
lopva kölcsönfényt a gyertyalángtól
gyengéd remények bilincsébe fonva
hű szívünk mélyén a Hit világol;
oly régen vége már a szép napoknak
elvágtatott a fényes napvonat
de itt maradt az árnya mindazoknak
mi élet volt, remény és akarat;
élünk elfeledve Krisztus menhelyen
bezárult a sugárszemű ablak
vágyódva cél nélkül és reménytelen
szép álmainkból semmi nem maradt
de Ábelt siratva sem feledhetem
mi volt a tét az almafák alatt?

Húsvétra várva

Jöttem általdöfve s csak harmadnapon
Nyit ajtót az éjféli telihold;
Csodára várva gyermekek születnek
Nem kérdve a Reményt, hol kóborolt?
És jöttem általdöfve rút szavakkal;
Ajtót mutatva: Ki vagy Te Bolond?
És mert megölték lelkét a világnak
A Júdás most is Jézust káromol;
S jöttem árulást, bűnöket feledve,
Mert a Megtöretett feloldozott;
Veletek együtt; megtisztult lélekkel
Áldva az Urat és a Templomot;
Jöttem új életért; Húsvétra várva
Jöttem a lélek feltámadására.

Nagyon szep, Alex. Nagyon szep.

Elemészti fiait
Egy antológia margójára

Kedves Mester, ha minden úgy történt,
Amint megsejtetted; nem nagy eset
Mondtad: könnyedén visszajár közénk
Nagyszerű zabolátlan szellemed.

Elégedett vagy-e? mutass jelet!
Van-e ki a céltalan bánatot
Elcsendesíti? Vagy okod lehet
Kiáltani: váltó vigyázzatok!

Szívedben a kínzó kérdésekkel,
Egy-egy kis gyertya ég a szemedben,
Miféle kikötőben lobogtak
Meg-megvillanó fény-pénzeivel?

Kétoldalt karod tört evezője,
Félig a tenger magzatvízében,
De csak a kezdetben választott út
Visz a sátoros hegy tetejére;

A féltékeny föld mindenkit beföd.
A megszaggatott és hűséges rög
Semmit nem tilt, nem kér, nem is köszönt:
Csak befogad a vak, közönyös öl;

Mint megszabott adót fogadja itt
Az élet letépett virágait;
Látja nőni, szökni legjobbjait:
A múlt, jövő; csorba jelen csak int,

S lehullik az idővel egy megint,
Mert itt csak sorsába fonva őrzi
Halhatatlan áldozatát a hant:
Öleli, védi övét ott alant.

Ismerik mind arcod szép emlékét,
Míg éltél szíved húrjait tépték:
Elirigyelték szívedből a dalt,
Mely riadót vert midőn elillant.

Miért nem volt elég csak az élet?
Csak a dal; ön-sorsrontó remények
Tépték szét az ének szülőhelyét;
Lett, életed jel, drága örökség.

Szabadság, szerelem Gyermekeként
Adtál ajándékot a hazának,
S akik fegyvert, vitézt énekeltek,
Égig nőve, csillagokká váltak.

És hány síron nőtt korai virág?
Sajog a lélek és jajdul a száj:
Jaj! Te bolond de messze futottál?
Gyere! Játssz még, játssz csak, ha nagyon fáj!

Elemészti Költő fiait a Kor,
És nem ért még véget most sem a sor,
Még el sem siratott halotti tor,
Már pókhálós feledés takar, a por.

RIGÓ-SZERENÁD

Nem adhatom át neked
Mit rigó hirdet fenn a fán(?)
Hitem elveszett annyi éve
Tán csak egy könnycsepp hullt le érte
Sorsom kínzó alkonyán

Odavetem a szívemet
Éjfélkor a fák felett...
Álmom bozótján meglapult
Könnyet szeretnék ejteni
Édes álmokért zálogul.

Tükrözöm életed színét:
Feletted egy szeletke kék...
Sugárzom, ha bánat nyomaszt
Gyermek vagyok lágy öleden
Ki szerelmes vágyat fakaszt.

