versek

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Nemes Nagy Ágnes:

Lázár


Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

*
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Nemes Nagy Ágnes:

  • Istenről

    Hiánybetegségeink legnagyobbika


Lásd be, Uram, igy nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba - felfoghatatlan büntetésként - tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, melybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?
Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.
Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
Egy szót se szóltam.

*

Megölelem az évszakot,
a fényes, mézes szép napot,
a szeptemberi nyarat,
mely visszatért egy pillanatra,
hogy búcsúzóul megmutassa,
milyen lehetne, hogyha volna,
s főképp: milyen lehetett volna.

*
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">Ady Endre: ELFÁRASZT A VÁRÁS

</TD><TD>http://webcache.googleusercontent.com/versek10.htm</TD><TD> </TD><TD>http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>
Siratom, hogy sokat szóltam,
Biztattam és eligértem,
Mert járnom kell
Most bénán is, csúszva térden.

Járni, tenni, igazolni
Hiveknek tett hűség-esküt,
Fölemelni
Minden elém-dobott kesztyűt.

Élni, mintha kedvem volna,
Igérgetni úgy, mint régen
És gyűlölni,
Ki már nem is ellenségem.

Már békülnék, megbocsátnék,
Hogyha nékem megbocsátnak,
De tett eskük
Unszolnak és nem bocsátnak.

Lázat, mely meghalni sem hagy,
Csillogást, mely lankad, restül,
Be itt hagynék,
Ha szabadna, mindenestül.

De ki kérdez, választ várjon,
Ha nem is kell már a válasz.
Választ várok
S ez a várás úgy elfáraszt.

1913
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
<TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

</TD><TD>http://webcache.googleusercontent.com/versek10.htm</TD><TD> </TD><TD>http://webcache.googleusercontent.com/index.htm</TD></TR></TBODY></TABLE>Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

S szegény emberek még sem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek.
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
 

dawnut5

Állandó Tag
Állandó Tag
A MÁSIK KETTŐ

Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
Közelg egy leány és egy ifju ember
S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
Nagy szerelemmel.
 

dawnut5

Állandó Tag
Állandó Tag
GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...

Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.
 

dawnut5

Állandó Tag
Állandó Tag
GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
 

dawnut5

Állandó Tag
Állandó Tag
A BUJDOSÓ

Az ablakból egy hegyre látok,
engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
bár minden egyre megy;
s látom de nem tudom mivégre
e régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
s virágot bont a meggy.
 

dawnut5

Állandó Tag
Állandó Tag
MAJD...


Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.
 

dawnut5

Állandó Tag
Állandó Tag
EGYEDÜL


Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.

Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.

S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Puskin: A rab

Nedves a tömlöc, köröttem rács van,

Egy fiatal sas egyetlen társam,

Régi rab ő is, verdes a szárnya,

Prédája véres — tépdesi, rágja,



Eldobja végül s ablakra bámul

Gondolja ő is, hátha kitárul,

Hív a tekintete, követni kell,

Mintha csak szólna: "el innen el!"



Jer velem innen szabadba újra,

Felhők fölébe, hólepte csúcsra,

Hol kéklik a tenger az ég peremén,

Hol senki se jár, csak a vihar — meg én.


Fordította: Lányi Sarolta
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Áprily Lajos:
Erdei út

Itt szarvas járt. Kis unokám,
menjünk utána friss nyomán.

Figyeld csak, milyen tiszta nyom:
puha földön járt, nem havon.

Itt mint szétnyílt kagyló, olyan.
Itt repedt szív formája van.

A lépte mindenütt nyugodt,
nem űzte senki, nem futott.

Nézd, itt megállt, mohot kapart,
itt meg kőris-kéregbe mart.

Szép halkan rakd a lábadat,
ne roppants száraz ágakat.

Most fényességbe tér utunk,
zúzmarás tisztáshoz jutunk.

Odanézz: ott áll a csodás -
s körül ragyogás, ragyogás...
 

marcedli

Állandó Tag
Állandó Tag
Jónai Zsolt Balázs
Lewis Carroll: Vartarjú (Jabberwocky)

Rostan már, a nyulkony potyok
Förtek és jurtak a pórán,
Gyitván az összes gondacsok,
Orpolt olva a brány.

"Rejtezz fiam, jön Vartarjú,
Szétharap és karmába zár!
Csitcsat madár repdes, lapulj,
Itt a brősz Borzadár!"

