versek

Életünk akár egy kaloda,
Lakhelyünk nem fényes palota.
Zsákbamacskát adnak, ravaszul,
Elszenvedjük éltünk fanyarul.
Hamar elég a kicsiny gyufafej,
És eltűnik a múló porhüvely.

Frissen hullott éjjel a hó,
Mindent takarnak nagy, hideg bársonyok.
Megjelent az Élet-adó,
Jönnek megnézni egyszerű pásztorok.

Vigyáz néhány kisangyalka,
Öröm fészkel a szívekbe: Karácsony!
Megszólalt már a muzsika,
Zeng a dícséret, ellendül dalszárnyon.

Mariska szemében ott van a kérdőjel:
Dűlőre jutok-e csalfa kérőmmel?
Folyton csak hiteget, én meg csak szenvedek,
Sikert nem ígérnek a női fegyverek.
Már arra gondoltam, elmegyek apjához,
Ő híres lantművész. Kapjon a lantjához,
Vágja a fejéhez.
Ez így már nem élet!

Ébredés

Bársonysima lépteivel oson tova a Pásztorcsillag.
Álomittas ébredésem lopva nézi a vánkosciha.
Táncorgia, álomképek kacagva kavarognak,
Távolinak tűnő sugár lesi az ablakomat.

Száz vekker berreg fejemben, zakatolva,
Lánykebel villan mellettem, almaforma.
Vágyteljes képzelet illan,
Álmodtam száztagú háremet.
Csábfegyvert vetek be, díjam:
Csókja az ajkamon. Rámnevet.

Ébredés. Változat

Vándorcsizma koppanással robog tova a Táltoscsillag,
Álomittas ébredésem egy felvillanás háborítja.
Táncorgia, álomképek riadva kavarognak,
Zápornyilak zúgó raja kopogja ablakomat.

Távoli álom, elzavarja villámló varázspálca,
Látnoki sem lesz, tovavitte csillámló skarlátszárnya.

Édesanyám áldozatok árán földajkál,
Én mindig konok vagyok, tanácsának ellenkező,
Sokszor felfedező.
Most alámerülök az élet vizébe, mint gyöngyhalász,
Ki a mély semmiből meseszép kincset emel. Szeme elől
Fölfal a könnyelmű ködpalást.
Fénytrilla vagyok ragyogó gyöngyarcán,
Ő az én hős anyám.

Arcán nyílott ezer karcsú mosolyvirág,
Kedvenc szokása volt a bajuszsodorintás.
Szava nem volt szélkakas,
De igaz íge és magvas.
Így emlékszem nagyapámra,
Fején csúcsos asztrahánja.
Jó lelkét vitték galambszárnyak,
Oda, hol nőnek örök hangaszálak.

Bizony az élet egy mókuskerék,
És nem egy kellemes csellójáték.
Gályarabság és taposómalom,
És nem biztos, hogy abbahagyhatom.
Az utamon visz egy lélekvesztő,
Amíg el nem jön a végesztendő.

Életem ajándéka te vagy, kedvesem.
Ennek nem lehet az ára semmi sem,
Legfeljebb az, ha én is úgy viselkedem:
Te is az életed ajándékának érezz engem.

Rozoga asztal mellett ülök, téged várlak.
Nézem a mellettem magasodó üres falat.
Komor helyszín ez. Megjöttél. Téged látlak
Bárhová nézek is. Kimarnám magamat
Mert megtetted azt. Nem foghatom fel ésszel.
Sajnálat arcodon, enyémen döbbenet.
Látom, hogy búcsúzol, aztán azt, hogy mész el.
Egyedül maradtam. Kérdezem: "Tönkrement
Mindaz, mit annyira őriztünk egymásnak?"
Magamban ordítok: "Látod? Acsarkodik
A döcögő asztal és sír a kopott falnak!"

Harmadvalaki c. kötetem versei




az ácsolatok törni készek
forog a szél a ház előtt
sarokban sistergő enyészet
kitér a fény a por elől

bár így maradna minden mindig
de torkom éri lomha vég
a szomjú földre vérem hintik
s az áldozat még nem elég

hát elmegyek akár a vesztes
akit a győző nem kímél
motyóm pakolni fádan kezdem
nem ejtek könnyet senkiért

nem nézek fel a büszke égre
mögöttem elvert eb nyüszít
ó jaj csak senki meg ne kérdje
hogy eddig mit kerestem itt

--------------
A fenti versem Harmadvalaki c. kötetemben jelent meg. A többi itt olvasható:
http://sites.google.com/site/balladkaroly/koenyvek/harmadvalaki

Ő
Hiányoznak az évek.
Elmulatott percek.
Ki nem mondott szerelme.
Ki nem mondott szerelme.

