ÁLMAIM KÖZT, OTTHON,,,
( Gabricsevics István )
Emlékek közt ülök, s írogatom napjaimat,
ficánkoló tollakkal mozgatom karjaimat.
Szárnyalok messzi,vissza vadregényes időkbe
szárnyalok anélkül,
hogy valaki mellém szegődne.
Gondolkodom miért születtem ,
mivé lettem, s hogy kinek köszönhetem?
Gondolkodom ki leszek, s mit teszek,
és mi lesz, ha egyszer nem leszek.
Álmodozom...
Ha takaróm friss puha szellő volna,
vánkosom a szomorú Hold,
Ő vajon velem álmodna ?
Csizmám egy óriási mintás kalendárium lenne,
lapjai a nagy hírmondók, s én hinnék is benne.
Aztán a Nap fénye lenne gyűrött és izzadt ingem,
kifacsarnám belőle sorra az én fáradt lelkem.
Álmodozom...
Hogy ha,,, én majd elmegyek,
s ha nem leszek,
akkor majd fentről integetek,
s új titkokat keresek,
s majd, fentről is mindenkit szeretek !!!
Ébredek, kelek-fekszem Veletek,
imádkozom, hogy Ti ott lent,
ott a mélyben, mely fénylik,
a békében, szeretetben tovább éljetek !!!
Álmodozom...
Tollak pihegnek mellettem,
papírok hullanak a végtelenbe,
ugrok én utánuk, bele az én véges életembe.
Titok lenne odalent, hisz'
mi sem vagyunk sokkal fentebb,
és én, nem, nem vagyok erős,
nem vagyok senkinél szentebb !!!
S akkor, mikor utam véget ér,
engem egy új álom elkísér,
oda, hol a fa az égig ér,
hol nem folyik el ostoba vér,
hol mindenki a szeretet nagy szívéből,
óriási falatokat kér.
S akkor, mikor én elmentem innen,
vajon megváltozik-e minden?
Hmmm…nem, én ezt nem hiszem,
de nem is kell, hogy elhiggyem.
Hinni dicső, csalódni nem szégyen
fohászkodni édes, s hinni abban,
amit csinálsz: az az élet.
Mert fentről nem akarok lemenni,
nem kísértem én a végzetet,
beteljesül az magától is,
addig száll szárnyakon a képzelet.
Már itthon vagyok, otthon magamban,
itthon vagyok, hol otthonom honol a szavakban !!!