Kedves gtszg és Kros!
Köszönöm a kiegészítéseket, de minden tiszteletem mellett nem fogunk egyetérteni.
Az útmutatókat ismerem, ám számomra első a gyerek, aztán a második a kolléga. S aztán a sokadik helyig szintén a kolléga és azok a feltételek, amik segítik (?) a munkáját - azt a szakmai munkát, amiért engem odarendelnek, hogy minősítsem.
Ha mindezt látom és összeraktam, utána jöhet az útmutató.
Van ennek az országnak egy nagypocakos vezetője, s amíg ő és a csapata vizet prédikál, de bort iszik, addig én a szakmai szempontokat fogom előtérbe helyezni az íróasztal mellett kidolgozott útmutatóik helyett. (Na, kétségtelen az auditorok sem különösebben izgatnak - aranyárban vagyunk - mit tesz velem, ha átléptem két sort?)
Ráadásul mi lenne a cél? Homályos, hogy a pedagógusra gyakorolt nyomáson túl, mi lenne a célja mindennek?
Az én célom, hogy ha jó pedagógus, akkor büszkén zárja a napot, megerősítve abban, amiért dolgozik.
A valós probléma az volt, hogy végez-e egy kolléga diagnosztikus tevékenységet. Ha nem, akkor az indikátor Né. az ő munkájára. Itt nincs sablon, amit ráhúzhatok. Ha nem végzett ilyen tevékenységet, nem nullázhatom le. Olyannyira, hogy ebben az esetben simán bennehagyom a véglegesben is az Né.-t, ha kiderül, hogy soha nem is végzett.
Hajánál előrángatni valami megfoghatatlant minisztériumi előírások miatt, erre sem az előző politikai rendszer, sem ez nem fog rávenni.
Ráadásul már említettem, azzal nincsenek tisztában, hogy a logopédus ugyanolyan gyógypedagógus, mint egy szomatopedagógus, egy tiflopedagógus vagy egy szurdopedagógus, hogy a pszichopedagógusokról ne is beszéljünk. Ennyire nem értenek ehhez a szakterülethez. Fogalmuk nincs, hogy egy EGYMI nem bontható intézményegységekre, mert azért "egységes" gyógypedagógiai intézmény, mert a munkát közös alapokon végzik.
Elnézést, ha bosszus lettem, de egyikőtöket sem akarlak megbántani. Ugyanakkor nem látom a személyt, az élő embert, a szakmailag képzett kollégát, aki a főszereplő. Azt látom, hogy sémákba akarják szorítani őket, s ha aláveti magát, lefekszik a rendszernek, feltölti a dokumentumokat (egyébként a szakszolgálatosoknak fel kell(!) tölteni a többletdokumentumot az interjúhoz), akkor a következő év elejétől akár Pedagógus I. is lehet, megéri a nettó 10.000, vagy ha várt 6-7 évet, akár Pedagógus II. is lehet, kb. nettó 15.000 forintért. Nevetséges. Nem! Sértő!
Ha ma kellene portfóliót feltöltenem olyat írnék (már az előző hozzászólásomban is jeleztem), hogy minden szakértő megnyalná, mind a 10 ujját utána.
DE! Attól, hogy leírtam minden hetet-havat, jó pedagógus lettem?
Hogy ott az intézményi delegált, aki úgyis szól, ha nem? Az intézményi delegáltak legtöbbször vezetők - azokat a kollégákat szeretik, akik időben mindig ráérnek, minden anyagot elvállalnak, mindent határidő előtt 3 nappal mosollyal kísérve az asztalukra raknak, s az sem baj, ha eszükbe jut a névnapjuk, s néha egy kis süti, csoki, ez+az (saját tapasztalat a kollégám mondata: "Majd én megsütöm, csak szólj. Nálam ez praxis." - az igazgatónak mondta, a fénymásolat majd kiesett a kezemből)
A vezetők nem szeretik az önállóan gondolkodókat - tisztelet a kivételnek, mert azért ilyen is akad. Nem szeretik, ha más ötleted van (lásd 12 évvel ezelőtt interaktív tábla minden osztályterembe? Ne már! - tv, max. - az a baj, hogy 5 évvel ezelőtt is itt tartottunk! Ma már csakis interaktívan mindent. Még azt is, ahová fölösleges - most ezt várja KLIK - ezért jár a plusz pont. De neked mindig bajod van - saját tananyag a gyerekek haladása és fejlesztési szempontjai szerint? Ugyan, fölösleges! Ott a központi, az miért nem jó?).
A vezető azt a kollégát szereti, aki a keze alá dolgozik. Ennyi. (Még egyszer tisztelet a kivételnek. Annak a kevésnek.)
Ebben a helyzetben azt gondolom, az a jó pedagógus, aki a gyerekért dolgozik és nem azért, hogy megfeleljen előírásoknak. Ezt keresem a potfóliókban is, a helyszínen a gyerekek szemében, mozdulataiban, s ha látom az összhangot, az elhatározást, hogy jól tegye a dolgát, akkor úgy pontozok, hogy abból jó vélemény jöjjön ki.
Nem vagyok jó katona, soha nem is voltam, s már nem is leszek.
S még egy: unom már a félelmet a kollégák szemében a kreativitás helyett; a sunnyogó kopogtatást, meg ne zavarják a nagy embereket a vezetői irodában; az alárendelt mosolygást a minősítéseken, ahol első dolgom éreztetni, hogy partnerek vagyunk, hogy megszüntessem ezt; unom az előírásokat az értelmes, gyakorlati munka helyett (lásd önértékelés és társai).
Még egyszer írom, senkit nem akarok megbántani, remélem, nem tettem!
