versek

imatei témája a 'Irodalom' fórumban , 2008 Július 25.

  1. evicica79

    evicica79 Állandó Tag

    Oly nagyon hiányzik csak egyre rosszabb minden,
    hitegetem magam hogy egyre jobb lesz minden,
    de neeem..csak süllyedek a mélybe,
    barátaim sem segithetnek félve,
    rabláncon vagyok arra kötöm magam,
    szívembe mégsem győztem le a falam,
    Ő állította az akadályt elém,
    ha legyözöm akkor szívem lesz az enyém..

    (by:Tomi)
     
    Melitta kedveli ezt.
  2. evicica79

    evicica79 Állandó Tag

    Elmentem de egy percre visszatértem,
    egy fontos személynek szól most a rímem,
    ő a nővérem és lesz is mindig.
    Évinek csak annyit mondhatok:
    Te vagy az egyetlen akire igazán számíthatok,
    remélem innen BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT kívánhatok![FONT=&amp]♥♥♥[/FONT]
    <o:p> </o>
    Sipos Éva
    <o:p> </o>
    (by:Tomi)
     
  3. evicica79

    evicica79 Állandó Tag

    Életnek hívjátok én meg már semminek,
    számítok barátnak delehet hogy senkinek,
    sokan hiszitek hogyjobbak vagytok másnál,
    tennél a világnak hamagadnak gödröt ásnál,
    néha mint más én issüllyedek a mélybe,
    kikezdhetsz velem deoda teszlek végleg,
    a világ az kegyetlenígy én is azzá válok,
    aztán majd jöhetnek ahülye kifogások...
    <o:p> </o:p>
    (by:Tomi)
     
  4. kovacs0

    kovacs0 Állandó Tag

    [h=1]Karinthy Frigyes:[/h] [h=1]Előszó[/h]
    Nem mondhatom el senkinek,
    elmondom hát mindenkinek

    Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
    mindnyájotoknak, egyenként, külön.

    A titkot, ami úgyis egyremegy
    S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

    A titkot, amiért egykor titokban
    Világrajöttem vérben és mocsokban,

    A szót, a titkot, a piciny csodát,
    Hogy megkeressem azt a másikat
    S fülébe súgjam: add tovább.

    Nem mondhatom el senkinek,
    Elmondom hát mindenkinek.

    Mert félig már ki is bukott, tudom
    De mindig megrekedt a félúton.

    Az egyik forró és piros lett tőle,
    Ő is súgni akart: csók lett belőle.

    A másik jéggé dermedt, megfagyott,
    Elment a sírba, itthagyott.

    Nem mondhatom el senkinek,
    Elmondom hát mindenkinek.

    A harmadik csak rámnézett hitetlen,
    nevetni kezdett és én is nevettem.

    Gyermekkoromban elszántam magam,
    Hogy szólok istennek, ha van.

    De nékem ő égő csipkefenyérben
    Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

    Hiába vártam sóvár-irigyen,
    Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

    Nem mondhatom el senkinek,
    Elmondom hát mindenkinek.

    Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
    És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

    Mert álom a bűn és álom a jóság,
    De minden álomnál több a valóság,

    Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
    S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

    Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
    Mégis a legtöbb: ember, aki él,

    Mindenkinek rokona, ismerőse,
    Mindenkinek utódja, őse,

    Nem mondhatom el senkinek,
    Elmondom hát mindenkinek.

    Elmondom én, elmondanám,
    De béna a kezem, s dadog a szám.

    Elmondanám, az út hova vezet,
    Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

    Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
    Itt lent a porban nem tudok beszélni.

    A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
    Itt lent a porban rossz a hangom.

    Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
    Emeljetek fel a magosba.

    Egy szószéket a sok közül kibérelek,
    Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

    Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
    De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

    Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
    Nektek, kiket szerettem,
    Állván tátott szemmel, csodára várván.

    Amit nem mondhatok el senkinek,
    Amit elmondok mindenkinek.
     
    Horkanto kedveli ezt.
  5. evicica79

    evicica79 Állandó Tag

    Éjszaka

    Komoran gyöngyöző fényes pontok,
    Homályba vesző sötét foltok,
    Fenségesen fénylő nagy paca,
    A sötétnek ragyogó s ékes kalapja.

