Minden szavaddal egyetértek. A portfólió írásakor ő volt az egyetlen hiteles mankó számunkra. Én csak arra igyekeztem rávilágítani ebben a néha káosznak tűnő feladatokban, hogy nem csoda ha nem mindent egyformán értünk, (és benne értem Petróczit is), pont az OH hiányos segítségnyújtása miatt. Azt csak csendben jegyzem meg, hogy remélem a minősítéssel kezdjük, vagy folytatjuk a munkánkat, és az idei tanévben nem a tanfelügyelet mély vízbe dobását tervezik számunkra.
Kedves Era!
Igen, értettem az üzeneted.
Én már nem reménykedem, ha azt mondják tanfelügyeljek, azt csinálom, ha azt, hogy minősítsek, minősíteni megyek majd. Egyformán "jó" vagyok mindkettőben.
Két történet jutott viszont eszembe a helyzetünkről, arról hogyan is érzem magam:
- az első úszóként, állandó, mindennapos edzés. Semmi beleszólás a dolgok folyásába, az az edző dolga, Te csak úszhatsz. 200 hát, 400 vegyes, 200 pillangó - mikor milyen ukász érkezett a partról. Sosem csaltunk, hány hosszt úsztunk le, sosem fordultunk a medence vége előtt, ezzel rövidítve az edzést, nagyon szabálykövetők voltunk. (Igaz párszor tanúi lehettünk, amint a fiúkat vizes papuccsal tanította számolni az edző. Egy-egy ilyen lecke után még jobban figyeltünk arra, hogy mindenképpen érintsük a falat).
- a másik Szigliget, úttörőtábor, fürdősátor (a konyha közvetlen szomszédságában). Emlékeim szerint minimum létszám akart a táborban fürdeni, ám mi, 3-4 lány, úgy éreztük, egy magára adó "fiatal nőnek" a baraktáborban is toppon kell lenni. Csap megnyit, vizezés, csap elzár, szappanozás, csap megnyit, döbbenet, mert csak levegő jött a zuhanyrózsából. Rémület, majd röhögés.
Egyedül rémisztő lett volna, de így, folyt a könnyünk a röhögéstől, és együtt (bátran) kiabáltunk: Konyhás néni! Konyhás néni! Itt állunk leszappanozva, és víz sehol!
Azóta is használom/használjuk tehetetlen helyzetekre, amikor már nem rajtad múlik, hogyan tovább.