versek

imatei témája a 'Irodalom' fórumban , 2008 Július 25.

  1. elfow

    elfow Állandó Tag

    Nemes Nagy Ágnes:

    Lázár


    Amint lassan felült, balválla-tájt
    egy teljes élet minden izma fájt.
    Halála úgy letépve, mint a géz.
    Mert feltámadni éppolyan nehéz.

    *
     
    Melitta kedveli ezt.
  2. elfow

    elfow Állandó Tag

    Nemes Nagy Ágnes:

    • Istenről

      Hiánybetegségeink legnagyobbika


    Lásd be, Uram, igy nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba - felfoghatatlan büntetésként - tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

    Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható, gyerekjáték-koponyánkba egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy makkjával, melybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?
    Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.
    Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.
    Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!
    Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?
    Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
    megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?
    Egy szót se szóltam.

    *

    Megölelem az évszakot,
    a fényes, mézes szép napot,
    a szeptemberi nyarat,
    mely visszatért egy pillanatra,
    hogy búcsúzóul megmutassa,
    milyen lehetne, hogyha volna,
    s főképp: milyen lehetett volna.

    *
     
    Melitta kedveli ezt.
  3. elfow

    elfow Állandó Tag

    <TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">Ady Endre: ELFÁRASZT A VÁRÁS

    </TD><TD></TD><TD> </TD><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>
    Siratom, hogy sokat szóltam,
    Biztattam és eligértem,
    Mert járnom kell
    Most bénán is, csúszva térden.

    Járni, tenni, igazolni
    Hiveknek tett hűség-esküt,
    Fölemelni
    Minden elém-dobott kesztyűt.

    Élni, mintha kedvem volna,
    Igérgetni úgy, mint régen
    És gyűlölni,
    Ki már nem is ellenségem.

    Már békülnék, megbocsátnék,
    Hogyha nékem megbocsátnak,
    De tett eskük
    Unszolnak és nem bocsátnak.

    Lázat, mely meghalni sem hagy,
    Csillogást, mely lankad, restül,
    Be itt hagynék,
    Ha szabadna, mindenestül.

    De ki kérdez, választ várjon,
    Ha nem is kell már a válasz.
    Választ várok
    S ez a várás úgy elfáraszt.

    1913
     
    Melitta kedveli ezt.
  4. elfow

    elfow Állandó Tag

    <TABLE border=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%">Ady Endre: KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL

    </TD><TD></TD><TD> </TD><TD></TD></TR></TBODY></TABLE>Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
    Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
    Bűnösök és jók egyként keserűlnek
    S ember hitei kivált meggyöngűlnek.

    Ember hajléki már rég nem épűlnek,
    Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
    Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
    Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.

    Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
    Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
    Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
    S mégis idegen pokol lángján sűlnek.

    Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
    Itt most már minden leendők gyérűlnek,
    Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
    Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?

    Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
    Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
    Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
    S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.

    Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
    Emberségesek igen megréműlnek,
    Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
    S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

    Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
    Labdázó fiúk halálba merűlnek,
    Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
    S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.

    S szegény emberek még sem csömörűlnek,
    Buták, fáradtak és néha örűlnek,
    Szegény emberek mindent kitörűlnek
    Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

    Szegény emberek ölnek és csak ölnek
    S láz-álmaikban boldogan békűlnek.
    S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
    Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.

    Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
    Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
    Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
    De az emberek meg nem csömörűlnek.
     
    Melitta kedveli ezt.
  5. dawnut5

    dawnut5 Állandó Tag

    A MÁSIK KETTŐ

    Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
    Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
    Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
    Sápadt a lángunk.

    Piros kertek közt futott az utunk,
    Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,
    Egymás szemébe nézni nem tudunk,
    Itt sápadt minden.

    Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
    Nappalba sír be minden csókos estünk,
    Hiába minden, csók ha csókra hull,
    Hideg a testünk.

    S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
    Közelg egy leány és egy ifju ember
    S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
    Nagy szerelemmel.
     
    Melitta kedveli ezt.
  6. dawnut5

    dawnut5 Állandó Tag

    GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...