    Illatozva áramló rideg érzés,
    Elönt ilyenkor a sok-sok kérdés,
    Mi a lét eleme? S az életnek értelme?
    Van-e jövőnk? S szavunknak kérelme?

    Ábrándozunk az elöttünk álló rémségen,
    Csak állunk s várunk a sötétben,
    Nem hallunk mást csak az éjjeli zsongást,
    Csak halljuk az elöttünk való mozgást,

    Vajon mi lehet? Mi okozhatja ezt?
    A fejtörő meg van, de a valász?
    Talán nem más, mint az, ami bennünk van,
    A leirhatatlanul nyugott, békés: Csend.

    by:Tomi
     
  6. fekete93

    fekete93 Állandó Tag

    Ahogy használtuk őket, nem hatott.
    Biztos volt fontos is. Csak elfeledtem.
    Hát te? Te sem tudsz semmi biztatót.
    Elmondanád, múltkor miről beszéltem?
    Idéznél szó szerint egy délutánt?
    Mit szóltam hozzád épp tavaly ilyenkor?
    Honnan lett értelmes, mi összeállt?
    Az első szó mi volt? A mondatok?
    Milyen szavakkal súgtam, hogy szeretlek?
    S vajon miket hallottam válaszol?
    Könnyűnek tűnnek. Végül is lecsengtek.
    Találj meg egyet. És azt csak nekem.
    Vagy mondjam én előbb? Épp lenne rá ok -
    de most te jössz. Olyan fáradt vagyok.
    Ne gondolkodd túl, mert még elhibázod.
    Tudod, hogy választhatsz, én is tudom.
    Mi lenne jobb? Melyik gyötörne jobban?
    Hogy rontsál. Szinte ennek drukkolok.
    Hangozzék bár kegyetlenül, unottan.
    Egy szó elég. Nem értem félre majd.
    Ami eszedbe jut - pont az legyen.
    Mondd ki!
    De jól vigyázz. Végül még elhiszem.
    Karafiáth Orsolya
     
  7. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Szállj velem...

    szállj velem én
    veled szállnék
    követnélek
    mint az árnyék

    elrepülnék
    messze tájra
    ott se lelnénk
    szebb hazára

    messzi tájról
    hazatéve
    óvnálak mint
    fát a kérge

    szeress szeress
    én úgy szeretlek
    a szívemben
    melengetlek

    ha szeretnél
    én szeretnélek
    s szállnék hozzád
    mint 'z az ének
    © Joseph Kral
     
  8. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Morzsi kutya emlékére...

    emléked őrzi még
    a kert és az udvar
    te hűséges jó barát
    pedig nem ugatod már
    tovább
    a verebek pimasz hadát

    emléked őrzi még
    a rég szétrágott labda
    ottfelejtet darabja
    egy-egy félig szérágott
    csontdarab
    vacsorád egy-egy
    elrejtettt kis falatja

    és én emlékszem még
    sok szép emlékre
    fiatalságodra
    mikor ha ajtó nyílt
    te voltál az első
    s hogy mekorákat
    ugrottál a székre
    mintha csak eléd tolták volna

    ha a konyhában sügölödtünk
    te ott füleltél mindig az ajtó előtt
    így lettél te a kis 'füles'
    a ház most nélküled üres

    üres a megszokott helyed
    nem hajtod többé térdemre
    kedves kis fejed
    nagyon
    hiányzol te kis komisz
    © Joseph Kral

    Morzsi 14 év melletünk töltött élet után idén április 26-án a kutya-mennyoszágba költözött...

    - morzsi1.jpg - morzsi2.jpg - morzsi3.jpg - morzsi4.jpg
     
    Utoljára módosítva: 2014 Július 9
  9. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Szüleim emlékére
    / helyettük mondom /

    Meghaltam:
    mint virágról
    elijesztett lepke
    tovaszállt lelkem
    melyre ezen
    a világon leltem.