De nem szólhat ajkam panaszt
Bár bomlaszt idő és szenvedés
Könnyem a vérre, bajra kamat
Ha már a szép mutat nekem fügét.

Köszönd csak hálásan nekem
Hogy húsból vagy és szerelem éget
Mit rigó hirdet fenn a fán
Tőlem a tavaszt reméled.

Amíg csókod éhezem;
Boldog vagyok, szívemen derű
Napfény és mosoly az életem
Míg így élek mon Amur...
És ha érted epedhetem...

Az első randevú



Tagadjam-e, hogy megkívántam
Napsugár ízű csókodat?
S a rózsák közt remegve álltam
Mert megbénított a hódolat?


Csak tépte kezem reménykedve
A bódító illatú levelet
És kérdeztem szemlesütve:
Mondd kisvirág! Szeret, nem szeret?

Holdas éj

Egészen a földig leér
A Hold fátyola oly ledér:
Elfedi vagy kitakarja
Amit az éjszaka ígér


Nyújtózik: mutatja bájait
Mint érett, gyönyörű asszony
Nagy fénye az éji világnak
A tenger szívébe markol


Oly rejtelmes a Hold udvara
A vágytól szinte lángol
Mint reménykedő szerető
Ha kedvesének táncol


Rejtené is szerelmét
S élne a világtól távol

A nagy visszavonás

Egy égre-földre vált halál-malom
Kérdésekből metszett teste
Szabdal egyre
Örök viszály és forradalom -
Szinte fáj a káröröm
Mit velünk elkövetne

Ha végre köröttünk leszáll az este(?)

Egy asszony áll a szélben
Lobog haja a hegytetőn
Szinte száll a messzeségben
Reám vár keble forrón megfeszülve

Oly éhesen ízlelve fényt...

Mindent tudok
Mit tudni érdemes
Vad szerelem az élet,
Vágy, mindenek felett
De megválthatod magad vele
Ha szerettél eleget
És egy nő talán az asszonyod lehetne
ha megölelne
s kérne, emberként szeresd(?)

Már nem feledhetem a nap szagát
- sem a sok-sok Semmi életes-jelet
- a zöld fenyőt a kopár dombokon
A vízparti fát, a csillagot, kis csónakot...
A csattogó vitorlát
És a permetet a táj felett, mi ködöl szüntelen

Feledhetetlen őrzöm hajad illatát
A szirmokat
A nap tűzét, a csókokat, a bőr ízét
Ha nyersselyem borítja testedet
Vad ajkam láz-örömtől fuldokolva
Ott lent megérzi vágyadat...

és hűlt helyét,
elestedet...

míg fent az éhes ég alatt
pajzán parázna vágtat -

csak hull a fűzfák levele...

(.)

Tiszta beszéd


Tudom
Hiába félek
Értem már nem érez
Senki emberi részvétet

Tudom
Vétkezem
Mint más senki sem
Mert nem hiszem el 50éve
Egyetlen, ezüstön vett,
Színes szavatok sem

Tudom
Köztetek
Mint kagyló létezem
Íme az első ember
Aki jó lett kéretlen
De nem jó-tett által
Született jóvátételen,
S lett a torzak közt jó hirtelen

Tudom
Így hiába élek
Ha nem deríti szíveteket ének
Nem tudjátok, miről beszélek

Tudom
Valakinek követnie kell
Szenvtelen vagy szenvedéllyel
Semmiért egészen
Ez minden...