    Góg és Magóg fia vagyok én,
    Hiába döngetek kaput, falat
    S mégis megkérdem tőletek:
    Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

    Verecke híres útján jöttem én,
    Fülembe még ősmagyar dal rivall,
    Szabad-e Dévénynél betörnöm
    Új időknek új dalaival?

    Fülembe forró ólmot öntsetek
    Legyek az új, az énekes Vazul,
    Ne halljam az élet új dalait,
    Tiporjatok reám durván, gazul.

    De addig sírva, kínban, mit se várva
    Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
    S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
    Mégis győztes, mégis új és magyar.
     
    Melitta kedveli ezt.
  7. dawnut5

    dawnut5 Állandó Tag

    GYEREKKOR

    Már mozdulatlanul lapult az indián,
    de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán
    s a szél forgatta még a puskaporszagot.
    Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
    s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
    Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.
     
    Melitta kedveli ezt.
  8. dawnut5

    dawnut5 Állandó Tag

    A BUJDOSÓ

    Az ablakból egy hegyre látok,
    engem nem lát a hegy;
    búvok, tollamból vers szivárog,
    bár minden egyre megy;
    s látom de nem tudom mivégre
    e régimódi kegy:
    mint hajdan, hold leng most az égre
    s virágot bont a meggy.
     
    Melitta kedveli ezt.
  9. dawnut5

    dawnut5 Állandó Tag

    MAJD...


    Majd eljön értem a halott,
    ki szült, ki dajkált énekelve.
    És elmulik szivem szerelme.
    A hűség is eloldalog.
    A csöndbe térnek a dalok,
    kitágul, mint az űr, az elme.
    Kitetszik, hogy üres dolog
    s mint világ visszája, bolyog
    bennem a lélek, a lét türelme.
    Széthull a testem, mint a kelme,
    mit összerágtak a molyok.
    S majd összeszedi a halott,
    ki élt, ki dajkált énekelve.
     
    Melitta kedveli ezt.
  10. dawnut5

    dawnut5 Állandó Tag

    EGYEDÜL


    Egyedül fogok én állni a világon.
    Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.

    Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
    Aki szenvedésben csókot csókra adjon.

    Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
    Aki büszke arra, hogy mellette állok.

    Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
    És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.

    Aki szeret engem, aki meghal értem
    S még akkor is szeret örök-visszatérten.

    S nem fog borulni le rám senkise sírva,
    Ha majd távozom az örök-néma sírba.
     
    Melitta kedveli ezt.
  11. Jaszladany

    Jaszladany Állandó Tag

    Puskin: A rab

    Nedves a tömlöc, köröttem rács van,

    Egy fiatal sas egyetlen társam,

    Régi rab ő is, verdes a szárnya,

    Prédája véres — tépdesi, rágja,



    Eldobja végül s ablakra bámul

    Gondolja ő is, hátha kitárul,

    Hív a tekintete, követni kell,

    Mintha csak szólna: "el innen el!"



    Jer velem innen szabadba újra,

    Felhők fölébe, hólepte csúcsra,

    Hol kéklik a tenger az ég peremén,

    Hol senki se jár, csak a vihar — meg én.


    Fordította: Lányi Sarolta
     
    Melitta és krisztina.t kedveli ezt.
  12. Jaszladany

    Jaszladany Állandó Tag

    Áprily Lajos:
    Erdei út

    Itt szarvas járt. Kis unokám,
    menjünk utána friss nyomán.

    Figyeld csak, milyen tiszta nyom:
    puha földön járt, nem havon.

    Itt mint szétnyílt kagyló, olyan.
    Itt repedt szív formája van.

    A lépte mindenütt nyugodt,
    nem űzte senki, nem futott.

    Nézd, itt megállt, mohot kapart,
    itt meg kőris-kéregbe mart.

    Szép halkan rakd a lábadat,
    ne roppants száraz ágakat.

    Most fényességbe tér utunk,
    zúzmarás tisztáshoz jutunk.

    Odanézz: ott áll a csodás -
    s körül ragyogás, ragyogás...
     
    Melitta, V.T. és Aariella kedveli ezt.
  13. marcedli

    marcedli Állandó Tag

    Jónai Zsolt Balázs
    Lewis Carroll: Vartarjú (Jabberwocky)

    Rostan már, a nyulkony potyok
    Förtek és jurtak a pórán,
    Gyitván az összes gondacsok,
    Orpolt olva a brány.