    Meghaltam:
    már nem az vagyok,
    aki egykor voltam.
    Bár itt fekszem még
    kiteritve holtan.

    Meghaltam:
    nézzetek szét -
    hisz már mindenhol ott vagyok,
    és felülről nézek rátok, mint
    még fénylő rég kihült csillagok.
    Melyek fényében talán már
    én is ott csillogok.
    © Joseph Kral
     
    Utoljára módosítva: 2014 Július 9
  10. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Egresi Zsuzsa versei

    Egresi Zsuzsa 1954-ben született. Édesanyja E.Tóth Ila szobrászművész. Alkotói pályáját autodidakta módon kezdte, és a magyar grafika tradicionális vonalát követve alakította ki egyéni stílusát. Kondor Béla és Gross Arnold egyaránt hatott művészetére. 1980 óta tagja a Magyar Képzőművészeti Alapnak. Ebben az évben Olaszországba költözött és a milánói BRERA Képzőművészeti Akadémiát végezte. Európa szerte vesz részt kiállításokon és számos díjat nyert. Jelenleg idehaza alkot.
    http://www.festomuveszek.hu/
    A versek az 1989-ben kiadott, Írás a löszfalon című kötetből származnak.



    ÍRÁS A LÖSZFALON

    /Büntessétek a költőt, ki
    magában énekel, dalai
    betegen, mélán égnek el.
    Szép, szürke haja lengedez csak
    megtoldva a kékes-zöld horizontot,
    hol egyszer a néma kedves
    lepedőszín vásznat bontott./


    Mert kell a szó!
    Babonás jelek helyett
    a tiszta éter-beszéd. Törött, lekaszált
    percek nélkül élni, mellükre fogni
    a kőkemény időt,
    ez lenn szép, barátaim!

    Csodám elszáll, hallgat és leül.
    Léptei a munkát figyelik.
    Üveg és vas harsog a gép kezében,
    tülekedik fényével a friss acél,
    szikraszívű ember táncol
    e bűvös körmenetben, dallamot dúdol,
    sosem beszél.

    A parton ér utol csak hallgatása.
    Az uszályok előtt találkozunk.
    Itt is a hang, a valódi ércí-mása,
    feketén, némán, kéken szárad
    a felfeszített jégen,
    mint az arcon a gond.
    Nagy és felmérhetetlen a Duna.

    Csillag folyik az arcán:
    éjszaka-könny. Fellengenek a hold
    fehér sirályai, dudálnak a keskeny
    hajók, leinti őket csendben.
    Alkonyodik. Reflektor lebben
    fel a vízre, okos tekintetét
    belém meríri, továbbmegyek.

    /Átkarollak városom. Hozzád
    kerülnek vissza útjaim,
    mik tőled vittek el.
    Csak beszélni tudnék
    egyszer hozzád,
    s csak egyszer
    érintene szavad!/



    ITT ÉLEK


    Hol a halak vonszolják
    a folyót ott születtem én

    Fenn holdas magasban
    a magány Hegyén

    itt élek mégis hol a fák
    közt tenyéren jár a sötét

    Arcomra fogom őzikék
    virágzó meleg üstökét



    DUNAÚJVÁROS

    Kezedbe álmodom magam, város.
    Mert szeretem a barna éjszakák
    köhögését, a gyár örök szuszogását
    és mindent, ami veled és velem történik.
    Mert érzem, hogy igaz.
    Hiszen kell a köd, a füst, a zaj,
    a nappalok és éjszakák váltakozása,
    az időből gyúrt, dagasztott jelen,
    végtelen okkerek és pirosak lángolása,
    tűz, mely vasat izzaszt az ércből,
    a tél kormos-fehér bőrének párolgása
    a Duna félhold-arca fölött,
    uszályok hűvös csattogása,
    a magány, mert egyedül vagy,
    arcodra löszhajú álmokat hord a szél,
    lassan beborít melledre teszi a kezed,
    elaltat,
    míg álmodsz, nőnek a házak:
    gyorsuló lélegzetek, pattanó inak,
    széles tenyerek magányos templomai,
    itt remegnek tested dobjain.
    Aludj, én is itt vagyok.
    Kék rezdülése van a pilládnak.
    Szép vagy: Lassan, mélyen dobbansz szívemben,
    s egy fáradt sóhajt repít feléd az éj.