Káin és Ábel
alma asszony balladája

a holdon
sápadt ajtó
megnyílik a lázas irgalom
elúszó tompa angyalarcok
éteri foltok se orr se szem

csak mint a száj!

kitárva éhesen a holt kehely
az asztalon papír pohár
a nővér gyűretlen fehér
akár a tél-
s teste mint gyümölcskosár

különös régi nyári éjek

rejtvények gyötörnek
kéjes képek, emlékek
görnyedve ordít a baj!
ölelni hív a félhomály
és a bűn is oly régi, mint tavaly

ha fellobognak csillagok

pörög, forog a vágy kerék
hiába kél; nem szólhat ok!

régi bűnök útja éget
ha szeretni hív a holdvilág
ábeli fény kél az arany nappal
de nem látunk többé ezüst csodát
mert halálos csókkal várt az alkony
s a rózsabokorban a szerelem kicsi féreg
ha vágyakat kér a pirkadattól:
minden mi szép volt így ér majd véget -

fájva robog a vágyvonat
bajság, szó és vádas panasz
mind fennakad...

mert bizony csalta Káint ama asszony

lüktet az ész tétován
bosszúért kiált a hold, s az alkony
túl tiszta tény ez... lefegyverez
ha reszketőn fél egy szűzi asszony
vélt könnyszobor lesz mindenkinek

ha feldereng a gyilkos álma
vár könnyes éj egy csókra már?
elmúlt az idő, hogy visszavárja
mint árapály jő a tél után?

Ábelért szól a lélekharang
vad szörnyű harc egy csókcsatán
pusztító vád, izzó harag
lüktet a vér tétován -

Kié volt hát ama asszony?

ha Káinnal élt fényes nappal
de Ábel ölelte, ha jött az alkony?


a holdas ajtón
ki-be jár az értelem
nincs irgalom, se kegyelem

Élni jó!

elúszó édes angyalarcok
éteri vágy és könnyű láz -
piros szerelem rebben a szíveken
ha megérint a nyár varázs

ha néha egy-egy pillanatra
vágyakozva csókot lehel
ama Alma asszony édes ajka...

ÓDA A TÍLTOTT SZERELEMHEZ *


Áldozattal felmagasztalt nász
Voltál - nékem - mondhatatlan vágy
Éj-látomása - s hajnal mosoly
Régi emléke egy verslapon


Te szép szerelem komédiás!
Csábító holdfény csoda-varázs
Lennél hódító holdas istenasszony?
Sóvár hajnal s csak mindig alkony?


S lennél? - száz dalommal sem múló láz(?)
Holdnővér; álomszép utazás(?)
Lennél nékem-
Féktelen lobogás?


És éji lámpás csak és holdfény mosoly
Kerítő vágy volnál csak - csókos fantom -
Sóhajos máshajnalig lázas alkony -
Egy régi-régi édes asszony
Kit ölelésem megostromol;


Óh Te szép szerelem ragyogás!
Elvarázsolt Eldorádó és komédiás
Bűbájos csalfa Istenasszony:
Csábító holdfény - Babilon kígyó
Varázslat kagyló kívánság parton -
Sosemvolt hajnal még - mindig csak alkony!


És voltál nékem - voltál
Megsiratott nász
Vágymarta Királynője:
Tűnt árny
Tarajos felhője
Mondhatatlan Hárfazokogás


Vágyott-kicsim
Felhő mosoly édes asszony
Voltál nékem, voltál olykor
Álomjáték szűz vágyamon -
S lettél szerető drága lobogás:
Éji lámpás és felhő fodor;


Nász voltál nékem egykor -
Csókos mámor *-
Ég látomása - virág fodor
Édes szendergő öleden -
Szerelem - önfeledt kacagás
Vágy öröme virult arcomon -


Nász voltál Édes;
Játék; mosoly és kéjes sikoly!
Emléke most kínzó vágy;
Tűnt szerelmi idol:
Halálos láz-varázslat tikkatag parton -
Fogadj magadhoz Édes Kicsim
Örök Szerelmem; ölelj szerelmesen
Te drága kicsi csókos asszony!