    "Rejtezz fiam, jön Vartarjú,
    Szétharap és karmába zár!
    Csitcsat madár repdes, lapulj,
    Itt a brősz Borzadár!"

    Kezében kivont nyeszlő kard,
    Hogy vágja a férmes ellent -
    Tamfa alatt pihenőt tart,
    Gondra választ leljen.

    Ezen helyen állt ő lázva,
    S jött Vartarjú - tüzes szemek -
    Remély erdőből suhanva,
    Morgva érkezett meg.

    Egy-két, egy-két, ekképpen tép
    A nyeszlő kard nyöször-nyasza,
    A lét így múl, a fej lehull,
    S diadallag vissza.

    "Te ölted meg a Vartarjút?
    Hadd ölellek vidorc fiam!
    Megdicsültél! Juhé, juhú!"
    S horcognak boldogan.

    Rostan már, a nyulkony potyok
    Förtek és jurtak a pórán,
    Gyitván az összes gondacsok,
    Orpolt olva a brány.
     
    Melitta kedveli ezt.
  14. marcedli

    marcedli Állandó Tag

    Jónai Zsolt Balázs
    Lewis Carroll: (Göndör fürt volt...)

    Göndör fürt volt ifjúkorom éke,
    Fodrok futottak homlokomon át,
    Szóltak, vágjam le, tűnjön emléke,
    Viseljek inkább sárga parókát.

    Én úgy is tettem, ahogy javallták
    Ám mikor kiderült az eredmény,
    Mondták, rosszul áll, ők nem ezt várták,
    Hogy szép legyek, már semmi remény.

    Mondták, nem illik hozzám e műhaj,
    Nem hívná ezt senki se menőnek.
    De hát mit tegyek, az a fő baj,
    Hogy fürtjeim újra már nem nőnek.

    Öreg vagyok már, őszül a fejem,
    Hajszálam csak mutatóba akad,
    A többiek közt nem lelem helyem,
    Mert e vendéghaj csak szemétrakat.

    Bárhová megyek, megjárom drágán,
    Ledisznóznak és dobnak egy rókát,
    És mindezt azért csinálják, drágám,
    Mert viselek egy sárga parókát.
     
    Melitta, Jaszladany és krisztina.t kedveli ezt.
  15. krisztina.t

    krisztina.t Állandó Tag

    József Attila:
    Az Árnyékok

    Az Árnyékok kinyúlanak,
    a csillagok kigyúlanak,
    föllobognak a lángok,
    s megbonthatatlan rend szerint,
    mint űrben égitest, kering
    a lelkemben hiányod.

    Mint tenger, reng az éjszaka,
    növényi szenvedély szaga
    fojtja szoruló mellem.
    Végy ki e mélyből engemet,
    fogd ki a kéjt, merítsd szemed
    hálóját mélyre bennem.
     
    Melitta és Jaszladany kedveli ezt.
  16. Jaszladany

    Jaszladany Állandó Tag

    Áprily Lajos

    Holló-ének


    Lomb aranylik
    lenge ágon,
    pók ezüstöz
    holt mezőket.
    Holló-hangok
    hamvas égen -
    holló-párom,
    hallod őket?
    Felleg-úton
    itt vonulnak,
    fellebegnek,
    visszahullnak.
    Pár a párral,
    csak magukban,
    szél előttük,
    tél nyomukban.
    Pár a párral,
    soha hadban,
    rikácsoló
    nagy csapatban.
    Éjszakázva
    dúlt berekben,
    rom-falukban
    rengetegben,
    s új birokra
    kelve reggel
    köddel, faggyal,
    fergeteggel.