    JÖTTEM

    Jöttem sírásig kitakart mellel
    csillagok vájta nagy szívem
    dobogása is elakadt
    e fülledt tájon

    Jöttem lombokra szakadó hajjal
    mit a bölcs Duna nemzett
    s aranykarokkal csapott fel
    homály-magasba

    Jöttem mint ahogy uszályok
    jönnek vérző érccel megrakodva
    és már messziről ölelik
    az öblöt mely befogad

    Jöttem és tudtam
    véremben dalt viszek és titkokat
    vártam a világot elém szaladni
    szerelmeket és játszótársakat

    S most megfosztva s mégis telítve
    barnult sörénnyel s alvadt
    vérrel a számon ringat az út
    mintha gyermeke lennék

    Mögöttem kedves játékok
    hevernek unott sorokban
    s látom tékozló karokkal
    öleli őket az idő



    CSILLAGAIM


    Járok a színtelen égen,
    hol a tört cserepek
    bongó dalait figyelem,

    S mint újból összefogódzni
    akaró tört tárgyak,
    küszködik bennem a vers,

    S kővel kirakott sárban
    bújnak meg dalaim:
    csillagaim,

    Vagy háncsuktól szabadulva
    egy táncban vélem
    törnek örömre.



    JÓZSEF ATTILA

    Attila, üresen, hangtalanul
    fénylenek szemed bezúzott élei.
    Egy kihullott üvegdarab
    éneket nyitott az arcodon.
    Te magad vagy az ének:
    komisz magányod tébolyult dala.
    Más nem hallgat, s nem
    menetel a télben haza.
    Egyedül vagy, hűvös a szád,
    Attila a halál a ruhád.
    Tudta a Mama, kire hagyhatja
    nyugodtan szeretet fiát.



    MESÉL AZ ŐSZ

    Mesél az ősz, figyelek,
    mint egy kócos kisgyerek,
    ki talán élt egykoron,
    s porba rajzolta az eget.
    És jött a szél, dalát
    mint egy furulyát
    jól megfújta.
    Mért a porba?
    Hogy megbántsa a gyereket?
    Mesél az ősz. Figyelek.
    Kicsit vállon vereget,
    ugyan mért sírsz, kérdi újra,
    milyen lágy, puha az ujja.
    Ő is kesergőre gyújt,
    víg dala már kifakult,
    meséje is elavult.
    Susog az ősz, mint a nád,
    halld a zsongó muzsikát.
    Legyen édes dallamod,
    s ha majd egyszer hallgatod,
    gondolj reám ha felnősz,
    én költöttem,
    meg az ősz.



    ALTATÓ

    Aludj te bűvös nyári éj
    aludj a testem átölel
    Csend-ruhát ölt a város is
    s a távolból fény figyel
    Mögötte hallgat a sötét
    ében haját szél hordja szét
    S míg emlékeimben egyre nősz
    szívemben fészket rak az ősz
    hűvössé válnak álmaim
    Aludj te bűvös nyári éj
    ne kérj ne sírj ne mesélj
    Talán egyszer egy csodás alkonyon
    mikor kinn ülök a balkonon
    elgondolkodom hogy mitől szomorú
    a dalom



    DALOCSKA

    Őszi alma
    Őszi fagy
    Őszi kedves
    El ne hagyj

    Téli szél
    Este kél
    Látod mégis
    Elmentél



    A VERS

    Csend.
    Éreznek a szavak,
    látnak, hallanak.
    Egy csodálatos világ őrei ők,
    vigyázó szemek:
    parányi igazságok
    hatalmas látnokai.
     