Kezében kivont nyeszlő kard,
Hogy vágja a férmes ellent -
Tamfa alatt pihenőt tart,
Gondra választ leljen.

Ezen helyen állt ő lázva,
S jött Vartarjú - tüzes szemek -
Remély erdőből suhanva,
Morgva érkezett meg.

Egy-két, egy-két, ekképpen tép
A nyeszlő kard nyöször-nyasza,
A lét így múl, a fej lehull,
S diadallag vissza.

"Te ölted meg a Vartarjút?
Hadd ölellek vidorc fiam!
Megdicsültél! Juhé, juhú!"
S horcognak boldogan.

Rostan már, a nyulkony potyok
Förtek és jurtak a pórán,
Gyitván az összes gondacsok,
Orpolt olva a brány.
 

marcedli

Állandó Tag
Állandó Tag
Jónai Zsolt Balázs
Lewis Carroll: (Göndör fürt volt...)

Göndör fürt volt ifjúkorom éke,
Fodrok futottak homlokomon át,
Szóltak, vágjam le, tűnjön emléke,
Viseljek inkább sárga parókát.

Én úgy is tettem, ahogy javallták
Ám mikor kiderült az eredmény,
Mondták, rosszul áll, ők nem ezt várták,
Hogy szép legyek, már semmi remény.

Mondták, nem illik hozzám e műhaj,
Nem hívná ezt senki se menőnek.
De hát mit tegyek, az a fő baj,
Hogy fürtjeim újra már nem nőnek.

Öreg vagyok már, őszül a fejem,
Hajszálam csak mutatóba akad,
A többiek közt nem lelem helyem,
Mert e vendéghaj csak szemétrakat.

Bárhová megyek, megjárom drágán,
Ledisznóznak és dobnak egy rókát,
És mindezt azért csinálják, drágám,
Mert viselek egy sárga parókát.
 

krisztina.t

Állandó Tag
Állandó Tag
József Attila:
Az Árnyékok

Az Árnyékok kinyúlanak,
a csillagok kigyúlanak,
föllobognak a lángok,
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest, kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger, reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki e mélyből engemet,
fogd ki a kéjt, merítsd szemed
hálóját mélyre bennem.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Áprily Lajos

Holló-ének


Lomb aranylik
lenge ágon,
pók ezüstöz
holt mezőket.
Holló-hangok
hamvas égen -
holló-párom,
hallod őket?
Felleg-úton
itt vonulnak,
fellebegnek,
visszahullnak.
Pár a párral,
csak magukban,
szél előttük,
tél nyomukban.
Pár a párral,
soha hadban,
rikácsoló
nagy csapatban.
Éjszakázva
dúlt berekben,
rom-falukban
rengetegben,
s új birokra
kelve reggel
köddel, faggyal,
fergeteggel.


Pók ezüstöz
holt mezőket,
holló tart a
kormos éjnek.
Holló párom,
zeng fölötted,
zeng fölöttem,
sorsos ének:
Csak magamban,
csak magadban,
virradatban,
alkonyatban,
soha csacska
csóka-hadban,
rikácsoló
vad csapatban.
Messze szállnánk -
visszaszállunk:
visszavár a
sziklaszálunk.
Durva fészken
vadfa ringat,
ott neveljük
fiainkat.
Sírdombjáról
kurta nyárnak
egyszer ők is
útra szállnak.
Észak útján,
soha délnek
- zeng fölöttük
sorsos ének -
soha hadban,
csak magukban,
szél előttük,
hó nyomukban,
éjszakázva
rom-berekben,
dúlt falukban,
rengetegben.


Jaj, magányos,
kósza fajta,
árvaságnak
átka rajta.
Napsugárban,
felleg-árban,
tél-szakában
jár magában -
úgy vesz el az
Éjszakában.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
[h=2]Áprily Lajos: Vadlúd[/h]
0001kacs.gif