CSAK A SZERELEM
A BOLDOG IDŐ


új jövőre vár, bíbor színt keverve
kéklő időár veri a partot
egy angyal áll a szentelt szembe szélben
s letaszít lassan fentről egy napot.

szép naptestű szűzek pásztort ölelnek
víg fodros felhők alatt a nyájak
térdig avarban új gombát keresnek
minden szeret: szívnek szív vet vágyat

ó, boldog világok könnyű vétkei!
esti béke téged köszöntelek
szívemet a vágy alig simítja meg

édes szerelmek csókos titkai
a kéklő alkonyat rózsa szirmain
elringatják a sebzett szíveket...

(.)

Szójáték: tavaszt a szélben

Ó jaj!
ott maradni, hová a vak
végzet elvetett; hű szerelmet
cipelni, kő szívünk felett, - vajh
adhatunk-e mást magunk helyett,
szerelmünknek, mint életes jelet?

*
Reménykedőn, a nyári alkonyatban
mennyi színnel, szívvel vártalak?
dalokkal ütöttek az órák
új ritmusokat az almafák alatt.

**
Légy enyém;
hízelgett nekem a remény -
ő tudta, mit más nem tudhatott:
ki küldte reám nevetve?
a csupasz szív-varázslatot;

***
Légy velem ma;
kacagott rám a Hold
sápadt fehér leplét is elejtve
hangja hívott
csábítón sugárzott epedve -
add nekem a szívedet most!
súgtam szemlesütve
fénylő elefántcsont színű
szívemért cserébe...

Ha kérdezel?

éberen
a szabadságról és az életről álmodom
kristály fény ragyog a lét minden szegletén
Feléd nyúl kezem...neved kérdezem
tiszta szem,
kedves virág-arcod: boldog öröm...
Rád emlékezem

csöndes bolondos esték
szerelmes álmok futottak eléd
mennyi vidám óra, vágy kereste a helyét

még álmaimban visszavár a táj
hol fészket rakott a szerelem;
ahol szikrák pattantak tenyeredben
ajakadon boldog igennel;
amint megérintett a kezem;

**

tél van
ma mindent beföd a lassú fehér
alszik a remény

a csoda talán ma is elmarad
amint elúsznak a fák a néma ég alatt

tört ágak közt, a kéklő havon
mint halk fájdalom elfut egy emlék
keresi Kedvesét

mennyi boldog óra nem leli helyét?
de közel a tavasz
betoppan a rég várt vendég
megpillantod fecskédet
amint csapongva lelkesen repül feléd
és erkélyed felett
csicseregve csókolja kezed -

Az idegen


a rakparton ülök bámészkodva
friss még a reggel – olajos hideggel
dereng a fátyolos ég...
halk, kósza halszagú szellő leng
ma közel jött a messzeség – a kék
lágy tónusokkal old palaszürkét,
lassan terjed a zaj
palackzöld ködök alatt
tör elő a rózsaujjú hajnal –
jő borzongó, konok hullámok között
baljós vad robajjal –
megcsillant a Nap
az ezüsthídon egy sugarat
és a szürke ég alatt
vásznakat szaggat a szél...

elutazásról ábrándozom
óh, távoli vidékek távlatokba tűnő vonala
távoli Kanada...
álomfolyók paradicsomi függönye
datolya pálmák, szelíd gesztenyék
Ninivei olajfák ligete, Hesperidák kertje...
azúrkék tavak, egek, hófedte csúcsok ígérete
elragadták a szívemet!

száradó hálók integetnek a parton
érzem az emlékezés szédületében
ódon városok hívogató öbleit
látom a hullámtörő fehér szalagján
a freccsenő víz gyémánt cseppjeit –

ezer életem múlott el így a parton
egy pillanat alatt
hajótörött képzetem támolyog velem
az emlékezés ködének révületében

messzi tájak, tengerek -
rikoltó sirályhangok
ébrednek lelkemben hirtelen
felzúgnak énekeim
amint a mólón át nesztelen
a világító torony mellett
a forrongó hullámok felett
percnyi pontosan
ma is újjászületik a Nap nekem
s felködlik szerelmem… örök Nauszika
mennyi boldog óra horgonya tépte szívemet újra
amint méltósággal folytatta útját velem
az egyszervolt lét Odisszeia