    Cseke Nikolett kedveli ezt.
  11. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Kálnay Adél versei


    KÉRDÉS

    Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
    sétálni télen kigombolt kabátban,
    szalonnát szúrni fagyos ágra,
    nem vadászni nyúlra fácánra,
    koldus kezébe kenyeret nyomni,
    csábítók között hűnek maradni,
    házad kapuját kitárni,
    hadd jöjjön hozzád akárki,
    kisgyerek könnyét letörölni,
    senkivel soha nem pörölni,
    dermedt verébért hajolni porka hóba,
    más baját sosem hozni szóba,
    békét, nyugalmat, szépséget akarni,
    adni, adni, mindig csak adni,
    tökéletesre lelni egy madár dalában...
    Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?



    Kálnay Adél Ózdon született, Dunaújvárosban élő József Attila díjas költő- és írónő...
    adél portre.jpg
     
  12. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag

    Kálnay Adél versei

    Fohász


    Ó fényes Hold!
    Te látod éjszakáimat,
    Ágyam szélén sápadtan ülök,
    udvarod közepén ül így
    az égi királylány.
    Csak hallgatom,
    milyen neszeket küld felém
    bársonyos hangján az éj,
    ez a jóságos gazda,
    tied, s enyém.
    Ablakomból látom,
    fényedben fürdenek a fák,
    hosszúra nőtt árnyékuk
    ráborul a rétre,
    s a folyóig ér.
    Reszket lent a víz,
    és reszket tétova lelkem,
    mennék, de maradnék is
    ebben a romló világban,
    én, nyugtalan vándor.
    Eressz el Hold,
    vagy emelj magadhoz végleg,
    legyek inkább szellő vagy
    pára, a táj felett suhanó árny.

     
  13. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag


    Kálnay Adél versei


    Kérlelő


    Őrizd meg a hóolvadást,
    a pincét a kert végében,
    rozsdásodó hullámlemezzel a tetején,
    a jégcsap pattanó törését,
    poros, semmilyen ízét a szádban,
    a hólé csörgedezését az elvékonyodó jég alatt,
    a tavasszal előbukkanó föld szagát,
    a bokáig érő agyagos sarat,
    a hegyre nyílként felfutó vadnyulat,
    a virágcsokor fákat,
    a hajadba hulló szirmokat,
    a fű selymes érintését talpad alatt,
    a tavaszi levegő furcsa mámorát,
    az arcodon könnycseppként lefutó záport,
    a messzi kék eget,
    kedves madaraid cikázását a magasban,
    a folyó egykedvű loccsanását,
    összezárt két kezed közt a szöcske moccanását,
    a viharfelhők iramlását,
    lábaid futó zaját,
    a kiégett tarló szurkálásait,
    az esti harangkondulást,
    mely messze terül szét a tájon,
    a hazafelé tartó, jóllakott tehenek bőgését,
    a kútba csobbanó vödör merülését,
    a befőzésszagú udvarokat,
    a napon duzzadó párnák illatát,
    a tágra nyílt szemedben tükröződő összes hunyorgó csillagot,
    ami a nyárvégi égboltról rád tekint,
    az érett körték puffanását,
    a fák rozsdás búcsúját,
    az égő avar mardosó füstjét,
    a messzi hegyek sürgető hívogatását,
    a nyúlós, lappangó ködöt,
    a hideg borzongató esőket,
    a kályhában felizzó hasábokat,
    a temetők gyertya- és krizantémszagát,
    a csikorgó havat a csizmád alatt,
    a téli estéken völgybe húzódó füst ízét,
    madarak lábnyomait a frissen hullott hóban,
    hideg, holdas éjszakán ágak fagyos reccsenését,
    s kutyád panaszát a teliholdnak,
    a fagy csipkelődő babrálását arcodon,
    a szakadó hó némaságát,
    a bágyadt, délutáni napot,
    amikor sapkád merészen leveszed,
    a fenyő illatát,
    a karácsonyi utcát,
    minden fénylő ablakával,
    a kalács meleg lehelletét,
    a lovasszán csengő suhanását,
    a hegyről legördülő sikongatást,
    mely hamarabb ér el hozzád, mint a szánkó,
    a támadó naptól megroggyanó hó zúdulását a tetőről,
    talpad azonnal vizesedő nyomát,
    őrizd meg a hóolvadást!