    Pók ezüstöz
    holt mezőket,
    holló tart a
    kormos éjnek.
    Holló párom,
    zeng fölötted,
    zeng fölöttem,
    sorsos ének:
    Csak magamban,
    csak magadban,
    virradatban,
    alkonyatban,
    soha csacska
    csóka-hadban,
    rikácsoló
    vad csapatban.
    Messze szállnánk -
    visszaszállunk:
    visszavár a
    sziklaszálunk.
    Durva fészken
    vadfa ringat,
    ott neveljük
    fiainkat.
    Sírdombjáról
    kurta nyárnak
    egyszer ők is
    útra szállnak.
    Észak útján,
    soha délnek
    - zeng fölöttük
    sorsos ének -
    soha hadban,
    csak magukban,
    szél előttük,
    hó nyomukban,
    éjszakázva
    rom-berekben,
    dúlt falukban,
    rengetegben.


    Jaj, magányos,
    kósza fajta,
    árvaságnak
    átka rajta.
    Napsugárban,
    felleg-árban,
    tél-szakában
    jár magában -
    úgy vesz el az
    Éjszakában.
     
    Melitta kedveli ezt.
  17. Jaszladany

    Jaszladany Állandó Tag

    [h=2]Áprily Lajos: Vadlúd[/h] [​IMG]

    [FONT=verdana,geneva]Felettük az acélos fényű kék,
    alattuk a bükkerdők bíbora.
    Acélos rend a nyílhegyek sora
    az ék.
    De nem rendjük érdekel. Ma nem,
    az a legelső fogta meg szemem:
    az él.
    Miben lehet különb a többinél?
    A szárnya gyors? Iramvonala szebb?
    Viharérző szimatja élesebb?
    Az ösztönből sugárzó céltudat?
    Mindegy.Élen jár és irányt mutat.
    Jaj volna, hogyha célt tévesztene,
    ha szédítné a roppant égi tér
    s ha nem fékezné ritmus-ösztöne.
    De nem szédül: Az ék is tudja jól,
    s ha élhelyéről néha visszaszól,
    a népe bízó hangon válaszol,
    egy szálig tudja mind, hogy célhoz ér.
    Az Úr előtte nem lobogtatott
    sem fényes felhőt, sem tűzoszlopot,
    de ismerőse földi s égi jel:
    a hajnalfényben úszó földszagok,
    a fároszként szikrázó csillagok,
    városmorajt és tengerzajt figyel.
    Még látom: bátran és gyönyörűen
    hasítva húz a kristály-derűben,
    és felkiáltok és megszólítom:
    Vadlúd, ki szállsz most rom-hazám felett,
    melyet remegtet még a rémület
    s görcsökbe torzít még a vériszony -
    vadlúd, akit a menny már fénybe szőtt
    a messzeségben,- utánad vetem
    borzalmaktól sötét tekintetem,
    s rendet jelentő bölcs erőd előtt,
    amelynek útján nincs se harc, se vér,
    Vadlúd, te Mózes-lelkekkel rokon,
    meghajtom sújtott ember-homlokom.
    [/FONT]
     
    Melitta kedveli ezt.
  18. Jaszladany

    Jaszladany Állandó Tag

    Victor Hugo

    A LELKIISMERET

    Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
    és sápadtan futott az utak viharában
    vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
    s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
    a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
    s kifulladt fiai és fáradt felesége
    szóltak: "Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
    De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
    S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
    egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
    s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
    "Nagyon közel vagyok" - mormogta s remegett.
    Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
    megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
    És harminc éjen át és harminc napon át
    némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
    lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
    csak ment álomtalan. S elérte már a tengert -
    asszírok földje lett utóbb e partvidék.
    "Álljunk meg - mondta ott -, ez biztos menedék.
    A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
    S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
    meglátta a szemet a horizont felett,
    s fekete borzadás rabjaként reszketett,
    "Rejtsetek el!" - sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
    néznek a bús fiak a vergődő apára.
    S az Jábelt szólitá, akinek sarja kinn
    a pusztán kóborol, a sátras beduin:
    "Vonjátok körém a sátor sűrü vásznát!"
    s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
    s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
    a szőke Cilla szólt: "Látod-e még, apó?"
    S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
    "Még mindig ott a szem!" - Káin felelte jajjal.
    S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
    és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
    "Építek én neki gátat!" - kiálta nyomba.
    S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
    És Káin szólt: "A szem szünetlen idenéz!"
    És Énoch szólt: "Torony kell ide, egy egész
    ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
    Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
    Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
    Akkor Tubalkain, a kovács nekiállt
    s rakott egy óriás, emberfeletti várost,
    és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
    fölverve, hajszolá Enos és Seth fiát,
    s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
    és este nyilaik a csillagokba vágtak.
    Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
    nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
    a poklok városa se volt talán különb,
    a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
    a temérdek falak ugy álltak, mint a szikla.
    "Az Istennek tilos!" - a nagy kapun ez áll,
    s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
    elrejték apjukat egy roppant kőtoronyban,
    de az csak bús maradt. "Ó, mondd, eltűnt-e onnan -
    rebegte Cilla most -, eltűnt-e már a szem?"
    És Káin reszketeg felelte néki: "Nem."
    És aztán szóla még: "A föld alatt kivánnék
    lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
    nem látnék semmit, és nem volnék látható."
    Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: "Jó."
    Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
    ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
    a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton -
    és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.