Özvegye vagyok a csóknak.
Szerelmem csillogó arcának.
Csak a magányban.
Csak a magányban.

Plátói bálványom.
Érintésem adom.
Fekete sziklák közt.
Fekete sziklák közt.

Árnyaink vetődnek.
Vágyaink fedeznek.
Mezítelen az igazság.
Mezítelen az igazság.

Fátyolt von az éj.
Egyet felém lép.
Éled az ábránd.
Éled az ábránd.

Tóth MArietta

A boldogság szárnyain
Ha szárnyat növesztek, mindig jön egy szél,
Felkap, s repít az ég kék tengerén,
Rózsaszín felhők karjaiban
ringatózom én,
Napsugár ragyog be, vakító fény.
Boldog vagyok, s nem is gondolok másra,
Eszembe se jut, hogy ember sokáig nem szállhat,
S amikor eltűnnek a felhők, s lemegy a Nap,
A szél nem jár többé, a szárnyam sem tart,
Hirtelen zuhanok a mélybe, a
sötétségbe,
S majd belehalok, úgy fáj, amikor földet érek

Nyiraty Gábor

Keszthelyi Mangó Gabriella :Kábulat

Egy kis kép előtt ülni és időtlen állni
egy mozdulatban egy részben az egészet meglátni
és hinni hogy naggyá lesznek a kis fák is
és látni rajtuk a időt mint borostát is
és megismerni a hangyát új tavaszt köszöntve
ismerősként köszönni újra üdvözölve
és kilépni léted talpnyi teréből
és felszökni magasba ki
ki
a föld légköréből
szárnyalni a sárosult cipőben
és hinni mindig hinni a tisztító esőben
mely felold és elold és nem közömbösít
mert a kábulat a cél ma - és nem a közöny mi vakít
mert nem látod tőle a fázót a féltőt
és nem ismered fel a valóban élőt
a fényt !
közömbösen nem láthatod
mert magadon kívül magadat hagyod
menni és futni az időben el
de a vég is jön - az nem fut el
és látni a célt mely néha bódultan dereng
kábultan remélni hogy mi dereng az meg is jelent
kábulni kábulni drogok nélkül
részegedni a szitakötők csillogó színétől
és hallani a fűszálon a növés lendületét
- ez a kábulat
mely ha mézel és látsz is szerteszét
benn lebeg a levegőben
szippantásra vár az esőben
a hóban a szélben a nevetésben
a szomorú lélegzés belsejében
és ha beleszeretsz kábán az életedbe
ez utitársad lesz mindörökre

Keszthelyi Mangó Gabriella :Éled ?

A pillanatban
mi perccé folyott
lásd meg
a pillanatot
a méh zümmögésben
a fullánkot
a szívverésben
a mozdulatlanságot
a lélegzésben
a légtelent
a fényben a feketét
és lásd meg a sötétben
a sárga virág színét
lásd a viharban az éltető erőt
és a hó hidegében
a melegítőt
a keringésben az állandóságot
és a múlásban a halhatatlanságot
és mindezt
a mában
ha észreveszed
- éled az életed

Kányádi Sándor: Nyárutó

Langyos a Küküllő;
vize mint a vászon,
egy nagy szövőszéken
fordul át a gáton.



Lenn a gát alatt az
ezüst zubogóban
fürdik az arany nap,
most van lenyugvóban.


S még lennebb növekvő
árnyukkal a fűzfák
a lassuló folyót
át meg átalússzák.


Ott egy kislegény is
prüszkölő lovával -
úsztat a Küküllőn
ő is át meg átal.



Maradna még a nap,
de nőnek az árnyak;
Kár, hogy nemsokára
vége lesz a nyárnak.

József Attila: TUDOD, HOGY NINCS BOCSÁNAT


Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.

Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.

Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.

Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.

Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

Radnóti Miklós

NOVEMBER

Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis ősz bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.

1939. január 14.

Vigyázok rád

Mosolyog a szemem, de sír a szívem
Mert nem lehetek most ott veled
Nem ülhetek némán az ágyad szélén
Fejedet simogatva mint annak idején
Nem szólnék én egy szót sem
Beszélne helyettem a kezem
Szavak nélkül mondaná el
Milyen fontos vagy nekem
De eljő az éjjel, s én útra indulok
Mert fátyol szárnyon hozzád rohanok
Viszek neked csodás álmokat
Szerencsével merítem kosaramat
Jóságot is viszek csöpp szárnyaimon
Így leszek én a te védőangyalod


Saját vers