     
  14. Horkanto

    Horkanto Állandó Tag



    A PILLANGÓ ÁLMA


    Rólad álmodott a pillangó és rólam. Egyszóval rólunk álmodott emberekről, akik igazából pillangók vagyunk.
    Szép volt a pillangó. Felhőkből nőttek a szárnyai, a szemében pedig suttogó könnyek nyíltak. Ám az álmai valahogy oly furák voltak: tágas völgyekről, madárillatú mezőkről és halaktól hangos patakokról álmodott. Álmodott, csak álmodozott s már-már repülni is elfelejtett...
    És álmában a pillangók és az emberek boldogan éltek. Azt álmodta, hogy a pillangók nem mások, csak pillangók, az emberek pedig nem mások csak emberek.
    Bolondnak nézték a pillangót.
    De ő tovább álmodott, és elkezdett töprengeni az álmain. És úgy érezte, hogy háborúk nélkül unalmas lenne az élet. Aztán nem repült tovább a pillangó. Csak töprengett az élet érthetetlenségén...
    Majd egy szép napon meghalt a pillangó. Kövek nőttek a szárnyai helyén, a szemében pedig döbbenetté fagytak a könnyek. És most már én repülök helyette: már felhősödnek a szárnyaim, és tovább álmodom a pillangó álmát. S töprengek, töprengek. Már rájöttem, hogy az életnek nincs is célja, rájöttem, hogy az életnek csak vége van, de lehet, hogy épp ez a célja...? És halhatatlan álmokról álmodom; és napfényes háborús hajnalokról álmodom; csak rólad és rólam álmodok...
    Pedig valahol egy halott pillangót visz a szél, kinek álmok nőttek a szárnyai helyén.

    © Joseph Kral
     
  15. Cseke Nikolett

    Cseke Nikolett Állandó Tag

    József Attila

    ALTATÓ
    Lehunyja kék szemét az ég,
    lehunyja sok szemét a ház,
    dunna alatt alszik a rét -
    aludj el szépen, kis Balázs.
    Lábára lehajtja fejét,
    alszik a bogár, a darázs,
    velealszik a zümmögés -
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A villamos is aluszik,
    - s mig szendereg a robogás -
    álmában csönget egy picit -
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Alszik a széken a kabát,
    szunnyadozik a szakadás,
    máma már nem hasad tovább -
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Szundít a lapda, meg a sip,
    az erdő, a kirándulás,
    a jó cukor is aluszik -
    aludj el szépen, kis Balázs.

    A távolságot, mint üveg
    golyót, megkapod, óriás
    leszel, csak hunyd le kis szemed, -
    aludj el szépen, kis Balázs.

    Tüzoltó leszel s katona!
    Vadakat terelő juhász!
    Látod, elalszik anyuka. -
    Aludj el szépen, kis Balázs.

    1935. február 2.

    Ez az egyik kedvenc versem gyerek koromból most pedig már azért is mert erre alszik el legtöbbször a kisfiam :) :)
     
  16. Cseke Nikolett

    Cseke Nikolett Állandó Tag

    Edgar Allan Poe: Al Aaraaf



    Szép szirmok és szárak

    Vagy vad hab közül,

    Mely holdfényben árad

    S az alvóra ül –

    Szép lények, kik vágytok

    Zárt szemmel a sok

    Csillag közt, csodátok

    Mit földre hozott,

    S a csillag levágtat

    S most veletek él,

    Mint szeme a lánynak,

    Ki nektek beszél,

    Mind ébredj! ne szunnyadj

    Kék lugas ölén,

    Hisz álmodni nem hagy

    A csillagi fény;

    És rázd ki hajadból

    A csókok lehet,

    A harmatos –vadból

    A teher felét –

    (Óh, angyal sem boldog,

    Ha sosem szeret)

    Te vesd el a csókot,

    Mely álomba vet!

    Föl! Szárnyalj! az éjben

    Harmatra ne nézz,

    Súlyától ne légyen

    A röptöd nehéz;

    Becézést se tűrjön

    A szíved, hiszen

    Az könnyű a fürtön,

    De ón a szíven.

    (Devecseri Gábor fordítása)
     

Megosztás