Gondoltam megosztom itt is. Nem rég olvastam.....Szeretettel hoztam ide. Sajnos nem tudom, ki fogalmazta meg, de szívemből való.
Azt hiszem, ti soha nem felejtitek el, hogy EZ a lényeg!
"Kedves Tanító/Tanár kollégám!
Láttam, ahogy elrohantál mellettem ... Siettél. Rohantál, hogy be tudj kapni valamit mielőtt újra becsöngetnek és megrohamoznak a gyerekek. Láttam, hogy feszültség volt a szemedben. Apró ráncok a homlokodon. Megkérdeztem, milyen volt a napod, és sóhajtottál.
’Ó, jó’- válaszoltad.
De tudtam, hogy minden volt, csak nem jó. Láttam, ahogy emészteni kezd a stressz. Láttam, ahogy nő a feszültség benned. Rád néztem és úgy döntöttem, megállítalak itt és most. Hogy megkérdezzem, valójában hogy mennek a dolgok. Talán azért állítottalak meg abban a percben, mert magamat láttam meg?
Elmondtad nekem, milyen elfoglalt vagy és milyen sok dolgod van. Milyen kevés az időd, hogy mindent megcsinálj. Figyelmesen hallgattalak, majd ezt mondtam: Emlékezz arra, hogy a nap végén nem az óravázlatról szól a dolog. Nem azokról a különleges dolgokról, amiket csinálunk- a kreatív alkotásokról, a történetekről, amiket olvasunk, a papírokról, amiket lelaminálunk. Nem. Nem ezekről szól. Nem ezek számítanak leginkább.
Ahogy a gondterhelt arcodra néztem, azt mondtam, ami számít az az, hogy ott vagy a gyerekeknek. Mert a nap végén a legtöbb gyerek nem a fantasztikus óravázlatokra fog emlékezni. Vagy hogy milyen egyenesen álltak a padok a termedben és milyen tiszták voltak.
Nem is az elképesztő dekorációra.
RÁD fognak emlékezni.
A kedvességedre. Az együttérzésedre. A törődésedre. Emlékezni fognak arra, hogy szakítottál időt, hogy meghallgasd őket. Hogy megálltál és megkérdezted őket, hogy vannak. Hogy VALÓJÁBAN hogy vannak. Azokra a személyes történetekre fognak emlékezni, melyeket elmeséltél magadról: a házadról, a házi állatokról, a gyerekeidről. Emlékezni fognak a nevetésedre. Emlékezni fognak arra, hogy ültél és beszélgettél velük, míg ők az ebédjüket ették.
Mert a nap végén, ami igazán számít, az TE vagy. Ami igazán számít ezeknek a gyerekeknek az az, hogy amíg ott ülnek egész nap a gyakran kényelmetlenül kicsi padokban, TE ott vagy.
Te vagy a különbség az életükben.
Amikor rád néztem, láttam a könnyeket a szemedben, az érzelmeket felszínre törni, és finoman megkértelek, hogy ne akard ennyire görcsösen megpróbálni- emlékeztettelek, hogy a feszültséget részben a saját elvárásaid okozzák. Mert mi, akiket tényleg érdekel a munkánk, sokkal kritikusabbak vagyunk magunkkal szemben, mint a diákjaink. Mert nekünk sokszor önnön magunk a legnagyobb ellenségünk. Magunkat hibáztatjuk a triviális hibákért is. Azt mondjuk magunknak, hogy nem elég, amit csinálunk. Másokhoz hasonlítjuk magunkat. A lelkünket is kidolgozzuk azért, hogy tökéletes óratervet alkossunk. A legmotiválóbb feladatokat, a legjobb előadást, a legszebb dekorációt.
... gyakran elfelejtjük, hogy a tökéletesség sokszor abban rejlik, hogy ott vagyunk.
Mert azok a diákok, akik a legjobban dicsérték a tanárokat, azért tették, mert ezek a tanárok törődtek velük.
A diákok látják a lényeget. Míg a látványos dolgok lekötik őket egy időre, az állandó törődés az, ami hozzánk köti őket. A kapcsolatok, melyeket kiépítünk velük. Az idő, amit rájuk áldozunk. Amikor megállunk és érdeklődve meghallgatjuk őket. Amikor a tanulás szeretetét megosztjuk velük. Az élet szeretetét. És legfontosabban, az emberek szeretetét."
Sajnos nekem is volt régebben egy negatív tapasztalatom: anno kaptunk egy Oktatási Azonosító igazolványt. Nekem csak 2 hiba volt a nevemben. Nem vettem így át, kértem a javítást! Azóta sem kaptam meg az igazolványt, csak több helyen rajta van ez a szám, innen tudom beírni! tehát: jobb az óvatosság!