    KARDOS LÁSZLÓ
     
    Melitta kedveli ezt.
  19. Jaszladany

    Jaszladany Állandó Tag

    Weöres Sándor: Kutya

    Ismersz-e, mondd?

    A bundám barna volt,
    fehér sáv volt a homlokomon,
    mint a lámpás a pejlovakén
    és mint az égen a Hold.
    Mozgott a fülem,
    amikor rászállt a légy.
    Mozgott az orrom,
    amikor szaglásztam a légy után.

    Emlékszel?

    Te még siró-baba voltál.
    Én ott bóklásztam a bölcsőd körül...
    elkergettem a kotlóst,
    hogyha feléd közelített.
    Később
    a hátamon is lovagoltál.
    Egyszer le is estél.
    Engem raktak meg a rémületben.

    A kezedből ettem.
    Kicsi kezed volt, halványpiros
    és néha sáros, néha homokos.
    Egészben nyeltem le a falatot,
    nagy-nagy, falánk kutya voltam.

    Ismersz-e?

    Egyszer... világos este volt...
    telihold...
    vonítottam az égre, a Holdra.
    Árnyékom hosszan úszott utánam...
    mint mikor ló pusztult a háznál
    és elcipeltem a belet.
    Hallottam a hangodat akkor,
    elővágtattam a kazlak közül,
    táncoltam melletted, ugattam.

    Emlékszel?

    Aztán, éjjel
    a kertek közt csavarogtam.
    Doronggal hátbavágtak akkor.
    Elgörbült a gerincem,
    a bundám mocskos lett és fakó.
    Beteg kutya lettem.
    Agyonlövettek.

    Akkor, vacsoránál
    csak lassan járt a szájakhoz a villa.
    A kisasztalnál ültél te külön.
    Kip-kop...: s lábaiddal
    harangoztál nekem,
    kipi-kop.

    Emlékszel?
     
    Melitta kedveli ezt.
  20. becipapa

    becipapa Állandó Tag

    Aranyosi Ervin: Öregség...

    Az idő tovaszáll, emlékek szépülnek,
    egykor csodás percek kincstárba kerülnek.
    Nem mozdul a lábad, nem visz már előre,
    nincsen cél, mi várna, nem kapsz már erőre.
    Úgy hiszed az élet, ennyi volt, s már vége.
    Már nem is fohászkodsz, s nem nézel az égre…
    Várod, mint megváltást, eljövő halálod,
    zűrös világunkban helyed nem találod.
    Pedig már van időd, végtelen, mint tenger,
    s tudnál teremteni bűvös értelemmel.
    Nem látsz túl magadon, csak bajodat látod,
    ezzel béleled ki megszürkült világod.
    Eszedbe nem jutna: – változtatni kéne!
    - Nem csak “trottyos” vagyok, vén apó, vagy néne.
    Ne hagyd kialudni, lelked tiszta fényét,
    vedd újra kezedbe a világ teremtését.
    Világot teremtett a jó “öreg” Isten.
    Ne hagyd, hogy betegség, hiány leterítsen.
    Te is gyermeke vagy, teremtésre képes!
    Járulj hozzá te is az új teremtéshez.
     
    Melitta kedveli ezt.

Megosztás