[FONT=verdana,geneva]Felettük az acélos fényű kék,
alattuk a bükkerdők bíbora.
Acélos rend a nyílhegyek sora
az ék.
De nem rendjük érdekel. Ma nem,
az a legelső fogta meg szemem:
az él.
Miben lehet különb a többinél?
A szárnya gyors? Iramvonala szebb?
Viharérző szimatja élesebb?
Az ösztönből sugárzó céltudat?
Mindegy.Élen jár és irányt mutat.
Jaj volna, hogyha célt tévesztene,
ha szédítné a roppant égi tér
s ha nem fékezné ritmus-ösztöne.
De nem szédül: Az ék is tudja jól,
s ha élhelyéről néha visszaszól,
a népe bízó hangon válaszol,
egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.
Az Úr előtte nem lobogtatott
sem fényes felhőt, sem tűzoszlopot,
de ismerőse földi s égi jel:
a hajnalfényben úszó földszagok,
a fároszként szikrázó csillagok,
városmorajt és tengerzajt figyel.
Még látom: bátran és gyönyörűen
hasítva húz a kristály-derűben,
és felkiáltok és megszólítom:
Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett,
melyet remegtet még a rémület
s görcsökbe torzít még a vériszony -
vadlúd, akit a menny már fénybe szőtt
a messzeségben,- utánad vetem
borzalmaktól sötét tekintetem,
s rendet jelentő bölcs erőd előtt,
amelynek útján nincs se harc, se vér,
Vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon,
meghajtom sújtott ember-homlokom.
[/FONT]
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Victor Hugo

A LELKIISMERET

Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
"Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment álomtalan. S elérte már a tengert -
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
"Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
"Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
"Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: "Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
"Még mindig ott a szem!" - Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
"Építek én neki gátat!" - kiálta nyomba.
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: "A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
"Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. "Ó, mondd, eltűnt-e onnan -
rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
És aztán szóla még: "A föld alatt kivánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.

KARDOS LÁSZLÓ
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Weöres Sándor: Kutya

Ismersz-e, mondd?

A bundám barna volt,
fehér sáv volt a homlokomon,
mint a lámpás a pejlovakén
és mint az égen a Hold.
Mozgott a fülem,
amikor rászállt a légy.
Mozgott az orrom,
amikor szaglásztam a légy után.

Emlékszel?

Te még siró-baba voltál.
Én ott bóklásztam a bölcsőd körül...
elkergettem a kotlóst,
hogyha feléd közelített.
Később
a hátamon is lovagoltál.
Egyszer le is estél.
Engem raktak meg a rémületben.

A kezedből ettem.
Kicsi kezed volt, halványpiros
és néha sáros, néha homokos.
Egészben nyeltem le a falatot,
nagy-nagy, falánk kutya voltam.

Ismersz-e?

Egyszer... világos este volt...
telihold...
vonítottam az égre, a Holdra.
Árnyékom hosszan úszott utánam...
mint mikor ló pusztult a háznál
és elcipeltem a belet.
Hallottam a hangodat akkor,
elővágtattam a kazlak közül,
táncoltam melletted, ugattam.

Emlékszel?

Aztán, éjjel
a kertek közt csavarogtam.
Doronggal hátbavágtak akkor.
Elgörbült a gerincem,
a bundám mocskos lett és fakó.
Beteg kutya lettem.
Agyonlövettek.

Akkor, vacsoránál
csak lassan járt a szájakhoz a villa.
A kisasztalnál ültél te külön.
Kip-kop...: s lábaiddal
harangoztál nekem,
kipi-kop.

Emlékszel?
 

becipapa

Állandó Tag
Állandó Tag
Aranyosi Ervin: Öregség...

Az idő tovaszáll, emlékek szépülnek,
egykor csodás percek kincstárba kerülnek.
Nem mozdul a lábad, nem visz már előre,
nincsen cél, mi várna, nem kapsz már erőre.
Úgy hiszed az élet, ennyi volt, s már vége.
Már nem is fohászkodsz, s nem nézel az égre…
Várod, mint megváltást, eljövő halálod,
zűrös világunkban helyed nem találod.
Pedig már van időd, végtelen, mint tenger,
s tudnál teremteni bűvös értelemmel.
Nem látsz túl magadon, csak bajodat látod,
ezzel béleled ki megszürkült világod.
Eszedbe nem jutna: – változtatni kéne!
- Nem csak “trottyos” vagyok, vén apó, vagy néne.
Ne hagyd kialudni, lelked tiszta fényét,
vedd újra kezedbe a világ teremtését.
Világot teremtett a jó “öreg” Isten.
Ne hagyd, hogy betegség, hiány leterítsen.
Te is gyermeke vagy, teremtésre képes!
Járulj hozzá te is az új teremtéshez.
 
Oldal tetejére